Somogyi Lajos, budapesti szűcsmesterből lett tüzér, a 4. hegyi tüzérezred katonája az első világháború négy frontján is megfordult az alakulatával. Az orosz, olasz és a szerb hadszíntér után a palesztinai bizonyult számára a legkülönlegesebb élménynek. Szerencsésen hazatérve különleges képes naplót szerkesztett, amit részletekben, heti rendszerességgel adunk közre. Somogyi életéről, érdekes családi hátteréről és a naplóról többet is megtudhatnak Pintér Tamás bevezető cikkéből.
1. rész: „Gondoltam megijedek, de semmi félelem sem fogott el…”
A sorozat első részében a naplóíró röviden összefoglalja, mi történt vele a kiképzés alatt. 1914. december 7-én indulás! Először Miskolcra, karácsony után pedig az is kiderült, hogy az orosz frontra, pontosabban a Vereckei-hágóhoz. „Még egyszer sem lőttünk idáig és most egyenesen a tűzvonalba hoztak” – zsörtölődik hősünk. Szilveszterkor aztán az ő ütegük is leadhatja az első lövést. Milyen az, ha az ellenséges tüzérség belövi az embert? A hegyi hadviselés gyötrelmei: hol szakadó eső és mély sár, hol sűrű hóesés nehezíti a katonák életét. És ehhez jönnek még a betegségek…
2. rész: „Kivertük az oroszt a határon át Galíciába…”
1915 januárjában a Vereckei-hágónál hősünknek a gyomorhurutjára kakaót rendelt az orvos, kérdéses azonban, hozzájut-e a „gyógyszerhez”. Amúgy a katonák viszonylagos jólétben élnek, míg a zsidó árusokat el nem távolítják a csendőrök a front közeléből… A térségbe német csapatok érkeznek segítségül az oroszok visszaszorítására. Heves harcok után ez végül 1915. február elejére sikerül. Somogyiék ütege átlépi a galíciai határt és búcsút int Magyarországnak…
3. rész: „Láttam az ukrajnai önkéntesek női zászlósát…”
Vidám az élet a tüzérségnél: sütés, főzés, pihenés – ellenségre tüzelés… Hullámzó küzdelem, előrenyomulást visszavonulás követ, és fordítva. Sok a beteg és a sebesült: a naplóírónak is meggyűlik a baja néhány körmével… Ukrán női önkéntesek is feltűnnek a fronton. Hősünk előbb ordonánci feladatokat kap, majd telefonista lesz. Mivel az orosz erősen elsáncolta magát, igen nehéz az előrejutás. Így ér véget 1915 februárja…
4. rész: „A mi gépfegyverünk is törte a diót egész nap…”
1915 márciusában tovább folytak a kárpáti téli csata küzdelmei, melyekben Somogyi Lajos ütege az osztrák–magyar Hoffman-hadtest kötelékében, a német Dél hadsereg (Südarmee) alárendeltségében harcolt az oroszok ellen. A naplóíró gyakran élvezi a német bajtársak vendégszeretetét, akiknek „nagyszerű fedezékük van, kályhával, 2 ablakkal” ellátva. Még szivarral is megkínálják a kedves magyart. A Südarmee parancsnoka, Linsingen tábornok is meglátogatja őket és nagyon barátságosan elbeszélget velük. A hónap végén Somogyiék ütege új helyre települ át.
5. rész: „Beléjük lőni gépfegyverrel, aki vissza mer jönni…”
Somogyi Lajos parancsnoka a magyar-német fegyverbarátságot élteti – muzsikaszó mellett: szól a Kék nefelejcs és a Wacht am Rhein, s bőven jut a sörből is mindenkinek. A pécsi 19-es honvédek dicsérete: az orosz megadja magát, ha velük kerül szembe. Hány Somogyi nevű szolgál az ütegben? A naplóíró szerencséjére rajta kívül több is… Egy fából készült ágyúval próbálják az ellenséget megtéveszteni. Döntő siker nincs, de 1915 áprilisának a végére sikerül elfoglalni a fontos Ostry magaslatot…
6. rész: „Szerencsére utolsó percben érkeztek meg a »burkusok«…”
1915 májusában a küzdelem váltakozó sikerekkel folyik. Közben egy felrobbant ágyúcső okoz szomorú szenzációt. Miután az oroszok visszafoglalnak egy fontos magaslatot, és közben nem működtek a telefonvezetékek, hősünket a többi telefonistával együtt büntetésül kikötteti a parancsnok. Később is büntetést kap, ezúttal engedély nélküli alvás miatt. Majd pedig kisebesedett lába okoz szinte elviselhetetlen fájdalmakat neki. Szerencsére az orvos megoldja a problémáját. A szívós orosz ellenállás mintha rácáfolna a gorlicei áttörés hatalmas sikereire…
7. rész: „Látszik rajtuk, mennyire örülnek a mi katonáinknak…”
1915 júniusának első napjaiban előbb a sztriji fűrészüzem égése, majd Przemyśl visszafoglalásának híre kelt izgalmat. Az orosz visszavonulásnak nem csupán a helyi lakosság örül… Közben az üteg zenekara tovább bővül, a katonák sikeres műsort adnak elő. Diadalmas bevonulás Stanislauba. Kétszer is. Előkerül a focilabda is. A naplóíró kalandjai két igáslóval. A kellemes napoknak az vet véget, hogy a muszkák üldözését folytatni kell. Márpedig azok most igen gyorsan távolodnak, félő, hogy tán utol se lehet már őket érni…
8. rész: „Olaszország hadat izent, valószínűen Tirolba megyünk”
1915 júniusának végén folytatódik az oroszok üldözése. Somogyi Lajos új – bár javításra szoruló – kerékpárján eredhet az ellenség után. A harcok szünetében továbbra sem unatkoznak katonáink: a zene és a tánc mellett az új kedvenc a foci. Ebből a parancsnok is kiveszi a részét – amíg néhány „haslövés” el nem veszi tőle a kedvét… A Dnyeszteren nem könnyű az átkelés, de a muszkák végül is visszavonulnak. Amit már május vége óta sejteni lehetett: az olasz hadba lépés miatt az üteget új hadszíntérre szállítják át. A hazaút Budapesten át vezet, és hősünk viszontláthatja apját és öccsét. Azután irány Bécs: felkészülés az új megpróbáltatásokra. A fejezet végén az üteggel elindul a vonat az olasz frontra.
9. rész: „Alig kezdtük el mink, már odalőtt a »digó«…”
Somogyi Lajos és bajtársai 1915. augusztus–szeptemberében látogatást tesznek az olasz hadszíntéren. Pedig először azt jósolják nekik, hogy az egész telet itt töltik majd. Ennek megfelelően folyik a berendezkedés is. Ismerkedési tűzpárbaj a taljánokkal. A frontnak ezen a karintiai szakaszán, a Nassfeld-hágó környékén egyébként viszonylagos nyugalom van. Mire azonban az üteg esélyt kaphatna a komolyabb harctevékenységre, változik a hadihelyzet. Somogyiék ütegére új helyszínen, a balkáni hadszíntéren van szükség. Így hát hőseink 1915 szeptemberének utolsó harmadában újra vonatra szállnak, és „vígan mennek a szerbek ellen”…
10. rész: „Vígan megyünk a szerbek ellen…”
Az osztrák–magyar hadvezetés, úgy tűnik, ragaszkodik hozzá, hogy valahányszor fontos hadműveletbe kezd, Somogyi Lajos ütege abban részes legyen… Így hát nem csoda, hogy 1915 őszén, amint a Szerbia elleni újabb hadjárat napirendre kerül, hőseinket máris Dél-Magyarországra rendeli a menetparancs. Ezúttal Kövess Hermann 3. hadseregében a XXII. német tartalékhadtesthez kerülnek és részesei lehetnek a szerb főváros elleni nagyszabású akciónak. A Cigánysziget elfoglalása és a szávai átkelés után az üteg részt vesz a szívósan védekező szerbek visszaszorításában.
11. rész: „Egész nap irgalmatlanul marsoltunk a hegyek között…”
1915 őszén a Kövess-féle 3. osztrák–magyar hadsereg (benne Somogyiék ütege) tovább üldözi a rendkívül szívósan védekező, de folyamatosan hátráló szerbeket, méghozzá igen nehéz terepen, Közép-Szerbiában. Az útviszonyok siralmasak és az idő is egyre esősebbre változik. Azért az ellátásra nem lehet panasz: a hadizsákmányból időnként fényűző lakomára is telik. A naplóíró október végén megünnepelheti frontszolgálata első évfordulóját, amihez szerény előléptetés is dukál…
12. rész: „Megint elmúlt egy év, talán a legemlékezetesebb az életemben…”
1915 novemberében Somogyiék ütege folytatja a szerbek üldözését és eközben hőseink egyre nehezebb terepre érkeznek. Végül zsákutcába jutnak és visszafordulásra kényszerülnek. Reménykednek egy hosszabb pihenőben, mivel az emberek kimerültek és a fegyverzet meg a felszerelés is cserére szorul. Előbb Kragujevácba rendelik őket, majd tovább, egyenesen Belgrádba. De hamarosan kiderül, hogy ez sem a végállomás: az üteg újra vonatra száll Stájerország felé, hogy onnan majd a hírek szerint újabb hadszíntérre küldje őket a felsőbb akarat. Így végződik az 1915-ös esztendő…
13. rész: „Szemünk – az egészen természetes – a török nőt kereste…”
A palesztinai hadszíntérre utazó Somogyi röviden összefoglalja, hogyan került az ütegével a Közel-Keletre. Azok az olvasóink, akik már korábban megismerkedtek dr. Kemény Gyula naplójának törökországi fejezeteivel, ismerős helyszínekkel találkozhatnak: Isztambul, Márvány-tenger, Taurusz-hegység, Kilikiai kapu, Aleppó, Damaszkusz… Ugyancsak ismerős lesz Pomiankowski tábornok, és ismerősek lesznek a gyönyörű török nők… De ismerős lesz hamarosan a sivatagi háború is minden szörnyűségével.
14. rész: „Keleten bús, magyar nóták csendülnek fel, magyar fiúk ajkairól…”
Somogyi Lajos és társai ebben a fejezetben a minden keresztény számára legszentebb város: Jeruzsálem felé közelednek. Útközben fokozatosan ismerkednek meg a sajátos helyi klímával, a homokkal, az elviselhetetlen forrósággal. Táborhelyükön, Bersebában az ellátásuk szerencsére kitűnő és még sportolásra is futja a szabadidőből: fociban tönkreverik a németeket. 1916. május 27-én meglátogatják a Szent Várost és a naplóíró hevenyészett idegenvezetést tart az olvasónak a látnivalókból…
15. rész: „Nem ilyeneknek képzeltük és bizony sokan bevallották csalódásukat…”
A naplóíró folytatja a csapat jeruzsálemi élményeinek bemutatását. Részletes beszámolója alapján az olvasó előtt megelevenednek a Szent Sír látnivalói. Somogyi Lajos meglehetős jártassággal kalauzol bennünket a nevezetes helyszínek között, leírását akár egy idegenvezető is megirigyelhetné. Természetesen nem maradhat ki a Mérő-kereszt (Mérő József bajai zarándok saját kezűleg készített és két esztendő alatt gyalogszerrel Jeruzsálembe hurcolt keresztje) megtekintése sem. A fejezet végén hőseink a német kolónia vendégszeretetét élvezhették.
16. rész: „Ütegeink pompásan megállták a helyüket…”
Úgy tűnik, egy időre vége szakad a kellemes napoknak: Somogyiék ütegét a Földközi-tenger partjára vezénylik állásba. Hősünk azonban váratlan betegsége miatt nem mehet velük. Amíg gyógyul, tovább élvezheti a központi hatalmak közel-keleti egészségügyi intézményeiben nyújtott kitűnő ellátást. Társainak háborús élményeiről így csupán másodkézből tud beszámolni. Az osztrák–magyar ütegek helytállása ellenére a Szuezi-csatorna ellen júniusban indított expedíció kudarccal végződik…
17. rész: „Soha, mióta a világ fennáll, még ennyire nem tébolyodtak meg az emberek…”
Somogyi Lajos lábadozását 1916 októberében Betlehemben folytatja, és ide érkezik meg a frontról mindkét osztrák–magyar üteg is. Novemberben pedig a tüzérek bevonulnak Jeruzsálembe. Itt értesülnek Ferenc József haláláról. A naplóíró beszámol arról, hogyan ünneplik meg katonáink a karácsonyt Betlehemben, hogyan kapják meg az otthonról küldött ajándékokat. Az angolok áttöréséről érkező rossz hírek hatására azonban az újév már a frontra szállítás közben találja őket.
18. rész: „Hatalmas angol csapatok közelednek…”
1917. januárjában a naplóíró egysége a palesztinai front környezeti nehézségeivel küzd. A sivatagban a gépkocsik ellenére is nehezen haladnak. Februárban már rendszeressé válik a harci érintkezés a britekkel. A repülőkkel is rendszeresen meggyűlik a bajuk. 1917 márciusában a könnyebben védhető Gáza térségébe vonulnak vissza. A fejezet végén hőseink az ellenséges támadást várják.
19. rész: „Mint megvadult démonok…”
A napló ezen fejezetét Somogyi Lajos az 1917. márciusi első gázai csata leírásának szenteli. Sikerül nagyon érzékletes képet festenie a hadieseményekről: az olvasó szinte maga előtt látja a rohamozó angolokat és a hősiesen védekező német, török és osztrák–magyar csapatokat. Beszámolója érthető módon különösen a monarchiabeli tüzérség tevékenységére vonatkozólag részletes és életszerű: félelmetes alapossággal mutatja be a kudarcot vallott és menekülésre kényszerített angolok soraiban végzett pusztítás méreteit, a harctéren maradt angol áldozatok tragikus látványát. A fejezet végén ágyúink még a német filmesek figyelmét is felkeltik…
20. rész: „Reményünk van, hogy újra hazajuthatunk…”
Hogyan szuperálnak a brit tankok a sivatagban? Hogyan lő a brit tüzérség? Többek között ezt is megtudhatjuk Somogyi Lajos naplójának mostani részletéből, ami 1917 áprilisában, a 2. gázai csata időszakában játszódik. Küzdelem a számummal és a sirokkóval: katonáink kárörvendve tapasztalják, hogy az ellenség sem boldogul velük könnyebben. Bezzeg a bennszülötteket láthatólag kevéssé zavarják az efféle légköri jelenségek. Az éjszakai tüzérségi párbajok diszkrét bája: látványos tűzijáték cigányzene kísérettel… Megkezdődnek a régen várt szabadságolások is.
21. rész: „És e pillanatban csak örülni, ujjongani tudunk a nagy, fenséges Életnek…”
A napló ezen utolsó fejezetében Somogyi Lajos az 1917-es esztendő nyarának hadieseményeit tárgyalja. Mindenki a várható nagy brit offenzívára készül, melynek célja valószínűleg Jeruzsálem elfoglalása lesz. Ebből azonban hőseink – legnagyobb örömükre – kimaradnak, mivel szeptember közepén bizonyossá válik, hogy szabadságra indulhatnak hazafelé. Vonatuk ugyanazon az úton halad, melyen másfél évvel korábban a Közel-Keletre érkeztek. A naplóíró Isztambulig mutatja be ennek az utazásnak a részleteit: itt végződik Somogyi Lajos világháborús odüsszeiájának írásos megörökítése.
