Somogyi Lajos első világháborús naplója – 13. rész
A palesztinai hadszíntérre utazó Somogyi röviden összefoglalja, hogyan került az ütegével a Közel-Keletre. Azok az olvasóink, akik már korábban megismerkedtek dr. Kemény Gyula naplójának törökországi fejezeteivel, ismerős helyszínekkel találkozhatnak: Isztambul, Márvány-tenger, Taurusz-hegység, Kilikiai kapu, Aleppó, Damaszkusz… Ugyancsak ismerős lesz Pomiankowski tábornok, és ismerősek lesznek a gyönyörű török nők… De ismerős lesz hamarosan a sivatagi háború is minden szörnyűségével.
IV. rész
PALESZTINA
A „Szentföldön” az angolok ellen
1915. november
A diadalmas szerbiai offenzíva alatt 1915. november havában előnyomulásban voltunk Novibazár felé, midőn a parancsot kaptuk – ütegünk a budapesti 4. hegyi tüzérezred 1. számú tarack ütege – visszafordul Kraljevóba. Kraljevóból pár heti tartózkodás után Belgrádba, majd Cillibe, Stájerország egy kedves kis városkájába utaztunk. Egyes beavatottak már akkor tudomást szereztek hadvezetőségünk rendelkezéséről, mely szerint – egy kassai hegyiüteggel együtt – bennünket szemeltek ki a „dicső” feladatra, hogy a magyar névnek a messze Keleten hírt és dicsőséget szerezzünk. Még nem tudtuk, miről van szó, de a nagyarányú előkészületek sejtetni engedték feladatunk komolyságát. Majd a kiadott parancsok – mint ilyenkor szokás –, hogy semmi néven nevezendő hírt a készülődésünkről nem szabad hazaírni, levelezéseinket szigorúan cenzúráztak. Mindez azonban felesleges óvatosság volt, mert a hazulról kapott levelekben már említést tettek róla, hogy „tik bizonyára Törökországba fogtok menni”.
Karácsony napján érkeztünk Cillibe, és két hónapig tartott, míg teljesen útrakészen álltunk. [1916] Március 3-án szálltunk be a fellobogózott kocsikba – rövid búcsúztató – és a Hymnusz hangjai mellett indult vonatunk Konstantinápolyba. Szerbián keresztül meglehetős egyhangú utunk volt, csak a nagyobb állomásokon lett élénkebb, hol cigányaink kísérete mellett az üteg dalárdája énekkel szórakoztatta a pályaudvaron levő vegyes népséget. Bulgáriában már változatosabb, így Bale-Palánkán bolgár díszszázad várt zeneszóval, majd a bolgár katonák – egy dudás kísérete mellett – eljárták érdekes nemzeti táncukat. Vonatunk indulásakor énekkarunk a Strum-Maricát énekelte, amire a bolgárok háromszoros hurrával búcsúztak. Türelmetlenül várjuk március 16-át, utunk befejezéséhez közeledünk. Küleli Burgas, a határállomás, onnan kezdve a vonat terméketlen, kopár vidéken vezet Konstantinápolyhoz. Közeledünk Bizánchoz, vonatunk már a Márvány-tenger partján halad, és egyszerre feltűnnek a távolban a karcsú minaretek, a mecsetek tornyai és az egész világváros hatalmas arányaival.
Sant Stefano új, egészen modernül épült állomását elhagyva Konstantinápoly külvárosába érünk. A tenger partján a régi, egykor oly hatalmas várfalak töredékei húzódnak végig – hirdetve az elmúlt görög uralmat; majd apró faházak között haladunk, mint hirtelenében összetákolt „kulisszák”, úgy hatnak a nézőre a rácsos ablakokkal ellátott „galambdúcok”. Sokan közülünk – a laktanyában eltöltött kellemes percekre gondolva – „egyesnek" nevezték el e rácsos kalitkákat. Szemünk – az egészen természetes – a török nőt kereste, és ebbeli óhajunk nagyon hamar beteljesedett, mert a magyar nóták hangjaira mindenhonnan kinyíltak a rácsos ablakok, igéző pongyolákban, ágyukból felkelve és fátyol nélkül, bámulták az idegen katonákat a szebbnél-szebb török asszonyok. Hát bizony egy pillanatra megfeledkezve a magyar lányokról, élveztük a szokatlan, ritka látványt. Kitűnő hangulatban érkeztünk Konstantinápoly európai főállomására, ami a Bosporus partján a Topkapu-Szeráj közelében van. Az állomáson ütegünk fogadására megjelent Pomiankovszky altábornagy, cs. és kir. katonai meghatalmazottunk; testvérütegünk zenekarának hangjai mellett robogott be vonatunk, parancsnokunk leadta jelentését, majd a tisztikarunk bemutatása után az üteg díszmenetben elvonult előtte. Zenekarral az élünkön masíroztunk a Pera-hídon a Galata és Pera városrészek fellobogózott utcáin keresztül a „Taxim” nevű hatalmas tüzérségi laktanyába, hol szállásunk volt. Az utcákon mindenütt sorfalat állt a lakosság és igaz lelkesedéssel, kendőlobogtatással fogadott. Ez őszinte lelkesedést főleg a Dardanelláktól diadalmasan visszatért ütlegeinknek köszönhettük.
A perai híd
(Forrás: www.digitalcommonwealth.org)
A Taxim laktanya egyike a város legnagyobb kaszárnyáinak, hol a török ütegeken kívül német tüzérség és a Dardanelláknál harcolt nehéztüzérségünk voltak beszállásolva. A város szépségeit nem óhajtom részletezni, ezt már erre sokkal hivatottabbak elvégezték, azonban mint jellemzőt jegyzem meg, hogy az első éjjelen keveset aludtunk, a sok hirtelenében szerzett benyomások, látottak hatása alatt voltunk mindannyian, se vége, se hossza nem volt a sok beszédnek, egyben azonban mind egyhangúlag nyilatkoztak, a török nők és a cigaretták dicséretében és egészen biztos, hogy a fátyolozott szépségekről, háremokról álmodoztak a magyar fiúk.
17-én már korán reggel kezdődik a próbamenetelés‚ tisztogatás, a Szelamlik napja van, midőn is a Szultán a Jildiz kioszkba megy a Szelamlik megtartásához, ütegeinknek is részt kellett venni a külső pompában. Zeneszóval masíroztunk a Jildiz-Kioszkba, a kanyargós út mindkét oldalán a kíváncsi, bámész asszonyok nagy tömege fátyoltalanul is, a legcifrább selyemruhákba bámulják a katonaság felvonulását és várják a Szultánt.
„Felvonulunk a Szelamlikhoz” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
A hatalmas, szép Parknak a Hamidie Mecsethez vezető útján álltunk fel, a Mecsetben tartják minden pénteki napon a Szelamlikot. A szép árnyas úton szemben velünk a francia fronton elfogott algíri és tuniszi muzulmánok álltak, kifogástalan német uniformisban, kiképezve és felszerelve Németországban lettek, egytől-egyig szálas, fekete fiúk, páran közülük a német nyelvet is törték. Reggel 9-től déli 12 óráig vártunk – közben díszes fogatokon érkeztek az előkelőségek, 12 órakor jött a Szultán kocsija, elől pompás egyenruhában a gárda csapat, majd lovasok, közepén gyönyörű lovaktól vont hintóban a Szultán, kocsiját közrefogva gyalog követték házának tagjai, tanácsadói. 1 óráig tartott a Szelamlik, a Szultán a Mecset lépcsőjén állva tisztelgett az előtte elvonuló csapatoknak. Másnap parancsban volt, hogy „legmagasabb megelégedését fejezte ki, az osztrák–magyar tüzérek magatartása felett.”
„A Szelamlik. Várjuk a szultánt” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
19-én a Hadügyminisztérium udvarán tartott szemlét Enver Pasa ütegünk felett és kérésére ágyúnk munkáját mutattuk be, ami láthatólag megnyerte tetszését.
„Enver pasa szemléje ütegünknél” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Küldetésünk végcélját is megtudjuk, nincs többé ok a titkolódzásra, a Szentföldre megyünk, hol részt veszünk Palesztina védelmében, meggátolni az angolok tervét, kik tudvalevőleg Egyiptom annektálása után, minden erejükkel azon voltak, hogy Indiával – Palesztina birtokbavétele által – megteremtsék a szárazföldi összeköttetést. Az annektálás még biztosabbá tette az angoloknak a Szuez-csatorna birtokát, különösen, mikor 1914 végén megindított török támadás a mostoha terepviszonyok és vízhiány következtében meghiúsult. Az 1915. év a Dardanellák ostromával telt el úgy, hogy a déli török frontokon csak 1916-ban kezdődtek a hadműveletek. Az idő annál is sürgetőbb volt, mert az 1915. [évi] diadalmas balkáni offenzívánk megteremtette Törökországgal az összeköttetést. Az 1916 elején Mezopotámiába indított angol offenzíva kudarca sokáig visszatartotta az angolokat effajta vállalkozástól. Várható volt tehát egy újabb nagy támadás a palesztinai fronton, de ezt megelőzni a törökök szerveztek egy újabb expedíciót a Szuezi-csatorna ellen. Akik tisztában voltak az ottani viszonyokkal, tudták, hogy az ottani klíma és tropikus viszonyok lehetetlenné teszik egy modernül felszerelt nagy seregnek a kifejlődését. Az expedíció sikertelensége előre látható volt. Tudatában a ránk váró emberfeletti nehézségeknek és a károknak, amik a tropikus éghajlat alatt bőven tenyésznek, indulásunk előtt felülvizsgálnak mindannyiunkat, hogy szervezetünk elég erős-e a nagy feladatra.
Utunk a sivatagban
Március 28-án hajóztunk be Stambulban és gőzösünk az Aranyszarv öblén át haladt, Haidar Paschára, Konstantinápoly ázsiai vasútállomására. Fenséges panoráma tárult szemeink elé, előttünk a Márvány-tenger csillogó tükre, oldalt a Bosporus kéklő vize, partjain a szebbnél-szebb palotákkal. Hátunk mögött a soktornyú város festői rendetlenségben, a Pera hatalmas hídja a nyüzsgő-tolongó tömegével, a partoknál egymás mellett pihenő óriás hajók – körülöttünk fürgén ficánkoló delfinek – élesen sípoló gőzbárkák, motorcsónakok, isteni szép képet nyújtottak.
Haidar Pasán kihajózva, azonnal átrakodtunk a ránk váró külön vonatba és egy utolsó búcsúpillantást vetve a soktornyú mecsetekre – indultunk a sivatagnak.
Április 1-jén Harandji Derbendén ebédelünk, az út nagyrészt hegyek között visz, a kopár vidéken nagy bivalycsordák és báránynyájak legelésznek, az időnk hűvös, szinte hideg.
Április 2-án érünk a szélesvágányú vasút végállomására, a Taurus-hegység tövében levő Bozantira. Itt átpakolunk az ott váró német teherautókra, a lőszer, élelem, felszerelési anyagok autókon lesznek szállítva, a legénység gyalog megy a bivalyokkal vontatott ágyúk után. Vadregényes szorosokon, történelmi nevezetességű úton, hol a keresztes hadak özönlöttek át, értünk fel egy kies fekvésű fennsíkra, hol a németek[nek] modernül berendezett, hatalmas sátrakból álló autóparkjuk volt. Az éjjelt ott töltöttük, este az ott táborozó török gyalogság éneklése, éjjel a sakálok és farkasok ordítása kíséretében.
Másnap utunkat folytatva, számtalan teve-karavánt elhagyva, leértünk Külek Bogaz állomáshoz, innen újból széles vágányú vasút vezet Marmouréba. Marmoure állomása az Amanus-hegység tövében van, itt a vonal újból megszakad, mert még épülőfélben van a hegységen átvezető vasút és alagutak.
„Útközben Anatóliában” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Az Amanus tetején hatalmas jégeső lep meg bennünket – a viharok itt gyakoriak –, szakadó záporban érünk egy kis magasan fekvő falucskáig, hol az éjet töltjük. Sátorainkat a falu szélén állítottuk fel, és azon reményben feküdtünk le, hogy a fárasztó mars után alaposan kipihenhetjük magunkat. De mennyire csalódtunk. Az egész éjjelt dermesztő hidegben átdideregtük. Másnap reggel már kaptunk ízelítőt az ázsiai állapotokról, az utak mentén szanaszét döglött, fedetlen állatok bűzlöttek, nappal a vadkutyák és keselyűk, éjjel a hiénák falatozó helyei, arabok jöttek, mocskos rongyokba takaródzva és az út mentén vadon tenyésző gazt tépték és ették. Sovány aszott testükön csak bőr és csont volt, vékony, csontos karjukat esdekelve nyújtogatták kenyérért.
Második nap leértünk Islahije állomására, hol az ott kezdődő széles vágányon tovább utaztunk. Az állomások nagyrésze pár ház és sok sátor. Islahijén két „üzlet” is volt. Az egyikben Brázay-féle sósborszesz szappant is árultak.
Brázay-sósborszesz plakátja
(Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Plakáttár - MúzeumDigitár)
3 db-ot 5 piaszterért számítva (A piaszter akkori értéke 27 fillér volt). A vásárlás azonban nem ment oly könnyen, mert a pénz beváltásnál hangos viták kerekedtek a kereskedő és vásárló fiúk között, kik sehogysem akartak belenyugodni az általában Törökországban uralkodó azon szokásnak, hogy nagyobb pénz beváltásnál a kereskedő egy-két piasztert lefog „váltópénz” címén. Fiaink azonban hamarosan és radikálisan megoldották a pénzkérdést és sűrűn emlegetve az „Anyjuk Istenét” és hasonló kritikákat a rendszer felett, egy-kettőre kényszerítették a megszeppent törököt az európai szokás elfogadására. Egy kis „kávéház” is díszelgett a szabadban, hol pompás feketét kaptunk, a kávé mellé hatalmas serpenyőben tüzes hamut és szikrákat tálalnak, hogy a vendégnek kéznél legyen, ha dohányozni akar.
10-én délután Aleppóba érünk, a modern európai állomáson az ottani osztrák–magyar kolónia vendégeli meg a legénységet az állomás épületében. Cigányzenénk kísérete mellett hangversenyt adtunk, az egybegyűltek látható örömmel hallgatták a szép magyar nótákat – majd végeztével a Hymnust állva hallgatta a szépszámú közönség.
„Az aleppói állomáson” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Másnap délután tovább utaztunk Rayak felé – itt megszűnik a szélesvágányú vasút és átrakodva a ránk váró vonatra, keskeny vágányon, hosszú belga kocsikban haladunk át a Damaskus előtt levő kies fekvésű, ritka színpompájú völgyön. Végre a fád, egyhangú út után egy kis oázis! Tarka összevisszaságban pompáztak a szebbnél-szebb fák, virágok és élvezettel szívtuk az illatos levegőt. Utunk e legszebb részei. Áthaladva érünk Damaskus állomásra, hol kellemes meglepetésben részesültünk. Az állomás épülete a tiszteletünkre zászlódíszt öltött, a szövetségesek összes színei, de túlnyomóan magyar lobogók díszítették a fogadásunkra emelt diadalkaput. Fehérkesztyűs török díszszázad tiszteleg, a zenekar indulót játszik, a katonák hatalmas hurrával felelnek. A legénység gyorsan sorakozik a vonat előtt.
„A damaskusi állomáson” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Vezényszavak röpködnek. Dzemál Pasa a palesztinai haderők főparancsnoka érkezik hintón – mögötte fegyveres lovasok – és megszemléli a legénységet. Szemle után a pazarul feldíszitett sátrakban, terített asztaloknál várnak ránk az osztrák–magyar-német kolónia hölgyei és a szebbnél-szebb török nők, kik felváltva kedveskedtek teával-süteménnyel, finom cigarettákkal és végül útravalóval, mindenki egy csinos selyemzacskót kapott tele déligyümölccsel. Nehezen váltunk meg éltünk e legkedvesebb helyétől és általános volt a kívánság – bárcsak hamarosan béke lenne, hogy már visszautazhatnánk…
Éjjel 12 órakor álmából verik fel a fiúkat, valami nagyobb török állomásra értünk, hol vacsorával vártak bennünket, sajnos a „vendégek” vonata kissé megkésett, így éjfél volt már, mikor török vendéglátóink a legnagyobb előzékenységgel kalauzolnak a terített asztalokhoz, a párolgó, illatos kecske-gulyás elfogyasztására. A fiúkat azonban cseppet sem hatotta meg a szíves meghívás, sőt még a „gulyás” illata sem és bizony faképnél hagyták volna a megrökönyödött törököket, ha nem kaptak volna friss fehér kenyeret és forró teát is.
Némileg megnyugodva folytattuk utunkat a hegyek között, lassan erőtlenül halad vonatunk, a nedves tüskék, fagyökerek lassan égnek – itt már fával fűtik a mozdonyokat és bizony érezhető a szén hiánya. Estefelé újabb meglepetésben van részünk. Vonatunk Vilhelma német kolónia állomására robog be. Még meg sem áll, már felhangzik a német iskolás gyerekek-leánykák éneke. A Gotterhalte hangjaival fogadnak. A telep egész lakossága kint van, a nők virágokkal, naranccsal, finom, sajáttermésű borukkal kedveskednek és nem győzik eleget bámulni a vonatunkkal utazó német katonákat, ők, kik ott nevelkedtek fel, még nem látták a német uniformist. Sokáig tartózkodtunk a legjobb hangulatban, dalárdánk szebbnél-szebb magyar nótákkal szórakoztatta az ültetvényeseket, kik bár a szöveget nem értették, lelkesen dicsérték a magyar dal szépségét.
Következő rész: „Keleten bús, magyar nóták csendülnek fel, magyar fiúk ajkairól…”
Összes rész: Somogyi Lajos első világháborús naplója
