Néha előfordul, hogy nem csupán egy-egy tapasztalatait, emlékeit papírra vető világháborús katona jár be kalandos utat, hanem maga a kézirat is, amibe az illető az általa átélteket rögzítette. Jakab István naplója tipikusan ilyennek mondható: először a Brassó megyei Bácsfaluban került elő, aztán eltűnt, hogy végül Sepsiszentgyörgyön bukkanjon fel újra. A fennmaradt szöveg az 1915. március 15-i bejegyzéssel kezdődik és az 1918. január 9-i bejegyzésnél ér véget, azaz megközelítőleg három év történéseit fedi le.
A naplóíró – Jakab István – Brassó vármegyében, a Hétfaluhoz tartozó Zajzon községben született 1895. augusztus 13-án, és 1915-ben vonult be a császári és királyi 2. gyalogezredhez. Ezt követően előbb Prágában, majd a keleti frontra került, és mindaddig ott is maradt, míg 1916. július 2-án, a Bruszilov-offenzíva során meg nem sebesült. Felépülését követően, 1916 októberében már nem a „kettősökhöz” tért vissza: átvezényelték a császári és királyi 16. gyaloghadosztály egy másik seregtestéhez, a nagyszebeni 31. gyalogezredhez. Velük járta meg az olasz frontot, majd a Kerenszkij-offenzíva idején újra a keleti hadszíntéren látjuk viszont. Nagyjából eddig követhetjük a barcasági katona útját: a napló az 1918. január 9-i bejegyzéssel megszakad. És vele együtt minden reményünk, hogy megtudjuk, ki írhatta – Jakab Istvánra ugyanis ma már szülőfalujában sem emlékeznek. A szerző tehát – annak ellenére, hogy tudjuk a nevét – marad továbbra is, mint mások annyian: ismeretlen katona...
1. rész: „De fájt a szíve a szegény édesanyámnak, de viszont nekem is…”
Új sorozatot indítunk útjára: a Brassó vármegyei Barcaságból, ezen belül pedig a hétfalusi Zajzonból származó Jakab István világháborús naplóját adjuk közre. Jakab két ezredben, a brassói császári és királyi 2. gyalogezredben, illetve a nagyszebeni császári és királyi 31. gyalogezredben szolgálta végig a háborút. Amint a szövegből kiderül, hősünk ugyan megjárta az olasz frontot is, kalandjainak helyszíne azonban főként a keleti hadszíntér. A napló két okból is különösen érdekesnek mondható. Egyik erénye abban rejlik, hogy néha már-már filmszerű részletességgel képes láttatni a háborús hétköznapok jelenségeit. Másik jellegzetessége a szerző sorsából adódik: Jakab, aki a háború alatt többször is kórházba kerül, ezt a miliőt is ugyanolyan részletességgel mutatja be, mint a lövészárkok világát.
2. rész: „Jön a parancs: előre!”
Az előző részben Jakab István éppen csak megérkezett Prágába. A második rész meglehetősen mozgalmas és változatos időszakot fog át emberünk életéből: előbb beosztják géppuskás kiképzésre, majd a 14. menetzászlóaljjal útnak indítják a front felé. A menetalakulat csak szeptember 25-én, hosszú és gyötrelmes menetelések után éri utol az orosz fronton előnyomuló ezredet. Még éppen időben érkeznek ahhoz, hogy kivegyék a részüket a baranowiczi ütközetből, amely a „kettősök” számára a gorlicei áttörést követő négyhónapos támadássorozat utolsó csatájának bizonyul. A harcokat követő nyugodt időszakban Jakab bejut egy titokzatos épületbe, ahol még a zongorához is leül, de zenészi szárnybontogatása meglehetősen gyors és váratlan véget ér.
3. rész: „Megnyomom a gombot, már kattog, de gyönyörűen…”
A brassói „kettősök” számára véget ér az offenzíva. Hősünk most érkezik meg az első világháború tipikus állásharcainak világába. A szembenálló felek beássák magukat, a géppuskások egy falu romjai között rendezkednek be védelemre, mindössze nyolcvan méternyire az ellenségtől. Fedezéket építenek, őrszolgálatot látnak el – kezdenek beletanulni a harctéri rutinba. Egyik éjszaka, amikor éppen Jakab van őrségben a vonal előtt, az oroszok a sötétség leple alatt rajtaütést kísérelnek meg. Óriási küzdelem indul, amiben az emberünk is keményen kiveszi a részét a géppuska mellett. A felek nem válogatnak az eszközökben. Hősünk egy karcolás nélkül kerül ki a küzdelemből, de őrmestere gyarlósága miatt hamarosan újra kockára kell tennie az életét...
4. rész: „Vége, vége, itt van a pokol!”
Az összeomlott orosz támadások után a „kettősök” vonalán egy kis időre beköszönt a nyugalom. A felek ideiglenes fegyverszünetben állapodnak meg, és az oroszok eltemetik a senki földjén heverő halottaikat. Jakabéknak is megengedik, hogy részt vegyenek a hevenyészve megrendezett egyházi szertartáson. Aztán véget ér ez is, és folytatódik a háború. Hősünk pihenés közben jajszóra figyel fel: az ellenség meglőtte az egyik román nemzetiségű őrszemet. Jakab már csak annyit tehet, hogy – ismerve a nyelvet – segít imádkozni a haldoklónak. Esővel-hideggel beköszönt az ősz, és a bakáknak most már a természettel is meg kell küzdeniük. Egy napon az orosz tüzérség korábban nem tapaszt hevességgel kezdi el lőni Jakabék állásait, hősünk pedig a tűzben reked...
5. rész: „Be vagyunk kerítve!”
A „kettősöket” eltolják az állásban, de nem mennek messzire: csak a szomszéd 31. gyalogezred védőszakaszát veszik át. Itt mintegy 930 méternyire vannak az ellenségtől (emberünk géppuskás, távmérővel állapította meg a távolságot). Az időjárás egyre hidegebbre fordul, az ellátás akadozik: Jakab kimerészkedik a két vonal közötti megművelt területre, hogy krumpit ásson magának és a társainak. Az akció sikerrel jár ugyan, de hősünket előveszik az eset miatt. Hamarosan azonban sokkal keményebb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: az oroszok bejutnak az ezred vonalai mögé és bekerítik őket. Az emberünknek trükkhöz kell folyamodnia…
6. rész: „Gyönyörű egy orosz szépség volt ez a lány…”
A „kettősök” megérkeznek az új állásba, Szkrobova falu elé. Jakab itt tanulja meg, hogy egy német és egy osztrák–magyar tiszt közül melyik a nagyobb úr. Ezúttal azonban neki sem kell túl sok időt a lövészárokban töltenie: kivonják az első vonalból és Gorodiszczére vezénylik, géppuskás tanfolyamra. Hősünk újra házban lakhat és levetkőzve alhat, de szerencséje nem ér véget itt: egy alkalommal, mikor figyelőként előreküldik, hogy a céltáblákból álló ellenséget kikémlelje, egy házra bukkan, amelyben egy idős asszony és két fiatal lánya lakik. A magányos katona és a házbeliek hamar összebarátkoznak, olyannyira, hogy a nők felajánlják, máskor is látogassa meg őket. Jakab elfogadja a meghívást...
7. rész: „Elteltek a mézes napok…”
Hősünk továbbra is fel-felkeresi az orosz lányokat, gyakori eltűnései azonban már a feletteseinek is kezdenek szemet szúrni. Először parancsnoka, egy főhadnagy fedezi fel, hogy csellengő katonája kikhez járogat, aztán egy napon két tiszt is megjelenik a lányok házánál, és ezzel a bakák számára a móka véget ér. Közben beköszönt a tél, emberünk pedig megünnepli első harctéri karácsonyát. 1916 januárjában véget ér a géppuskás tanfolyam és a front mögötti békés napoknak is vége szakad. Jakabék visszakerülnek az állásba, ahol kényelmesen berendezkednek egy újonnan épített fedezékbe. A mindennapok egyhangúságát csak a Montenegró elfoglalásának örömére rendezett díszlövés töri meg.
8. rész: „A kutyák meglátták a nyulat…”
A „kettősök” meglehetősen nyugodt időszakot élnek át a lövészárokban. Hősünket „Titulart Gefreiterré” –címzetes őrvezetővé – léptetik elő, ugyanakkor beosztják a figyelőbe is, amelyen a géppuskások a gyalogsággal és a tüzérséggel osztoznak. A szolgálatban az új beosztással járó tennivalókat gyakorolja, szolgálaton kívül pedig az orosz srapnellövedékek időzítőiből kiszedett alumíniumból készít gyűrűt eladásra. Mindeközben elkészül a fényszórósok fedezéke, Jakabék árokrészét pedig két aknavetővel és egy 3,7 cm-s gyalogsági ágyúval erősítik meg. Hősünk egy újonnan létrehozott alakulatról, egy rohamszázadról is beszámol, amit ő csak rablóbandaként emleget. Egy kutyafogat is feltűnik a színen, de megjelenik egy nyúl...
9. rész: „Mindnyájan följegyeztük a titkos jeleket…”
A „kettősök” frontszakasza továbbra is csendes, ugyanakkor azonban az osztrák–magyar oldalon nagy munkálatok folynak: a fedezékekbe villanyvilágítást vezetnek, a drótakadályokat kiszélesítik, az árkok falát vesszővel fonják ki. Éjszakánként tevékenykednek a rohamosok is: amint hősünk beszámol róla, egy herkulesi erejű cigány katona minden fegyver nélkül két oroszt is elfog egyetlen éjszaka alatt. Jakabot – hasonló beosztást ellátó társaival együtt – a hadosztályparancsnokságra rendelik, ahol új dolgokat tanulnak a figyelőszolgálatról, ismertetik velük a beosztásukkal kapcsolatos kötelezettségeket és a titkos kommunikációs módszereket. Hősünk egy újonnan a frontra kerülő, Fiuméből származó katona, Pöndör Frigyes személyében új barátra tesz szert.
10. rész: „Milyen is ez a háború; ha gyilkolunk, akkor kapunk kitüntetést…”
A „kettősöktől” egy túlbuzgó kadét portyát szervez a senkiföldjére, de szerencsétlenségére emberei a császári és királyi 31. gyalogezred járőreivel csapnak össze. Eközben hősünk egyre jobban beletanul a figyelői szolgálatba. Már ő az, aki újabb célokat javasol a tüzérségnek, és néha a saját szakaszából is meghív egy-két embert, hogy e jó rálátást biztosító helyről kövessék, hogyan dolgoznak a tüzérek. A fiumei katonatárssal, Pöndör Frigyessel is egyre jobban összebarátkozik, olyannyira, hogy egy külön fedezéket is épít neki. Jakab végiglátogatja barátait, és egyikhez éppen akkor érkezik meg, amikor a sturmosokat sorakoztatják. Közben lassan enyhülni kezd a tél. A természet éledése mellett hősünk néha a háború emberekre gyakorolt különböző hatásain is elgondolkodik…
11. rész: „A béke lebegett köztünk…”
Küszöbön áll az 1916-os év húsvétja: Jakab bevásárol, úgy készül az ünnepre. Húsvét napján beosztják a figyelőbe, ezúttal azonban nem kerül sor harcra: az oroszok, akiket szintén áthat a húsvéti hangulat, fehér kendőket lobogtatva elözönlik a senkiföldjét, majd a tiltás ellenére a kettősök is kimennek barátkozni. Aztán elmúlik ez is, és minden visszaáll a régibe. Hősünk gyűrűt reszel, Pöndörrel virágos kertet csinálnak, beteg barátjával sétál. Közben pedig a német és osztrák–magyar, illetve orosz oldalon is egyre nagyobb a készülődés, egyre sűrűbben járnak a repülők, ehhez azonban hősünknek is van egy-két szava…
12. rész: „A béke lebegett köztünk…”
1916 májusában megjön az eső, és a „kettősöknek” egy ideig a sárral is meg kell küzdeniük. Az állásban egyelőre nyugalom van, és a katonák mindenfélével, például hímzéssel és játékokkal múlatják az időt – Jakab birkózni is beáll. Mindeközben a bakák számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az oroszok valamire készülnek, és nem is tévednek: június 13-án támadás éri az osztrák–magyar vonalakat, ezt azonban az oroszoknak súlyos veszteségeket okozva sikerül visszaverni. Hősünk barátja, Kis, aki korábban igen rosszul volt, Jakabnak is köszönhetően lassan rendbejön. Hősünk összecsomagolja az eddig legyártott gyűrűket, hogy hazavigye őket, mikor szabadságra megy.
13. rész: „Vajon mit hoz ez a nap ránk, életet-e vagy halált?”
A „kettősöknél” elterjed a hír, hogy német tisztnek álcázott orosz kémek járták végig a vonalakat. Pöndörnek, Jakab barátjának állítólag még cigarettát is adtak. Jakab esténként egyre idegesebb – amint a későbbiekben kiderül, joggal: az orosz tüzérség hatalmas tüzet zúdít az osztrák–magyar állásokra, amit a katonák csak gránátbiztos fedezékeiknek köszönhetően élnek túl. Az ágyúzás ideje alatt Jakab kimegy figyelőnek, azonban magától már nem tud visszamenni a fedezékbe. Annyira kimerül a nagy intenzitású ágyútűztől, hogy miután két szanitéc beviszi, egyszerűen elalszik. Mire felébred, már tombol a támadás, amelyre a Bruszilov-offenzíva részeként kerül sor. Hősünk is keményen kiveszi részét a hatalmas harcból...
14. rész: „Azt hiszem, halok meg…”
Miután az orosz golyója eltalálja, hősünk beleesik egy gránáttölcsérbe, és már-már abba is beletörődne, hogy fogságba esik. Egy sebesült tiszt tanácsát megfogadva mégis megkísérli elérni az osztrák–magyar vonalakat, és ez már-már csodával határos módon sikerül is neki, sőt még saját osztagának embereivel is találkozik. Mikor már majdnem biztonságba jutna, előbb a kötözőhelyet éri találat, ahol a sorára vár, aztán egy segélyhelyről is menekülnie kell. Végül egy ellentámadáshoz felvonuló német alakulat szanitécei sietnek a segítségére, de ahhoz, hogy egy sebesültszállító vonatra feljusson, további súlyos megpróbáltatásokat kell kiállnia...
15. rész: „Légy nyugodt, fiam, mert itt jó helyt vagy”
A sebesülése során átélt hányattatások után hősünk sorsa valamelyest rendeződni látszik: előbb egy Sztrijben működő kórházban tér magához, onnan pedig útnak indítják Magyarország felé. Az utazás végállomása ezúttal a budapesti Auguszta barakk-kórház, ahol végre egyértelműen kiderül, mégsem fog lebénulni az elszenvedett sérülés következtében. Jakab ugyan értékeli a hátország nyugalmát, azonban amint állapota javulni kezd, furcsa vágy lesz úrrá rajta: visszavágyik a harctérre. Közben egy tüdőlövéses sebesült kerül melléje, akinek az állapota már-már reménytelennek látszik, hősünk pedig a tőle megszokott szemléletességgel írja le ezt a másfajta küzdelmet, ami a szomszédságában a halál ellen zajlik.
16. rész: „Hogy lehet ez: ez is magyar meg én is, és az elvünk ellenkező?”
Hősünk lassan erősödni kezd, de egyre jobban unja a kórházi életet. Egyedül üli meg a saját születésnapját, a Ferenc József születésnapja alkalmából rendezett ünnepségre pedig már a városba is kimegy, felépülése azonban nem bizonyul zökkenőmentesnek: sebét egy gyulladás miatt újra kell műteni. A beavatkozás meglehetősen egyszerűnek bizonyul, ám amíg a test gyógyul, a lélek kerül válságba: Jakab először hall embereket a háború értelmetlenségéről beszélni, és igencsak felzaklatja a dolog. Végül váratlanul egy kis pénzhez jut és úgy dönt, szabadságot kér és hazalátogat.
17. rész: „Vigasztalom: hisz ez a sorsom…”
Hősünk szabadságra megy. A hazatérés örömét, majd az édesanyjától vett szívszorító búcsút a folytatás teszi még drámaibbá: Prágába visszatérve, a brassói 2-esek pótzászlóaljánál éri a szülőföldjére történt román betörés híre. Újabb szabadságot kér, hogy Pesten hátha sikerül majd megtalálnia édesanyját az erdélyi menekültek között. A sikertelen utat követően az ezred pótkereténél némi lábadozás után géppuskás kiképző lesz. Közben kétszer is megható találkozás részesei lehetünk a rokkanttá vált Váncsával, akinek az életét Jakab István mentette meg korábban...
18. rész: „Akár itt, akár ott, csak a harctérre visznek...”
Hősünk életében igen nagy változás áll be. Eleinte Prágában van a brassói 2-esek pótkereténél, majd eredeti ezredétől áthelyezik a nagyszebeni cs. és kir. 31. gyalogezredhez, illetve annak a pótzászlóaljához Brünnbe. Új alakulata – tisztekkel együtt – 91 főt számlál, akiket 14 különféle ezredből szedtek össze. Ezek a katonák már mind megjárták a frontot, és a gyakorlatozás során csak tessék-lássék teljesítik tisztjeik parancsait. Bármennyire is elegük van azonban a háborúból, hamarosan útnak indítják őket – ezúttal az olasz hadszíntér felé. Trieszt előtt vagoníroznak ki, majd egy Gorjansko nevű település felé veszik az irányt, Jakab pedig hamarosan megtudja, hogy mi is az a dolina, és hogy merre van a Haláldomb...
19. rész: „Nyomor az élet; hát meddig tart ez így?”
1916. november 21-én meghal Ferenc József, a katonákat pedig felesketik Károlyra, az új királyra. November 27-e, az eskütétel napja más miatt is emlékezetes marad hősünk számára: életében először eszik olyan nyúlpaprikást, ami nem is nyúlból készült, de ezt csak utólag tudja meg… Az élmény hamarosan elhalványul az olasz hadszíntér egyéb szörnyűségei mellett. A nagyszebeni 31-esek élete tartalékban és az állások között oda-vissza ingázva, állandó életveszélyben telik. Az első vonal felé a fáradt katonák – köztük sok nemrég felgyógyult sebesült – le-lemaradoznak, nem bírják az úttal járó fáradalmakat. Így jár Jakab is a géppuska cipelése közben, akit végül két szanitécnek kell az állásba bevinnie...
20. rész: „Megkértem, hogy gyógyítson ki, oszt szívesen ülök kint az állásban…”
Hősünk újra kórházba kerül: tüdőcsúcshurutot állapítanak meg nála, ugyanakkor az is kiderül, hogy előző sebesüléséből sem épült fel teljesen. A laibachi kórházban fiatal lányok látogatják meg a sebesült katonákat és feljegyzik, hogy ki mit tapasztalt a harctéren: ő a naplóját adja kölcsön nekik. Az újévet még itt tölti, aztán Zimonyba, ezrede pótkeretéhez irányítják, ahonnan pedig Péterváradra, majd Zágrábba küldik. Közben kinevezik román tolmácsnak, szemtanúja lesz egy rendhagyó kezelésnek, amit egy szimuláns ellen alkalmaznak, és a horvát fővárosban a kórházban megismerkedik egy magyar grófkisasszonnyal és annak édesanyjával is.
21. rész: „No, fiam, no, frajter úr!”
Hősünknek újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: Zalánkeménre irányítják, ahol a nagyszebeni 31. közös gyalogezred lábadozó részlege működik. A rossz ellátás miatt a katonák arra kényszerülnek, hogy a lakosságtól szerezzenek élelmet. Jakab is így tesz. Egy idő után Péterváradra küldik kivizsgálásra, ahol kiderül, hogy a zalánkeméni rossz körülményeknek köszönhetően baj lett a tüdejével. A kezelés hatására a betegség múlni kezd, fokozatosan az idő is megenyhül, Jakab pedig visszakerül ezrede pótkeretének a géppuskás osztagához, ahol egy érdekes versenyt is megnyer – ennek köszönhetően kinevezik kiképzőnek.
22. rész: „A Hunyadi-emléknél ismeretséget csináltam egy magyar lánnyal”
Hősünk a kádernél Zimonyban már nemcsak a géppuskával kapcsolatos ismereteit mutatja be, hanem testgyakorláskor is rábíznak egy csoportot. 1917 tavaszán gyakorlatozással telnek a napok, időnként azonban kisebb-nagyobb egységek indulnak a pótkerettől a harctér felé. Jakabnak egyelőre nem kell mennie: ehelyett a városban sétál és a Hunyadi-toronynál megismerkedik egy kedves lánnyal, Havasi Rózával is, aztán 27 nap szabadságot kap, és hazautazhat szülőfalujába, ahol még látszanak a román betörés nyomai. A szabadság hamar lejár, Jakab pedig visszatér Zimonyba, ahol most már őt is beosztják egy menetalakulatba és búcsúznia kell Rozikától is...
23. rész: „Boldog korszakot éltem át, tán a legboldogabb lesz az életemben”
Hősünk már-már a békebeli világra emlékeztető módon él Zimonyban az ezrede pótkereténél: a napi gyakorlatozás után kijár a városba és Rozikával találkozgat. A lány szülei sem nézik rossz szemmel a fiatal katonát, aki egy ebéd alkalmával Rozika apjával is megismerkedik. Közben az is kiderül, hogy a pótkerettől nem az olasz frontra, hanem Bukovinába fogják küldeni az embereket. Jakab őrzi Roziék cseresznyéskertjét – a bakák rettenetesen lopják a gyümölcsöt –, majd segít nekik a betakarításban is, a lány édesanyja pedig már nyíltan szóba hozza, hogy kezdik családtagnak tekinteni. Az idilli helyzet egyszer csak véget ér, és újra indulni kell a harctérre.
24. rész: „Valami nagy baj van odaki”
Hősünk 1917. július 5-én újra útnak indul – ezúttal ismét a keleti hadszíntérre. Zimonyban a katonákat majdnem úgy búcsúztatják, mint otthon, amikor legelőször indultak a harctérre. Útközben érezni a levegőben, hogy baj van, és amint megérkeznek Galíciába, kiderül az is, hogy mi: javában zajlik a Kerenszkij-offenzíva, az osztrák–magyar csapatok pedig hátrálnak az oroszok elől. A harcok közelében vagoníroznak ki, Jakab ideiglenesen tiszti beosztást kap. Egy páncélvonat is feltűnik, amin rövid időre hősünk is helyet kap. Jakab régi katonaként tudja, hogy visszavonuláskor számos raktár megsemmisül, ezért a vonatozás során komoly élelmiszer- és italkészleteket halmoz fel. A viszonylagos jó élet azonban itt sem tart örökké: gyalogszerrel indulnak el az ellenség felé...
25. rész: „Foglyot nem szabad ejteni, le kell lőni, ha jőnek felénk…”
1917 nyarán útban a harctér felé valaki rálő a menetben lévő 31-esekre. Kiderül, hogy csak egy gyerek ugyan, de újra lőni akar és háborúban nincs kegyelem. Az ezred bukovinai falvakon vonul át, amelyekből a lakosság egy része elmenekült, háziállataikat viszont – a bakák nagy örömére – hátrahagyták. Jakabék nem győzik összefogdosni, levágni és megfőzni őket. A nagy bőségben az embereknek nem kell a hadsereg által biztosított élelmezés. Egyszer azonban ennek is vége lesz: elérik Kalinkowcynál az oroszokat és az ezred számára megadott célt. Kezdetét veszi az állásépítés a folyamatos ágyútűzben. A szembenálló gyalogság kevésbé harcias, de nem szabad vele barátkozni, sőt…
26. rész: „Azt sem tudtam, élek-e vagy halok”
A cs. és kir. 31. ezred új állásai meglehetősen veszélyes helynek bizonyulnak: különösen az orosz tüzérség zaklatja gyakran őket. Hősünk hiába teszi lakályosabbá saját árokrészét, az orosz lövegek őt is megtalálják, bár a közeli becsapódásokat csodával határos módon sérülés nélkül ússza meg. Az idő lassan őszbe fordul, Jakabot pedig előbb kisezüstre terjesztik fel, aztán megkapja a Károly csapatkeresztet is. A háború azonban zajlik tovább, a 31-esek pedig éjszakánként előrelopóznak, és az orosz vonal közvetlen közelében titkos állásokat alakítanak ki. Aztán egy napon egyik újonnan jött katonának feltűnik Jakab fura bőrszíne, és hősünk újra egy ezredsegélyhelyen találja magát...
27. rész: „Átkozta igen-igen a háborút, hogy már nem lesz vége”
Hősünk betegsége kórházi kezelést igényel. A betegeket szállító szekerek Toporoutzon haladnak át, ahol az ezred az előnyomulás alatt is megállt. Jakab leugrik az őt szállító kocsiról, hogy elbúcsúzzon attól az asszonytól, aki a faluban való tartózkodásuk alatt gondoskodott róluk. Ezzel a búcsúval hősünk az arcvonaltól is búcsút vesz és elindul a beteg, illetve sebesült katonák megszokott útján a hátország felé. Útközben majdhogynem első kézből szerez tudomást egy szerelmi okból elkövetett kettős gyilkossági kísérletről, beszélget egyik kórházban egy fogoly romániai katonával, végül pedig visszaérkezik Magyarországra, ahol a miskolci barakk-kórházba kerül.
28. rész: „Ha így megy, a háborút nem is fogjuk megnyerni…”
Hősünk a miskolci kórházban új üzletbe kezd: dohánylevelet és cigarettahüvelyt vásárol, a maga töltötte cigarettát pedig eladja. Ezzel üti el az időt, míg várja, hogy szabadságkérelmét jóváhagyják. Végül erre is sor kerül, Jakab pedig hazautazik, de ott sem tud szabadulni a háborútól. A faluban mindenki arról beszél, mennyire igazságtalanul bánik a rendszer az alullevőkkel, hősünknek pedig annyira elege lesz az egészből, hogy néhány nappal szabadságát is megtoldja. Azonban ez is eltelik, és vissza kell menni Miskolcra, ahonnan újra Zimonyba, a pótkerethez küldik.
29. rész: „De akkor szép a szegénység, ha semmi sincs…”
1917 decemberében hősünk a pótkeretnél összebarátkozik egy Vas megyei katonával, egy kövérebb pörkölt után pedig kiderül, hogy még nem gyógyult ki teljesen a sárgaságból. Mindez azonban nem jelent akadályt ahhoz, hogy beosszák a következő menetalakulatba. Jakab azonban ezúttal nem fogadja el, hogy míg mások évekig a pótkeretnél vannak, neki újra a harctérre kell mennie. Elcseréli bakancsát egy rosszabbra és kihallgatásra jelentkezik, de a lábbeli pótlása helyett a lógósok ügyét hozza szóba a parancsnoknak. Fellépése eredményeként jelentős változásokra kerül sor a pótkeretnél. Kikerül a marsból, a Száva és a Duna parton gyakorlatozik az alája beosztott géppuskásokkal. Többször eszébe jut Rozika, végül azonban mégsem keresi fel a lányt, így szegénységben, nyomorogva, keserű hangulatban telik számára az év vége. Szabadságot kér és meg is kapja. Újra elindul haza...
