Jakab István első világháborús naplója – 17. rész
Hősünk szabadságra megy. A hazatérés örömét, majd az édesanyjától vett szívszorító búcsút a folytatás teszi még drámaibbá: Prágába visszatérve, a brassói 2-esek pótzászlóaljánál éri a szülőföldjére történt román betörés híre. Újabb szabadságot kér, hogy Pesten hátha sikerül majd megtalálnia édesanyját az erdélyi menekültek között. A sikertelen utat követően az ezred pótkereténél némi lábadozás után géppuskás kiképző lesz. Közben kétszer is megható találkozás részesei lehetünk a rokkanttá vált Váncsával, akinek az életét Jakab István mentette meg korábban...
1916. szeptember 4. [Helyesen valószínűleg 1916. augusztus 4. Ebből adódóan a többi dátum is körülbelül egy hónapot csúszik.]
Megmondom a Piroska nővérnek, megígérte, ő majd segíteni fog. Megkérem az orvosnőt, nem mondott ellent; beidézett orvosi vizitre. Ott is voltam, „mehet”-et kaptam. De volt öröm! Majdnem nem is hiszek magamnak: talán csak álmodok, hogy én megyek haza. Délután voltam kint a városban. Este Piroska megsúgja, hogy az útlevél ki van állítva, csak a főorvosnak kell aláírni. Felöltöztem, kissé kipucoltam magam meg a bakancsot [...]. Fél kettőkor indul a katonai gyors Budapestről Aradon keresztül Brassó felé; egy kis batyum volt, összekötöm, vagyis beteszem a kenyeres tarisznyába, a botot a kezembe, sok beszéd nélkül elindulok. Elmentem Deák Andris sógoromhoz, ha valamit küld haza: küld egy levelet és egy kis csomagot. Elkísért egy darabig: fizetett két korsó sört, és eljöttem. Már a vonaton vagyok, egy másodosztályú civil kocsiba kapaszkodtam föl. Rém nagy tolakodás volt. Éjszakára bekerültem a folyosóra: ott lefeküdtem, már nem bírtam tovább. Úgy jöttem egész éjjel.
A napló datálása a román hadbalépést tárgyaló résznél nyilvánvalóan elcsúszott. A naplóíró azt írja, hogy 1916. szeptember 4-én indult haza, ami azonban biztosan nem így történt, ugyanis Románia 1916. augusztus 27-én üzent hadat az Osztrák–Magyar Monarchiának és a román csapatok augusztus 29-én már Brassót és környékét is elfoglalták. Ugyanakkor Jakab a román támadást 1916. szeptember 28-ára teszi, amiből egyértelműen kiderül, hogy a tárgyalt időszakra vonatkozó dátumok körülbelül egy hónappal tolódtak el az események valós menetéhez képest.
1916. szeptember 6.
Tövisen kaptam kávét és kolbászt reggelire – nem kellett fizetni –, és pénzzel vettem egy kilós fehér kenyeret egy kofától – dugva árulta – meg szafaládét. Szép idő. A vonatunk nagyon sokat késett mindenhol.
1916. szeptember 7.
Éjjel kettőkor érkeztünk meg Brassóba; itt egy alkalmi fuvarossal hazamentem Zajzonba. Volt nagy öröm és sírás a viszontlátáskor, hisz nem is vártak. A szegény anyám örömében már szólani sem bírt, csakhogy még egyszer meglátott, és én viszont átölelve csókokkal halmoztam el. Ostromlott a kérdéssel, hogy van ott, mint van ott, mert itthon elég rossz; mind tovább, mindent szűkebbre szabnak. Legelőször pihenőt kértem, mert fáradt vagyok, oszt majd beszélek. Aludtam egész estig. És ezalatt jöttek többen kérdezősködni, de anyám nem engedett felkölteni.
Hazatérő katona egy korabeli képeslapon
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1916. szeptember 16.
Leteltek a jó napok, vissza kell menni tovább nyomorogni. A jóanyám sütött egy kalácsot, egy tyúkot meg valami szalonnát bepakolt, legyen útravaló. Nem fogadtam szekeret, gyalog indultam neki a nagy útnak; kísért az édesanyám. Még akartam egyszer élvezni ezt a kedves vidéket, hadd menjek még egyszer gyalogszerben a hosszúfalusi állomásra a Tatrangon, a patakon át. 9 órakor indultunk el. De rosszul esett, hogy még meg kell válni e vidéktől! Elmenni a törvény kényszerít; ha nem, üldöznek, mint egy veszedelmes embert.
Kiértünk az állomásra Brassóba. Még korán volt, várunk a teremben. Ezer meg ezer baka tolakodik, ki jön, ki megy. Váltok jegyet. Szegény anyám, oly lehangolt, oly bánatos; ha vigasztalom, a szemei rögtön megtelnek könnyekkel, gurulnak le a szomorú arcán.
Megjött a vonatom, mi Pestre megy, várt húsz percet. Minél közelebb jön a válási pont, az édesanyám mind érzékenyebb lesz, míg egyszer a nyakamba borul és sír és csókol. E pillanatban fütyöl a vonat, már válni kell. Megölelem én is, átkarolva magamhoz szorítom, többször csókolom; ő szegény méginkább sír. Vigasztalom: hisz ez a sorsom; nem akarok elbúcsúzni örökre, még visszajövök. A vonat már mozog, az anyám még annyira tart, nem bírok szabadulni, míg egy közel levő katona nem szól, hogy „a nénike ne sírjon, ha az Isten akarja, még visszajön; bele kell nyugodni a sorsba”. Még egy csókot adok és fölugrom a vonatra, mi már elég gyorsan ment. Intek a katonának, segítsen őt vigasztalni. Ő néz a vonat után – már messzi elmaradt – nekidűlve egy vasoszlopnak, zsebkendővel integet. A könnyeim nekem is hullnak, visszaintek én is, de már nem látom; a szomszéd vágányon valami kocsik vesztegelnek, ezek eltakarják őt.
Nagy tolakodás volt a vonaton; Segesvárig én is kaptam ülőhelyet. Így könnyebben telik.
1916. szeptember 17.
Egész nap ment a vonat; du. 4 órakor megérkezett a Keleti pályaudvarra. Este jelentkeztem a kórházban; az egynapi késésért nem szólottak semmit. Jólesett az álom: egész reggelig aludtam.
1916. szeptember 18.
Voltam viziten, a sebet újrakötötték, de már alig volt. Délután kimentem a városba sétálni. A harctérről kaptam egy tábori lapot Berszántól.
1916. szeptember 19.
Délelőtt az udvarban telt, délután mentem ki a városba. Voltam Budán is, fönt a várfalnál, a Gellért-szobornál.
1916. szeptember 20.
Mint a tegnap. Délután jött a Piroska nővér is, egész délután együtt voltunk. Nagyon sok helyt sétáltunk.
1916. szeptember 21.
Volt vizit. Már nem kötöznek engem; seb nincs, fájdalmam sincs, csak a bal lábam oly ügyetlen vagy erőtelen. Majd ebből is kigyógyulok; egy másik kórházban jobb, mint kint a fronton.
1916. szeptember 22.
Egész nap kint voltam a városban, a múzeumban, az állatkertben; a Duna-parton sétáltam.
1916. szeptember 23.
Ma csak úgy, mint a tegnap. Oly jólesik lógni! Voltam Deák sógoromnál, este 11-kor mentem be.
1916. szeptember 24.
Kértem szabadságot 10 napot. Az orvosnő nem mondta, nem; a válasz volt: majd meglátjuk. Piroska estefelé mondja nekem, nem biztos a szabadság, mert a románok nagyon zavarognak, és talán várnak egy hadüzenést.
1916. szeptember 25.
A szabadság helyett kaptam, hogy kiküldnek a káderhoz lábadozóba Prágába. Ez is jó, már meguntam egy helyen. Elbúcsúztam az öregebb betegektől meg a Piroskától, lelkemből köszönve a jó bánásmódot, amiben engem részesített, és a Czinczár barátommal egyben kimentünk a Nyugati pályaudvarra. Este 5 órakor indult a vonat; ő ment Brünnbe.
1916. szeptember 26.
Egész nap a vonaton telt. Gyönyörű vidéken haladt át a vonat. Bécs város állomásán a vereskereszttől kaptam vacsorát. Nagyon lassan haladunk előre, a vonat sokat várakozik az állomásokon.
1916. szeptember 27.
Egész nap a vonaton. Elég jól utazom, már Csehországban. Itt olcsó a sör; több állomáson ittam egy-egy pohárral. Éjjel 2 órakor megérkeztem Prágába.
1916. szeptember 28.
Már nem ismerem a várost. El is bolygottam benne; tagvakra érkeztem meg a József kaszárnyába. Hogy megérkeztem, összejártam az egész várost. Talán ezekben az órákban tört az oláh hadsereg Erdélybe, ezekben az órákban kondult meg a vészharang sokaknak, meneküljünk, mert jő az ellenség. Ekkor szedte össze magát az én jó anyám és menekült ő is, otthagyva mindent, mije volt – ugyan nem sokat, hisz szegény asszony, özvegy, a gazdagságát el nem lopják. Nem ez vitte őt, hanem a magyar érzelme: nem tűrhette az ellenséget, és még félt is, mert az a hír járt a nép száján, előre jönnek a muszkák, ezek meg veszedelmes népek, visszagondolva a ’48-as időkre, miket az öregek meséltek úgy téli estéken. Nem bírtam egész nap jelentkezni az irodán. Minden megzavarodott az új hírre, és minthogy a 2. ezred brassói volt, nagyon érdekelt mindenkit a helyzet alakulása.
Erdélyi menekültek egy korabeli képeslapon
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1916. szeptember 29.
Jelentkeztem a káderirodán; fölvettek, elhelyeztek a masinengever aptailunghoz. Nem rukkoltam az udvaron, még a szobában telt a nap. A menázsi nagyon gyenge, a városban se kapni semmit se pénzért.
1916. szeptember 30.
Esős időre fordult, nem rukkolt a század. Ismerősökből egynehányat találtam, azok is nagyon lehangolva. Úgy estefelé már várom a vacsorát, egy szalmazsákoszlopnak dűlve gondolkozom a jövőn és haza – mi lehet az édesanyámmal –, mikor megáll előttem egy öregebb baka és néz. Rápillantok; valahonnan ismerem. A köpenye csak vállra van vetve, a jobb keze lóg, a bal kézzel fogja a cigarettát. Széttekint és megint engem néz. Ekkor egy lépést tesz felém, szól: nem-e ismerem őtet? Ekkor fölállok és nézem. Szólni már nem volt idő, elkiáltja magát: Jakab pajtás! És a nyakamba borul, bal kézzel átölel és csókol meg könnyez. Ekkor ráismertem, kedves Váncsa Jenő barátom volt. És te megéltél? Szánalom volt ránézni. A ballal megfogja a jobb kezét és a kezembe nyomja: könnyezve mondja, másképp nem tudok. A sírásban elfúlt; vigasztalom egy pár szóval, és kérdi, hol van az a gaz (az akkori őrmester, akiért ő nyomorék). Nem tudom, felelem neki. Közben körülfogtak a kíváncsi bakák, miféle jelenet van; ő nem bírt szóhoz jutni az elérzékenyültségtől. Oszt elmondom ott egy őrmesternek a dolgot, megnevezem azt a gaz őrmestert, aki okozta ennek az embernek a nyomorúságát. Szánalommal mondták azok, hogy megszenvedett érte. Él a mai nap is, de láb nélkül van: egy gránáttelitalálat végezett a lábaival. Tehát ő is szenved.
Kiabálják: menázsiért! Egy pár pillanat alatt üres lett a szoba. Én is akartam menni, de restelltem otthagyni ezt a bajtársamat. Már jöttek is a kávéval a bakák; egy hozzám szól, siessek, mert később nem adnak. Ekkor azt mondta a bajtársam, ha leszek szíves, menjek ki vele a városba, majd ott vacsorázunk. Nem voltam ellene, bár mentettem volna ki magam az ő költekezésétől. De gondoltam, ez neki fáj, ha így jelentem ki magam, tehát kimentem. Egy jóképű vendéglőbe vitt, rendelt egy gulást, egy kis bort, és elmeséltük egymásnak a szétválásunktól a történteket. Ő már föl van mentve a katonai szolgálat alól, ő már civil, de nyomorék – ez bántotta a szívét. Egy pár nap múlva megy haza – Pest mellett egy kis falucskába, ott vannak a szülei és a testvérei. Bor közben mondom az oláh dolgot és az édesanyámat: nem tudom, merre menekült. Lelkemre kötötte, ha megtudom, hol lehet, rögtön írjam meg, mert ők akarják, hogy hozzájuk menjen. Ő beszélt rá, hogy kérjünk szabadságot Pestre a szülőm után érdeklődni. A címet megadta: ez Váncsa Károly, Rákosszentmihály 81. szám volt. Még megittunk egy fél liter bort; már ¾ 9 óra, haza kell menni. Ő a kórházban lakik. A távozáskor a lelkemre kötötte, hogy írjak neki: ha Pesten leszek, rögtön fölkeres. Egymást megcsókolva eltávoztunk; én siettem be a kaszárnyába.
1916. október 1.
Voltam orvosi viziten a kórházi okmányokkal; a határozatukat nem tudom még. Az egész napot a kaszárnyában töltöttem: iskola volt a fegyverrel, de engem nem érdekel. A kezemre adtak egy grupot tanítani.
1916. október 2.
A század rukkolt, én otthon maradtam. Nagyon bánt, hogy nem hallok semmi hírt hazunról, hogy mi van anyámmal. Egy pár falusiról hallottam, hogy merre vannak ők. Az én anyámat látták, hogy menekült; hogy merre van, nem tudják.
1916. október 3.
Az orvosi vizit elküldött a rekovaliszentbe kezelni. Délre már ott is voltam; jelentkeztem, fölvettek. Itt valamivel nagyobb a tisztaság. Itt a gyengélkedők könnyű dolgot végeznek, szalmából fonnak hurkot és szőnek az állásban levő katonáknak derékaljat és vánkost. Az étkezés is jobb, itt még csak eltelik könnyebben. Itt találkoztam Gábor Mártonnal, velem egyfalusi gyermekkori barátommal.
1916. október 4.
Raporton kértem szabadságot Pestre, a szülőm után érdeklődni. Hír szerint a románok már elfoglalták Brassót és vidékét, erősen nyomulnak előre, csupa bocskorban. Estére kiadták a szabadságos levelet, éjjel 11 órakor a vonaton voltam Budapest felé: kaptam 10 napi szabadságot.
1916. október 5.
A vonatom nagyon lassan halad [...]. Egy német bácsitól vettem 2 koronáért dohányt és egy pipát. Esős idő kint.
1916. október 6.
Egész nap a vonaton. Egy kis állomáson vettem kenyeret és kolbászt, ez volt az ebéd Elég szűk az étkezés, takarékoskodom a pénzzel.
1916. október 7.
Reggel érkeztem meg Budapestre. Itt reggeliztem kávét és kenyeret. Délben elmentem a menekültek közé, hátha esetleg találkozom valaki ismerőssel, de senki sem volt ismerős. Délután elmentem Deák sógoromhoz; mondom neki, miért jöttem. Mindjárt rendelkezésemre adott egy ágyat az altiszti szobában. Kijár mindennap a kenyerem és a menázsi – ez nagyon elősegít engem. Ott aludtam egész nap és egész éjjel.
1916. október 8.
Reggel kimentem a Keleti pályaudvarra. Jöttek a vonatok a menekültekkel egymásra – magyar, román egyaránt –, a pesti lakosság még nem győzte bámulni, hogy a román lakosok is elmenekültek. Erre azt válaszolták, mi nem vagyunk románok; ha a nyelvünk az is, az érzelmünk magyar. Verje meg az isten azt a népet, melyik a házainkból kizavart. Ismerőst itt sem láttam.
1916. október 9.
Ma is az ismerőskereséssel telt a nap. Ma láttam egy nőt, aki hasonlított Pap Rózához. Egy falusi nő, de mivel nem voltam biztos, nem is szólottam neki (majd később kiderült, hogy tényleg ő volt). Már bele is untam a keresésbe. Hallottam, nagyon sokan menekültek Torontál megyébe, de egynek se tudtam a címét.
Az 1916-os erdélyi román betörés elől menekülő barcasági csángók visszaemlékezéseiből Veres Emese Gyöngyvér 8 részes sorozatot adott közre a blogon, amelynek az első része itt olvasható. A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
1916. október 10.
Már belenyugodtam, hogy nem is tudhatom meg, hol van anyám. Az időre bíztam mindent; majd csak megírja a hollétét bár Deák sógornak is, mert az én címem nem tudta. Én azt írtam neki, majd ha írok címet, csak akkor írhat. Deák sógor sem tudott semmit az övéiről; nagyon bántott ez mindnyájunkat.
1916. október 11.
Egész nap lógásztam a városnak minden részében. Írtam Váncsa barátomnak, hogy hol vagyok szállásolva; talán ő segít a dolgomon.
1916. október 12.
Már korán reggel egy rokkant keresi Deák őrmestert, jelentette a napos. Ő már tudta, hogy ki az, én mondtam. Volt nagy öröm, hogy meglátott, és nagyon kért, hogy menjek ki a tanyájukra. Én engedtem is a kérésnek. Felültünk egy villamosra, hogy merre, azt nem tudom. A városon kívül, de nem messzi laktak. Megérkeztünk; volt is öröm! Hogy beajánlott az öregeknek, mind sírva bámultak rám, köszönték a tettemet. Oszt megvolt az ebéd; nagyon gazdag volt, meg jó bor is volt. Ott ültem egész 5 óráig. Ott fölpakoltak, amit csak bírtak: szalonnát, kolbászt, zsírt, vajat, sült csirkét, egy liter jó bort. Sok köszönettel elbúcsúztam az egész családtól; volt még két serdülő lány is. Este 6 órakor már az Üllői úton, a Szent István templom előtt voltam; innen nem messzi volt a sógor.
Rokkant katona ábrázolása egy korabeli képeslapon
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1916. október 13.
Most volt ennivaló; igaz, krajcár az nagyon kevés volt. Így is telik. Kimentem a Keletire; rém sok katona utazik ide-oda; itt egy bosnyák katonának eladtam az órámat – úgysem volt jó –; adott érte 10 koronát. Délután végig a Népligetben voltam.
1916. október 14.
Letelt a szabadság; 2 órakor ment a vonat Prága felé, mivel már én is mentem.
1916. október 15.
Este megérkeztem Prágába, a rekovaliszentbe. Nagyon gyenge az élelem. Megtagadtam a munkát, vagy hogy dolgozzak.
1916. október 16.
Voltam viziten. Az orvos megnézte a lövésem, elég súlyosnak találta, de azért még ki lehet menni az állásba vele.
1916. október 17.
Lógással telt az idő egész nap, de csak az udvaron. A többiek meg dolgoztak, szalmamatracot csináltak. Este találkoztam Fórizs György barátommal; nagyon el volt keseredve. Nagyon hitte, hogy ő most kimegy a harctérre, de többet nem fog visszajönni. Mondta, ő érzi a halálát, és mikor elbúcsúzott, nagyon könnyezett: össze-vissza csókolt, kezet szorított egyszer és mindenkorra (pedig háború után még családot alapított, és mint esztergályos dolgozott saját [...] műhelyében, Csernátfaluban).
1916. október 18.
10 órakor átküldtek a káderhoz, mint egészségest, holott oly gyenge és még sánta voltam. Itt fölvettek a géppuskásokhoz.
1916. október 19.
Már megyek ki rukkolni, de nem sok hasznomat veszi az ezred. Már tényleg ezentúl szimulálok, hisz oly igazságtalanság van a földön. Deák sógor írt anyámról; ő Kolozsvárra menekült.
1916. október 20.
Mint napos voltam beosztva. Az étkezés elég gyenge, a piszkosság nagy, a hamisság még nagyobb, elmegy minden kedvem; már innen is szeretnék menni.
1916 október 21.
Leküldtek a kaszárnyába. Itt is ugyanolyanok a viszonyok, mint a másikban. Az egész ezred kapott 10 napi kaszinót, mert valami pittyes bakák megszurkáltak vagy 6 civilt. Ez betetőzött mindennek. Írtam anyámnak.
1916. október 22.
Délelőtt rukkoltunk, délután iskola a fegyverrel. Kiválasztottak kiképzőnek, az új puskásokhoz; itt is rossz.
1916. október 23.
Rendes napi dolog. Ma nyertem 50 cigarettát egy főhadnagytól a puska gyors összerakásáért.
1916. október 24.
Mint tegnap. A cigarettákon kívül elég rossz az élet. Nem hallottam semmit anyámról.
1916. október 25.
Kissé hűvös az idő; rukkolunk. Elég kínos az egzecírozás, már elszoktam az effélétől, hozzá meg a lábaim is fáj[nak]. Csak eltelik a nap rosszul-jól, ahogy. Egy nagy szobában alszom: nagyon zsúfolva vagyunk, a szalmazsákok egymás mellé rakva a földön, benne a szalma már porrá van törve, kicserélésre nincs is kilátás. Kaptam egy levelet a rokkant barátomtól.
1916. október 26.
A mai napon is csak a mindennapi; semmi különös. Az élelmezés elég gyenge, sovány: egy negyed kenyér egy napra, csupa kukoricából.
Következő rész: „Akár itt, akár ott, csak a harctérre visznek...”
Összes rész: Jakab István első világháborús naplója
