Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 1.
Új sorozatot indítunk a mai nap. Az 1916-os román hadba lépés 100. évfordulóján az erdélyi román betörés elől menekülő barcasági csángók visszaemlékezéseiből adunk közre néhány részletet. A sorozat első négy része Balogh György, a Brassó vármegyei barcaújfalui bíró és a vele együtt menekülő lakosok hol megrázó, hol vidám története…
A sorozat indítása elé néhány gondolat. Néprajzi kutatásaim során elsősorban a népszokásokra, a közösségi alkalmakra összpontosítottam, ezért gyűjtőmunkám kezdetén az egyéni történetek, sorsok csak véletlenül kerültek felszínre. Azonban épp az ilyen véletlenek irányították figyelmemet olyan történelmi eseményekre, amelyekről felnőttfejjel is csak gyűjtéseim során hallottam először. Még ha – jelen esetben – a román betörés iránt egy olyan emlékmű is felkelthette volna érdeklődésemet, amely mellett hosszú éveken keresztül majd nap mint nap elmentem. De – amint az később kiderült –, a mindennapi életben más sem tulajdonított túl nagy jelentőséget a szobornak, így én sem. Pedig gyerekkorunkban – mesélték később – az öcsém nagy hangon, a buszon világosított fel egy másik korabeli páréves gyereket arról, hogy ez annak a román katonának a szobra, aki tapossa a magyar koronát. Az akkori gyerekszöveg 30 évvel később kapott értelmet.
Brassó vármegye közigazgatási térképe 1910-ből
(forrás: wikipédia.org)
A jelentősebb háborús eseményekre is a helyszíni néprajzi gyűjtéseim hívták fel a figyelmemet. A közelmúltban kezembe került egy kazetta, amelyen a hosszúfalusi Sipos Gaudi Ilona konfirmációjáról, fiatalkoráról, az akkori szokásokról beszélt.
Hosszúfalu a barcasági csángó falvak egyike. Hétfalu része Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Zajzon, Tatrang és Pürkerec mellett. Az utóbbi három település önálló község, míg az első négy Négyfalu néven várost alkot. Ugyancsak e csángó népcsoport tagjaiként említik Apáca, Krizba és Barcaújfalu lakóit is, hiszen a tíz község mindegyike Brassóhoz tartozott, mint a város jobbágyfalva. Ha folklórjuk nem is, de a közös történelmi sors és az evangélikus vallás mindenképp egy szoros egységgé kovácsolta őket. Az 1910-es népszámlálás alapján ezekben a községekben megközelítőleg 14 500 magyar lakos volt, ezekből megközelítőleg 14 000 evangélikus.
Aztán egyszer csak arról kezdett emlékezni, hogy miként menekítették őket (szülők nélkül) az egykori Győr-Moson-Sopron vármegyébe. A beszéd azonban néhány mondat után megszakad, szinte a szó közepén; és nem a mesélő hibájából. Azon a nyáron, 1995-ben még nem tudtuk, hogy milyen menekülésről van szó; kutatótársammal nem is kérdeztünk rá, egyszerűen kikapcsoltuk a magnót, mert pályakezdőként csak a választott témánkra, a kérdőívünkre összpontosítottunk. Az akkor 91 éves Sipos Gaudi Ilona már nem él, hogy befejezhesse a történetet, mi pedig szegényebbek lettünk egy eredeti forrással: egy visszaemlékezéssel, amely tovább gazdagítaná az azóta előkerült több tucatnyi adatot. Később a történetet fia és unokája fejezte be.
Hétfalusi csángó pár
(forrás: mek.oszk.hu)
Néhány írogató csángó ember kéziratában figyeltem fel ténylegesen az 1916. évi román betörésre és az azt követő menekülésre, amelyről mintha meg is feledkeztek volna az emberek Erdélyben. A trianoni szerződés hatása, a későbbi események, a diktatúra évei felülírták az akkor történteket, és természetesen a rendszerváltásig aligha lehetett volna a kérdéssel nyíltan foglalkozni. Azok az adatközlők pedig, akik maguk is részesei voltak még e drámának, a rendszerváltás, a szabad mesélés idején már többnyire nem éltek. Esetleg a gyerekeik, unokáik tudnak még beszélni arról, amit hallhattak az idősebbektől. Ezért képviselnek felbecsülhetetlen értéket az előkerült kéziratok, az átélt vagy átörökített emlékek, illetve azok az adatok, amelyeket a különböző barcasági evangélikus gyülekezeti levéltárakban, a budapesti Evangélikus Országos Levéltárban, a Magyar Országos Levéltárban, a Hadtörténeti Intézetben vagy a korabeli sajtóban találtam.
Az alábbiakban a néprajzi gyűjtéseim során talált meneküléstörténetekből közlök válogatást, a történeteket teljes egészében közlöm, az eredeti formában és helyesírással. A szövegeken csak annyit változtattam, amennyi azok megértéséhez feltétlenül szükséges.
* * *
Az első történet írója Balogh György, a bíró. Bármely témában kutattam Barcaújfaluban, mindenki az egykori bírót emlegette, akinek köszönhetően a falu pontos térképe ma is a parókia falán lóg.
Balogh György (1864–1934) 30 éves korában 1894-ben
(forrás: wikipédia.org)
Mondták, hogy ő is írogatott, de senki nem tudta, hogy vajon merre lehetnek az írásai. Aztán egy (újabb) véletlen során kiderült, hogy Balogh György éppen egyik családi barátunk rokona volt. Így már könnyű volt a füzeteihez jutni, amelyekben a versek, egyszerű hétköznapi történetek mellett az 1916-os eseményekről is találtam bőven részleteket.
* * *
A menekülés
Az 1916 év augusztus 28dik napja egy felejthetetlen keserű és fájó emléket hagyott az emberiség élet történetében.
Amint tudjuk hogy Románia Magyarországgal szövetséges viszonyban volt, és az 1914 évben kitört háború folyássa alatt semlegesnek is maradt. Sőt, a román király biztosította Tisza István Magyarország miniszterelnökét, hogy a háboruba semi szin alatt sem egyeledik bele.
E bizalomból kifolyólag – Erdélynek a délkeleten elhúzódó ország határ vonalának bisztosító seregét a magyar kormány el szálította azon csata terekre – hová a szükség legjobban kivánta; s így a román határ kapui telyesen szabadon nyitva hagyattak – azon biztos tudatban, hogy Románia mint szövetséges barátunk ellenünk soha nem fog törni – s amint ígérte; háboruba sem egyeledik, semleges marad.
Azonban a közmondás szerint, kutyából szalonna soha sem lesz: Románia ellenünk allattomos akna munkát folytatott, és hogy a nagy ántánttól (nagy hatalmak) milyen biztatást, és milyen ígéreteket kapott – azt nem írhatom le – mert nem tudom… De Románia velünk kötött szent szövetségét álnokul meg szegte, s 1916 aug 27nek sötét éjelén, Törcsvári, Temesi, Ojtózi és Gyimesi szorosokon mint vad oroszlán csorda tört reánk mint védtelen, és szabadon hagyott fegyvertelen népre.
S a mit sem sejtő; éjeli álmából felriadt népet orozva öldöste – gyilkolta, s mint medréből ki szorult vészes áram – rombolt – tört – pusztitott mit utjában talált.
A meleg ágyából ruhátlanul ki riadt nép egy része, a gyilkos halál torkába szaladt,– s más része pedig mint vészbe került egér – kereset búvó júkat magának.
Sikoly – halál hörgések – szivet repesztő jaj kiáltása, zaja, lármája vegyült az éjnek szürke gyász levegőjébe – mintha a pokol tüzéből tört volna fel – a földet égető pusztító láva. 1916 augusztus 28 reggel, mikor a napsugárak be világították a földet, a nap korongja mintha valami szürke köd fátyolt vont volna magára – sugarai elhomályosodtak. E különös jelenséget mindenki szemlélte, kutatta az okát; de senki sem sejtette – a már beütött vészt, amely közeledik hozzánk. Vizsgálva az ég tájat s láttuk, hogy Rozsnyó, Keresztényfalva, Brassó, Hétfalu hegy lánczolatai alján végig huzodva, valami sötét felhő darabokkal vegyitett sűrű köd emelkedne fel az ég felé… Néztük – gyanakodtunk, de nem találtuk ki e jelenség okát. A toronyba mentünk s onnan figyeltük, és onnan lehetett látni, hogy a sűrű köd formájú homályból tűzes láng nyelvek csapkodnak fel ég felé a levegőbe.
Barcaújfalu templomtornya napjainkban
(forrás: wikipédia.org)
Azután össze gyültünk az elöljárósággal az irodába, s tanakodtunk, hogy mi történhetett ott, és a jegyző próbálkozott egy párszor a telefonon fel hívni Brassót, hogy valamiről tudomást szerezzünk, de össze köttetést nem lehetett kapni. Az ellenség már a telefon hálózatot is szétrongálta. A Höltövényből is csak azt a telefon értesítést kaptuk, hogy: Brassóban valami baj van, mert semirre sem kapunk összeköttetést.
Brassó korabeli panorámaképe
(NHKA, Kókay László hagyatékából)
Újból kigyüttünk az iroda elé az utczára, de már minden utcza tele volt néppel. Tanakodott mindenki, hogy valjon mi lehet. Nemsokára egy küldöncz féle futár érkezett Brassóból egy darabka írással a kezébe, s kiabálva a nép között hogy – Menekülés! Menekülés, nyakunkon az ellenség. Az elöljárókhoz szaladt, átadta az írást, melyben rövid utasítást ad a hatóság az elöljáróságnak intézkedés végett, hogy – a község népe rögtön haladéktalan meneküljön, mert orozva rajtunk ütött az ellenség. Minden 55 éven alúlli felnőtt férfi köteles menekülni: a menekülés Kőhalom felé történik…
De már azt a riadalmat sem lehet leírni ami a hir ki dobolása után, de már előre is ki tört a faluban a nép között. Sírás-rívás-jajgatás-kétségbe esés-lótás-futás-eszeveszettség volt látható mindenfelé. A falu népének nagy nagy része védtelen és gyámoltalan asszonyok és gyerekekből állott – kik azt sem tudták mit hol fogjanak – hol kezdjenek. De mindenki csinált valamit – ami ereje, tehetsége és gondolkozásából fakadott, segédkeztek egymásnak.
Az egyik helyt a szekeret készítették, a másik helyt a földbe ásták a gödröt, hogy holmit a földbe rejcsenek, máshelyt meg hordják közösen egy-egy alkalmas pinczébe holmijukat és falazták be a pinczebejáratokat, de mindenki keserű munkával rohamosan készült a menekülésre.
Az előljárók és másféle intézetek vezetői készítették a ládákat melybe berakták a hivatalos könyveket és egyébb értékeket.
Én mint a hitelszövetkezet pénztárosa, s a fogyasztási szövetkezet könyvelője az igazgatókkal rendeztük a bepakolást, s összetéve a község ládájával és küldtük a vasúti állomásra – czimezve Budapestre.
A készülődés – a pakolás egész nap s éjjel is – másnap reggelig történt meg, mikor is a szekerek az egész faluból kezdtek ki indulni.
Menekülők
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
Mindenki vitt magával amit könnyebben czipelhetett, s mindenki itt hagyott minden vagyont, minden javakat, amit nem czipelhetett magával – a menekülésre képtelen öregek bizalmába, ami teljesen bizonytalan volt, hogy megőrizhetik a pusztulástól.
Oly siralmas volt ez a menekülési eset igazán – hogy még a jó Isten is könnyezett ezen a nyomorúságon. Elképzelhető az a kellemetlen helyzet mikor Brassó megyének felvidéke, alvidéke, Hétfalusi járása, Háromszék megye, Csík megye, s ugy Fogaras megye is, egyszerre indul és egy út irányba a keserves menekülésen, s mindenkinek az út iránya Kőhalom felé van megadva.
Következő rész:
„Menekülésünk teljesen a kobor sátoros czigányok karavánjához volt hasonlítható”
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
