Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 42. rész

1918. november 15-én hősünk hazafelé tartó tüzéregysége továbbindul Gráz felé, ahol a helyi katonai tanács el akarja kobozni a felszerelésüket. Végül megegyeznek, hogy csak a felét adják át, s kiválasztják a legrosszabb ágyút és a legkimerültebb lovakat a számukra. November 18-án elérik a várva várt magyar határt, s nemsokára kibontakoznak előttük Szentgotthárd tornyai, ahol az utazásuk és Király Iván története is véget ér.

[1918. november] 15-én a II. osztály, mely később érkezett – Karly ütege csak úgy délután 5 óra felé talált be Köflachba –, a déli órákban indult, hogy a lovak kipihenjék magukat. Későn keltem, aztán elfogyasztottuk a legrosszabb ebédet, amit csak útközben kaptunk, mert a szakács úr lusta volt fölkelni. Egyébként mesélte, hogy a tegnapi vendégünk ma reggel hatkor jelentkezett a reggeliért. Akkor azt a választ kapta, hogy még nincsen; midőn nyolckor ismét jelentkezett, már nem volt reggeli. A mai nap folyamán nem is láttuk többé.

 Köflach az 1930-as években
(Forrás: www.koeflach.at)

A gyatra ebéd után elmentem a cukrászdába s elfogyasztottam egy vagyon árát rossz tortáikból, de legalább mégis ettem valamit. Aztán kimentem a táborba s szép napsütéses időben elindultunk. Hanem alapos hideg volt, nem lehetett sokáig a ló hátán kibírni.

Utunk a Kainach völgyön vezetett végig. Nagyon élénk bányakultúrája van ennek a vidéknek, Köflach mellett szenet is bányásznak. Aztán vaskohók, mészégetők, malmok nagy számmal vannak.

Voitsbergben megálltunk, hogy a konyha vizet tudjon fölvenni. A nemzeti zenekar, mint minden valamire való városban, most is rázendített, egypár kezelő is körülállta a kocsit, énekeltek, táncoltak, hujjongattak, a derék voitsbergi polgárok meg bámulták őket. Muci itt is hódításokat tett, mindenki megbámulta szép formáit. Egy szeplős osztrák hölgyecske cukrot hozott, félénken feléje nyújtotta. Aztán megmutattam neki, hogyan kell a tenyérben nyújtani, akkor nem haraphatja meg az ujját.

Már kezdett sötétedni, midőn mai szállásunkra, Södingbe értünk. Midőn behajtottunk a folyó jobbpartján kiszemelt telephelyre, nagy pelyhekben esni kezdett a hó: csúnya idő lesz az éjszaka idekinn. De azért jó helye lett a lovaknak, mert a közelben lévő istállókat nekünk utalták ki, így majdnem az összes lovaink fedél alá jutottak. Mi először egy vendéglőbe akartunk menni, de mivel az ottani szobákban nem volt kályha, egy parasztházba szálltunk, hol a nagy szobában kemence volt. De bizony hiába fűtöttük a kemencét, az nem melegítette be a szobát, pedig óriási tűz égett a kemencében: vastag volt a fala. Még azt jegyzem itt meg, hogy a szlovén paraszton kívül a stájernél nincs irigyebb. Egész Stájerországban még pénzért is alig kapni valamit.

Vacsora után Emánuel az ezredhez ment megbeszélésre (a törzs a bárói kastélyban lakott). Visszajőve elbeszélte, hogy baj van, mert anyagunkból le kell adni a grázi katonai tanácsnak. Schwartz [Jenő] ezredes ugyanis, midőn ezredével ide ért, előre bement Grázba, odavaló illetőségű, a családja is ott él, jelentette a katonatanácsnak, hogy itt van az ő ezrede, de jön egy másik tüzérezred is, mi legyen velük. Persze a gráziak megörültek és természetes, hogy az egészet el akarták kobozni. Végül mégis megegyeztek, hogy csak felét veszik el mindennek, tőlünk is. Ütegünk egy löveget és egy kocsit ad le fogatostul együtt.

Hát érdemes volt ezért áthozni a Stuben Alpokról! „Schwartz hazaáruló” jeligével elaludtunk.

 Grazi falragasz: „Védd meg német hazádat! Minden német tüzér jelentkezzen rendfenntartó szolgálatra a Lazarettfeld kaszárnyában”
(Forrás: onb.wg.picturemaxx.com)

16-án reggel 9 órára várt bennünk a katonai bizottság Liebochba, mi azonban csak akkor indultunk Södingből. Kiválasztottuk a legrosszabb ágyút, leszedtünk róla minden szereléket, belefogtuk a legkimerültebb hat lovat. Aztán Karlytól kaptunk egy fogatos ágyút, mert neki két ágyúja volt, hozzá csatlakozván egy ágyú egy főhadnagy vezetésével a honvéd 51. tábori [tüzér]ezredből. Aztán három kocsiról lerakattunk mindent, a fegyvereket a széna alá jól elrejtettük, mert azt is el akarták szedni s aztán elindultunk, folytonos aggodalom között, hogy a leadásra szánt fogatok megsüllyednek. De szerencsésen elértünk Liebochig, ott megálltunk, mert Vígh alkudozott a grázi kormány kiküldötteivel. Aztán megindultunk. Néhány baka volt fegyverrel a leszerelési helyen, Vígh pedig ott sétált egy vezérkari alezredessel s több törzstiszttel, a kiküldöttekkel. A leadandó járművek hajtói már ki voltak tanítva, csak kikanyarodtak s a leadási helyre befaroltak, ott hagyták. Szegény lovak már éppen azon a ponton voltak, hogy végképpen fölmondják a szolgálatot. Mi pedig a markunkba nevetve hajtottunk tovább, mert arra gondoltunk, hogyan fogja az az öt-hat hajtótüzér elindítani az ágyúfogatokat, akiket a gráziak erre a célra kirendeltek.

Grázot délről megkerültük, útirányunk: Premstätten, Kahlsdorf, Fernitz. Hausmanstätten mellett egy kis falucskában mentünk szállásra. Az embereket lovakat elszállásoltuk, csak néhány emberből álló őrség maradt az ágyútelepen. A tisztikar egy parasztház egyetlen, de fűthető szobájában szorult össze éjjeli szállásra.

17-én korábban indultunk, mivel nagy utat kellett megtennünk. Ez a nap megint nagy munkát adott a lovaknak, mert egész, míg a Rába völgyet el nem értük, hullámos terepen haladtunk. Nagyon hideg volt, folyton gyalogolni kellett, mégsem lehetett már a legénységet rábírni arra, hogy leszálljon a kocsikról, ha dombnak haladunk. Ezek az emberek is már teljesen fegyelmezetlenek voltak, csak a meglehetős nagy összeg tartotta ott őket, aminek kifizetését ígérték, ha hazáig kitartanak.

St. Marein-Kirchbergen keresztül leértünk a Rába-völgybe. Már esteledett, mire hazai folyónkat megpillantottuk. Találkoztunk egy Magyarország felől jövő vonattal is, mindenki már félig otthon érezte magát.

Feldbach mellett egy kis falucskában szállásoltunk be, minden ember állat fedél alá került. Erre nagy szükség volt, mert nagy pelyhekben elkezdett a hó esni. Az egész tisztikar ismét egy szobában zsúfolódott össze, de igen jól befűttettünk. Tehát holnap átlépünk a határon. Még egy esztendővel, fél esztendővel ezelőtt mennyivel másnak képzeltem a bevonulást! – Szegény Búzás Sanyit szekírozzuk vele, hogy ő még most is képviselői deputációt vár, zenét s fehérruhás kislányokat. Én csak egyet akarok látni, kinek a lelke fehér...

18-án reggel még sötét volt, midőn kopogtattam az ezredparancsnokságnál, mint szálláscsináló. Szentgotthárdra vagy környékére kellett mennünk. Összegyűltünk. Az ezredtörzstől Dóró [Imre] főhadnagy jött, a gazdasági hivataltól Egri [Imre] hadnagy, az I. ütegtől Blancz [Jenő] főhadnagy, ezek hárman kocsin. A II. ütegtől Tamás [Károly] hadnagy, a III-tól én, az V-től Rotterman [Jenő] hadnagy egy-egy altiszttel lovagoltunk a kocsi után. Az elmúlt éjszaka meglehetős nagy hó esett, az útról híg leve szemünkbe fröcsögött, midőn rácsaptak a lovak patájukkal.

Feldbach akkor ébredezett, midőn keresztülhajtottunk rajta. A keleti végén nagy katonai barakktábor van. Az őrség tiszti parancsnoka végigmustrált bennünk[et], de nem lehettünk gyanúsak, mert nem szólt semmit. Minden szembejövőtől megkérdeztük: mennyire van még a határ. Térképünk nem volt, csak a szívünk mutatta az utat. Fehringet elkerülve nyújtogattuk a nyakunkat, de sehol sem láttuk az ismeretes fináncbódét. Egyszer csak az útfélen megpillantottunk egy táblát, ezzel a fölírással: Magyarország, Vas vármegye.

Leszálltunk a lóról, levettük sapkánkat. Tehát itthon vagyunk. Tehát hazánkat fogjuk megvédeni, most már bizonyosan az oláhok ellen megyünk.

Letéptem egy fenyőágat, aztán a sapkámba tűztem. Víg trappban mentünk tovább, s amint a köd fokozatosan elnyelte mögöttünk az osztrák hegyeket, előttünk kibontakoztak Szentgotthárd tornyai...

 Király Iván esküvői képe, amin honvéd tüzér főhadnagyi egyenruhában látható teljes díszben
(Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)

Király Iván 42 héten át közreadott első világháborús naplói és visszaemlékezései ezzel befejeződtek. Leszerelése után befejezte egyetemi tanulmányait majd 1922-ben feleségül vette – a naplóban is többször emlegetett, bár nem nevesített – Jászai Gizellát. Ezután tanárként dolgozott és folytatta tudományos tevékenységeit is. Tartalékos tüzér századosként a II. világháborúban is behívták, a 2. hadsereg egyik ellátóoszlopnál volt lőszertiszt 1942 májusától 1943 júniusáig. 1944-45-ben a csornai járási katonai parancsnokságnál szolgált, majd két évet szovjet hadifogságban töltött. Életéről bővebben az első részben írtunk.