Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 40. rész
Hősünk alakulata 1918. november 9‒11-én tovább folytatja az olasz frontról Ausztrián keresztül hazafelé tartó útját. A Wörthi-tó mellett elhaladva a táj szépségében gyönyörködnek. Király Iván több fotót készít ezen a szakaszon is. Klagenfurtba érnek, ahol a jugoszlávok támadását várták és azt hiszik, hogy a védelmükre érkeznek. A városban éjszaka tömegessé válik a szökés. A maradók folytatják tovább az utat és a háború utáni életüket tervezik...
[1918. november] 9-én reggel konstatáltuk, hogy minden ütegtől megszökött néhány ember. Tőlünk Rajkó tizedes volt a vezérük, aminek megörültünk, legalább most nem lesz, aki izgassa a többieket. Ma már olyan vonattal is találkoztunk, amely osztrák‒magyar hadifoglyokat szállított hazafelé. A vonat túl volt zsúfolva emberrel. A tetős kocsiknak még a tetejére sem lehetett volna egy gombostűt sem leejteni. Azt mesélik, hogy ezeket a legközelebbi alagút mind lesöpörte s másnap reggel 240 hullát szedtek fel az alagút bejáratánál.
Utunk legnagyobb része a gyönyörű Wörther-See mellett vezetett el.
A Wörther-See Király Iván felvételén
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Mondhatom, valóban nagyon-nagyon szép vidék van. A Balaton mellékén nem sok oly pazarul kiállított villát lehet látni, mint Pörtschachban, a tó legszebb fürdőhelyén. Itt láttunk először úri publikumot s nyugat-európai kultúrát: éttermeket, kávéházat, szép kirakatokat. A tavon csónakáztak. Igen sok volt itt a magyar, akik a forradalomkor itt rekedtek. Nagy örömmel üdvözöltek bennünket. Volt egy nagy csónakázó leánytársaság: kendőlobogtatással és énekszóval egész Krumpendorfig kísértek bennünk.
Mögöttünk ma az V. üteg menetelt. A mai túra legnagyobb részét lóháton tettem meg, s mint ütegünkből leghátul haladó tiszt, ütege élén lovagoló Karly [Gyula] főhadnagy társaságában utaztam. Ő egész úton roppant bőbeszédű volt. Előadta először, hogy mit tenne, ha ezt vagy azt a villát neki adnák. Aztán reálisabb eszméket kezdett fejtegetni, mit tesz a háború után: utazik, angolul-franciául tanul, autót tart. Nem fogyott volna ki, ha rá nem nézek. Akkor azután elhallgatott, mert tekintetem azt kérdezte tőle: de mibül, főhadnagy uram!?
Krumpendorf mellett egy nagy tarlón tábort ütött az egész ezred, hogy déli etetést tartson.
Déli etetés Krumpendorf mellett
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Az V. üteg már csak az úton tudott elhelyezkedni. (A képen az ágyú mellett álló alak Karly főhadnagy.)
Az V. üteg és Karly Gyula főhadnagy (jobbra) Krumpendorf mellett
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Gyönyörűen, melegen sütött a nap, lágyan csobogtak a Wörther-See azurkék hullámai: még egy kicsit aludni is tudtam a lovaknak ledobott kukoricaszáron. Embereink ezalatt szénát vettek, hogy holnap délig elég legyen a lovaknak, a tiszti szolgák pedig dohányért almát cseréltek.
Alkonyatkor értünk Klagenfurtba. Táborunk közvetlen a város mellett volt, tiszti konyhák és lakások a környező házakban. A város bejárójánál nagy kordonőrség volt: a jugoszlávok támadását várták; állítólag, mint későbbi háziasszonyunk elárulta, védőtüzérség is volt a vidéken felállítva. Egy elegáns kis villaházba vezettek, midőn Szilcz társaságában a lakást keresni mentem. Első emelet – a lépcsőn szőnyeg – jaj, hogyan kell itt lépni – jaj, ki lehet itt a gazda – vigyázzunk ám, igen erősen ne csöngessünk – jaj, be ne vágd erősen az ajtót! Egy, már nem fiatal hölgy fogadott bennünket, háziasan kicsípve, bevezetett a szobába; nekünk akkor nagyon elegánsnak tetszettek. Az egyikben két ágy, még egy tábori lesz beállítva, Emánuel, Szilcz, Ötvös lakása. Az ebédlőben is ágy és chaiselongue (sezlon): Búzás és fáradtságom számára. Cigarettára gyújtottunk – útközben úgy rákaptam, hogy 20-30 darabot is elfüstölök naponként – micsoda alvást rendezünk itt ma! Irgalmas Isten!
Bejön az iménti hölgy. Eleinte zavart és félszegség, de később megbarátkozunk. Csak leány. (Elég idős.) Majd beszállingózik az anyja is, kövérkés, csekély intelligenciájú asszonyság s az apja, pipázó öregúr, vasúti kalauz uniformisban. Vontatott társalgás indul meg, hiába, Szilcz még sokkal jobban töri a németet, mint én. Almával kínáltak: jól esett. Egyszer csak jön Emánuel, ő már jól tud németül, fel is élénkült a társalgás. Megtudjuk, hogy Klagenfurt lakossága félig német, félig szlovén. Jelenleg németek vannak többségben, védeni is akarják a várost a támadni akaró szlovének ellen. Azért örültek annyira nekünk, szegények, azt hitték, hogy mi is a város védelmére jöttünk. De midőn megtudták, hogy reggel tovább megyünk, szomorúak lettek, bár belátták, hogy nekünk első kötelességünk hazánkat megvédelmezni. Adtak is egy helyi lapot, amelyből megtudtuk, hogy Károly császár Svájcba menekült, a csehek Pozsony felé nyomulnak, a szlovének Marburg felé.
Egyszer csak jön Búzás is: menjek jelentkezni az ezredes úrhoz, mert tábor ügyeletes tiszt vagyok. Puff, vége a jó alvásnak. Kimentem a táborba körülnézni, a fiúk pedig addig bementek villamoson, amely a fürdőből jön, a városba vásárolni. Sok nép ődöngött a telep körül, úri nép is, hisz korom sötét volt; lisztet akartak loppal – titkon venni. Jelentették, hogy egypár ember ismét elszökött. Megy még több is. Vacsorára meghívtuk házigazdáinkat: jó vacsora volt. Vacsora után én azonnal kimentem szolgálatba, Jóskám már jó fekvőhelyet csinált egy kocsiban. Megvizsgáltam az összes őrségeket, aztán lefeküdtem. Millió csillag tündökölt az égen, kék, zöld, piros. Egyik biztos rám vigyáz. Vajon melyik az, a millió közül, kék, zöld vagy piros?...
10-én arra ébredtem, hogy valaki megráz: Mauler volt a szolgálatvezető tűzmester s jelentett valamit, de biz én nem értettem. Olyan kábult voltam a mély álomtól, ami még sohasem történt velem, a felébredés pillanatában nem voltam teljesen eszméletnél. Csak olyan sejtelmem volt, hogy valami fontos történik: kiugrottam a kocsiból, kidörgöltem szememből a folytatódni akaró álomlátásokat s kértem Maulert, hogy már még egyszer mondja el a mondókáját. Most is csak annyit értek belőle, hogy nem tudom ki azt a parancsot küldi, állapítsam meg az ütegek legénységének a létszámát, mert az éjjel folyamán sok megszökött. Elég volt ez nekem; rögtön elindultam, sorra jártam a táborokat, mindenütt ébresztőt rendeltem el, úgy is már négy óra volt s a szolgálatvezető tűzmestereknek adtam ki a parancsot, létszámot megállapítani. A második üteggel kissé meggyűlt a bajom: az őrszemek mind elszöktek, az őrparancsnok is, alig találtam embert a telephelyen. Egy órába tartott, míg megtudtam az eredményt. Elszomorító volt: az első üteget és a gazdasági hivatalt kivéve minden ütegtől 20-30 ember hiányzott. A II. ütegnél nem maradt egyetlen telefonista sem s az egyik szakasznál csupán három embert találtak.
Vígh [Gyula] ezredeshez siettem, hogy megtegyem a jelentést. Az öreg megrémülten ugrott ki az ágyból, midőn meghallotta, miről van szó, sebesen öltözködni kezdett s azt parancsolta, hogy az ütegparancsnokokkal is közöljem az újságot. Én bizony nem tudtam, hol laktak, csak felmentem Emánuelhez s jelentettem neki, hogy az ütegből új 22 ember megszökött. Ő is megrémült: mi lesz most. Ismét egy óra múlva már az összes parancsnokok a táborban voltak, hogy valahogy mégis menetképessé tegyék ütegeiket. Ez sikerült is olyanformán, hogy tisztiszolgákat, lovászokat, kezelőket ültettek a hámos lovakra, ahogy éppen lehetett s így nyolcra mégis indulásra készen állott az ezred. Ekkor Vígh parancskiadást tartott, egy gyatra, akadozó, megrémült beszédben kitartásra buzdította a legénységet, azután elindultunk.
A város belsejének szűk utcáit egy körúttal elkerültük, aztán Völkermarkter Straßén kiértünk a városból. A város végén nem mindennapi látványnak voltunk szemtanúi: a lovassági kaszárnya egész területe zsúfolásig meg volt töltve lovakkal és szekerekkel, amiket a jó klagenfurtiak kisebb oszlopoktól raboltak el. A lovakat persze nem etette senki, a kerítést rágták már a szegények kínjukban.
Jó ideig síkságon mentünk, aztán jöttek a fenyvesek, kisebb-nagyobb kapaszkodók. Az ismert német-osztrák kultúra mindenütt: gyümölcs, kerek répa, széna, apró ablakos, nagy házak, szétszórtan, apró városszerű falucskák díszes templommal.
Völkermarkt határában, a város végén megállt az ezred részben pihenés, részben menázsi, részben lótápvétel szempontjából: ismét ellátta ezzel magát az ezred egy napra. Csakhamar kicsődült a város apraja-nagyja, hogy megbámuljanak bennünket. Legnagyobb közönsége volt a mi ütegünknek, hol működésben volt a nemzeti dalárda. A telefonkocsi tetején Péchek és Lendvai telefonistákból állt ez a nemzeti dalárda, az egyik hegedűn játszott magyar darabokat és internacionális keringőket, a másik pedig hegedűn kísérte. Ezzel egyszerre megnyertük a völkermarktiak szimpátiáját, sajnálkoztak, midőn egy óra múlva tovább mentünk. A szénával azonban jól megnyúztak bennünket.
Szép fenyőerdőn keresztül elértük St. Peter mellé, egy nagy erdei szállodában volt a szállás, magasan, szép vidéken. Minden üteg tisztikara kapott egy-két szobát. Én gyorsan eltávoztam a telephelyről, fölkerestem szobánkat s mire a többiek is feljöttek, már meg is tisztálkodtam. Csak az volt a baj, hogy igen hideg volt, nem lehetett befűteni, kályha hiányában. Nekünk két szobánk volt; én ismét Búzással laktam.
Vacsoráig aztán némelyek kártyáztak, mások beszélgettek vagy aludtak, a fiatalság a konyhába ment; magyar asszony volt a szállodásné, két csinos lánya is tudott valamit magyarul: de nyelvtudás hiányában is megértik egymást a fiatalok, ha bolondozni akarnak. Pedig ők azt akartak. Én pedig ezalatt megírtam feljegyzéseimet, mik ezen írásom alapját képezik. Sóhajjal bújtunk vacsora után takaróink alá: hála Isten, megint elmúlt egy nap.
11-én sűrű ködben indultunk útnak: igen hideg volt. Előttünk menetelt a 41. [tábori tüzér]ezred. Griffenben nagyon sokáig időztünk, hogy a tegnap vásárolt szénát felrakjuk a kocsikra. Ugyaníly szándékkal St. Andrä faluban is megálltunk: annyi szénát és zabot vásárolt az élelmező tiszt, amennyit csak el tudtunk szállítani. A lovak is annyit kaptak, amennyit csak meg tudnak enni, mert másként nem bírták volna ezt a rengeteg strapát. A St. Andrä-i erdésznek két nagyon bájos kis leánya van: egy szőke molett és egy barna nyúlánk. Amint a lovamhoz támaszkodva néztem a naplementét, lóháton, egy a faluban lévő tiszt lován ülve megjelentek a faluvégen, ott kitrappoltak a mezőre, vágtáztak egyet s visszatértek ismét.
Sötét volt, midőn Wolfsbergbe értünk. Azt hittük, hogy a városban leszünk elszállásolva, de a 41. ezred tábortüzei már ott égtek valami városligetféle fás térségen. Keresztülvonultunk a városon, mely villannyal elég jól ki volt világítva. Konstatáltam, füllel hallhatólag, hogy Muci lovam nagy tetszést aratott a wolfsbergi népek körében.
Holdvilág mellett egész St. Gertraudig mentünk, ott egy nagy térségen táboroztunk. Igen rossz volt itt a szállás, az egész ezred tisztikarának két szobát tudtak mindössze szerezni, egy gyártelepbeli szatócs házában. Házigazdánk felesége és szöszke leánya nagyon szívesek voltak. Be volt fűtve, midőn oda mentünk, azonnal almaborral kínáltak. Azonban, amint az ütegek egymás után megérkeztek s az a sok tiszt mind ebbe az egy szobába tódult, mind tűrhetetlenebb lett a helyzet. Hozzá még a későn érkezőket mind meg kellett hívni vacsorához: meguntam a heccet, kimentem a konyhára, ott megvacsoráltam, mihelyt elkészült az étel: eh, nem kell nekem tömeglakás. Kimentem a legénylakásomba, a jószagú szénára s ott mély álomban töltöttem el az éjszakát.
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
