Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 39. rész
Hősünk hazafelé tartó alakulata 1918. november 7-8-án Tarvisiótól Villachig jut. Ezen az útszakaszon is a nagyobb településeken a raktárak lakosság általi fosztogatásáról, alkoholmérgezést szenvedő katonák tömegéről, eldobált felszerelésről és az általános zűrzavarról számol be. A vidéki falvak szépsége viszont elbűvöli. Néhány fotót ezen a szakaszon is készít. Arnoldsteinben értesülnek a magyarországi hírekről, a forradalomról, az ország területére betört idegen csapatokról...
[1918. november] 7-én reggel, midőn a világosság figyelmeztetett, hogy jó lesz már kibújni a kocsiból, szót fogadtam a világosságnak és széttekintettem a táborban. Nem messze egy töltés volt s onnét néztem a már sokszor látott, de nem megunható képet, amit ily tábor nyújt. Mivel pedig nem voltak hasonló gondolataim, mint Ádámnak vagy Lucifernek a londoni jelenetben, ellenkezőleg, alaposan éreztem, hogy éhes vagyok, egy fényképfelvétel elkövetése után leszálltam onnét reggelizni.
Az ébredező tábor Király Iván felvételén
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Csakhamar elhagytuk a tábort, néhány lim-lomot martalékul hagyván a zsákokkal keresgélő szlovéneknek.
A városon keresztülhaladva nem találtunk ott semmi feltűnőt, mint hogy sok ember járt az utcán. Itt csatlakoztak azok az emberek és kocsik, mik egész éjjel kenyeret sütöttek az ezred számára, miután az itteni katonai raktárból nagy nehezen lisztet tudtunk szerezni.
A vasútállomásnál ott láttuk az olasz fegyverszüneti bizottságot, néhány tisztet s egypár katonát, akik két személy- és egy teherautón jöttek ide. A teherpályaudvar raktárai mellett rettenetes látvány tárult a szemünk elé, a karikatúráig szemenszedett képe az emberi kapzsiságnak: a civil lakosság kifosztotta a katonaság raktárait s széthordottak mindent. A lisztraktárakban katonák osztogatták zsákszám a lisztet, a lakosok pedig hordották. Löködték, taszigálták, ütötték-verték egymást, hogy elébb jussanak a raktárhoz, aki elesett vagy elájult, azon keresztülgázoltak. Aztán megrakták nyomorult fogatjukat, amennyi csak ráfért, tekintet nélkül arra, hogy elbírja-e, vagy sem, sőt húzó állat hiányában önmagukat fogták be, s örömtől s izzadtságtól kipirulva vitték drága terhüket: ennyi lisztet azelőtt még csak nem is láttak. Apró kis örömet okozott az a fölfödözés, hogy a zsákokra a kapuvári Bergman cég neve volt följegyezve.
Egészen kiérve a várostól, utunk egészen szállásunkig semmi nevezeteset nem nyújtott. Mégis, hogy erről a napról is írjak valamit, három dolgot említek meg. A legelső volt az a nagyszámú alkoholmérgezéses baka, akik, inkább már amelyek az útszélen feküdtek, kifosztva, eszméletlenül. Némelyik még mozgott, de a legtöbb már teljesen meg volt meredve. Olyan is volt, akin már kocsik is gázoltak végig, nem törődött velük, csak az, aki mindenüket elszedte, ami még volt náluk, hátizsákukat kifosztotta. Ezek abból a horvát dandárból valók voltak, amelyikkel Creda előtt olyan kellemetlenül találkoztunk. Az alkoholhoz a tarvisi raktár kifosztásánál jutottak. Állatorvosunk véleménye szerint ez az alkohol metyl-alkohol volt.
Később útközben egy honvéd főhadnaggyal találkoztunk a 12. ezredből, aki néhány emberével a 41. hadosztályvonattal menetelt. Ez mondotta, hogy ezredétől már az első csatanapon 2 zászlóaljat elfogott az ellenség, most pedig tudomása szerint egyedül van szabadon valami 27 emberével. Közben elkerültük az említett hadosztályvonatot, egy fenyves szélén táborozott, ott elvált tőlünk.
A harmadik, amit nem hagyhatok említés nélkül, a vidéki faluk s a házak stílusának csinossága. Arnoldsteintől keletre egy kis faluban szállásoltunk be, ha később eszembe jut a neve, a margóra írom. Azt hiszem, Bischoflaken. Bár a köd elég sötétté tette a világítást, mégis készítettem csinos telephelyünkről egy felvételt.
Megálló valahol Arnoldsteintől keletre
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
A ház, melyben el voltunk szállásolva, egészen zárdaszerű volt: vastag falakkal, sok apró cellával, azokon vasrácsos, apró ablakok. Egy szobában laktunk mindnyájan, miután a többi szoba le volt foglalva. Hatalmas kemencébe óriási máglyát raktak a legények, csakhamar meleg lett, mit eléggé elősegített még egy kis forralt bor.
Szomorú újság várt még reánk. Itt tudtuk meg valami kerülőúton szerzett újságból, hogy Budapesten kitört a forradalom, a forradalmárok elkergették az uralkodót s most az egész országban anarchia van. A szerbek a Bánátban vannak, a horvátok fegyverkeznek ellenünk, sőt szakaszvezető házigazdánk, aki bejött hozzánk s nagy bőbeszédűséggel előadta az újságokat, azt is tudta, hogy Pozsony már a cseheké, hogy az egész uralkodó család St. Moritzban van már és – hogy Villachban mindent elvesznek tőlünk, még a magántulajdont is. No, majd meglátjuk! A forradalom – tudj’Isten – nem gyakorolt ránk megrendítő hatást, csak a jó vacsora nem ízlett, csak álom nem jött a szememre a puha, illatos szénán, a kemence padkáján. Csak valakik nem mentek ki az eszemből…
8-án reggel ködbe volt még minden, midőn Arnoldsteintől örökre búcsút vettünk. Előzőleg még az ottani lakosoktól sikerült lótápot vásárolni, úgyhogy holnap reggelig elegendő legyen.
Hullámos terepen elég gyorsan haladtunk, utunk egy kis folyócska völgyében vezetett, a vasútvonal mellett. Ma láttunk először közlekedést a vonalon: olasz katonákat vittek haza hadifogságból. Olyan furcsán néztek reánk, fehér zászlójukat vadul ráncigálta a szél.
9-10 óra lehetett, midőn Villach határába értünk. A város végén ezernyi ember sürgött forgott, a réteken elhagyott kocsik, fölfordított, szétdarabolt ládák, kifosztott rakományok között haladtunk el.
Úton valahol Villach felé
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
A városba érve szigorú parancsot kaptunk, hogy az egész ezred szorosan felzárkózva maradjon és ha esetleg kell, trappban hajtsanak el. Útirányunkban a városban hatalmas tábla volt felfüggesztve ezen felírással: Budapest – Wien – Praha. A legelső nagyobb útkeresztezésnél óriási csődület volt. Ott elkanyarodtunk balra, hogy a várost kikerüljük. A mi ütegünk volt ma az utolsó: hát, nem pont az útkeresztezésnél álltunk meg! Biztonság kedvéért Mucin ültem, pisztolyomat pellegrinem zsebében készen tartottam, mert olyanok voltak a körülmények, hogy minden pillanatba rá kerülhetett volna a sor. Rettenetes forgalom volt az úton, kocsik, sőt egész oszlopok jöttek-mentek az úton, a lovamat megbolondították, alig bírtam vele. Részben pedig ez jól jött, mert táncolásával a közeledőket elriasztotta. Az út két oldalán ezrével hevertek a fegyverek: puskák, bajonettek, kések, kézigránátok, sőt néhány géppuska is. Ezt mind kisebb vonuló egységektől vették el a derék jugoszlávok.
Jó ideig farkasszemet néztem a harcias kordonőrséggel, mire megindultunk. Mindenütt a kifosztott szekerek. Aztán keresztülmentünk egy külvároson; itt elkezdett trappolni, sőt vágtázni az egész üteg s úgy mentünk az állomásig. Az üteg hátulja, a beteg lovak s tehenek nem bírták a tempót, elmaradtak, majd szaladni kezdettek a többiek után, ütve-verve állataikat, nehogy eltévedjünk a zegzugos utcákon. Muci most már egészen megbolondult a nagy zűrzavarban, csurgott róla a víz, többet járt a levegőben, mint a földön. Az egyik utcán kocsik jöttek szembe. Nagy keveredés támadt. Az egyik marhahajcsár egy szekérben megbotlott, elesett, rohanó lovam keresztülgázolt rajta, de oly okosan, hogy semmi baja nem történt más, mint hogy összehasonlítottam Muci eszét azéval. Így történt keresztülrohanásunk Villach városán: azt hiszem, sokáig megemlegetik a derék szlovének.
Az állomás raktárai összetörve-zúzva, erős őrség cirkált mindenütt. Azt mondják, valami nagy benzinrobbanás idézte elő a rombolást, de ebben az állításban jogosan kételkedem.
Korán szállásra értünk, a falu nevére nem emlékezem, talán 10-12 km Villach után. Addig nem is tartottunk sehol pihenőt: azt gondoltuk, itt lesz a déli etetés. Midőn megtudtuk, hogy beszállásolunk, a legénység elégedetlenkedni kezdett, hogy ilyen apró menetekkel sohse érünk haza; szidták az ezredparancsnokot. Világos volt, hogy a régi fegyelem nem nyerhető már vissza.
Egy nagy parasztházban, egy vasúti kalauz lakásán volt a tisztikonyha, vele szemben egy kis házban a lakás. Sajna, fűteni nem lehetett. Itt olvastunk először Estet, Tisza meggyilkolásáról, a forradalom kitöréséről: már minden mindegy volt. Elvész az ország – hm – egy szív nekem egész világ!
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
