Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 37. rész
1918. november 4-én hősünk visszavonuló tüzéralakulata egész nap táborozik Creda mellett, ami már az olaszok által lezárt határ túloldalára esett. Itt értesültek róla, hogy hadosztály nagyrésze nem jutott át, s a parancsnokukkal együtt hadifogságba került. Nekik sem egyszerűbb azonban a helyzetük, mert a lakosság ellenségesen viselkedik velük. Másnap Karfreitbe érve már a „Jugoslavia” felirat és a délszláv állam zászlói fogadják őket. Útjuk az Isonzó völgyében folytatódik. Király Iván több remek fotót is készít az út során.
[1918. november] 4-én esős, nyirkos, ködös időben egész nap táboroztunk, mégpedig két okból. Az egyik ok, hogy tájékozódást szerezzünk a fegyverszüneti feltételekről, mert úgy hírlett, hogy Tarvisban a jugoszlávok leszerelnek bennünket. Azt már konstatáltuk, hogy a szlovén lakosság ellenséges indulattal van irántunk, mert azok lövöldöztek egész éjszaka s egész nap. Ez ugyan történhetett azon célból is, hogy az esetleg fosztogatni akaró katonákat elriasszák, de mégsem úgy volt, mert csatlakoztak az ezredünkhöz egész idegen kötelékektől elszakadt magyar bakák, akiket, mivel egyedül kóboroltak, a szlovén lakosság teljesen kifosztott. Ezeket az embereket elosztották az ütegek között. De másrészt már igen elkelt ez az egy napi pihenő, különösen, midőn a térképre nézve megállapítottuk, hogy igen erős két napi mars van előttünk. A legénység egész nap erre a nehéz túrára készült. Hogy tehermentesítsék némileg a kocsikat, az ott felhalmozott rengeteg kukoricát megmorzsolták s zsákokba rakták. Erről készítettem is egy felvételt, a többi, sajnos, elpusztult. Háttérben látható a credai templomtorony.
A kukoricamorzsolás Király Iván felvételén
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
A falu, mint látszik, közel volt a táborhelyhez, de oda nem volt tanácsos bemenni. Egész nap lövöldözés, sírás-rivás, kiabálás hallatszott onnét s az emberek lótottak-futottak a templom körül. Borzasztó nagy volt minden felé a forgalom. Az utakon állandóan jöttek a front felől emberek, kocsik, ágyúk, autók, marhák a legnagyobb összevisszaságban. Amellett itt táborozott a mi két ezredünkön kívül tudja Isten hány és miféle banda. Kiabálás, nyüzsgés, füst, köd s még hozzá az a titokzatos lövöldözés borzasztó káoszt idézett elő. Alig akart este lenni. Végre mégis eljött.
Nagyszerű vacsorát ettünk, majd az ütegparancsnokokat az ezredhez hívták megbeszélésre. Jó sokáig kellett várni, míg Emánuel visszajött. Persze azonnal körülvettük, hogy mi újság. Ő aztán elmondotta, hogy az olaszok elzárták a határt ma este 5 órakor. Ami azon belül van, az mind fogoly, ami túl van rajta szabadon mehet. Igen ám, csakhogy a jugoszlávok ellenségeink, állítólag Tarvisban mindent elszednek. Azért meg kell mondani a legénységnek, hogy semmihez nyúlni nem szabad, takarmányt majd pénzért veszünk, nehogy magunkra bőszítsük a lakosságot. Óvatosságból a fegyvert mindig hordják kézben, az élelmiszerrel pedig a lehető legnagyobb mértékben spórolni kell, mert beláthatatlan ideig, tehát míg Magyarországra nem érünk, sem lisztet, sem húst nem kapunk. Takách százados a Neuhauser üteggel fogságba jutott, Sypniewski tábornok, a hadosztályparancsnok betegen egy cividalei kórházban maradt. Elfogták a hadtestparancsnokot is, Schamschula Rezső altábornagyot.
Sehol egy csillag nem ragyogott az égen, midőn kiki bebújt a kocsijába. A tábortüzek mellett hallgatagon, feltűrt gallérral bámulták a tüzet a katonák...
5-én reggel még sötétes volt, midőn az ezred elindult a mai utazásra. Olyan lehetett az oszlop, mint a kígyó, mely télen összezsugorodva aluszik. Midőn a nap tavaszi melege megérinti, fölébred, lassan kinyújtózik, azután teljes hosszát elérve elkezd kacskaringózni, ahol legjobban megszorul a kikelet bágyadt melege s ott újra összezsugorodva sütkérezik.
A menetsorrend számszerinti volt a mai napra: I., II. üteg, gazdasági hivatal (és ezredtörzs vonat, mert a parancsnoki törzs az élen lovagolt), III., V. üteg. Minden üteg két karabélyos tüzért adott az ezredparancsnok személyes védelmére; ezek az élen meneteltek s nem egyszer gyanúsabb tereprészek átvizsgálására kaptak parancsot.
Staro-Selo elhagyása után csakhamar a vidék legnagyobb községébe, Karfreitre jutottunk. A falu bejáratánál az út fölött nagy tábla függött ezen felírással: Jugoslavia. A táblát apró kis zászlók díszítették a jugoszlávok trikolórjával, ha jól emlékezem, fehér-piros-kék színekkel. A falu ugyanily zászlókkal volt feldíszítve. Az ezred éppen a községben tartott rövid pihenőt, úgy alkalmam volt felvételt is készíteni, meg kissé körülnézni.
Pihenő Kobaridban Király Iván felvételén
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Az utca napjainkban
(Forrás: maps.google.com)
A házak kissé meg voltak tépázva, meglátszott, hogy Karfreit egy évvel ezelőtt még frontközség volt. Lakója már minden háznak volt, sőt minden tekintetben rendezetteknek látszottak a viszonyok. Az utcán fegyveres katonák álldogáltak, szemmel láthatólag rendőri minőségben. A karjukon szalag volt az említett trikolórral, a sapkájuk rózsája helyett ugyanily színű kokárdát viseltek. Nem volt nehéz megállapítani, hogy ezek már nem érzik magukat az osztrák császársághoz tartozóknak. A falun túlhaladva északnyugati irányt vettünk. Jobbról mély szakadékban sustorgott a türkizzöld Isonzó, fölötte égig érő kopasz hegyek meredeztek. Ugyanilyenek lehettek balra is, de ezt nem láthattuk, mert az út úgy volt berobbantva a hegyoldalba. Mondhatom, ez egyike a legszebb vidékeknek a szlovének kietlen országában.
Utunk nagyon jó volt, csupán amiatt volt nehéz a vontatás, mert a lovak már amúgy is meglehetős fáradtak voltak, itt pedig az útnak meglehetős lejtje volt. Ez észrevehető volt arról is, hogy egyre sűrűbben láttunk elszórt hadianyagot az út környékén: egy-egy ágyút, elromlott teherautót, sisakot, fegyvert, gázmaszkot rettenetes sokat, iratot, sőt filmeket a tábori mozi után, Serpenizza körül pedig egy teljes repülőszázadot, szerkocsikra szerelve. A gép teste és motorja nagyobbrészt össze-agyonverve. Saga körül pedig egy aknavető üteg teljes felszerelése feküdt az útszélen. Rettenetes pazarlása volt ez a hadianyagnak!
Mi is lassan-lassan haladtunk előre, majdnem minden kilométernél tartottunk eleinte pihenőt. Az etetés délben szintén az úton történt, de nem is lehetett volna telepre menni, mert ilyen térség sehol sem volt. A déli menázsinál egy fotográfiát is készítettem.
Élelemosztás Király Iván felvételén
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Lépten-nyomon találkoztunk civil lakossággal, talyigán szállították az elszórt hadianyagból, aminek hasznát tudták venni. Mind azt mondotta, adjuk el a teheneket, úgysem lesz rájuk szükség, mert Tarvisban mindent elvesznek tőlünk. Potom árat kínáltak a barmokért. Erre a faluk üresek voltak, alig lézengett egy-egy sötét tekintetű férfi bennük. Nőt nem láttam ezen az úton.
Sötét este lett, midőn valahol Cezsoca mellett elértük a szálláscsinálók által kijelölt telephelyet. Még ma sem tudom pontosan hol lehettünk, de arra emlékezem, hogy az Isonzón egy rozzant hadihídon áthajtottunk. Csakhamar lobogtak a tábortüzek. Körülültük a tiszti konyha máglyáját, majd megvacsoráztunk, megkaptuk a következő napi eligazítást s mindenki bebújt mozgó legénylakásába. Itt is, ott is pukkant egy-egy puska s a csillagok nézegették magukat az Isonzóban.
Király Iván ütegének útja 1918. november 5-én
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
