Jakab István első világháborús naplója – 6. rész
A „kettősök” megérkeznek az új állásba, Szkrobova falu elé. Jakab itt tanulja meg, hogy egy német és egy osztrák–magyar tiszt közül melyik a nagyobb úr. Ezúttal azonban neki sem kell túl sok időt a lövészárokban töltenie: kivonják az első vonalból és Gorodiszczére vezénylik, géppuskás tanfolyamra. Hősünk újra házban lakhat és levetkőzve alhat, de szerencséje nem ér véget itt: egy alkalommal, mikor figyelőként előreküldik, hogy a céltáblákból álló ellenséget kikémlelje, egy házra bukkan, amelyben egy idős asszony és két fiatal lánya lakik. A magányos katona és a házbeliek hamar összebarátkoznak, olyannyira, hogy a nők felajánlják, máskor is látogassa meg őket. Jakab elfogadja a meghívást...
1915. november 20.
Világos lett, mire egymás után 50 lépés távolságban bevonultunk az állásba, mi egy dombon és erdő közt volt. Itt németek voltak, deicsmanok, értekezni nem nagyon tudtunk velük. Átadták a kilövést és a rajzot, mi egyes pontokat és távolságot jelzett; a puskát rögtön a kilövésbe tettük, egy baka fölszerelt posztnak. Azután átadták a lakódekungot: elég tágas, miben egy hosszú priccs volt. Mi még nem költözhettünk be, mert ők bevárták az estét. Eltávozni nekünk nem volt szabad.
A német puskásoknak a parancsnokuk volt egy főhadnagy; nagyon művelt embernek látszott. Mitőlünk az őrmester elment és jött egy tiszthelyettes [...] parancsnoknak; ez sem lehet jólelkű, már az alakja elárulja. Délbe nem kaptunk menázsit; a németek oly mesésen étkeztek. Nekem ugyan volt mit enni, s Molnár meg Jakab sem panaszkodtak e részről, de voltak olyanok, akik elmentek a szemétdombra, amit a németek gyűjtöttek, s ott vakartak, mint egy tyúk egy falás élelemért. Mert a németek ide szórtak száraz kenyeret, Maggi kockát, gemüzét, szárított tésztát, ti. ők az ilyen dolgokat nem ették, mert volt nekik egyéb és jobb. De bizony a mi katonáink felszedték és örültek neki, ha kapták ezt is. Nagyot néztek ezen a dajcsmanok.
Későbben bementem a dekungba; volt benn tűz, kenyeret akartam pirítani – mint a cigány, télben szalonnát sütni tűznél. Meg is engedték, meg ahogy tudtam, értekeztem velük. Nemsoká jött a főhadnagy a tiszthelyettesünkkel, hogy átadja a fekvőhelyét is, mi ott volt a legénységgel egy sorban. Bizony nemigen tetszett a mi tisztünknek, csak úgy csavarta az orrát, de azért helyeselte a német előtt, és kimentek. Estefelé fölkészültek a németek: kezet fogtak mindnyájunkkal és el is mentek. Este kihozták a menázsit, mi elég gyenge volt. Őrséget duplát álltunk; jobbról-balról német gyalogság volt. A mi tisztünk nem hált velünk, elment egy barátjához éjszakára. Annál nagyobb úr az osztrák tiszt, mint a német.
Lövészárok-részlet, a háttérben géppuskával
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1915. november 21.
Az éjszaka csendben telt, csak az őrök lőttek időnként; reggel én átvettem a naposi szolgálatot. A többieket elküldték favágni, mit majd este a lovakkal behoznak az állásba. Csak estére jöttek vissza [...]. Egy fiú összeszedi az összes kulacsokat, egynehány csajkát és elmegy vízért. Mikor viszajött, ledobja a kulacsokat, nem szól senkinek, elkap két vedret és szalad vissza; nemsokára meg is jött, a két veder tele kakaóval. Ő ezt a német gyalogság konyhájáról kapta: mi már nem kellett nekik, úgyis kiöntik a földre. A többinek se kellett több: kinek mi volt edényféle, szaladtak a német szakácshoz, ki oly jóízűen nevette őket. Szóval mindenkinek volt annyi kakaó, akár fürödhettek volna benne, de azt mind bezabálták. Egy páran le is betegedtek. Ti. a németek ezt a kakaós vizet használták ivóvíz helyett, mert fertőtlenítve lett. Az éjjel csendben telt el.
1915. november 22.
Meghoztak egy csomó fát dekungot építeni a tiszthelyettes úrnak. Hozzáfogtunk az egész ásni az erdőben egy gránátmentes unterstandot, egész nap azzal telt el. Az orosz lőtt egy párat a tüzérekre. Este kihozták a vacsorát; krumplis gulyás volt. Kaptam levelet az anyámtól és Fejér Istvántól, ők jól vannak.
1915. november 23.
Reggel átvettem a naposi szolgálatot, a többiek mentek ásni. Volt időm, megvizsgáltam az orosz állást a kukerrel. A főállás elég messzi van: bemértem, 1800 m. Van egy előállás: 1000 m. Épp előttünk van egy kis erdő, ti. a mi állásunk volt az egyik hegyen, közben volt egy teres völgy – mocsaras, ingoványos –, benne egy lassan folyó patak, keskeny és mély, vastag iszap a fenéken. A völgy széles volt, kb 800 m, a másik oldalon rétek szántóföldek; lassan emelkedett föl. A patak mindkét partján volt egy kis falu – a neve Sclobova, csupa fából volt építve. Van neki három utcája, állt vagy 70 épületből, mik szalmával meg náddal voltak födve.
Csináltam egy új skiccet, mit be is lőttem a fegyverrel. Nagyon egy szép hely, hullámos földszínnel, gyönyörű fenyőerdőkkel meg nyíresekkel. Fölmászok egy magas fenyőfára, honnan el lehetett nézni kukkerrel vagy 40 km-nyire az oroszok felé. Estére bejöttek a fiúk is: végeztek az ásással, holnap lesz ácsolás. Az éjszaka csendben telt el.
1915. november 24.
Korán reggel hozáfogtunk; egy maradt szolgálatban, a többi ácsoltunk egész nap. Oly nyugodtan dolgoztunk, nótáztunk fütyültünk, épp mint nyáron, szép Magyarországon. Este visszamentünk a dekungba; egy összeszedi az összes kulacsokat és megy vízért. Megjött a vacsora, meg is ettük. A formaister kiosztja a szolgálatot; egy kiáll, a többiek bevonulunk a meleg dekungba. Van egy jó lámpánk, petróleumot kapunk, vígan megy idebenn a kártyázás, levélírás. Ma nyertem 16 koronát. Oly csend van az egész fronton. 4-kor voltam szolgálatban.
1915. november 25.
Mint a tegnapi nap telt – a 16 koronát kivéve, mert ma nyertem 21 koronát.
1915. november 26.
A tiszthelyettes úrtól elkéreztem, hátramentünk Jakabbal a konyhákhoz, ettünk ebédet. A dinsztfürender kiküldött tőlem valami írásokat az állásba. Jakabbal hozzáfogtunk a tervünkhöz – mert mi krumpliért jöttünk. Kaptunk is egy kazalt a földbe tákolva. Két zsákkal el is vittünk, ki a fiúknak; volt ám öröm, egyúttal főzés is. Havazni kezdett, de csak gyengén. Az unterstand elkészült. Este szolgálatba léptem: csend egész éjjel, még egy fegyverlövés sincs, olyan nagy a csend. A hópelyhek lassan szálldogálnak. Valahonnan messziről – alig hallottam – hallszik egy mélabús tárogatónak bánatos hangja: egykor talán így hangzott ez odahaza is a szép magyar rónákon, estebéd után.
1915. november 27.
Reggel korán parancsba jött, hogy én és Jakab, Balla, Paizs át leszünk helyezve a IIII-ik mga-hoz, mi 10 órára meg is történt. Összeszedtünk minden cókmókot, és a tiszthelyettes lakásánál vártunk. Elbúcsúztunk a fiúktól; a tiszthelyettes sajnálatát fejezte ki, de a parancs ez. Elmegyünk a batalioncomondóhoz, itt egy dekungban vártunk. Kaptunk ebédet, még gyűlt vagy tíz baka, egy káplár. Estére hátramentünk a regimentcomondóhoz; itt már többen is voltunk, vagyis egy ab. bedinunggal. Kaptunk lovakat, 2 új fegyvert, minden fölszerelést. Tehát a parancsnok volt főhadnagy Gáli, helyettese őrmester Oters, höltövényi szász. Én maradtam a jobbsó fegyvernél, itt a formeister káplár Gábos – egy székely ember –, a kettős Berszán, én a hármas vagy megfigyelő, négyes Balla, ötös Jakab, hatos Ambrus – székely fiú, hetes-nyolcas két sváb fiú, az ordonánc is egy megfelelő sváb fiú. Paizs – ő lovász maradt. Megkaptuk a vacsorát, itt háltunk a dekungban.
1915. november 28.
És ezzel a beosztásal hátramentünk Gorodischara tanfolyamra. Örültünk ennek; hogy meddig tart, nem tudjuk. Estefelé megérkeztünk a városba, be lettünk szállásolva egy zsidó családhoz. Volt itt mocsok, piszok elég, tetű még több. Volt a zsidó apa, anya, két gyerek és egy öreg matuzsálem zsidó – lehetett 100 éves. Itt kikaptuk a vacsorát, és még jött egy Kis József nevű székely fiú, kivel kicserélték Berszánt, és ő lett a kettes.
Gorodiszczét ábrázoló fotó egy 2. gyalogezredbeli katona emlékkönyvéből
(Forrás: a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye)
1915. november 29.
Fegyverpucolás, muníciótöltés, általános takarítás, rendezés. Havaz kegyetlenül. Mosás mosakodás; a szobát kitakarítottuk, kaptunk szalmát alánk. A dinszfürender volt őrmester Szerbes, fegyvermester őrmester Preit; jó emberek voltak mind. A menázsi elég jó: itt kapunk vajat, szalonnát. A civilektől ugyan nem sokat lehet vásárolni, hisz nekik sincs. Vacsora kávé és szalonna volt. Oly boldogok voltunk mindnyájan, hogy szobában tölthetjük az estét! Ment is ám a kártya meg a nóta. Fánk volt bőven, jó meleg volt a szobában. Meg volt engedve levetkőzve aludni, mitől már el is szoktam; oly furcsa volt.
1915. november 30.
Reggel kávé után kimentünk teljes fölszereléssel a városon kívül, az orosz temető felé. Itt csináltunk egynehány fogást, elővonulást a puskával. Elég hideg volt, hó egy félmétres: nagyon nehezen ment minden. Ülhettünk kinn egy-két órát és haza, mert meg volt fagyva az egész banda. Délben kikaptuk az ebédet, mi disznósült volt, délután iskola odabenn, a főhadnagy jelenlétében. Meg volt elégedve, engem meg is ajándékozott tíz db. cigarettával. 3 órakor vége lett, azután vargálunk. Jött ruhapótlás: én kaptam egy köpenyt, egy nadrágot, két pár téli kapcát, egy pár bakancsot, két zsebkendőt, egy haskötőt, tűt, cérnát. Vacsora volt: húsos leves és egy darabka vaj.
1915. december 1., szerda
Nem rukkoltunk, veszett egy idő van. Iskola volt a szobában, elég jól ment. Délután testgyakorlat és testmozgás az udvaron: a nagy hóvihar miatt nem tudtuk tovább folytatni. Rossz volt a szobában; ezek itt irtózatos piszkos népek voltak, a gyerekek oly mocskosak és tele tetűvel, irtózott az ember. Ekkor én és Gábos csináltunk meleg vizet, elmentem a szomszédba, kértem egy nagy teknőt, és megfürösztöttük mind a két gyereket, és a tetűtől kitakarítottuk. A fejük csupa tetűrágta seb volt. A nagyobbik volt lányka, 5 éves, a fiúcska 3 éves. A zsidó eleget tiltakozott ez ellen, de hiába, és följelentett a térparancsnoksághoz. Persze értesülve a főhadnagy úr hozzánk jött érdeklődni, és megmutattuk neki is. Minket a térparancsnokság kért raportra; egy kicsit begyulladtunk, hogy mi lesz, de a főhadnagy biztatott. Este elég jó vacsora volt. Kaptam levelet Katustól, meg írtam is több helyre.
1915. december 2.
Én és káplár Gábos nem rukkoltunk, mentünk kihallgatásra; a főhadnagy is jött fölvezetni az ezredes úr elé. Előállunk, elmondjuk az öregnek (a neve Mandgezos), hogy volt és miért csináltuk – inkább szánalomból. Az öreg elrendelte a helyszíni fölvételt, ami meg is lett: a kihallgatás után kiszállt egy ezredorvos, egy őrnagy, egy kapitány.
A név Hermann Mangesius alezredest fedi, aki a 31. közös gyalogezredben szolgált, ahová a napló tanúsága szerint Jakabot csak jóval később, 1916. október 30-án helyezték át. Valószínű azonban, hogy a géppuskás tanfolyamra a 31. ezred területén került sor, ugyanis a géppuskás osztag tagjai a december 13-i bejegyzés szerint az ezred egyik zászlóaljával közös gyakorlaton vettek részt. Mangesiusra vonatkozóan lásd Ranglisten des Kaiserlich und Königlichen Heeres 1916 (Wien, 1916), 327.
A vége az lett, hogy a zsidót lepirongatták, hatalmasan szidták, és el lett rendelve az egész városban a tetűirtás; egy főorvos volt ezzel megbízva. Volt is ám pakolás mindenütt, mert ahol az orvos talált tetűt civilnél, az két hónapi kényszermunkára volt ítélve kinn az állás közelében. Mindjárt lett nálunk is tisztaság, mert a zsidó megijedt az álláscsinálástól. Délután már hozzafogtak az egész családjával, és még hozott egynehány barátot. Nekünk nem lett semmi bántásunk.
Délután rukkoltunk mi is. A várostól vagy 2 km-re kisebb hegyes-völgyes vidék van; lőttünk figurákra, meg többféle elővonulást utánoztunk. 4 órára hazajöttünk, segítettünk mi is a zsidónak takarítani. Az éjjel nagy ágyúharc volt Baranovica felé. Kártyázással telt az est.
1915. december 3.
Rukkoltunk csak a tegnapi helyre. Nagyon megfáztunk: erős, fagyos szél fújt, porozott. 12 órára hazajöttünk, már várt a meleg menázsi: kaptunk ki-ki egy kulacs bort, ezt elhagytuk estére. Délután iskola a szobában; itt valamivel kellemesebb. Az este nótaszóval telt, mert volt borunk is.
1915. december 4.
Reggel rendes időben rukkoltunk. Mikor a város széléhez értünk, a főhadnagy parancsot adott nekem, hogy mint figyelő menjek előre és kémleljem ki az ellenség állását, erejét és minőségét. Megadta az irányt: én mentem egyedül, hegyen-völgyön keresztül. Mikor elértem a kitűzött ponthoz, figyelek: tényleg van ellenség, de papírból – 8-10 grupé figura. A kukkerral ki is vehettem, az összes volt 52 db. Megyek vissza a jelentéssel, bemondom a főhadnagynak. Én elfoglaltam a helyemet és támadtunk; győztünk is, mert minden figurában volt 5-6 találat. A fölvonulással a főhadnagy meg volt elégedve; pihenőt adott és megparancsolta, senkinek távozni nem szabad.
Én bizony fogom magam, otthagyom a társaságot, lassan elindulok. Nem messze volt egy kis major, ezt láttam, mikor mentem kémszemlére. Beszéltem is egy öreg anyókával, hívott be; mert nem értem akkor rá, mondom, később. Hát itt is vagyok. Ez a ház a csoporttól nem látszik: közben van egy kis domb, erdővel. Az anyóka az udvaron foglalatoskodott; félig megfagyva köszönök oroszul – mert orosz volt. Nagyon fogadta; megfogott, hogy menjek be. Bizony én is ezért jöttem, egy kicsit melegedni jó lesz, gondoltam. Amikor bementem, megdöbbenve látom, nem is hiszek a szerencsémnek: két fiatal lány – 18–20 évesek – ülnek az asztal körül, kézimunkáznak. Ők észreveszik az én meglepődésemet, az egyik elneveti magát, mire én jó napot köszönök. Fogadják, mindjárt hellyel kínálnak meg; az egyik egy széket tesz a füttő mellé. Kérdeztek többeket, de nem nagyon értettem meg, de kézmozgással meg ujjmutogatással megértekeztünk. Már jól kezdem érezni magam a meleg szobában. Akkor hozott az anyóka egy kannában jó forró teát és egy darabka cukrot, és mondja, hogy kevés a cukor, nem tudnak honnan venni. Megértették velem, hogy az öregasszony az anyjuk, ők – a két lány – meg egy bátyjuk vannak testvérek. Az apjuk meg a bátyjuk az oroszoknál katona. A nagyobb lány még mondott többet is, de keveset értettem meg, minek sírás lett a vége. A kisebbik megvigasztalta a nénjét, én is még kézmozdulattal segítek a vigasztaláshoz, mire az öregasszony a nyakamba borult és jajgatott. Mondott is valamit és rám mutatott kinyújtott kezekkel, tetőtől talpig, meghajolva. A másik lány is sírásra fakadt. Ezt a családi jelenetet láttam, nagyon elérzékenyültem én is. Fölálltam a székről, a két lányhoz mentem, kik egymás vállára borulva sírtak, megfogom a kezüket és magyarul, kissé mosolyogva vigasztalom őket. Valahogy megbékéltek; hát mondom, hogy megyek, mert késő van. Ők marasztalnak. Én mondok, eljövök holnap. Hát beleegyeztek. De biztosan jöjjek! Elbúcsúzok, a kisebbik lány kikísért a kapuig. Kedves egy orosz lány: amint távozok, még integet utánam. Nemsokára ott vagyok a szakasznál: már indulóban voltak haza. Míg odavoltam, azóta már gyakorlatoztak is. Csak az őrmester Oters tudta, hogy elmentem.
Hazamentünk. Mind gondolkoztam ezeken a lányokon, pláne a kisebbiken: oly szép szőke. Ebéd után eszembe jött, hogy azoknak nincs cukor: elindultam valahonnan venni. Kaptam is egy szakácstól, öt korona lehetett 1 ½ kg. Bizony örültem neki – milyen jól fogok én teázni a lányokkal! Még vettem két nagy csomag kávét. Délután iskola volt a szobában, de csak egy óra hosszat, mert szombat este és mosakodni kell. Megvolt a parancskiadás, szabadott kimenni a városba. Én is fölkötöm a derékszíjat, a cukrot és a kávét egy papírba tekerem, és megyek.
Egy jó félóra múlva ott vagyok a ház előtt. Már sötétedni kezd, meghúzódom egy fa mögé figyelni [...]. Valamit fülelek, de nem volt ott semmi mozdulat, a szobákban is sötét volt. Na, az ablakon valami világosság dereng, lámpát gyújtottak. Bemegyek én! Volt nálam vagy tizenöt töltény – rosszabbra is gondolni kell –, bementem. Valamit halkan beszéltek, az öregasszony szalad elém örvendezve; mondott annyit, de nem értettem. Betelepültem az asztal mellé, körülnézek: nincs ott semmi gyanús. A lányok unszolnak, vessem le a kabátot; bizony jó lesz komótan ülni a meleg szobában. Mindjárt odaadom a csomagot, kibontották: de annyira örültek neki! Az öregasszony valami szamovárt emleget – ebből megértettem, hogy mi lesz –, ami mindjárt az asztalon termett, benne zubogó vízzel, és valami nikkelezett csészék is. Kész volt a tea, meg egy tányérban cukor; mondom, jó lenne a rum is. Összenéznek mind a hárman, a kisebbik lány el is megy. Nemsoká jön vissza, egy üveg a kezében, kihúzza a dugót: oly jó illat terjedt el belőle. Tölt először nekem, oszt neki: mondja, hogyha méreg, haljon meg ő is.
Elég jól telt, már a harmadik teát isszuk. Az üvegnek a tartalma nagyon megapadt, de hatása is volt, oly jó kedvünk eredt [...]. A kisebbik lány elvesz valami furcsa hangszert, hasonlít a mandolinához – ők úgy hívják, balalajka –, és játszik rajta vígat, pattogósat, mélabús orosz nótákat, miket a nagyobbik lány [...] piano hangon kísért. Nem ismertem egyet sem. Még, kértem, a mazurkát akarnám hallani. De már látszott rajtuk jól az illatos italnak a hatása. Nézem az órát, 1 óra éjjel. Meghökkentem. Lehet, ily gyorsan eltelt az idő? Mondom, megyek haza. Mindjárt körülfogtak, nem engedtek; hisz úgyis vasárnap jön, nem rukkolunk. Persze ezt vártam én is. Még ébren voltunk ½ 3 ig. Ekkor az öregasszony elment, mindjárt a nagyobbik lány is. A másik is készült, de visszatartom és kérem, a balalajkával még egynehány darabot játsszék. Nem is ellenkezett; leült a díványra, mit nekem adtak aludni, én helyet foglaltam mellette. Átadta magát teljesen az érzelemnek; félig behunyt szemmel gyönyörű, mélabús orosz nótákat játszott, oly érzéssel... Hallgatom: az orosz is tud búsulni. Hozzaszólok; látom, hogy ő alszik, és csak a keze játszik a hangszerrel. Kiveszem a kezéből. Egy darab időt gyönyörködtet: oly kedves volt, szőke haja vállára omlott, betakarta egészen, csak a mell ékességét lehetett kivenni a dús hajfürtökből. Lágyan átölelve fölemelem a díványról, fölvonom az ölembe, átviszem a másik szobába – ott csak ő aludt egyedül –, ráteszem az ágyára, nem mozdul. Otthagyom, lassan, zaj nélkül kijövök – még az ajtót is nyitva hagytam. Még volt egy kis ital, kiiszom azt is, de veszett erős, valami fenyőíze van. Levetem a bakancsot, és egészen levetkőzöm; a pisztolt bedugom a fejem alá. Elaludtam, mint a tej.
Reggel korán már fölzavart az egyik lány, Katinka – a többiek még aludtak –, és mondja, hogy menjek, nehogy bajom legyen, megbüntessenek. Elég jól gondolkozik és gondos; megköszöntem neki ezt a fáradságát egy csókkal-kettővel. Felöltöztem, hogy menjek, erre a többiek is fölkeltek: nem mehetek, míg nem ittam teát. Elbúcsúztam, a viszontlátásra; lehet, este.
Mikor a szakaszhoz értem, zavar volt, föltűnt a távollétem. Az őrmester elővesz, hogy megmondjam, hol voltam. Mondtam én, de nem a valót. Nem volt baj, csak többé meg ne történjen.
10 órakor mentünk istentiszteletre. Délben jó menázsi és bor. Délután sétáltam a Kis fiúval, és neki elmeséltem a valót, hogy hol voltam. Én is akartam, hogy ő legyen a társam, mert egyedül nem tanácsos eljárogatni, akármilyen nagy a szerelem. Elhatároztuk, hogy holnap elmegyünk együtt. Megvolt a parancskiadás, a vacsora; én lefeküdtem, mert nagyon fáradt vagyok.
Gyakorlatozó géppuskások
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1915. december 6.
Rukkoltunk, mint rendesen, csak arra a helyre. Ma csak lövés volt [...]; be lett jegyezve a skicckönyvbe. Én meg ő – Kis – hamar leadtuk a lövést, 50 golyót: találtam 38-at 13 figurába. Ott ugráltunk a hóban, mert a lábunk fagy el. Minek a fenének itt ugrálni? Egyszer csak eltűntünk mind a ketten. Átszaladjuk a kis erdőt, ott vagyunk, rögtön be. Csak a lányok voltak otthon, az anyjuk elment a városba. Beajánlom, mint a legjobb barátomat – Kis még jobban tudott oroszul, mint én; mindjárt beszélnek, de már ők könnyeben megértik a gondolataikat. Akkor elmesélték a lányok, hogy az apjuk főerdész a cári birtokban, ami itt van, Gorodischhez nem messzi, egy hatalmas erdő. A bátyjuk is erdőőr volt, csak ott nekik muszáj volt menekülni. A nők itt maradtak, mert sajnálták itthagyni, amijük volt – bútor, ruha, meg az állatok.
Míg a nagyobb lány beszélt, a kisebb elkészített két csáját, két darabka cukrot, min átszürcsöltük a csáját; jól meg is melegített. Megkínáltak cigarettával, is ez is jólesett. Már 1 ½ órája, hogy itt vagyunk: megyünk, de meghívtak vacsorára mind a kettőnket, hát elfogadtuk. Elbúcsúztunk, de a lelkünkre kötötték, a vacsorára eljöjjünk. Visszamegyünk a szakaszhoz; még a lövés tartott, távollétünket nem vették észre. Nemsoká volt az aufpaken és indultunk haza. Délután iskola; kaptam egy csomagot hazunrol és dohányt – 100 gr – Bukarestből. Kis beszerzett 2 kg cukrot, én majd egy kg vajat. Parancskiadás után megmondtuk a káplár Gábosnak, hogy hová megyünk; lehet, csak reggel jövünk vissza. Menjetek, fiaim, felelte, a többit eligazítom. Azután megállított két tábori csendőr: mondtuk, szolgálatban vagyunk, megyünk ki a sistadtra figurákat rendbe hozni. El lett intézve.
Bent vagyunk már a szobában, az anyóka is odahaza van; olyan kellemes sült hús illattal telt meg a szoba. Ott még beszélgettünk: én meg a Katinka a díványra foglaltunk helyet: elővette a balalajkát és játszott rajta (őszintén mondom, gyönyörű egy orosz szépség volt ez a lány). Nevetett, visított néha, néha megállott szomorúan, egy percig gondolkodott; ilyenkor az arcán látni lehetett valami mély bánatnak a jeleit. Na, kész a vacsora. Vajon mi lesz? Elég szép volt és jó volt: disznóhús kisütve fokhagymásra, jól kelt. Vacsora után egy kis szórakozás egy kis bor mellett: ott is háltunk. Elég vígan telt az éjszaka.
Orosz lányok az első világháború idejéből
(Forrás: russiainphoto.ru)
1915. december 7.
Rukkoltunk lőni, csak a lányokhoz bemenni nem bírtunk [...]: nem volt idő. Kaptam levelet és írtam.
Következő rész: „Elteltek a mézes napok…”
Összes rész: Jakab István első világháborús naplója
