„Vége, vége, itt van a pokol!”

2022.04.04. 07:00 :: MagyarosiSándor

Jakab István első világháborús naplója – 4. rész

Az összeomlott orosz támadások után a „kettősök” vonalán egy kis időre beköszönt a nyugalom. A felek ideiglenes fegyverszünetben állapodnak meg, és az oroszok eltemetik a senki földjén heverő halottaikat. Jakabéknak is megengedik, hogy részt vegyenek a hevenyészve megrendezett egyházi szertartáson. Aztán véget ér ez is, és folytatódik a háború. Hősünk pihenés közben jajszóra figyel fel: az ellenség meglőtte az egyik román nemzetiségű őrszemet. Jakab már csak annyit tehet, hogy – ismerve a nyelvet – segít imádkozni a haldoklónak. Esővel-hideggel beköszönt az ősz, és a bakáknak most már a természettel is meg kell küzdeniük. Egy napon az orosz tüzérség korábban nem tapaszt hevességgel kezdi el lőni Jakabék állásait, hősünk pedig a tűzben reked...

 

1915. október 13.

Az éj csendesen telt; mint rendesen, az őrszemek egy-egy lövése zavarja meg a csendet. Reggelim kávé és kenyér volt. 7 óra felé külön parancs jött ideiglenes fegyverszünetre; nagyon meglepődtünk. Puskákat, fegyvereket üríteni kellett; örültünk, talán itt van a háború vége. Szabad volt kint járni; látjuk, hogy az oroszok is mint járnak az erdőben. Én is kimentem szétnézni a terepen. Eltávozni nem volt szabad, az állás előtt nem volt min gyönyörködni; ott feküdtek a már ötnapos orosz halottak, már kezd szagosodni tőlük az egész helység. Megfeketedve, felfújódva, mint valami afrikai négerek, megüvegesedett szemeik messzi villognak; irtóztam a látványtól, visszamegyek az állásba.

Úgy 9 óra felé avizálják, jönnek valami nagy tisztek, mindenki legyen a helyén fegyver nélkül. Egy román fiú szalad be az árokba kintről és mondja, jőnek, nem messzi hátra egy kis csapat, nagy fehér lobogó, vöröskereszt rajt’. Meg is érkeztek. Nem messzi tőlünk az álláson hidat csináltak a bakák, és ezen mentek át a kevés drótsövenyen. Egy nagy fa alatt, minek a nagy koronájából alig volt egy pár csonka ág, itt várnak.

Tisztában voltam a dologgal: a fegyverszünet csak azért volt, hogy az orosz hullákat el lehessen temetni. Utánuk mindjárt jött vagy 10 tüzérségi társzekér, mi mésszel volt megrakodva. Itt várnak körülbelül 10 percet. Az oroszoktól is épp egy annyi számú tiszt megérkezett ugyanarra a helyre; itt tárgyaltak vagy félórát, valami papírokat kicseréltek, az oroszokból visszament egy. Egy pár perc múlva száz meg száz orosz lapáttal, csákánnyal fölszerelve, sorakozva jönnek. Jőnek előre a fáig, itt megállnak, 8–10 fős csoportokra szakadnak, hozzafognak ásni. Még jött több orosz tiszt; minden halottat fölkeresnek, elszedik tőlük, amijük volt értékes, a dögcédulákat, mit rögtön jegyeznek egy könyvbe. Jöttek valami ápolónők is, megérkeztek a papok, és megvolt a nagy temetkezés, mi pedig mindezt végignézzük az állás tetejéről; hevertünk, szép őszi nap melegített. Fényképfelvétel nem volt szabad; fegyvert, muníciót kezelni sem – szóval semmit, mit lehet használni a harcászatban. Még ennivalót sem kaptunk.

Eljött délután 3 óra: még nem lett vége a nagy temetkezésnek. Az orosz tiszt – lehet, a parancsnokuk – megengedte, hogy minekünk behozassák a vacsorát: már legyen tora is a temetkezésnek. A vacsora meg is érkezett négy óra fele. Ekkorra a temetésnek is vége lett. De még az orosz bakák ide-oda járnak tétlenül, csoportokban beszélgetnek, de nem nagyon jókedvűek. A vacsora megvolt; az oroszok egy csoportba gyűltek, a pap tartott egy beszédet orosz nyelven [...]. Megengedték nekünk is előremenni, oszt mitőlünk is egy pap magyarul búcsúztatta el a hősöket.

Ennek is vége lett: mi parancsot kaptunk visszavonulni az állásba, az oroszok is távoznak. A tisztek kezet fognak egymással, a háborúnak minél hamarabbi végét kívánva egymásnak elbúcsúztak. Egy negyedóra múlva már senki sem volt az állások közt.

Egy másik pillanatnyi fegyverszünet az orosz hadszíntéren, ami frontbarátkozást is hozott… Egy másik pillanatnyi fegyverszünet az orosz hadszíntéren, ami frontbarátkozást is hozott… (Forrás: Fortepan, adományozó Pohl Pálma, képszám 26576)

Kísérteties hangulat, minden baka megáll, nekitámaszkodva az árok oldalának vagy egy oszlopnak, bámul maga elé gondolatokba mélyedve. Hogy hová és min gondolkozik, azt ki-ki maga tudja csak.

5 óra 5 perckor ezt a néma csendet megzavarta négy gránátnak a robbanása, ami egyszersmind jelezte, vége a fegyverszünetnek. Parancs jött, ki-ki foglalja el a régi állását fegyveresen. A puskát megint beládolom, tehát megint háborúban vagyunk. Egy pár varjú verekedik azon a csonka fán, hol egy pár perccel azelőtt, az alatt a fa alatt szorított békejobbot két hatalmas ellenség, de már elmúlott, vége lett. Vajon min civódik az a két varjú? Nagyon cibál kétfele egy tárgyat. Egyik sem akar válni tőle, valami nagyon jó lehet. Biztosan valamelyik hősnek a földi maradványa. Az őrség rendesen fölállott, én csak éjfél után jövök szolgálatba. Elmegyek pihenni a kis odúmba. Jó éjszakát.

1915. október 14.

Éjfél után 2-től 4 óráig vagyok szolgálatban. Le is telt csendesen, semmi megjegyezni való nincs. Szolgálat után hozzáfogtam őrölni, vagy öt kg rozsot ledaráltam; főztem is egy mamaligát, míg megvirradt. Reggel vendégül hívtam Molnár és Jakab barátomat; volt egy kis kávénk, és ezzel a mamaligával fogyasztottuk el. Nem embernek való eledel, de jó volt, mert nem volt egyéb. A lisztet odaadtam nekük, hadd érezzék az Isten áldását. Nagyon kellemetlen egy étek, tele kődarabkával, mi a daráláskor a kőről maradt benne: csak úgy ropogott a fogak közt. Egyéb bajunk nem volt.

Behevertem az odúmba, ott írtam leveleket haza a szülőmnek, húgomnak, minden ismerősnek és barátnak. Kb. 12 óra volt, mikor egy jajszót hallottam meg. Az „áoljo” kiáltásra kinézek az odúból. Nem messzi tőlem a század posztja állt szolgálatban, vigyázva előre a kilövőlyukon. Egy jól célozó orosz a lyukon belőtt, és az öreg románt, vagy 38–40 évest, baloldalt homlokon találta a dum-dum, ami ezen a helyen kb. 7 cm átméretű és 4 cm mély lyukat csinált. Az öreg hanyatt esett az ütéstől, de rögtön fölugrott, bal tenyerét a lövésre nyomta. A golyóval a földről fölvesz egy dió nagyságú véres húst; épp e pillanatban értem hozza. Szólok hozza: oly vad tekintettel néz rám. Látom, az arca csupa vér. Felém nyújtja a golyót, mibe egy kis darab véres hús volt. Ekkor az öreg megtántorodik elesni, de kikapom, szépen leengedem a földre. Megérkezik még vagy két baka. Figyelem a sebesült kezében szorongatott tárgyat, nem akarok hinni a szemeimnek: egy darabka agy, a saját agya.

Az emberünk már nem beszél; szólok hozza, de már a szemei csukódnak. Valamit a keblében a kezével hadonász, kivesz egy kis könyvet, mi madzaggal volt a nyakába kötve, átadja az egyik bakának [....]. Szó nélkül a fejét mozgatja, valamit nyöszörög, de nem érthetően. Mindjárt látom, hogy az emberünk imádkozni akar. A mások nem tudnak románul; átveszem azt a kis könyvet és olvasok én neki. A szemét kinyitja és néz; szemei megtelnek könnyekkel. A kezeit mozgatni akarja, de nincs már ereje hozza; segítek neki keresztbe tenni őket, és imádkozom tovább. Valamit nyöszörög. Megérkezett a szanitéc, de eztet már nem kell kötözni: egyet rándul az egész test, a lábai remegnek. Egy darabka gyertyát kerít az egyik baka, meggyújtja, a fejéhez állítja. Még egy kis rándulás az egész testen, és a lelke messzi szállt. Tehát eggyel kevesebb; ilyen a sors. Vajon gondolják-e az övéi, hogy az ő szerettük épp most búcsúzik e világtól? Egy óra múlva megjött az orvos, a halált állapította meg.

Délután nagy ágyútűz mind a két részről, ami megtartott este 10 óráig. Halál nem történt, csak sebesült, de csak könnyű.

1915. október 15.

A menázsit éjjel 1-kor hozták be nagy nehezen. Esik javából, a sár rettenetes, a hideg, a nyomor alig tűrhető. Én épp szolgálatban vagyok kint az állás előtt mint őrszem. Az ételt – a részemet – kivették, mert nekem nem volt szabad bejönni. Kiadják: míg meleg, megeszem. Elég jó volt, gulás krumplival. Leteszem a lyuk szélére és már kanalazom, mellette meg a kenyér. Vigyáztam előre is – koromsötét volt. Nyúlok a kenyér után – a sötétben nem láttam, mit fogok meg –, majd harapok is belőle, mikor megérzem azt a nagy bűzét: egy emberi lábfej, mit a gránátok téptek szét. Megundorodva majdnem halálra csemereltem; minden kedvem elment az ételtől.

Az éjszaka csendben telt el, reggelre megállott az eső. Voltam Székel Samunál – egy iskolás kollégám tőlünk balra, majd egy km-re. Ma megsétáltam magam jobbra az álláson, egész a 31. ezredig. Tőlünk jobbra vagy 100 m-re az állás egy mocsaras talajon ment át, hol nem lehetett leásni, ellenben építve volt egy hatalmas gyepfal, meg még homokzsákból állt.

Az egész nap csendben telt el. Este megint esseni kezd, hideg széllel. Ma nem vagyok szolgálatban. Behúzodom az odúmba, a celtlapot leengedem a nyílásán. Van egy kis lámpám, meggyújtom: oly jólesett látni egy kis lámpafényt, amit nagyon gyéren élvezhetünk. 9 órára megjött a menázsi és a kenyér, kaptam egy pár bakancsot. Vacsora után összegyűltünk dekungban, nótáztunk, muzsikáltunk, kártyáztunk egész 1 óráig. Ekkor riadó lett: valami orosz patrulmozgás, egy kis fegyvertűz. Az egész dolog egy félóra, azt’ megint csend, egész reggelig.

1915. október 16.

Reggelre csak úgy zuhogott az eső. Az árokban térdig érő víz. A bakacsaládot a víz fölvette, de csak azokat, kik nem gondoltak előre az ilyesmire. Most a víz az ellenségünk. Délre elállt az eső, volt dolog: vízlevezetés, merés ki az árokból. Én nem dolgoztam, az én kis odúm szárazon maradt; benne ültem egész nap, vargáltam a rongyot. Eltelt az egész nap semmi ágyú- és fegyvertűz nélkül; már megszoktuk ezt a muzsikát, de csodás nélküle. A vacsorát kihozták este 10 órára. Lassan esik tovább.

1915. október 17.

Egy hatalmas robbanásra ébredtem meg. Az orosz lőtt egy nagy kaliberű aknát – még csak ez hiányzott –, de több nem jött. Mászkálni nem lehetett a nagy sár és eső miatt; elmentem a zajzoni fiúkhoz időtölteni. Kártyáztunk, nyertem 10 koronát. Semmi lövés egész nap. Megjött az este: parancs volt, az őrszemeket megduplázzák, és egyáltalán lőni nem szabad, csak biztos célra. E némaságban telt el vagy három óra; ekkorra megérkezett a konyha. Kiadták a menázsit – mint szokás: elég csendben –, de mégis valami csekély zajt csak csináltak. Az orosznak föltűnt ez a mi némaságunk – biztos észrevette a konyhai zajt; arra gondolva, hogy támadni akarunk, hogy jönnek a csapatok hátulról, egyszerre elkezdett rakétázni, irtózatosan tüzelni fegyverrel és hátra ágyúval, lőtte az utakat. Itt szorult a konyha, rettegtek a szakácsok, a lovászok s a manipulánsok. Mitőlünk egy lövés nem történt. Az oroszok még hevesebben lőnek, mi eltartott egész éjfél utánig. Fél kettőkor vége lett: látták, hogy nem támadunk, megint csend lett. Csak egy ló sebesült meg könnyebben. A konyha visszavonult; az éjszaka az orosz még lőtt egy pár aknát, mi irtózatos reccsenésel szórta a földet és takart be földdel mindent. Semmi kár nem volt.

1915. október 18.

Megérkezett vagy négy batri német tüzérség, kik korán reggel kezdik belőni az ágyúkat; örültünk, mikor megtudtuk az újságot. Jaj, de nyihogva, mérgesen keresték az orosz állást! Meg is találták, volt is ám ott szaladj; szegény oroszok kiszaladtak az árokból a gránátoktól, és ott kint a fegyvergolyó szedte le őket. 10 órára a németek végeztek, aztán átvette az orosz, ő kezdte belőni magát. Hozzánk is esett vagy kettő, de nem ártott senkinek; tőlünk jobbra nagyon ágyúzta az állást.

Az este csak úgy kezdődött, mint tegnap, csak a konyhák nem jöttek be. Az oroszok csak úgy tüzeltek – féltek a támadástól. Pedig ha tudták volna, hogy az állásban minden ötven méterre áll egy baka – tartalék hátul majdnem semmi –, bizony már rég elzavarnak onnan. De ez egy harcászati furfang. Éjjel 2 órára megjött a menázsi; épp szolgálatban voltam. Csendben telt a többi idő.

Támadás utáni lövészárok őrszemmel Támadás utáni lövészárok őrszemmel
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. október 19.

10 órakor ébredtem meg, elég hűvös volt. Az eső szűnni kezd, a fellegek gyérülnek; délután már a nap melegét élvezzük. Csendben telt az egész nap, estére a német ágyúk átküldték a vacsorát, 10 órára megérkezett a menázsi. 10–12-ig szolgálatba voltam a fegyver mellett, éjfél után visszahúzódtam az odúmba pihenni. Oly jól érzem magam e kis lyukban.

1915. október 20.

Semmi különös. Imitt-amott egy-egy fegyverlövés, egy kis repülőharc; melegedünk a nap sugaránál. Este 8-kor jött a menázsi; kaptam levelet édesanyától és valami rokontól. 10–12-ig szolgálatban voltam mint ügyeletes a másik puskánknál.

1915. október 21.

Reggel korán hátramentem vagy négy km-nyit egy kis patakhoz; utánam jött Jakab kollégám. Kimostam a szennyes ruhámat: kifőztem egy orosz konyhai üstben, mit az erdőben találtam. A mosással végeztem; ástunk vagy két véka krumplit, mit este haza is hoztunk. Egy párat lőtt az orosz az útra; a mi közelünkbe esett, de nem ártott. Megvártuk a konyhát, és azzal bejöttünk az állásba. Volt ám evés, főzés-sütés: a krumplit szétosztottam az egésznek. 9 órakor átvettem a naposi szolgálatot; csendben telt el az egész éjszaka. Reggel hatkor mentem lefeküdni.

1915. október 22.

Délután 2 órakor ébredtem meg nagy ágyúzásra. A német tüzérek osztogatták Isten nevében a nem kellemes adományt; irtózatosan végigszórták az orosz állást. Estére a főhadnagyunk kijelentette, egy pár nap múlva húzódunk jobbra vagy 3 km-nyit, fölváltjuk a 31-es ezredet. Örültünk is, nem is ennek a hírnek, mert nem tudtuk, hogy lesz ott sorsunk. Mert jót már nem vártunk; jön, aminek jönni kell. Éjszaka szolgálatban voltam. Az orosz egynehány aknát dobott, egyéb nem történt.

1915. október 23.

Szép őszi nap, a sár már nem olyan ragadály, egy kissé száradt. Ma fegyvert pucoltunk, a pisztolt, a töltényeket a hevederbe újratöltöttük, megolajoztuk: most itt áll készen, várja a támadást. Ma csend volt, békében élveztük a nap meleg sugarait; a majdnem bénult tagokat új életre kelti a napsugár. Ma szolgálatom nincs. Vacsoráztam, a kis odúmban lefeküdtem – nem voltam fáradt, de jólesik a pihenés.

1915. október 24.

Semmi különös, csak mint a tegnap. Ennek bizony örülünk.

1915. október 25.

Ma naposi szolgálatot teljesítek egy félreeső helyen, de védve. Megfigyeltem az orosz állást: nagy erővel dolgoznak az erdőben, ássák a téli fedezéket. Tehát itt megmaradunk az állással, nem lesz előrevonulás. Ennek már igazán örülök, mert már elég volt a marsolásból. Mindezeket közölöm a főhadnaggyal. Ő is megfigyeli, veszi egy-kettőre a telefont: „Batterie eins, drei, vier, feuer Stellung nach Kote dreihundertsieben, in der mitte des Wald der Russischer Mannshaft arbeitet.”

A naplóban a német nyelvű szöveg így szerepel: „batri einc, drei, fir, fauer stelung nak kote dri hundert ziebn in den mite des wald der ruszischen mancsaft arbeiten.” Az eredeti telefonbeszélgetés, amelyben a főhadnagy tüzet kér a 307-es pontra, ahol az erdő között orosz gyalogság dolgozik, valószínűleg a következőképpen hangozhatott: „Batterie 1, 3 und 4 verlegen Steilfeuer/Feuer nach Kote 307, da gemeldet wurde dass dort in Mitte des Waldes russische Manschaften arbeiten”.

Hallgatom a jelentést, jövök el a főhadnagytól; szaladva kiáltom a fiúknak: kezdődik a zene. Alig szólom ki, már hallszik: bum-bum-bum, a gránátok nyihognak kegyetlenül, és hangos rum-rum-rummal települnek le az erdőben; után a más, a más – tudj’ isten, hogy még hány. Elég az, hogy megzavarta az oroszokat. Így tartott vagy félórát, azután minden negyedórában csak egyet lőttek.

Délre fölkeresett az orosz is minket; hatalmas ágyúkkal kezdte az állásunkat veretni; csak nevettük, mert csak egyest lőtt, azt’ kettőst, míg végre hatosával jöttek a gránátok. Most már mi is: szaladás, ki merre lát, jobbra, balra. Én az odúmba búvok, ott hallgatok, várom a rettenetes halált; nem is kell eltemetni, én magam bújtam be a földbe. Meghallom a nyihogást, e pillanatban irtózatos rázkódást érzek: mozog a föld, mint egy csolnak a vízen. Azt hittem, végem lesz. Négy gránát esett le a közelben, de egy közvetlen közel. Félőrülten kiugrom és szaladok balra. Vagy húsz lépésre az árok át volt szakítva egy gránáttól. Itt nem lehetett tovább futni, mert a résen belőttek az oroszok. Már ott hevert három baka; kinek a feje, kinek a gyomra volt lőve. Megirtóztam; merre menjek? Nincs hová; a gránátok mind sűrűbben jönnek. Egy ott közel robbant. Irtózatos nagy füst meg mérges gáz. Meg vagyok rémülve; hová menjek? Egy pillanatig gondolkozom; sehova. Kiált felém egy baka a századtól – menekülő ő is, de már nincs neki emberi színe, sem hangja. Annyit mondott, a dekungba beütött egy, és megragad mellbe, megráz hatalmas erővel: mint egy őrült, kiabál nekem érthetetlen szavakat, és nevet eltorzított arccal. E pillanatban a hátunk mögé csapódott egy gránát; a légnyomás mindkettőnket földhöz ütött. Egy szilánkja leszakított egy hatalmas ágat a fáról, mi alatt álltunk, ez ránk esett, betakart. Utána jött a temérdek sok föld, de ettől a ránk esett ág megvédett. A társam ott maradt a földön elnyúlva, nevetett és hörgött, vér folyt a szájából.

Tüzérségi becsapódások egy német képeslap részletén Tüzérségi becsapódások egy német képeslap részletén
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

Nem bírom leírni azt az állapotot, amiben voltam. Már magamról se tudok, már nem félek, nem rettegek; remegve meghúzódom az árok oldalához. Megint két gránát esett egész közel az árokba, a légnyomás és a föld megint földhöz ütött, de már nem bírok fölkelni. Most jönnek az aknák. Vége, vége, itt van a pokol! Kínomban – mint egy félőrült – az árok oldalát kezdem ásni; és beleástam a földbe egy kereszt alakot. El akarok szaladni, de föl sem bírok állani, és így imádkozni kezdtem a kereszthez, legyek kész a halálra. E pillanatban egy irtózatos reccsenés – ez már félálomba merített –, és rám szakad a nagy fa; egy akna kidöntötte. Nekem nem ártott. Megint egy gránát robbant: egy ferslag muníciót épp nekem dobott. Így tartott ez vagy félórát, mire szűnni kezdett. 1 órára csend lett, de még senkit nem láttam, még nem jöttek vissza. Egy negyedóra múlva megint egy sor gránát hullott be; én csak abban a helyben maradtam. 2 órakor jön a főhadnagy úr; szánalommal nézett rám, hozzám jött és felemelt. Adott egy korty konyakot, szólott hozzám: „Mi van, Jakab, hogy van?” Nem bírtam felelni, zokogva sírtam; hogy miért, én magam sem tudom.

Még ittam egy kis italt, azt’ a fő hadnagy ment tovább. Figyelmeztetett, ne mozduljak sehova; nem is mozdultam, mert én attól a kis italtól ott el is aludtam. Délután 3 órakor ébredtem meg, a szanitécek és az orvos fölkeltettek. Egész megkönnyebbültem az alvás után, szükségem nem volt rájok; kértem egy kis vizet, mit adtak. A szegény kollégám, az megőrült és megsebesült: ott fogta két dögész, mind szaladni akart. Abban a dekungban négyet agyonütött a gránát, honnan ő elszaladt, tehát az összes halottunk volt 19, és 30 sebesült, 3 őrült. Estére megint csend lett, dolgoztunk a javításokkal. Egy gránát a munícióraktárunkat szétdobta; nem kellemes muri volt. Egész éjjel egy fegyverlövés nem volt, pihentünk rendesen. Az én odúm is nagyon megrongálódott.

1915. október 26.

Reggel 6-kor átvettem a naposi szolgálatot, rám erőszakolta az őrmester. Így voltam egész fél nyolcig, míg a főhadnagy úr megtudta; rögtön leszereltetett, az őrmestert egy kissé megdorgálta, ti. én nagyon le voltam gyengülve a tegnapi esettől. A főhadnagy adott 2 napi szolgálatmentest; máskülönben csendben telt a nap. Tőlünk jobbra nagy ágyútűz volt, és ezért estére vártuk a támadást [...]: marsbrait álltunk egész éjjel, de nem történt semmi, csak imitt-amott egy-egy aknakidobás.

1915. október 27.

Ma rosszabbul voltam. Az orvos megvizsgált, adott valami porokat, és pihenést rendelt. Aludtam egész nap és egész éjjel. Nem volt semmi különös. Éjjelre egy szanitéc az orvostól hozott egy decinyi erős rumot, reggelre jobban lettem. Az éjszaka nagyon hűvös volt.

1915. október 28.

Korán reggel beköszöntött az orosz egy hatalmas gránáttal; elég közel esett a fegyverhez. Ilyen nagy gránátot még nem lőtt mireánk; irtózva néztük a hatalmas tölcsért. Búskomoran összenéztünk, mindnyájan csak egyre gondoltunk, csak egy ilyennek a rettenetes pusztítására. Nagyon lehangolódtunk, vártuk a következőt, de nem jött. Nem jött egy sem, egész nap csendben telt. Hála istennek, egy nap megint eltelt. A menázsi 10 órára megérkezett, a postára adtam vagy 4 lapot. Az éj megint csendes.

1915. október 29.

Készülődünk, hogy húzódjunk jobbra, de még nincs külön parancs. Teljesítettem 2 órai szolgálatot. Időm volt, kijavítottam az odúmat – majd valaki beköltözik –, legyen rendben; dolgoztam vele egész estig. A szürkületben a tüzéreink küldtek át egynehány darabot az oroszhoz, de messzi hátra. A vacsora rendesen jött, kaptam két lapot. Éjszaka 12–2 között szolgálatom volt; nagyon hideg volt.

1915. október 30.

Reggel hátramentem a lovászokhoz. Mostam ruhát, vettem egy kg cukrot, 1/2 kg zsírt, teát és Maggi leveskockát. Bejöttem az állásba a konyhával; úközben egy eltévedt golyó az egyik konyhakocsist megsebesítette a nyakán. Éjjel 12–2 között voltam szolgálatban.

1915. október 31.

Csendben telt az egész nap. Volt mit enni; egész nap az odúmba ültem. Hogy megérkeztünk ebbe az állásba, ez idő alatt a falut teljesen eltüzeltük: mikor szükség volt éjjel világosságra, egy-két épület volt a gyertya. Tehát eltűnt a föld színéről. Éjjel az orosz járőrtől egy kis tüzet kaptunk, de semmi sem volt. 2–4 között szolgálatban voltam.

1915. november 1.

10 óráig csendben telt, aztán az orosz minden negyedórában egyet lőtt ide-oda. Délután nagyon kezdte veretni hátul, mire az ágyúink is megszólaltak, de ők is messze hátra küldték az orosznak. Nem aludtunk.

1915. november 2.

Egész éjjel vártuk a támadást. Éjszaka esni kezdett, nappal esett tovább – apró, hideg őszi eső, erős széllel. Az odúban töltöttem a nappalt. Megsebesült egy öreg baka a századtól: mellövést kapott; odáig volt szegény. Ma a menázsi jó volt, még egy flaskó rum, egy flaskó bor is volt és szalonna, 1 kenyér, cukor. Kaptam 1 pár harisnyát, 2 pár téli kapcát.

Következő rész: „Be vagyunk kerítve!”

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front brassó Jakab István császári és királyi brassói 2 gyalogezred ideiglenes fegyverszünet gránátsokk

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4917796691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása