Jakab István első világháborús naplója – 5. rész
A „kettősöket” eltolják az állásban, de nem mennek messzire: csak a szomszéd 31. gyalogezred védőszakaszát veszik át. Itt mintegy 930 méternyire vannak az ellenségtől (emberünk géppuskás, távmérővel állapította meg a távolságot). Az időjárás egyre hidegebbre fordul, az ellátás akadozik: Jakab kimerészkedik a két vonal közötti megművelt területre, hogy krumplit ásson magának és a társainak. Az akció sikerrel jár ugyan, de hősünket előveszik az eset miatt. Hamarosan azonban sokkal keményebb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: az oroszok bejutnak az ezred vonalai mögé és bekerítik őket. Az emberünknek trükkhöz kell folyamodnia…
1915. november 3.
Parancs jött, hogy fölkészüljünk és menjünk jobbra. Örültünk is neki, mert itt nagyon rossz volt. A sok mozgást észrevette az orosz, elkezdett ágyúzni: délután 4-ig a mi rajunkban lett 15 sebesült és nem bírt bejönni a váltás. A nagy ágyúzásért elmaradtunk. Másnapra a fölváltók bizony ráfizettek, mert mikor jöttek be az állásba, fényszóróval meglátták; a vége az lett, hogy maradt vagy 38 sebesült, 11 halott. Éjjel elállott az eső is.
1915. november 4.
Reggel korán már készen voltunk az indulásra. 8 órára megjött a parancs: mehet, 50 lépés távolság, egyenként jobbra húzódni. A főhadnagy ment elöl, mi utána a kiadott parancs szerint. Fogom én is a puskát és ballagok az állásban előre. Nagyon lassan haladtunk: az árok nagyon össze volt rombolva, a helyreigazításán most dolgoznak.
10 órára megérkeztünk a helyszínre: itt volt az állásban a 31-es ezred, de nagyon gyéren. Mikor megérkezett az egész banda, megmutatták a dekungot hol lakunk, a kilövést a puskának, mit rögtön helyre is tettünk, és melléje Molnárt szolgálatba. A többiek meg hozzáláttunk egy kicsit rendbe hozni, kitakarítani a dekungot. Ez hamar megvolt. Egy helyt laktunk az egész[en]. A káplár Szekeres meg az őrmester külön ágyat csináltak, a legénység meg egy hosszú priccsen aludt, mi fenyőgallyal volt beterítve.
Délután kimentem megvizsgálni az állást [...]. Az oroszt a disztancmérővel lemértem, 930 m távol volt tőlünk. Elég messzi előttünk megművelt földek voltak: krumpli, kender, rozs, kukorica. Az oroszok felé a terep lejtett, de nem sokat. Nagyon tisztán lehetett látni az orosz állást: valami patak mentén húzódott; imitt-amott látható egy-egy fűzfaerdőfolt. A távcsővel vagy 20 km-re lehetett látni egy szép rónát, itt-ott községek, erdők, utak; nagyon szép kilátás volt az oroszok felé.
1915. október 19.
Géppuskások csoportképe helyi párral. Középen a Jakab által disztancmérőként emlegetett távmérő látható (Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
Parancsot kaptunk a fegyvert belőni egyes pontokra. Ez meg is történt, de csak egyes lövésekkel és dumdum-golyókkal. Amint mérem a csővel, oly tisztán látható, mint jönnek-mennek az oroszok az árokban nagy fekete kucsmákban, kereszttel a kucsma tetején; inkább kozákok ezek. Mindjárt megtudjuk. Mondom a formaisternek, káplár Szekeresnek az irányt és távolságot; leadott egyet, (egy lövést). Jól látszott a becsapódás, de rövid. 50 méterrel több – ez jó volt; vagy hatot leadott e helyre. Vagy tíz lépésre odább látom, egy kozák fej kiemelkedik, egy a fegyvert célba veszi és pikk-pakk; hát majd leütötte a fejemről a sapkát. Én behúzódtam és végeztünk is. El is mentünk, csak az őr maradt ott.
Nem telik el öt perc, úgy jön a golyó, mint a por. Oly pontosan talált a fegyverkilövésünkbe, csak úgy megdicsértük azt az oroszt, aki lőtt. Ez estig megismételte egy párszor, de nem ártott senkinek. A vacsora elég korán jött ide, még nem is volt sötét éjszaka. Elég hideg volt, még fagy is. Éjjel dupla őrség állott: egy a fegyvernél, egy meg lent az árokban.
1915. november 5.
Oly csendben telt el az egész nap, még egy fegyverlövés sem történt. Csak ahonnan eljöttünk, oda küldött egy pár nehézgránátot az orosz. Volt tölténypucolás.
1915. november 6.
Nem volt mit csinálni, egész nap aludtunk meg kártyáztunk. Elég hűvös lett az idő, jön a tél. Az oroszoknál is jól látszott, hol tüzelnek: magasra szállott a dekunkok kéményéből a füst, de a tüzéreink nem bántották. Este hoztak tábori kályhákat meg egy szekér fát.
1915. november 7.
Kint fagy van, a szolgálatunkat egy órára szabták. Jó meleg volt a dekungban: dumálunk, kártyázunk, kinek van, eszik. Ma veszítettem 18 koronát a kártyán. Elég jó menázsi jött.
Katonák a hóban
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1915 november 8.
Örülünk, hogy megszabadultunk az előbbi helyünkről. Itt mintha nem is volna háború, csak épp a föld alatt lakunk meg szolgálatot teljesítünk. Elég erős ágyútűz volt ma is ott, ahonnan idejöttünk.
1915. november 9.
Oly csendesen telt a mai nap is. A kártyán veszítettem 6 koronát.
1915. november 10.
Az élelmem kezd elfogyni, hátra meg nem engednek senkit bevásárolni vagy szerezni. Szolgálatban voltam reggel 5–6 között. Jakabnak adtam át a szolgálatot és megmondtam neki, hogy megyek előre egy kis krumplit beszerezni: volt az állás előtt egy hatalmas tábla, mit a bakák kezdtek ásni. Még sötét volt, mikor elmentem: egy kis ásóval meg egy zsákkal előmentem vagy 300 lépést, ott ásni kezdtem. Nagyon szegényen volt az áldás, későre gyűlt a zsákba. Észre se vettem, olyan gyorsan telik az idő, pedig már világos volt. Még látok egy-két bakát [...] kóborolni a krumpli közt, nem is vigyáztam tovább: sietek az ásással, vigyek vagy két vékát bár, mert sokan várják. Amint ásom, egy golyó elfütyül a fejem fölött. Rá se ügyelek, de jön a más, a más – oly gyakran, hogy már nem is merek elmenni haza. Hozzálátok egy mélyebb lyukat ásni fedezéknek. Szétnézek, látom, a többi bakák szaladnak be: megbátorodok, a zsákot magam után húzom, megyek én is leguggolva. Már közel vagyok az álláshoz. Örültem, hogy van krumpli, de egyszer egy zászlós a századtól feláll az árok tetejére, elkezd ordítani rám, hogy mit keresek odakint. Én mondok, krumplit hozok. De veszettül ordít rám, én meg nem megyek feléje, hanem eltérek balra. Rám kiált, ha nem megyek hozzá, lelő, mint egy kutyát. Én még azért sem: megugrom magam, egy-kettő, bent vagyok az árokban és szaladok, bár a krumplit adjam be a fiúknak. Ő meg szaladott utánam kiabálva. Egy őrmester feltartóztatott; ő beért, és leadott egy olyan hazait – pofont –, a sapkám messzi repült a fejemből. Még a zsák is leesett a hátamról. És kiabál rám, hogy értem most az orosz fog ágyúzni, mert engem meglátott, hogy én az állásunkat elárultam; feljelent a hadbírósághoz. Én meg csak azt feleltem, adjanak ennünk, hogy ne legyünk kényszerítve az ilyen dolgokra. Ekkor megint meg akar ütni. Elkapom a fejem, és a kezivel nekivágott az árok oldalának, én meg a krumplival elszaladtam.
Közel volt a dekung, beszaladok és mondom, hogy mi történt. Elég szomorú, mondta a káplár; csak az a fő, itt a krumpli. Nem telik egy pár perc, jön két fegyveres katona, hogy vigyenek. A káplár nem engedte, küldte a főhadnagyhoz őket, és elmentek. Találkoztak a főhadnaggyal meg a zászlóssal, bejönnek a dekungba: hapták az egész! A főhadnagy engem kérdez, de mink már a krumplit osztottuk, a csajkák már ki voltak téve az ágy szélére. A főhadnagy elneveti magát, csak annyit mondott nekem, oda többé ne menjek krumpliért. A sapkámat átadta, mit a zászlós vitt hozzá, és megfenyegetett, hogy kiköttet, hogy megesz a fene. Ezzel elmentek. Egy óra múlva már mindnek a csajkájában főtt az a finom krumpli. Visszajön a főhadnagy – vizsgálta az őrséget –; benéz a dekungba és látva, micsoda főzés van ott, elneveti magát és kérdi, mivel esszük meg. Hát magában, mondja az egyik. Oly jó illatja volt; megvárta, hogy lám, milyen, ha elkészül. Én készítettem meg a leghamarább; tettem bele sót, egy kis vajat, Maggi kockát. A főhadnagy kért az őrmestertől egy kanalat, megízlelte de nem találta rossznak, sőt még nagyon jónak. Megfenyített engem megint, és mondta: hozhatunk, de legyünk óvatosak, nehogy lelőjön az orosz. És ha valami egyéb kellemetlenség fordul elő, ő azt elintézi. És elment. Nemsoká jött a szolgája, kért egy csajka krumplit a saját részére... Elég az hozzá, hogy én olyan pofont kaptam, megdagadt tőle az egyik felem.
Az egész nap elég csendben telt el. Este megjött a menázsi, egy fél liter bor minden bakának.
1915. november 11.
Ma megsétáltam magam az árokban. Jobbra mentem vagy fél km-t; itt egy nagy erdő volt a két állás között, de már kezdték kivágni. Mink a puskával voltunk az ötödik századnak a rajonjában, mellette jobbra voltak a 6-ik, 8-ik és 9-ik századok. Elég csendben telt a nappal; éjszaka a 9-ik század előtti erdőben volt egy kis tüzelés; a járőrök találkoztak. Veszett hideg szél fúj, fagyaszt csontig; nappal is egy óra szolgálatot bírtunk csinálni. Benn ülünk a dekungban, mesélünk mondákat, verseket, az öregebbek itt-ott történt ütközeteket. Ki eszik, ki dumál, ki alszik; ennyi az egész dolgunk. A tüzéreink lőttek egy pár srapnelt az orosz állásra, csend lett megint. Csak a szél fütyöl és suhog, száguld előre, hóval tölt meg minden mélyedést: cudar egy idő.
4–5 között vagyok szolgálatban. Már át kezdek fázni, mire egy székel fiú, ki mellettem alszik – a neve Balla Ferenc, nagybaconi születés – egy csajkában hoz jó kávét. Bizony, jó volt, egész fölmelegített.
Megint egyedül vagyok, nézek a messziségbe, arra kelet felé, honnan ez a kegyetlen szél fúj – talán Szibériából szabadult el. Elég jól vagyok öltözködve, de mégis átjár ez a betyár szél. Poroz, szembevág hóval. Eszembe jut ekkor a Petőfi költeménye: „Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában.” Bizony ott.
A szomszéd őrszem a századtól vagy 15 lépésre tőlem kínjában és fájdalmában jajgat, mert már két órája kint áll, de még nem váltják le. Épp most jön az ordonánc a bataliontól, keresi az őrmestert: minden szakaszparancsnoknak jelentkezni kell az őrnagy úrnál. Beküldöm a dekungba, jött is a váltás, egy Berszán Szilivesztru rozsnyai román fiú. Föláll a puskához, semmi újság, vigyáz előre, jobbra. Azt a fekete csomót ne téveszd, ha mozog! Én leugrom, egy kicsit járok föl és le az árokban, a vért mozgásba hozom.
Amint nagy léptekkel megyek balra az árokban, egy rakás valamit látok a lábam előtt. Vagy kettőt lépek vissza; ekkor látom, hogy mozog. Lehajlok hozzá: egy baka az, egy öreg román. Ez jajgatott annyira. Szólok hozzá románul, szól vissza, kér rekedt hangon valami meleget. Ekkor jött meg a váltása, egy román káplár és három baka. Az emberünk odavolt: két óra alatt, míg kint volt, a lábai lefagytak. A váltásból egyik maradt, a más kettő fölveszi az öreget, beviszik a dekungba. Én is hazamentem.
Elég barátságos odabent. Volt még egy kis kávém, megmelegítettem: de jó volt, kissé fölmelegített. Épp jött a menázsi: kiveszem, megvolt a vacsora. Lefekszem; éjfél után megint szolgálat. Ringatás nélkül elaludtam. Az őrmester még nem jött vissza az őrnagy úrtól.
Lehetett úgy tizenkettő, mikor megébredtem; irtózatosan kiabálják, alarm, alarm! Fölugrom, föl a köpenyt, a derékszíjat, pisztolt, rohanj ki. A többiek egy része már kint volt. Elfoglalom a helyemet a puskánál – a szolgálatban éppen Molnár volt. Kérdem tőle, mi van; azt mondja, jobbról jött az avizo. Nem telt el két perc, helyt állt az egész mancsaft a gyalogságtól. Viszont ekkor az őrmester kiadta a parancsot és megmondta, hogy nincs komoly dolog: kilövünk négy ferslág muníciót, és a legnagyobb hanggal kiabáljuk, hurrá – a támadási hangot. A jel volt egy vörös rakéta, ami már repül is a levegőbe. Ekkorra amennyi fegyver, amennyi puska, amennyi torok, bele a mély csendbe. És nem elég, de a tüzérség, amennyi ágyúja van, azzal tüzelni kezd. A lövedékek egyszerre bömbölve, nyihogva a levegőben repültek az oroszok felé: ijesztő egy hangulat. Így tartott egy negyedórát, mikorra elszűnt; még csak imitt-amott hallszik egy-egy lövés, egy-egy hurrákiáltás a messziből. Milyen egy érzet fogja el az embert ilyenkor...
Végre elmúlnak ezek is, csönd van újra, a szél is gyengült; annál inkább hull a hó. Visszamegyünk a dekungba, és kártyával telt az idő reggelig. 4–5 között voltam szolgálatban. Hogy minek volt ez? Talán csak gyakorlat a riadóhoz, no meg a berozsdázott fegyverek takarítására.
1915. november 13.
Reggelre lett egy arasznyi hó, a szél már nem fújt, a hideg is engedett. Henyéléssel telt a nap. Este megjött a vacsora. 6–7 között Berszán volt szolgálatban, a többiek mind a dekungban voltunk. 7–8 között én jöttem szolgálatba, de Berszán még nem ment be, ott maradt: beszélgettünk, hogy hozunk krumplit. Amint ott beszélünk, ő feláll a tetőre, én kilövök egy rakétát megnézni a terepet, hogy hol lehetne könnyeben a krumplihoz jutni. A rakéta elment vagy 300 m-re. A vér meghűlt bennünk, mikor megláttuk: annyi az orosz, hogy egymás hátán tolonganak. Még egyet kilövök; míg töltök, Berszán kihozta a kukkert. Kilövöm – oly tisztán látni, mint szaladnak jobbra, fegyver a kézben. Összenézünk, vajon jól látunk-e: nehogy kinevessenek, ha riadót csinálunk.
Jobbról valami zaj van, de messzi; egy pillanatig hallgatunk. Egyszer csak hallani, de messziről, de alig: alárm, alárm. Még hallgatunk. A puskaropogás is mind gyakrabb és gyakrabb, de most már van valami. Leugrunk a megfigyelőből, kiabáljuk, a torkunkon hogy kifér: alárm, alárm, itt vannak az oroszok! Elszaladtam a századhoz. Az őrszem aludt, a dekung ajtaja be volt zárva. Berúgom: alárm! Kiugrik egy zugfűrer: mi van, kérdi. Itt az orosz, kiabálom. Rendben van. Szaladok vissza. Tőlünk már kint volt az egész személyzet. Az őrmester megint beugrott, kiabál: lőni, lőni az ellenséget!
Mintha gyakorlótéren lenne, mindenik a helyén áll. Én mint megfigyelő fölállok az árok tetejére. Egy-egy golyó zummogva repül mellettem. Vigyázok előre a kukkeral is, kilövök egy rakétát, de semmit nem lehet látni. A jobbszárnyon mindinkább ropog a fegyver. Semmi jel nem jő. Állunk és várunk. A káplár Szekeres elküld egy fiút – Molnárt – jobbra valami hírt hozni. Alighogy elment, már rohan is vissza, hogy egy oroszt látott az árokban, hallotta oroszul beszélni vagy 50 m távolságra. E pillanatban hátulról – de jó messziről – egy rakéta repül felénk; megborzadtunk, mikor fölismertük, hogy orosz rakéta. Ekkorra már sortüzet kaptunk hátulról, és megnyílt a fegyvertűz is, de oly hatalmasan, hogy nem lehetett a színre menni. Mink kapjuk a fegyvert és szaladj balra, mert láttuk, hogy be vagyunk kerítve. Volt egy rezerva kilövés, ide fölállítottuk a puskát, de előre, nem hátra.
Itt egy irtózatos zavargás volt, mit nem lehet elképzelni: semmi avizo sehonnan, a telefon nem működött, összeköttetés nem volt. Egész fejetlenül álltunk itt, mikor észrevettük magunkat: hát nincs töltényünk, csak egy láda. Az őrmester kiabál, vissza töltényért. De ki ment volna? Ahol voltunk, ott már oroszok vannak. Vége, nincs mit lőni, itt várunk az árokban. Elmentek ketten munícióért, de nemsoká jönnek vissza, hogy a kilövésnél oroszok vannak. Nemsoká megszalad vagy négy baka: menekülni, mert be vagyunk kerítve! És szaladtak tovább. Az őrmester felbőszült: nekem rohan és kiabálja, a fegyvertől nem szabad elmozduljak, bármi is történjen, felelős vagyok. Maga mellé véve a többit – kinél fegyver, kinél karabély – elment muníciót hozni, én meg egyedül maradtam. Igaz, egy kicsit rettegtem. Előveszem a pisztolt, megnézem – meg volt töltve –, és várok. Figyelek előre, hátra, mindenfelé.
Ekkor jöttek a legelső srapnelok, és aztán gyakrabban, de a mi állásunkra, mert avizálva lett a tüzéreknek, hogy az orosz betört az állásba. Ide közel még nem jött ágyúlövés. Kiállok az árok tetejére szétnézni: semmi zaj, semmi mozdulat itt közel, csak hátul, ½ km-nyire van kiabálás meg lődözés. Előre semmi, de semmi nesz. Már nem tudok mit csinálni. Ekkor szalad Berszán, 4 láda töltény a hátán. Megrémülve mondja, hogy az oroszok a nyomában, és tovább szalad. Kapom magam, szereljem le a fegyvert bár, vigyem el, de rajt’ voltak a páncélok is, egykönnyen nem bírtam magam. Mikor készen voltam – a fegyver a vállamon –, hogy szaladjak, meglátok az árok tetején vagy három alakot, és beszélnek, de oroszul. Oly nyugodtan mentek. Végem van, fogoly vagyok! Az árokban is hallok beszédet. Mit csináljak? [...] Egy-kettőre ások egy kis lyukat az árok fenekére, bele a puskát, betakarom homokkal, én meg hasra vágom magam, mint egy halott. Így várom, jöjjön, aminek jőni kell.
Jött is ám, nem tudom biztosan, három vagy négy orosz. Megállnak előttem, néznek, az egyik megrúgott a lábával. Valamit beszélnek oroszul, rajtam át továbbmennek. Megint csend körülöttem: nem mertem mozdulni sem. Vagy öt perc múlva még jöttek, de már többen – hogy hányan, nem tudom. Mind átmentek rajtam, de kíméltek, nem nagyon tapodtak. Egy lépett a derekamra, elég nehéz volt. Így telt vagy egy negyedóra, mire megkezdődött a tüzelés: az oroszok lőttek hátra az árokból, a mienkek meg rájuk. Hát a golyótól itt mentve voltam, csak borzadtam, ha rágondoltam, a mienk verni kezdi az állást az ágyúkkal. De egyszer hallok „hurrá, hurrá, előre” kiáltásokat, kézibomba-reccsenést: támad a mienk. Volt is hatása, az oroszok már szaladnak vissza, ki az árokban, ki az árok tetején. Bizony ekkor nem kíméltek a tapodásban, csak nyögtem a rúgások meg a csizmák sarkai alatt. Egy félóra múlva már bakák is jönnek; még akkor is úgy jött, hogy ne keljek föl. Oly jól éreztem ott magam, mintha álmos lennék vagy mi: én elaludtam vagy elájultam, nem tudom. Elég az, hogy mikor virradt, megébredek félig megfagyva. Alig bírok mozogni, csak nagy nehezen bírok fölkelni. Az árok falának támaszkodom, megyek a kilövésig, hol a fegyver volt, de ott nincs semmi, csak egy katona mint őrszem, de sapka nélkül: valami ronggyal volt a feje bekötve. Azt hiszem, álmodok, de való volt, mert szól hozzám románul. Kérdem, hol a fegyver. Ő nem tud semmit. Kérdem a főhadnagyunk nevét, nem ismeri, az őrmester nevét, azt sem. Ő kérdez, hogy én hogy kerülök oda, oszt elmondom. Akkor világosít föl, hogy a 2. ezredet fölváltották az éjjel, elment rezervába, a 9. századot meg elvitték az oroszok. Ő meg a 31. ezredhez tartozik, mert az jött most be. Mindjárt bevitt egy dekunkba, ott ülök egy órát. Mire fölmelegedtem, jött egy kapitány – magyar –, kinek elmeséltem az egész dolgot. Együtt kimentünk – meg egy őrmester –, oszt kiástam a fegyvert. A kapitány csodálkozott és nevetett; megsimogatta a fejem és mondta, majd lesz rád gondom, értesíteni fogom az ezredes urat [...]. Adott egy jó forró kávét, és ezzel útnak indított; megmondta, merre menjek, hol találom meg az osztagot. Visszamentem a régi dekungba a hátizsákomért, de ott már más puskások voltak, németek. Eleget kérem én a ruhám, de nem adtak semmit, csak egy flaskó rumot. Megköszöntem, mentem hátra.
1915. november 14.
Dél felé megérkeztem a konyhánkhoz. Volt öröm, mert azon voltak, hogy az oroszok elvittek a puskával együtt. Értesítik a főhadnagyot; bementem én hozza, jelentem, hogy megjöttem. Nagyon örült, hogy megjöttem; mindjárt kaptam menázsit ott nála. De én nagyon odavoltam, csak úgy remegtem a gyengeségtől. Oszt elmondom, hogy történt: rögtön bejelentett az érdemre; én is hallottam, míg a telefonon beszélt az ezredessel, hogy az elveszett puska megkerült. Kaptam egy heti pihenőt, és küldött az orvoshoz.
Megyek a fiúkhoz, kik már hallották, hogy megjöttem. A hátizsákom meg egyebem nem veszett el, csak a többiek már fölosztották maguk közt, mit visszaadtak. Mikor az őrmester meglátott, és hogy a puska tele volt homokkal, még elkezdett szidni, hogy mért nem pucoltam meg a puskát, hogy merem oly piszkosan elejébe vinni, rögtön pucoljam meg. Hát én megpucoltam, legyen meg már ez is; úgy kell nekem, ha visszahoztam. Bizony keserű volt nekem e pohár; jobb lett volna nekem átmenni az oroszhoz. Eltelik így is.
Délután elmentem az orvoshoz, kiadta az egyheti szolgálatmentességet. A fiúktól tudtam meg, hogy történt az éjszakai gabalyodás: a 9-ik század parancsnoka, őrnagy Bőme elrendelte az előtte álló erdőt kivágni, hogy legyen tiszta a terep.
Őrnagy Bőme: a 2. gyalogezrednél volt ugyan egy hasonló nevű őrnagy, akit Heinrich Böchmes von Bornak hívtak, valószínűbb azonban, hogy az említett század parancsnoka Emil Böchmes von Bor százados lehetett. Lásd Ranglisten des Kaiserlich und Königlichen Heeres 1916 (Wien, 1916), 262.
Ő ezt már gyakorolta a századjával egy pár nappal azelőtt: egész éjszaka vágta a fát, és hogy gyorsaban menjen, ezen éjszaka kiküldte az egész századot fegyver nélkül, csak fejszékkel. Az állásban maradt egy pár őrszem. Ezt az orosz megtudta, és a fegyvertelen favágókat egy puskalövéssel elvitte. Oszt az orosz katonák fogtak egy-egy darab fát, és hozták be az álláson keresztül egész hátra, míg hátulról megtámadták a jobb- és balszárnyát a résnek. Ez elég kellemetlen dolog volt. Oszt jött nekik még segítség. Földúltak mindent a dekungokban, és ellopták, ami értékesebb volt, míg oszt a 31. ezred jött segíteni. Hát ezért a dologért az őrnagynak [...] elég kellemetlensége akadt. Ekkor elvittek 198 embert, megsebesült 41. Halott volt 16, eltűnt 1 puska. Az orosz hátrahagyott 32 halottat, 8 sebesültet.
Este parancsot kaptunk, hogy megyünk el innen messzi, jőnek helyünkbe németek. Este megkaptuk a vacsorát, rumot, bort. Itt is dekungban aludtunk. Írtam haza.
Pihenő német katonák
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
1915. november 15.
Az éjszaka nagyon sok német megérkezett, kik fölváltották a 2. és 31-es ezredeket. Gyönyörű katonaság, mind ép, kövér, szép színben voltak. Nagyon messzi voltunk mi tőlük – ti. az élelmezésben. Mi is fölkészültünk. 11 órakor útnak indultunk Baranovici felé, az egész ezred. Délután egy orosz repülő ránk dobott 2 bombát, de nem ártott senkinek. A marsolásban nagyon kifáradtam; az idő megengedt, a sár nagy volt. Mink zajzoniak többen mentünk egy csoportban. Nagy erdőkön mentünk át. Este megérkeztünk Baranovicira.
Bekovártélyoztak civilekhez: én meg egy páran egy zsidónál háltunk. A konyhánkról kaptam menázsit és kávét, egy kenyeret. Vettem egy üzletből 100 drb cigarettát, orosz dohányt, mahorkát: épp olyan, mint a rohadt fa megdarálva. Tetű volt elég a zsidónál.
1915. november 16.
Itt maradtunk egész nap. Mostam ruhát, kimentünk a városba: imitt-amott le volt rombolva. Csak zsidó lakosság volt, az oroszok nagyobb része elmenekült. Csak itt háltunk.
1915. november 17.
Korán reggel útnak indultunk; mentünk mezőkön, erdőn keresztül. Lehetett látni földúlt majorokat leégve; csak a falak voltak. Útközben szedtem krumplit, csináltunk egy tárgafélét deszkából és két rúdból, rá földet, és tüzet raktam. Egy elöl, egy hátul, a nyakába akasztott zsineggel vitte előre, tehát mozgókonyha volt.
½ 12-re megérkeztünk egy üres majorudvarba. Delelni húskonzerv volt, mindenkinek egy darab. Ekkorra a mi krumplink is megfőtt; kikaptuk a konzervát, és vegyítve a krumplival fenséges egy étel volt, meg aztán sok: úgy belaktunk, alig mozgunk – de csak mink hárman, vagyis a mozgókonyha föltalálói.
Míg a legénység ebédelt, az ezredes úr ott sétált köztünk. Meglátta a konyhánkat, elnevette magát: kívánta látni fölszerelve. Meg is csináltuk, mit megörökített egy fényképpel.
Itt pihentünk 1 órakorig, és aztán indultunk tovább. Elég vígan ment a menetelés: volt ének, nóta, füttyszó. A jóbarátok, rokonok külön-külön csoportokba verődve, beszélgetve [...] haladtunk előre. Már besötétült, és még nincs halt; még egy pár km van. 9 órára megérkeztünk Gorodische városba: elég sáros, piszkos utcák, csak egy pár emeletes ház, a többi földszintes...
Egyik téren még áll Sándor orosz cár bronzszobra: nincs semmi baja néki, sőt őrzi egy baka. Egy orosz családnál kaptam hálást (és még vagy öt); féltem már bent aludni a szobában, elegem volt [...]. Én és Molnár kimentünk az istállóba aludni; szalma volt bőven. Ott volt bekötve egy tehén a borjúval. Reggel korán fejtem 1 ½ liter tejet, mit oly jóízűen fogyasztottunk el. Jakabot is részesítettük belőle.
1915. november 18.
Itt maradtunk egész nap. Vettem egy nagy kenyeret és egy kg szalámit [...]. Kaptunk muníciót, az üres hevedereket megtöltöttük. Itt mind német katonaság volt, tüzérek, gyalogság. Itt is nagyon kevés volt az orosz lakosság; mind zsidók. Míg itt voltunk, egész nap pihentünk. Délután vettem egy orosz asszonytól kb. 1 kg vajat 5 koronáért.
Éjjel egy órakor indultunk ki az állásba a legnagyobb csendben; cigarettázni nem volt szabad – a világításért. Mentünk sarakon, erdőn, vízen, mocsaras helyen, térdig vízben-sárban. Jaj, de nehéz ez az utazás! Hozzá még ledöntött erdőn – össze-vissza esve a fák. Hajnal felé megállunk. Már dereng a fény napkeleten [...].
Következő rész: „Gyönyörű egy orosz szépség volt ez a lány…”
Összes rész: Jakab István első világháborús naplója
