Jakab István első világháborús naplója – 24. rész
Hősünk 1917. július 5-én újra útnak indul – ezúttal ismét a keleti hadszíntérre. Zimonyban a katonákat majdnem úgy búcsúztatják, mint otthon, amikor legelőször indultak a harctérre. Útközben érezni a levegőben, hogy baj van, és amint megérkeznek Galíciába, kiderül az is, hogy mi: javában zajlik a Kerenszkij-offenzíva, az osztrák–magyar csapatok pedig hátrálnak az oroszok elől. A harcok közelében vagoníroznak ki, Jakab ideiglenesen tiszti beosztást kap. Egy páncélvonat is feltűnik, amin rövid időre hősünk is helyet kap. Jakab régi katonaként tudja, hogy visszavonuláskor számos raktár megsemmisül, ezért a vonatozás során komoly élelmiszer- és italkészleteket halmoz fel. A viszonylagos jó élet azonban itt sem tart örökké: gyalogszerrel indulnak el az ellenség felé...
1917. július 5.
Korán reggel hozzáfogtunk a készülődéshez; nagyon, de nagyon föl volt virágozva a banda... Megvolt az ebéd, ebéd után az eskü; nem volt bús a csapat [...]; kimondhatatlan örömben volt az egész társaság. Miért? Mert nem a doberdói haláldombra, hanem a Kárpátok bérceire mentek. Én is fohászkodtam; akárhol leszek, a halál nem válogat; itt is el lehet esni, és pláne most nem akartam volna meghalni. Az Isten legyen velünk, vezéreljen vissza, őrködjön fölöttünk.
Hogy kifordulunk a kapun, kit látok: Zsófikát, és nem messzi tőle a Rozi is könnyes szemekkel; egy csomagot ad át nekem. Kilépni a sorból nem volt szabad; megkérem a hadnagyot, és megengedte. A csapat után mentünk, hisz többen is voltak ebben a viszonyban, miben én. Mikor megyünk át a népkerten, a kis csapat el is veszett a sok civil között, kik kísértek le az állomásra. Leértünk; a vonat már várt, fölpakoltunk. Búcsúzkodunk, Isten veletek, a viszontlátásra, Rozika és Zsófika. De két kis angyal, könnyez mind a kettő. Vigasztalom azzal, hogy visszajövök nemsokára. A mozdony veszettül pöfög, egyet éleset sivít; fölszállni, kiabálja egy vasutas. A vonat megmozdul, már kint vagyunk az állomásból, csak a kendők lobogása látszik: Isten veled, Zimony!
Estére megérkeztünk Szabadkára, itt merendébe kaptunk 1 kg füstös szalonnát. Itt találkoztunk egy mohamedán csapattal; nagyon ki voltak éhezve, mert a vallásuk tilalmára is megették a szalonnát. Én is fölosztottam a kapott szalonnának a felét és egy komiszt – van vagy 5 drb, és a Rozié. Ahogy a vonat elindult, leültem a kocsi szélére, a lábam lógva, gondolatokba merülve; csak akkor vettem észre magam, hogy könnyezek. Hogy miért? Talán érte, vagy tudj’isten, hogy miért. A csapatban jobb barátaim Jánosi, Gefrajter Fogarasi, egy Kovács Bandi cipész, szebeni fiú – ezekkel voltam a legjobban. Itt megvacsoráztunk, 10 órakor indultunk tovább; egész úton nótázott a kis csapat. Írtam anyámnak (3. sz.).
1917. július 6.
11 órakor megérekztünk Kecskemét-Cegléden át Pestre; itt maradtunk este 7 óráig. Indultunk Hatvan felé; most már biztos, hogy nem megyünk az olasz frontra. Rozi csomagjában volt 1 kenyér, szalonna, kolbász, száraztészta, 4 zsebkendő, 12 levél és 24 tábori lap, 2 darab ceruza; jaj, de takarékos kislány!
1917. július 7.
Délelőtt 10 órakor érkeztünk meg Hatvanba – kedves alföldi állomás –; itt kaptunk kávét és ebédet. Egész nap az állomásban voltunk, kártyázással telt az idő. Bementem az állomásba, írtam egy képeslapot – az állomás látképe.
A hatvani pályaudvar korabeli képeslapon 1916-os postabélyeggel
(Forrás: www.vasutallomasok.hu)
Kikaptuk a vacsorát, este 5 órakor indultunk tovább Munkács felé roppant nagy gyorsasággal. Csakis nagyobb állomásokon álltunk meg, ott is keveset. Nem értem e nagy gyorsaságnak az okát; valami nagy baj van odaki. Miskolcon találkoztunk egy vereskereszt-vonattal, tele volt új sebesültekkel; ezek beszélték, hogy az orosz az állásunkat összetörte és nyomul előre. Erre a hírre elment a kedve a kis csapatnak. Megyünk tovább.
1917. július 8.
Miskolcon, Sátoraljaújhelyen át Munkácsra megérkeztünk délelőtt 9 órakor, itt kaptunk kávét és ebédet. Délután 4 órakor megyünk tovább csak oly nagy gyorsasággal. Már értem a helyzetünket; az orosz elfogta, ami az állásban volt, tartalék biztosan nem volt, és így miránk várt az orosznak a megállítása. Épp elég melegünk van.
1917. július 9.
Rém gyorsasággal haladtunk, reggel 8 órakor megérkeztünk Sztrijbe; itt kaptunk kávét, és tovább. Kaluszon át délután 2 órára megérkeztünk egy Betnarov nevű kis állomásra. Nagyon [...] súlyos hangulat az állomásban: egy üres vonat, egy pár vasutas – jönnek-mennek, valami raktárakat ürítenek a kocsikra. Tovább nem mehetünk vonattal; a következő állomásnál már ütközet van.
Itt mi lepakoltuk az egész felszerelést; volt puska elég, csak nem volt golyó. Reménylettük hogy itt az állomáson kapunk golyót. Szigorúan ki volt adva, eltávozni nem szabad senkinek, máskülönben is aláromban vagyunk. A hadnagy Csibi parancsolta nekem: Jakab, maga fölszed szolgálatban levő tisztnek, mert a zászlós úr rosszul érzi magát. Magában bízok meg mindenben. Kiadja a jelszavakat és a szigorú fegyelmet, és csak nekem megmagyarázza, milyen súlyos körülmények között állunk. Én átvettem a szolgálatot, aminek nem nagyon örültem. Máskülönben így is jó; fölszereltem, mindennel készenlétben – a térképtáska, a pisztoly és a látcső –, figyelek ide-oda. Bementem az állomásfőnökhöz – egy magyarul nem tudó ember volt –, kértem tőle töltényeket, muníciót. Nem akarta megérteni, én meg káromkodtam; följelentéssel fenyegetett. Kimegyek, magamhoz veszek három bakát és Jánosi barátomat, kutatok a raktárakban mindenhol miníció után, ő meg nagyon ellenezte. Én rá sem ügyeltem, míg egy vasutas magyarul szól; ő rávezetett két láda töltényre – több nem volt –, és 50 drb gránát. Ez is jó; rögtön be is töltöttük a hevederekbe, négy puskát készenlétbe helyeztünk. Már közel lehettek az oroszok, hallani lehet a kifáradt golyóknak a tovanyihogását. A hadnagy urat sehol sem találom; ez elég baj, mert lehet látni, hogy jönnek felénk az orosz srapnelrobbanások, mind közelebb.
Srapnelrobbanások osztrák–magyar gyalogság fölött egy korabeli képeslapon
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)
Eltelik vagy tíz perc. Eleget figyelem az állomás tetejéről, nem látok semmi katonai mozgást. Az országúton előrelátok vagy 7 km-re; a láthatáron föltűnik valami porfelleg, nem bírom kivenni tisztán, lovas németek-e vagy kozákok. Parancsolom a fegyvereknek állást foglalni az út szélén, egy puskát beviszek az épületbe. A legénység többi része szaladt az erdőbe, mi nem messzi volt. A lármára megérkezett a hadnagy Csibi, ő is figyeli a kukkerral; még nem lehet kivenni, hogy mik. Már jól közelednek, már fölismerjük: német lovasok, de vágtatnak kegyetlenül. Már megérkeztek hozzánk; egy szakaszvezető kiugrik a búvóhelyéről, kérdez tőlük valamit. Odament a hadnagy is, ott beszéltek – nem sokat –, és vágtatnak tovább. A hadnagy parancsot ad: gyorsan fölszedni a kocsikra és vissza. Ürítik ki az állomást is: asztalt, széket, az aparátokat – mindent, amit lehet menteni. Volt egy hosszú kocsisor, mozdony nem volt; mit csináljunk? Telefonon értesítették az állomást, hogy egy mozdony Kaluszról már rég elindult, már itt kell lennie. Egy 10 perc múlva látjuk, mint iparkodik fölfelé. A front felől megint jön egy gép; ezek az oroszok lesznek. A front felől hamarabb megérkezett; nem az oroszok voltak, hanem a mieink: egy páncélzug, beburkolva zöld gallyakkal – nem is látszott, hogy mozdony van előtte.
A VIII. számú osztrák–magyar páncélvonat Galíciában
(Forrás: Kajon Árpád gyűjteménye)
Megérkezett a másik gép is, az egész banda a vonaton volt; összekapcsolják, de a gép nem bírja húzni a vonatot. Le a vonatról az egész, és tolni segítünk, míg megindul. A páncélzug parancsnoka – egy kapitány volt – kért segítséget tőlünk: 5 ember átment hozzuk, én is köztük voltam. A vonat elment, a zug még ott maradt aláaknázni a vonalat, a raktárakat, az állomást. Ez idő alatt már a srapnelok az állomás fölött és mögött robbantak, a golyók mind gyakrabban fütyölnek. Parancs: beszállani! A gép megindult, kijöttünk az állomásból vagy 150 métert. Itt villanyos géppel az egész elhelyezett aknákat fölrobbantották. Irtózatos egy látvány, pillanatra rom lett az egész állomás, a raktárak kigyulladtak, hatalmas füstfelleg szállt a széllel. Mi robogunk tovább; én helyet foglaltam egy puskánál, ha szükséges lőni. Már gránátok is kezdnek jönni. Jobboldalt, egy magaslaton látni lehet, mint vonulnak a mieink vissza. Egy óra múlva beértük a vonatot; itt átszállunk mink öten; a páncél helyt maradt, mi mentünk egész Kaluszig. Itt is nagy a fölfordulás, az állomás tele zsúfolásig menekülni akarókkal, de vonat nincs. Sok úri nép is van, inkább zsidók. Kérdez egy zsidó lány engem, hogy az oroszok merre vannak. Egy kis bőrönd volt a kezében, egy néhány ruhadarab a karján lógott, izgatottan járt ide-oda.
A hadnagy úrral bementem az élelmezési irodába faszolásért; itt kiutaltak 7 napi faszolást, hisz úgyis az oroszoknak marad. Visszamegyek a vonathoz, elkiáltom, fergaterunk, az egész társaság menjen faszolásért. Micsoda egy hurrá-kiáltás! Egy perc és lenn volt az egész banda; vezetem a raktárak felé. Itt az írással jelentkezem egy főhadnagynál, ő átad egy magyar őrmesternek; ő kiadja, vegyünk, amennyi tetszik, mindenből. Hozzá is látunk mi rögtön; a tiszteknek beszereztem 1000 darab Memfisz cigarettát, vagy 90 kg száraz szalámit. Addig hordtuk, míg megelégeltük. Én vittem egy öl – vagy 15 drb – szebeni szalámit. Az előbbi zsidó lány mellett haladok el; oly szánalmasan nézi a szalámit, megsajnáltam. Lehet, hogy a természetében nem volna ráutalva erre, de menekült, mindenét hagyja, csak az élete legyen mentve. Egy megfelelő egész darabot neki nyújtok, figyelmeztetve, hogy disznószalámi. Nem baj, válaszolja, örömmel veszi át, és a mellette álló vén pajeszos zsidót megszólítja; biztos az apja volt. Én siettem a kocsikhoz. Az egész tiszti faszolást magamhoz hoztam, egy bakát rátettem őrizni. Hát már hoztunk eleget: egy rakásba halmoztuk a kocsiban, megtiltottam valamit ellopni. Volt egy zugfűrer is köztünk, meg káplár is; ezek rossz néven vették, hogy úgy rendelkezem, de nem tehettek róla, mert én mint szolgálatban levő tiszt voltam. Mondom a hadnagy úrnak, hogy a faszolást áthordtuk, a kocsiba, és lesz szíves a tiszti faszolást átvenni. Bejön a kocsiba – elrémült a sok holmitól. Előbb tiltakozott, oszt ő is helyeselte. Bemutattam az övéket is: nagyot nevetett neki. Még két bakával átviszem hozzuk; a zászlós csak nagyot nézett. Én magamnak félretettem egy kis süvegcukrot, négy rúd szalámit [...], 2 üveg konyakot, 2 fehér kenyeret, 50 pakk Hercegovina dohányt, 100 drb Memfisz cigarettát. Fölszállunk a kocsiba – mert nem volt szabad távozni egyáltalán sehova. Lőszert itt se lehetett kapni, csak ami volt [...], amit hoztunk Betnarovról. Itt vesztegeltünk éjjel 12 óráig, és megyünk még vissza; az oroszok jőnek [...]. Megvacsorázott a társaság, dacára, hogy csak egynapi élelmet kaptak ki, a többit majd máskor [...].
1917. július 10.
Jöttünk vissza – elég lassan – még 3 állomást, Bramiov az állomás neve; itt leszereltünk, a vasút mellett egy nyárfás erdő szélére sátort húztunk. Eltávozni nem volt szabad senkinek. Ennivaló volt elég; egy kis itóka jó volna. Az is lett: megszagolták a fiúk, nem messzi, tőlünk átellenben voltak hatalmas barakkok tele szeszes itallal; a legnagyob tilalomra is épp eleget bírtak becsempészni. Persze én is adtam alkalmat. Jánosi barátom hozott nekem is: megtöltöttem 2 flaskót rummal, meg jócskán ittam is. Egynehányan be is rúgtak; hevertek, mint a tuskó. A hadnagy észrevette; kérdi honnan szerezik ezek az italt? Menjek és lessek utánuk – ez kellett nekem is –, és akit megkapok, ott fogjam le, kísérjem be. Fölszedetek két fiút és Jánosival elmegyek patrulba. Jánosi nagyon jól tudta, honnan kerül a rum; megyünk egyenest oda. Közben kiabálja Jánosi: vigyázzatok, megy a patrul, hogy elfogjon; erre szaladj, ki merre lát a barakkból. Mi nem is akartuk őket látni, persze, én nem akartam egyet is bekísérni, és így alkalmat adtam elszaladni. Bemegyünk a barakkba, már senki sem volt benn. De mi volt itt: bokáig ért a bor, rum, szesz; roppant [...] nagy erővel áradt a szaga, csak ettől be lehetett rúgni. Szét volt törve négy nagy hordó, már kevés volt bennük; tele volt még vagy 40–50 hordó. Egy sarokba meglátok egy kisebb hordót; lehetett vagy 50 liter; ezt elvisszük, mondtam, a fiúknak, este jó lesz a kávéba. A hordót megfogja egyik, föl a vállára és hozzuk. Már a lágerben vagyunk mikor a hadnagy meglátott: mit hoznak ott és minek? Én mondom, hogy rum van benne és azért hoztam el, hogy ne legyen több mit elvinni a bakáknak. A hadnagy elpisolyodik; eközben a katona épp a sátora elé tette le [...]. Estefelé olyan részeg volt a banda, már nem lehetett kivel beszélni. A tisztek is odavoltak, hevert az egész banda egész délután. Rém sok menekültvonat ment hátra; tőlük küldtem egy tábori lapot anyámnak (5.). Egy fiatal rutén asszonynak adtam oda; megkértem, hogy tegye föl, ahol bírja, ahol posta van. Ebben a faluban volt a divíziókommandó, itt vártuk a lovakat.
1917. július 11.
A társaság csak reggel felé józanodik ki; én egész reggelig voltam szolgálatban, ekkor váltott fel a káplár Bucsumeanu. Elég jól élünk, étel van elég – még az estéli gulyás is megvan, a kávé is, már nincs miben készítsen a szakács [...]. A hadnagy az egész ételt a konyhaedényekből kiosztotta a menekülteknek, kik kimondhatatlanul áldották a hadnagyot (ő is fölébredt a mámorból). Egy zsidó paptól küldtem egy levelet Rozinak.
Este híre jött, hogy az oroszok megint nyomulnak előre; ekkor [...] menekült mindenki. Mi is fölpakolunk a vonatba; a nagy zavarban véletlenül föltettünk a vonatra 3 hordó bort, kb. 1200 litert. Este 6 órakor megindult a vonat; egész éjen meg sem állunk, míg a Kárpátokba nem érünk. Sztrijben megállottunk, innen küldtem egy lapot (6.) haza egy civiltől; ez is menekült, egészen Miskolcig megy. Itt a hadnagy megtudta, hogy a bor is velünk menekült; tiltakozott az elhasználására; azért csak belenyugodott. Minden ember kapott egy flaskával; én és az őrmester Fliser, a fegyvermester voltunk a korcsmárosok. Elég jól megy sorsunk; nehogy ezt a jólétet megkeserüljük.
1917. július 12.
Reggel 6 órakor kaptunk menázsit, konzervgulyást. Esni kezdett, esett egész nap; a kocsik nyitva, födél nélkül. Elég jól megy sorsunk, egész nap a kocsikban ültünk. Este indultunk ki a front felé, egész éjjel nagyon lassan mentünk. Esett egész éjjel.
1917. július 13.
Reggel megérkeztünk Bacsniov állomásra Itt belágeroztunk valami barakkokba; volt borkiosztás. Itt ruhát cseréltem és mostam; volt egy kis patak nem messzi a barakkoktól. Estére megint kaptunk bort; a hordók megürültek.
1917. július 14.
Egész nap esett, rém nagy a sár. Kaptunk bort – ez nem a régiből van, ez faszolási bor. Vettem élelmet egy szabadságról jött katonától. Rém sok pakkja volt; hogy szabaduljon tőle, eladott egy nagy kenyeret és egy konzervet. Írtam anyámnak egy lapot (7. sz.).
1917. július 15.
Reggel 8-kor indultunk útnak gyalogszerbe; a sár elég nagy, hozzá még esik egy keveset. Balra volt az irány, jöttünk kb. 28 km-t, délután megérkeztünk Virknyi község határába. Itt lágert ütöttünk egy tanyán; kaptunk konzervgulyást. A községben tanyázott a második ezred.
1917. július 16.
Napsütéses, szép idő; reggeli kávét nem kaptunk – úgyis van még mit enni –, délben konzervgulyás; ez nagyon jó eledel. Fölkerestem a 2-ős ezrednél a zugot, hol voltam: már ismerős nagyon kevés van, azokat se találtam meg. Kaptunk 20 cigarettát, ½ kenyeret, 1 kulacs bort [...]; egy istálló fölött van a hálásom [...].
1917. július 17.
Beköltöztünk a faluba valami üres lakokba az út mellett. Ebben a faluban sok civil volt – rutén, zsidó. Egy civiltől vettem a barátaimmal egy nagy kakast 3 koronáért; megfőztük, megsütöttük és megettük. Volt még egy kis borunk – mi kell még egyéb, ki él jobban, mint mi? A 16. divíziókommandó itt volt, faszoltunk 10 darab lovat és egy kevés muníciót.
1917. július 18.
Szép idő, Jánosival voltam sétálni. Meg is fürödtem; egy kis patak volt a falu határában. Elég jól megy a sorsunk. Délután nagy pergőtűz volt a fronton, a mieink támadtak Kalusznál, és az oroszt visszadobták 10 km-nyire Kalusz mögé. Írtam egy lapot húgomnak (8.).
1917. július 19.
Délelőtt iskola, testgyakorlat, délután sétáltam a határon. Olyan cifrán, színesen öltözködnek a lányok. Megfürödtem, találkoztam Tót Mihállyal (egyfalusi fiú) és Kóródi Istvánnal, ki annak idején a 2-ős ezrednél volt. Szabadságról jöttek, nem kapták a századjukat. Estére esni kezdett, esett egész éjjel. Írtam anyámnak egy levelet (9. sz.).
1917. július 20.
Reggel irtózatos égiháború. Egész nap aludtam, estefelé sétáltam Jánosival. Vettem 1 liter tejet a faluból egy fiatal özvegytől: ezelőtt egy pár hónappal volt az esküvőjük, és a férje már meghalt lent az olasz fronton. Úgy siratta szegény ifiasszony...
1917. július 21.
Voltam szolgálatban, volt rukkolás, testgyakorlat és iskola. A zászlós úr jobban lett. Ez is elég finom ember; ő adta ki a parancsot: lopni szabad, csak meg ne fogjanak.
1917. június 22.
Dinszfrái egész nap; mostam alsóruhát, délután voltam sétálni a faluban. Este a fiatal özvegynél krumplit vettem a Jánosi barátommal – mintha kívánom; jó lesz konzervvel. Az élelmezés nagyon jó, panasz nincs.
1917. július 23.
Kicsikét esik. Tábori csendőrök kísérnek hátra vagy 80 orosz foglyot, az éjszaka fogták őket. Délben volt kukoricadara, konzervgulyás. Délután jött a parancs, megyünk tovább; jött 10 szekér a felszerelést szállítani. Az éjen még itt hálunk.
1917. július 24.
Reggel 6 órakor indultunk útnak, délután megérkeztünk Kaluszra. A városon mentünk végig, roppant égett; a tegnap még itt voltak a kozák csapatok, ezek gyújtották föl. Itt kaptunk ebédet, mentünk tovább. A Lovnica patak partján húztunk sátort, itt megháltunk. Innen írtam egy lapot anyámnak (10.). Itt egy kis falucska is van, vettem tejet – 30 krajcár 1 liter. Ma 30 km utat tettünk meg.
1917. július 25.
[R]eggel 8-kor mentünk tovább egy nagy erdőn keresztül; nem nagyon kellemes az út. Este 9 órakor megérkeztünk Stanislauba az egész város lángokban volt; csak úgy düledeztek az emeletes falak. Amint megyünk az utcán, veszettül perzsel a tűz, veszettül ég; csak a kozákok gyújtották föl. A városon átmentünk és lágert ütöttünk egy leégett gyártelepen; innen írtam anyámnak (11.) egy lapot. Ma jöttünk 40 km-t.
Stanislau környékének térképe Jakab eredeti ezredének történetéből
(Forrás: Deseő Lajos, Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941)
1917. július 26.
Ma itt pihenünk. Voltam a városban, vettem 2 kenyeret – 2.60 fillér. Elég sok civil van még, mindenfélét lehet kapni; szükségem még nincs semmire. Tengersok orosz muníció van itt fölhalmozva és repülőbomba. A fiúk loptak három nagy nyulat, mit éjjel meg is sütöttek; egy lábat én is megettem. Írtam anyámnak levelet (12.) névnapra (Anna-napra).
1917. július 27.
Reggel 6 órakor indultunk balra. Sok kis falut hátrahagytunk. Délben egy nagy mező közepében megebédeltünk, mentünk tovább. Elég nagy a meleg. Jöttünk estig, megérkeztünk egy Poczaimi nevű kis faluba; nagyon el volt pusztulva, még egy ház sem volt benne. Én írtam egy lapot húgomnak (13.). Ma jöttünk 45 km-t, nagyon kifáradtunk; itt meghálunk.
1917. július 28.
Reggel 8 órakor indultunk tovább egy Csortaviecz nevű városkán keresztül; nagyon le van égve ez is, még itt-ott füstölög. Az ebédünk konzerv és mamaliga. Nagyon nehéz út; este 9 órakor megérkeztünk egy Csernyiatyin nevű faluba. Nagyon esett.
1917. július 29.
Itt maradtunk egész nap, pihenünk. Ebéd volt: székely gulyás. Civil nagyon sok volt itt, de szegények. Faszoltunk bort és rumot, írtam egy lapot húgomnak (14. sz.).
Következő rész: „Foglyot nem szabad ejteni, le kell lőni, ha jőnek felénk…”
Összes rész: Jakab István első világháborús naplója
