Somogyi Lajos első világháborús naplója – 14. rész
Somogyi Lajos és társai ebben a fejezetben a minden keresztény számára legszentebb város: Jeruzsálem felé közelednek. Útközben fokozatosan ismerkednek meg a sajátos helyi klímával, a homokkal, az elviselhetetlen forrósággal. Táborhelyükön, Bersebában az ellátásuk szerencsére kitűnő és még sportolásra is futja a szabadidőből: fociban tönkreverik a németeket. 1916. május 27-én meglátogatják a Szent Várost és a naplóíró hevenyészett idegenvezetést tart az olvasónak a látnivalókból…
Megérkezés
Másnap közeledünk utunk végállomásához: Bir és Sebához. Messziről feltűnik az óriási sátortábor, az expedíciós hadsereg gyülekezőhelye Bir és Sebán.
„Bevonulunk Bir es Sebára” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Az állomásnál ütegünket Kress von Kressenstein német ezredes fogadja, az expedíciós hadsereg parancsnoka, ki szép beszédet intéz a legénységhez: kijelenti, hogy ő lesz a parancsnokunk, örömére szolgál, hogy együtt dolgozhatik a híres osztrák–magyar tüzérséggel és figyelmeztet mindenkit a ránk váró nagy megpróbáltatásokra, nélkülözésre. Az ezredes vezérkarának főnöke, báró Latscher osztrák vezérkari tiszt. Bir és Seba, azaz: „a hét oroszlán kútja” tulajdonképen egy semmitmondó arab fészek. A Suez-csatorna elleni hadműveletek azonban a sivatag legfontosabb hadtápállomásává emelték. Hihetetlen gyorsan épültek a sivatag homokján a különböző ipari telepek, villanytelep, műhelyek, melegfürdő, és a szép kerti ültetvények. A főhadiszállás ittléte tarkává, mozgalmassá változtatta a sivatagba induló karavánok gyülekező helyét. Közel az állomáshoz karcsú mecset emelkedik, körülötte hatalmas sátorok, a németek tábori kórháza, mögötte emeletes kőépület, ormán a vörös félholdat lengeti a szél, a kórházban osztrák orvosok és nővérek ápolják a nagyszámú török beteget.
Beér-Seva látképe 1917-ből
(Forrás: Library of Congress)
Bir és Seba főutcáján érdemes megállni egy pillanatra. Itt van a bazár, a boltos itt kínálja nem éppen dús és finom választékú áruit, gyümölcsösök bódéja előtt tarka vásárlósereg, turbános arabok, feketére lesült pusztai beduinok, tetovált, függőkkel teleaggatott sivatagi beduin és fellah nők, darócruhás török katonák és elegáns sárga kakiuniformisban németek vásárolják a millió léggyel belepett narancsot, datolyát. A rendre a „nyakába akasztott pléhtáblás” katona rendőr ügyel fel, ki az esetleges nézeteltéréseket a kezében levő suhogó bottal hamarosan elintézi – a tekintélye ezáltal óriási. Pusztai lovasok vágtatnak felsallangozott cifra paripáikon, török tisztek gyönyörű fekete arabs lovakon és pompásan felszerelt fehér hátas tevéken, vízhordó tevekaravánt riaszt széjjel a nehéz teherautók dübörgése, vezérkari tisztek száguldanak autóikon a front felé, öszvérek cipelik a lőszert, sebesültszállításra felszerelt tevék – mindenik hátán két fekvőággyal a hőség ellen ponyvával védve – hosszú sora várja az indulást... gyalogcsapatok érkeznek fáradtan, porosan, minden arra mutat, hogy a harctér nincsen messze. Itt volnánk hát a sivatag szélén. Keresztülhaladva a „városkán” a Jeruzsálembe vivő út mentén ütjük fel sátrainkat. Amerre szemünk lát, mindenfelé a táborozó csapatok sátrai tarkállnak, hegyes tetejű, fehér török sátrak, nagy négyszegletes sárga német tábori kórházak, repülőgépcsarnokok teszik elviselhetőbbé a kietlen képet. A magunkkal hozott sátorlapokból állítjuk össze a négy-négy ember részére alkalmas kis sátrat. Kezdünk berendezkedni a tropikus életre.
„A tábor Bir es Sebára” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
A vidék klímája a lehető legrosszabb, a levegő tikkasztóan forró, állandóan szeles, ami felkavarja a homokot, néha 10 lépésre nem látni a sűrű homokfelhőtől. Csak az éjszaka hoz lehűlést, mikor kissé hűvös is van, élvezettel bámulják a telihold nappali fényével bevilágított végtelen pusztát. És esténként a néma csendben a csillagok milliárdjai alatt, a távol keleten bús, magyar nóták csendülnek fel, magyar fiúk ajkairól. Vágyódás a Haza – az otthon – a család után. Magyarnóta, magyar cigánymuzsika hangjai a Kárpátok ormairól, íme hova jutottak véreink...
Virágvasárnap. Távol szeretett hazától, közel Jeruzsálemhez, mink is megünnepeljük a napot, midőn Krisztust virágesővel fogadták, Jeruzsálemben bevonulásakor. Reggel 7-kor gyülekezünk a tábori miséhez, a zenekarunk egyházi énekeket játszik, lelkészünk a rögtönzött oltár elé lép... mély meghatottsággal hallgatjuk szavait... megdobban a szívünk, mikor mise végeztével bejelenti, hogy húsvétkor alkalmunk lesz Jeruzsálemet megtekinteni... Jeruzsálemet, ahova a kereszténység legnagyobb emlékei fűződnek... ahol a Megváltó tragédiája játszódott le... Lelkünk ujjong e hír hallatára.
Megkezdjük a tiszti étkezde, lakások, istállók építését. A munkaidő reggeli 9-től délután 5-ig szünetel, lehetetlen a nappali hőségben dolgozni. Az ebédet is este kapjuk, délben forró tea, datolya, füge, szardínia vagy narancs van. A menázsink kitűnő. Naponta két kenyeret és 1 pohár vörös bort kapunk melléje. A kenyerünkből még felesleg is marad, evvel aztán csereüzletet folytatunk: a környékbeli beduinok tojást, narancsot stb. adnak helyette.
„Kislakásos építkezések” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Nagyon hamar ismeretséget kötünk a Samummal. Érdekes látvány, amint hirtelen más-más helyen fúvódik fel a szél által felkavart homoktölcsér 100–200 m magasságba, hol szétoszlik, hogy valahol ismét összeverődjön. A szél erősödik, a levegőben már homokfelhők úsznak, a nap fénye mindig bágyadtabb lesz, a légzés mindig nehezebb, majd egészen fullasztóvá válik és ez naponta többször is megismétlődik, meggátolva minden munkát, a finom homok behatol mindenhova, a sátrainkat hiába próbáljuk légmentesen elzárni, nincs ellene védekezés.
[1916. április] 27-én egy török tábornok tartott szemlét Bir és Sebán az összes csapatok felett, a „város” ez alkalomra „zászlódíszt” öltött.
Vasárnap, 30-án a tábori misénken részt vett a fronton járt német ezredes is, mise után megtekintette a már szépen előrehaladt építkezésünket, és különösen a homokos földbe ásott istállók nyerték meg tetszését. A hátaslovaink istállókban, a tevék, bivalyok, szamarak a szabadban voltak. Kapitányunk személyesen osztotta ki a vitézségi érmeket, melyeket a szerbiai offenzívában érdemeltünk ki.
Somogyi Lajos Bronz Vitézségi Érme fegyvertényének a leírása a bécsi Hadilevéltárban megőrzött kitüntetési javaslatban:
Telefonistaként a szerb hadszíntéren a legnagyobb buzgalommal dolgozott a telefonszolgálatban, nevezetesen a Kraljevó melletti ütközetben a leghevesebb ellenséges gyalogsági és tüzérségi tűzben a megrongált telefonvezetéket helyreállította, ezáltal az üteg hatékony munkáját lehetővé tette, az ellenséggel szembeni mintaszerű magatartása miatt kitüntetésre különösen méltónak bizonyult.
Délután az ott időző német „Auto Park” legénységével megtartottuk a Szentföld legelső football mérkőzését, szépszámú közönség jelenlétében. A történelem számára feljegyzem, hogy a piros-fehér-zöld trikóban játszó magyar fiúk 10-1 arányban győztek a németek ellen. A magyar csapatban csupa budapesti játékos szerepelt. Mérkőzés után a németek sátraiban cigányzenénk mellett sokáig elszórakoztunk.
Május 1. Korán reggel a katona- és cigányzene hangjai ébresztenek fel. A Munka ünnepét köszöntjük. A frontról hozzák az első angol foglyokat, jól öltözött intelligens fiúk, lehetnek vagy 300-an, rajtuk kívül sok ló és teve lett a zsákmány. Igaz élvezettel nézegetjük a magas növésű angolparipákat.
„Térzene” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Dacára a nagy hőségnek, az egészségi állapot kielégítő, az első betegedés május 5-én fordul elő, kiütéses tífuszt állapítanak meg egy bajtársunkon, ki pár napra a kórházba szállítása után áldozata lett súlyos bajának. Az egész legénységet fertőtlenítették, megfürdetik. A hőség mindig nagyobb, már 50–60° Celsius között váltakozik. Nappal állandóan szél van, ami a forró homokot, tüzes levegőt vágja az ember arcához, szinte ég a természet. Étvágyunk már nincs, csak szomjazunk, minden percben, erőtlenek vagyunk, lesoványodva, minden felesleges hús leizzad rólunk, pedig a vizet kimérve kapjuk, a gépekkel hajtott kutaknál sorba kell állni a vízhordó tevéinknek, míg végre órák múlva rájuk kerülhet a sor. A víz a legbecsesebb kincs itten, a kutakat úgy őrzik a fegyveres őrök, mintha lőportorony volna.
Jeruzsálem
23-án délután indultunk Jeruzsálembe. A táborban csak a betegek és az őrök maradtak. Gyalog – takarónkat, szükséges holmijainkat hátizsákokba rakva – vágtunk neki a körülbelül 80 km-es útnak. Hegyeken-dombokon át értünk éjszaka „Daharija” faluhoz, hol az éjszakát töltöttük. Az út szélén levő faházikókban lakik egy öreg török kapitány, „a hadtápfalu” parancsnoka, ki a legnagyobb előzékenységgel kínál meg bennünket friss vízzel. A fügefák árnyékában heverészve töltjük a nappalt, estefelé tovább megyünk Hebron felé.
„Útban Hebron felé” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Az út teljesen kihalt, elvétve találkozunk kisebb tevekaravánnal, kik Bir-Sebára igyekeznek. Alkonyatkor érjük el Hebron városát.
A város egy kies fekvésű völgyben fekszik, körülvéve olajfáktól zöldellő hegyekkel. Hebron a világ legrégibb városa, lakossága túlnyomóan zsidó, csak kis része arab. Bevonulásunk után a lakosság körülvesz – a zsidók nagyrésze németül beszél és élénken kínálják a jó „zioni” borokat, pálinkát, kenyeret. Az éjjelt a temető mellett levő kertben töltjük, a temető még az ókorból van, nem messze tőle a híres Mecset, hol a muzulmánok őrzik Ábrahám, Jákob, Izsák, Sára, Lea és Rebeka kriptáit. Sajnos ezeket „hitetlen” nem nézheti meg, itt a még mindenütt bevált „baksis” sem használt. Roppant érdekes a bazárnegyed szűk sikátoraival, hol orrfacsaró bűz van.
Hebron,1916
(Forrás: www.palestineremembered.com)
Másnap délután tovább haladva érünk egy az úttól bal oldalt, hegyen fekvő orosz kolostorhoz. A lakatlan épületben töltöttük az éjjelt. Regényes úton, magas kőfalak között haladva, másnap délután érjük el Betlehem városát. Az út szélén, pompás keleti stilban épült paloták előtt levő Tantur hegyen épült „Máltarend” kolostorhoz érünk, hol jelenleg beteg német katonák üdülnek. A kolostorból szép kilátás nyílik Betlehemre és a távoli mélyen fekvő Holt-Tengerre. Az épület előtt dideregtük át a hűvös éjjelt – reggel korán indulunk a Szent Város felé.
Jeruzsálem
Ha az ember Betlehem felől jön, az első kép, amit a városról lát, feledhetetlen látványt nyújt. Minthogy maga a város több hegyen épült csak a magasan fekvő részei láthatók. Mindjárt szembe ötlik a város elején fekvő Sion hegyén épült monumentális katholikus templom, a régi várost körülövező falak, a háttérben az Olajfák hegye, köröskörül a modern épületekkel létesült, „kolóniák”. Az úton már vár ránk a törökök díszszázada zenével – ennek hangjai mellett vonulunk a német kolónia előtti térségre, hol fogadásunkra megjelent osztrák–magyar konzullal együtt lefényképeztek bennünket.
„Az osztrák–magyar konzul fogad Jeruzsálem előtt” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
A város legszebben felépített részén, a német negyeden haladunk át, a német lakosság őszinte lelkesedéssel, virágesővel fogadott. Nagyon szép fogadtatásban volt részünk – nem vártunk rá – annál büszkébben lépdeltek a fiúk a teljesen új sárga vászonruhában.
A Sion hegy mellett felhaladva értünk a Jaffa-kapuhoz, itt balra fordulva a főutcán a Deutsches Palestine Bank épülete előtt masírozva, a bámész, csodálkozó törökök, zsidók, arabok sorfala között értünk a Damaskusi-kapunál levő Deutsches Szent Pál Hospicba, hová a legénység nagyrésze lett beszállásolva.
A Deutsche Palestine Bank 1920 körül
(Forrás: www.reddit.com)
A kisebbik rész, a nem messze levő osztrák–magyar Pilgerhausba kapott szállást. Pompás helyünk volt, 10–15-en egy csinosan berendezett szobában. Még aznap megnéztük a Szent-Sír templomát.
„A Szent Sír templom előtt” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Másnap, 28-án reggel kezdődött a programunk lebonyolítása osztrák és magyar szerzetesek kalauzolása kíséretében. Első nap a Vilmos császár által építtetett „Szent Maria” templomban hallgattunk zenés misét. A gyönyörű templomot ez alkalomra a Monarchia összes országai tartományainak címereivel, színeivel feldíszítették. Mise alatt a kóruson cigányzenénk a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű éneket játszotta, amit egy pesti zsidó fiú érces hangon énekelt. Mise után a templom alatt levő kriptát néztük meg, itt volt Szűz Mária kedvenc tartózkodási helye.
II. Vilmos császár, aki Poroszország régebbi tartományai evangélikus egyházának legfelsőbb kormányzója volt, és Augusta Victoria császárné a jeruzsálemi Megváltó evangélikus templomának felavatása után
(Forrás: Wikipedia)
Nem messze a templomtól az „Utolsó vacsora” ódon termét tekintettük meg a török hatóság jóvoltából – a velünk lévő szerzetesek sem látták még. Keskeny lépcsőn felhaladva érünk a hatalmas oszlopoktól támogatott üres terembe. Semmi emlékeztető kép, vagy írás nincs a csupasz falakon. „Kaifás” főpap házában a szent emlékek között feltűnt a Szent Lukács által festett „Szűz Mária” kép, ami már több mint 1900 éves és meglehetős jó állapotban van.
„Az »utolsó vacsora« palotája előtt” – kép a naplóból Somogyi Lajos képaláírásával
Délután csoportokra osztva egy-egy vezető kíséretében indultunk el. Utunk ezúttal a kereszténység legnagyobb emlékéhez, a „Via Dolorosához” vezetett. Krisztus szenvedésének „Stációit” kerestük, a helyeket, hol a keresztények számára az örök emlékű tragédia lejátszódott. Ha a Kidron völgyétől jövet áthaladunk az „István kapun”, a szűk utcába hamar elérjük az épületet, hol az első „Stáció” van – itt kezdődik a Via Dolorosa: a Fájdalom útja. Itt ítélkeztek a zsidó nép főpapjai, írástudói és vénei a Megváltó felett, és adták át Pontius Pilátusnak. Ez emlékezetes helyet – épp úgy a többi Stációkat – márvány emléktáblával jelölték meg. Az emléktáblával szemben van a francia „Sion” nővérek kolostora, a kolostor kis kápolnáját egy volt zsidóember építette.
Az utcán van az úgynevezett „Ecce Homo” ív – valószínűleg egy római diadalkapu maradványa –, az egyik vége a kápolna márvány oltárába van beépítve, a nővérek állítása szerint e helyen állt Krisztus. Nem messze e helytől mutatják a Krisztust őrző római katonák pihenőhelyét, a hatalmas kőkockákon tisztán láthatók a katonák által kivésett „malom” játék vonalai, mint ahogy manapság a gyerekek a fapadokba bevágni, rajzolni szokták.
Tovább haladva a Via Dolorosán, a Damaskus kapun átvezető utcába érünk, a keresztezésnél jobb oldalt van az osztrák–magyar zarándokház. Szembe vele harmadik Stáción, hol Jézus a kereszt súlya alatt összeroskadt. Egy, az utcára nyíló kiugró háznál van a negyedik Stáció, hol Jézus az anyjával találkozott. Itt egy keskeny utca lépcsőin felfelé haladva, egy piszkos fedett, vásári zajtól hangos bazár-utcába érünk, itt van az ötödik Stáció, [ahol] Simon a másodszor összeroskadó Jézustól elvette a keresztet. A zajos, tarka tömegben utat törve, a füstölt halaktól büdös, zöldség, szeméttel teleszórt utcán érünk a hetedik Stációhoz, a Porta Judiciariához, az „Igazság kapujához”, hol Krisztus a városból kiért és harmadszor roskadt össze a kereszt súlya alatt, a lépcsőn tovább menve elérjük a német „Johanniter Hospicet”, a közelében levő görög kolostor falán levő fekete tábla a nyolcadik Stációt mutatja, hol Krisztus Jeruzsálem gyermekeihez beszélt. A „Via Dolorosa” utolsó Stációi a Szent Sír templomában vannak.
Következő rész: „Nem ilyeneknek képzeltük és bizony sokan bevallották csalódásukat…”
Összes rész: Somogyi Lajos első világháborús naplója
