Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
A naplóíró 1915 júliusának a végén a Doberdó szomszédságában tölti hadifogságát, így folyamatosan reflektál a harcok zajára. Gondolatai szüntelenül visszatérnek harcostársaira és az otthoniakra, a véleménye továbbra is igen kritikus a sajátjait illetően. A folyamatos esős időben a sátorban a földön fekve megbetegszik. Augusztus 6-án végre elhagyhatja a front melletti karanténtábort és társaival elindulhat Olaszország belseje felé.
Az olaszországi Torre folyó egy olyan jellegzetes alpesi folyó, amely esős időszakban hihetetlenül gyorsan képes nagy vízmennyiséget eljuttatni a tengerhez, míg normális esetben szinte száraz lábbal átkelhetünk rajta. Jelentősége azért nagy, mert határt képez. Jellegzetesen csak az első világháborús szerepét szoktuk emlegetni, viszont a folyó ennél sokkal régebb óta jelezte a Habsburg Birodalom határát. Ezen beszámoló a Torre mentén és közelében húzódó határ pár – ma is látható – emlékét mutatja be.
A hadifogság a Doberdó borzalma után eleinte szinte idillinek tűnik. A szerző nagyon jól érzi magát és próbál számot vetni a fronton szerzett élményeivel. Igen sarkos véleményt fogalmaz meg saját paraszti származású bajtársairól, ami a nagyvárosi művelt iparos társadalmi előítéletét tükrözi.
A m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred az orosz, román és olasz frontokon harcolt a Nagy Háborúban, s legendás hírnévre tett szert a Magyarós-tető elleni rohamtámadás végrehajtásával, az úzvölgyi temetőjének a története pedig napjainkban is visszatérő téma. Az első világháborút követően, 1922-ben az új hadrendben a 13. sorszámot kapta a Miskolcon állomásozó gyalogezred. A két háború között többször is felvetődött, hogy a 13-as szám helyett a régi nagy elődökhöz hasonlóan, a 10-est viselhessék a miskolci honvédek. Az írásomban ezeket a kezdeményezéseket vizsgálom.
1915. július 18-án kezdődött a 2. isonzói csata, amelynek az első napján a naplóírónak igen kétségbeesett helyzeteket kellett túlélnie. Kisebb sebesüléseket is szenvedett, majd a kaotikus viszonyok között július 19-én olasz hadifogságba esett. A naplót eközben is végig vezette, és igen drámai pillanatokat örökített meg. A fogság viszont sokkal jobbnak ígérkezett, mint amire számított.
Hadifogságba kerülni az első világháború során nem jelentett életbiztosítást, és ez különösen érvényes volt a harcok szabdalta, járványok dúlta Szerbiára. Néhány zentai és környékbeli hadifogoly tragikus sorsa jól végigkövethető a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár őrzésében lévő, online is elérhető egyházi holttá nyilvánítási eljárások során keletkezett iratok alapján.
1915 júliusában a naplóíró megtapasztalja a doberdói mindennapok véres valóságát. Személyes veszteségként is érinti már a háború, barátait is elveszti a harcok során. A napló egyre sötétebb hangulatot rögzít, a háború mindennapos borzalommá változott. Gunesch szerencsés megmenekülése után Doberdó faluba is eljut, útközben pedig temetőket is látogat. A „kultúra hiánya” mellett (16 nap óta ugyanazt az alsóneműt viseli) a mindennapi élelem és cigaretta megszerzése továbbra is a legfontosabb kérdések közé tartozik.
Az első világháború centenáriumának elmúltával nem ért véget az újabb és újabb értékes források feldolgozása és kiadása. Mindig ritkaságszámba megy, ha egy közkatona veti papírra élményeit, átélt borzalmait. Így vagyunk ezzel a D. Szakács Anita által sajtó alá rendezett és szerkesztett hatkötetes naplóval is, amely idén tavasszal a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára gondozásában került kiadásra, és ifj. Munczy Béla fiatal cigányprímás emlékeit taglalja az 1916. május 24. – 1918. február 23. közötti időszakból, az olasz és orosz harctérről. Munczy részt vett a 6–8. isonzói csatákban és az 1917-es Kerenszkij offenzíva harcaiban is.
Hősünk elhagyta első állomáshelyét és elindult a Doberdó felé. Útközben jókat eszik, de az új helyszínen már egyáltalán nem olyan nyugodalmas az élet, mint a karintiai hegyekben. Feltűnnek az első kritikus megjegyzések, igaz, a naplóírónak egyelőre még sikerült sérülések és veszteségek nélkül átvészelnie a harcokat.
1914-ben komoly védelmi erődítést építettek ki Budapest védelmére, amely nagyrészt az akkori Budapest határain kívül húzódott. Így érintette többek között Pestszentlőrincet is, ahol a kiképzésre érkezett újoncok és lövészetet gyakorló polgárőrök mellett megjelentek a háború első szakaszában a főváros védelmére rendelt tüzérek is. A Nagy Háború alatti Pestszentlőrincet bemutató sorozatom következő részében erről a védvonalról lesz szó.
Legutóbbi kommentek