2021-ben Molnár Tibor gondozásában Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg a Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára című kötet. A szerző új könyvében túllép a háborús veszteségkutatás eddigi polgári és katonai forrásain és egy szinte ismeretlen, de rendkívül gazdag és sok érdekességet kínáló egyházi forrásanyag segítségével új aspektusból ad képet a Bácska első világháborús emberveszteségéről.

„Ha ütközetben esett el: Mikor? Hol? ? Milyen sebbel? Olyan volt-e a sebe, hogy felgyógyulása ki volt zárva? Nem vitték-e kórházba? Biztos, hogy meghalt? Nem tévedett-e a személyében? Ki temette? Hol a sírja?" – ilyen és ehhez hasonló kérdések sokaságára kellett választ adni a tanú-meghallgatások során azokban a holttányilvánítási eljárásokban, amelyek alapján Molnár Tibor legújabb vaskos kötete készült.

A szerző 1999 óta folytat nagy háborús veszteségkutatásokat és jelentet meg a témában kiadványokat. Az elmúlt 22 év során kiadott hat kötetében fokról fokra haladva dolgozta ki az első világháborús veszteségkutatás módszertanát. A Délvidéken szűkebb hazájából, Zenta környékéről indult és a Tisza mente vonalán haladva kutatásait végül a teljes Bácska területére kiterjesztette, ami a történelmi Bács-Bodrog vármegyének a trianoni békeszerződéssel a Szerb–Horvát–Szlovén, később Jugoszláv Királysághoz csatolt területét jelenti, s jelenleg Szerbia részét képezi.

Molnár Tibor 1966-ban született Zentán. Az elemi- és középiskoláit is itt végezte, 1986–1991 között Szarajevóban volt egyetemi hallgató, egyetemi oklevelet 1993-ban szerzett. 1991-ben lett a zentai Történelmi Levéltár munkatársa: 1993-ban segédlevéltárosi, 1994-ben levéltárosi képesítést szerzett. 2011-ben főlevéltárosi címet nyert. Tagja a Vajdasági Levéltáros Egyesületnek, a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének, a Magyar Levéltáros Egyesületnek, valamint a Tiszántúli Történész Társaságnak. Kutatási területe az első és második világháborús délvidéki emberveszteségek, katonatemetők, valamint az 1944–45-ös magyarellenes atrocitások története, továbbá a bácskai Tisza mente XIX-XX. századi gazdaság- és társadalomtörténete. Nagy háborús kutatásainak az eredményei rendre megjelennek a Nagy Háború Blogon is, amelynek 2012-től lett állandó munkatársa. Az egyik legtermékenyebb szerzőnkként eddig 39 írása jelent meg az oldalunkon. 2020-tól bekapcsolódott a blog Facebook oldalának szerkesztésébe is, ahol „délvidéki tudósítónk”-ként találkozhatnak olvasóink a posztjaival.

A háborús veszteségeket érintő korábbi kutatásai és kötetei a polgári, valamint a katonai közigazgatás által keletkeztetett levéltári forrásokra épültek. Új kötetében a veszteségkutatás szempontjából eddig teljesen ismeretlen forrásbázishoz nyúlt: ezek a római katolikus egyház által keletkeztetett holttányilvánítási iratok. A 2010-es évek második felében fedezte fel az ezekben az iratokban rejlő lehetőségeket. Dr. Lakatos Andor, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár vezetőjének egyik előadásából értesült a Kalocsai Érseki Főszentszék által keletkeztetett iratokról. Ezek között találhatóak a főszentszéki peres akták, amelyeknek egyik egységét képezik a holttányilvánítási perek iratai.

2017-ben kezdte el szisztematikusan átnézni az általa korábban is kutatott településekre vonatkozó iratokat. Ebben óriási segítséget jelentett számára, hogy a kalocsai levéltár munkatársainak köszönhetően az iratanyag digitalizálásra került és elektronikusan is kutatható. Otthonról, a saját számítógépéről online is el tudta végezni az iratanyag településenként történő átvizsgálását és a számára releváns iratok kigyűjtését, majd feldolgozását.

Már az iratanyag kezdeti kutatása során rájött, hogy az egyes települések hősi halottjai között fontos kapcsolatokat lehet felfedezni: ugyanabban az alakulatban szolgáltak, ugyanazt a hadiutat járták be, ugyanott, ugyanabban az összecsapásban estek el, vagy egy helyen estek hadifogságba stb. Az egyes személyek sorsából így álltak össze nagyobb történetek, s rendre kiderült, hogy az egyedi tanúvallomások segítségével eddig ismeretlen, vagy kevésbé dokumentált jelentős katonai események rekonstruálhatók.

Az első ilyen nagyobb horderejű, az iratanyag segítségével megtalált és feltárt háborús történet a Szávakölpénynél 1914. szeptember 6-án a szerbek által brutális kegyetlenséggel kivégzett 43 hadifogságba esett szabadkai 4-es népfelkelő huszár megrázó erejű története volt. Az ebből született írást Huszárballada címmel 2017. szeptember 6-án, az események 103. évfordulóján közöltük le a blogunkon. A kalocsai iratanyagban 7 kivégzett huszár esetén maradtak fenn a holttányilvánítási iratok, amelyek tanúvallomásaiból aprólékos pontossággal rekonstruálni lehetett a Szávakölpénynél történt drámai eseményeket.

A kötet borítója

Molnár Tibor most megjelent kötetének az anyagát a 2017–2018-ban településenként összegyűjtött és egybeszerkesztett, az említett egyházi forrásokból származó bácskai vonatkozású kutatási adatok képezik. A szerző a könyv figyelemfelkeltő latin nyelvű címével „In nomine Domini!” – „Az Úr nevében” is a polgári és a katonai közigazgatási és bírósági eljárásokkal szemben, ahol az állam, vagy az uralkodó nevében született az ítélet, az Isten nevében kimondott, egyházi jellegű gyakorlatra és forrásokra kívánt utalni. A katolikus holttányilvánítási peres eljárások végén egyébként a Kalocsai Érseki Főszentszék a Szentháromság nevében mondta ki az ítéletet. A cím eredete és magyarázata a kötetbe nem került bele, ami a mai fiatalabb generáció, vagy a történelem iránt kevésbé érdeklődő, de a saját őseire kíváncsi olvasó számára már nem lehet mindig egyértelmű, ezért javaslom ezt megfogalmazni egy esetleges következő kiadás esetén.

Molnár Tibor új kötete a korábbiakhoz hasonló, „klasszikus” felépítést mutatja: rövid bevezető után a Bácskából kiegészített osztrák–magyar gyalogsági és lovassági alakulatok áttekintő történetét ismerhetjük meg, amit a római katolikus egyházi holttányilvánítási eljárás bemutatása követ, kiegészítve konkrét gyakorlati esetek ismertetésével, majd a könyv meghatározó részét képező településenkénti adattár következik, ezt egy összegzés követi, s legvégül a felhasznált irodalom és levéltári anyag bemutatása zárja a kötetet.

A szerző bevezetőjéből (9–10. oldal) már megtudhatjuk, amit majd az eljárás részletes bemutatása fejezet még bővebben kifejt, hogy ti. az egész katolikus egyházi holttányilvánítási eljárásra miért került sor, s miért keletkeztek ezek a számunkra oly nagy jelentőségű dokumentumok. A római katolikus egyházi joggyakorlat szerint, amennyiben az özvegy újabb egyházi házasságot akart kötni, akkor ehhez külön egyházi holttányilvánítási eljárást kellett lefolytatni, amelynek során teljes erkölcsi bizonyosságot kellett szerezni arról, hogy az eltűntként nyilvántartott katona valóban életét vesztette a háború során. Bács-Bodrog vármegye, így az elcsatolt Bácska esetében is a Kalocsai Érseki Főszentszék volt illetékes a holttá nyilvánítások lefolytatásában és az ítéletek meghozatalában.

A kötet alakulattörténeti fejezete (11–23. oldal) összesen 7 gyalog- és huszárezred történetéről, összetételéről és háborús hadiútjáról ad rövid összefoglalást. A korszak hadkiegészítési rendszere szerint besorozott bácskai katonák többnyire a következő alakulatokban szolgáltak a háború során:
- cs. és kir. újvidéki 6. gyalogezred,
- cs. és kir. zombori 23. gyalogezred,
- cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezred,
- m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezred,
- m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred,
- cs. és kir. 8. huszárezred,
- m. kir. szabadkai 4. honvéd huszárezred.

Az egyházi holttányilvánítási eljárást bemutató fejezetből (25–64. oldal) megismerhetjük, hogy a római katolikus egyházban a házasság szentsége miatt az egyik fél halála esetén a házasság csak úgy volt megszüntethető, s a házastárs új házasság kötéséhez szabad állapotúnak tekinthető, ha az élő fél megyés püspöke vagy érseke holttányilvánítási ítéletet adott ki. Az egyházi vezető által ezzel megbízott egyházi hatóság, esetünkben az érseki főszentszék ezt csak akkor adhatta ki, ha megfelelő vizsgálat után tanúvallomásokból, közleményekből erkölcsi bizonyosságot szerzett a házastárs haláláról. A Kalocsai Érseki Főszentszék 1920. október 16-án 544/1920 törv. szám alatt „Holttányilvánítási perek. Utasítás a felperesnek és a tanúknak kihallgatására vonatkozólag” címmel bocsátotta ki azt az eljárások részletes menetét meghatározó szabályozást. A kötetben megtaláljuk ennek a dokumentumnak az átiratát, ebből származik az írásom elején idézett, a tanúk kihallgatása során feltett néhány kérdés is.

A Kalocsai Érseki Főszentszék holttányilvánítási eljárást szabályozó, 1920. október 16-án 544/1920 törv. szám alatt kiadott utasítása (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár Kalocsai Érseki Főszentszék iratanyaga)

A gyakorlatban az özvegy (az eljárás során „felperes”) az eljárást azon a plébánián kezdeményezte, amelynek területén élt, és a tanúvallomások zömét is ugyanott vették fel. Az összegyűjtött iratokat, a jegyzőkönyveket, valamint a bizonyítékként csatolt lapokat, leveleket, értesítéseket Kalocsára a főszentszéki bírósághoz juttatták el. Az elnökből, jegyzőből és két bíróból álló bíróság meghozta az ítéletet, ami kimondta az eltűnt férj halálát, a felek közötti házasság kötelékének megszűntét, s a nő új házasságkötéshez szükséges szabad állapotát.

Molnár József volt adai lakos 1922. március 31-én kelt holttá nyilvánító ítélete (Forrás: Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár Kalocsai Érseki Főszentszék iratanyaga)

A Kalocsai Érseki Főszentszék az 1920 és 1944 közötti időszakban a Bácska esetében összesen 1334 az első világháború során elesett személyt nyilvánított egyházilag holttá.

Közülük 33 hadifogoly halálesete köthető az albán hegyek között vezető ún. „balkáni halálmarshoz”, majd a Valonából a hadifogságuk helyszíneként szolgáló olaszországi Asinara szigetéig tartó hajóúthoz, valamint a szardíniai szigethez. A szerző a római katolikus egyházi holttányilvánítási gyakorlatát az ő példájukon keresztül mutatja be. A halálmars bácskai résztvevőinek a történetét a blog olvasói is megismerhették már 2018-ban Molnár Tibor Bácskai hadifogoly golgota című három részes sorozatában, amelynek a kötettel megegyező tagolású első része itt, második része itt, míg a harmadik része itt olvasható. A halálmars történetén belül a bácskaiak golgotája szintén egy olyan esemény, amely kizárólag ebből a forrásanyagból volt megismerhető.

Az Adattár (67–534. oldal) teszi ki a kötet legnagyobb részét. A kalocsai érseki főszentszéki holttányilvánítási iratok alapján 84 bácskai település veszteségi adatai követik itt egymást a települések magyar név szerinti betűrendjében, zárójelben latin és cirillbetűs írással megadva a szerb nevet is.

Külön kiemelendő értéke a kötetnek, hogy rövid településtörténeti áttekintéseket is kapunk, amiből megtudható, hogy az adott település az impériumváltás előtt közigazgatásilag hova tartozott, s ma hova tartozik; hol található; mikor történt a plébániák alapítása, mi a névadója; a templomokat mikor építették, bővítették; mikor indult az egyházi anyakönyvek vezetése; mi volt az 1910-es népszámlálásbeli népessége, nemzetiségi és felekezeti megoszlása. Törekszik a szerző egy–egy korabeli képeslap segítségével is bemutatni az adott községet.

Topolyai települési adatok és az adattár eleje – részlet a kötetből

A holttá nyilvánított katonák nevei betűrendben követik egymást. Egy-egy személy esetén a következő adatokat sorolja fel a szerző: katonai rang, alakulat, születési hely és idő, szülők neve, felekezet, foglalkozás, feleség neve, házasságkötés helye és ideje, hadbavonulás időpontja, a haláleset helye és időpontja, forrás megjelölése. Az adatok többsége a holttányilvánítási iratokból származik, amelyeket a szerző szintén a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárból származó anyakönyvi gyűjtemény irataiból egészített ki.

A településenként összesítő táblázatok zárják ezt a blokkot, amelyekben a szerző vallás, katonai alakulat, foglalkozás, életkor és haláleset éve szerint vizsgálja, összegzi és százalékosan is elemzi az adatokat.

Az adatokat átnézve a legtöbb holttá nyilvánítás – teljesen érthető módon – az 1910-ben 94610 lakosú, akkor a Magyar Királyság harmadik legnépesebb városát jelentő, 90,32 %-ban római katolikus felekezetű Szabadkán történt, 167 esetben. Néhány település és a holttányilvánítási esetek száma: Ada 32, Apatin 58, Bács 16, Bácsordas 27, Bezdán 20, Csantavér 31, Csonoplya 29, Horgos 20, Magyarkanizsa 52, Óbecse 20, Temerin 49, Topolya 34, Újvidék 21, Zenta 71, Zombor 19.

A temerini összesítő adatok – részlet a kötetből

A települési adattár rész kapcsán javaslom a kötet újra kiadása, vagy folytatása esetén az egyes települések sorszámozását, s a holttányilvánítási adatok településenkénti kimutatását. Érdemes lenne az 1910-es népességszám és felekezeti megoszlás szerint is vizsgálni az eljárások arányát, ami társadalomtörténeti szempontból további érdekes eredményeket mutathatna.

Összegzés: az egyházilag holttányilvánított bácskai katonák a számok tükrében fejezet (535–537. oldal) az egyes településenként elvégzett vizsgálatok teljes bácskai területre vonatkozó összesítéseit, százalékos vizsgálatait tartalmazza, amelyek Molnár Tibor köteteinek elmaradhatatlan és nagyon fontos részei.

Az alakulatonkénti összesítésből például megtudjuk, hogy a vizsgált személyek közül a legtöbb bácskai, 632 fő, az osztrák–magyar cs. és kir. „közös” haderőben szolgálva vesztette életét; a M. Kir. Honvédségben pedig 505-en. 197 személy esetében az eljárás során nem derült ki az alakulat. A fegyvernemek közül az 1334 személyből a meghatározó többség a gyalogságnál szolgált: 1049 fő (78,63 %). A legtöbb holttá nyilvánított katona a m. kir. szabadkai 6. honvéd és népfelkelő gyalogezredben teljesített szolgálata során vesztette életét (271 fő, 20,31%), amelyet a cs. és kir. 86. gyalogezred (258 fő, 19,34%) követ.

Foglalkozásukat vizsgálva az 1334 fős teljes adatmennyiség alapján 718 fő (53,83%), viszont a 915 fő ismert foglalkozási adat alapján (419 fő esetén nem ismert a foglalkozás) 78,46%-uk volt mezőgazdaságból élő földműves, ami a korabeli Magyarország éléstárának számító gazdag bácskai területek ismeretében nem meglepő. Az iparosok, kereskedők számaránya is számottevő, 190 fő, ami 14,25%, illetve az ismert foglalkozásúak alapján, az előző logika szerint, 20,76%-ra tehető.

Korcsoport szerint a döntő többség, 730 fő (54,73%) a 21–30 éves korosztályba tartozott, őket a 31–40 éves korcsoport követi, ami 495 főt (37,10%) jelent. Érdemes lenne esetleg megvizsgálni a korcsoportokat évenkénti bontásban is, mert egy másik vizsgálat azt mutatta, hogy egy adott háborús helyszínen, adott időszakban a legfiatalabb, 19, 20, 21 éves korosztály veszteségi aránya (15,79%; 20,68%; 6,02%) a legmagasabb.

A haláleset éve szerint az 1914-es és az 1915-ös háborús évben esett el a legtöbb bácskai katona: 317 fő (23,76%), illetve 463 fő (34,71%). Ha azt nézzük, hogy az 1914-es év tulajdonképp még egy fél háborús évnek sem tekinthető, akkor a legnagyobb veszteségeket mindenképp az első háborús évben szenvedte el a bácskai terület lakossága is.

A haláleset helyszíne szerint a Bácskából besorozott vizsgált katonák esetén az orosz hadszíntéren és hadifogságban elhunytak száma a legmagasabb, 805 fő (60,35%), amit a szerb és montenegrói hadszíntér és hadifogság követ 267 fő (20,01 %).

Összességében megállapíthatjuk, hogy magyar és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű és példaértékű az a kutatómunka, amit a mai Magyarország határain túl Molnár Tibor folytat. Új kötetében különleges és rendkívül adatgazdag új típusú források segítségével az egyes bácskai személyek sorsán túl katonai alakulatok, háborús események eddig ismeretlen történeteit is bemutatja az olvasóknak. A szerző a kötettel a háborús veszteségkutatások folytatásához egy olyan újonnan bevonható forrástípusra hívja fel a figyelmünket, amelynek a feltárása a Kárpát-medence egésze esetében is a feladatunkat kell, hogy jelentse. Ez olyan új és gazdag eredményeket hozhat, amit a jövőben a világ bármely pontjáról elérhető online adatbázisként is célszerű közzétenni.

* * *

A Délvidékiek a nagy háborúban sorozat 4. köteteként megjelent mű a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alap támogatásával látott napvilágot.

Molnár Tibor: In nomine Domini! A Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára
Délvidékiek a nagy háborúban sorozat 4.
Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2021. 540 oldal
ISBN 978-86-80644-35-6