A Nagy Háború

Halálmars és asinarai hadifogság az egyházi holttányilvánítási iratokban 3/3. rész

A szerb hadifogságba esett osztrák–magyar hadifoglyokra rendkívül nehéz sors várt. Szerbia 1915. novemberi elfoglalása és a szerb hadsereg visszavonulása után a helyzetük még tovább romlott, amikor a visszavonulók a foglyaikat is magukkal hurcolták. Az albán hegyeken és tengerparton keresztül vezető halálmars és az Asinara szigetére vivő hajóút során, majd a hadifogságban rengetegen életüket veszítették. A témára Margittai Gábor és Major Anita kutatásai hívták fel a figyelmünket. A Kalocsai Érseki Főszentszék bíróságának a holttányilvánítási iratai alapján a bácskai születésű elhunytak halálának a történetét mutatjuk be.

Akik a szigeten haltak meg

ABT MÁTYÁS 1881-ben született Kerényen (Bács-Bodrog vm.). 1905-ben vette feleségül Tóth Katalint, a házasságból négy gyermek származott. A mozgósításkor a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezredhez vonult be, amellyel a szerb hadszíntérre került. 1914 őszén eltűnt. Felesége 1931-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. A kerényi plébániahivatalban az 1931. október 11-én tartott kihallgatáson a következőket mondta:

„Férjem a mozgósításkor bevonult a 30-as honvédekhez, s rögtön a szerb frontra került, ahol a háborúban már december elején szerb fogságba került. Nišből írt levelezőlapján írja, hogy havonta kétszer is szokott lapot küldeni, amelyeket én tényleg meg is kaptam, de ezen egy kivételével megsemmisítettem. Amidőn december hónapban Belgrádot elfoglalták, a hadifoglyokkal Olaszországba került. A csatolt lapon az olasz fogolytábor lelkésze férjem nevében pénzt és csomagot kért, hogy jobb táplálkozás által testi ereje gyarapodjék. Miután a lap helytelenül volt címezve, csak augusztusban kaptam meg a február 13-áról keltezett lapot, csomagot nem küldtem el. A Vöröskereszt Egyesület Olaszországból értesített, hogy férjem 1916. február 28-án már meghalt. Ezen értesítést 1916. október 20-án kaptam meg.”

Az özvegy a vizsgálóbizottságnak bemutatta a Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal 1158/H./625 sz. átiratát, amelyet Kerény község elöljáróságához intéztek:

„Az 1510. számú átiratukra hivatkozva mellékelten visszaküldjük a becsatolt levelezőlapot. Véleményünk szerint az olasz fogságban elhalt Abt Mátyás azonos a kerényi illetőségűvel és hasonnevűvel, mert a levelezőlapot folyó év február 13-án írták, a haláleset pedig február 28-án következett be, a fogolylapon is olvasható, hogy az elhalt fogoly 1881-ben Kerényen született.”

Az ügyben Karch Ferenc és Gauder József tanúskodtak, akik nem tudták egyértelműen megerősíteni Abt halálának tényét. Karch Ferenc a következőket nyilatkozta:

„Abt Mátyással a mozgósításkor a 30-as honvédekhez Budapestre vonultam be és szeptember 12-én a marssal a szerb harctérre kerültünk. A fő támadást 1914. november 6-án intéztük, ezen ütközetnél Abt is részt vett. Kragujevác felé vonultunk. Úgy december közepe táján 1914-ben megkezdődött visszavonulásunk. Mikor Klenakon a csapatok találkoztak, Abt Mátyás már nem volt sehol található. Ugyanakkor Triffner Mihály és Neugebauer Ferenc kerényi lakosok is szerb fogságba kerültek. Gondolom, hogy Abt Mátyás is ugyanakkor fogságba esett.”

Gauder József vallomása is hasonló tartalmú volt:

„Abt Mátyással együtt 1914-ben a mozgósításkor Budapestre a 30-as honvédekhez vonultam be. Abt az ezreddel mindjárt a szerb frontra került, én csak szeptember 14-én, a 78-as menetzászlóaljjal kerültem a frontra. November 7-én a főcsapattal egyesítettek és ott találkoztam Abt Mátyással. November 21-ig vagy 22-ig minden nap találkoztam Abttal. 22-én támadásunk volt, és ezen támadás alatt Abt eltűnt. Többet nem láttam. Egyebet nem tudok.”

Az egyházi hatóság – mérlegelve a bemutatott bizonyítékokat és vallomásokat – 1931. október 19-én úgy ítélt, hogy Abt Mátyás 1916. február 28-án elhunyt olasz fogságban.

 A Szardínia melletti Asinara térképvázlata a hadifogolytáborokkal
(Margittai Gábor: A Szamár-sziget szellemkatonái c. kötetéből)

BECK ÁDÁM 1885-ben született Borócon (Bács-Bodrog vm.), 1906-ban kötött házasságot Mattesz Erzsébettel. 1914-ben vonult hadba, eltűnt a háborúban. Felesége 1920-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Az asszony az 1920. április 7-én tartott meghallgatáson elmondta, hogy férje haláláról először keresztkomájuktól, Flock Jakabtól szerzett tudomást. Később hivatalos értesítés is érkezett:

„.Hivatalos halotti levelet a községnek küldte a szerbiai Vöröskereszt. Ekkor hivatott a jegyző. Mi azonban már tudtuk, hogy Olaszországban halt meg. A név, az ezred, születési illetőség, a katonai sorszám és az állításának ideje, minden egyezett. Csak mivel tudomásunk volt, hogy Olaszországban meghalt és mégis Szerbiából érkezett a halotti levél, ezért Vupcza Kálmán volt boróci jegyző visszaküldte.”

Az első kihallgatott tanú Bauer István elmondta, hogy Beckkel a fogságban ismerkedett meg. Együtt kerültek Asinara szigetére:

„Ahogy megérkeztünk még egészséges volt és így egymás mellett feküdtünk egy sátorban. Három-négy napig még elég jól érezte magát. Úgy negyedik nap este panaszkodott, hogy sokat kell szükségre mennie. Éjjel kért, hogy segítsek neki, amire Kliszhahn János cseh születésű és illetőségű sorstársunkkal ketten kisegítettük. Onnan visszatérve mindig rosszabbul lett. Reggel láttam rajta, hogy a halálos bajnak jelensége, az arc megfeketedése már jelentkezett nála. Reggel átadta nekem imakönyvét, tükrét és fésűjét azon utasítással, hogy imakönyvét feleségének adjam át.”

A kérdésre, hogy feleségének üzent-e valamit, a tanú elmondta Beck utolsó üzenetét:

„Meg kell halnom, küld köszöntésemet hozzátartozóimnak és mond meg, hogy milyen volt sorsunk és utolsó óráim.”

A vizsgálóbiztos kérdésére, hogy holtan látta-e Becket, Bauer elmondta:

„Ha valaki megfeketedett és meghalt, azonnal a tömegsírba tették, ahová éhtífusz és kolera folytán naponta úgy 130-an kerültek be. Így halva nem láttam már a kórházba. A tömegsírt többször meglátogattuk az ismerősökkel.”

Az ügyben Traub Ferenc a következőt vallotta:

„Betegen feküdtem a kórházban, Beck Ádám más kórházban feküdt. A két kórházban igen sok halott volt és így a kettőből egyet alakítottak úgy, hogy Beck Ádám kórházából a még élőket áthozták hozzánk. Egy sátorba került velem Lári Jakab protestáns katona – aki járeki születésű, ha jól tudom – és az kérdezett engem, hogy hová való vagyok. Megmondtam neki, hogy boróci vagyok. Akkor kérdezte tőlem, hogy ismerem-e Beck Ádámot? Megmondtam neki, hogy földim. Erre ő tudomásomra adta, hogy tegnap halt meg.”

A harmadik meghallgatott tanú az özvegy által említett Flock Jakab volt, aki elmondta, hogy nem volt szemtanúja Beck halálának:

„.Bauer István elmondott nekem mindent, amit tudott. Később mások is mondták, hogy meghalt. Én pedig betegápoló voltam, és így minden beteget ismertem. Ezen hivatásomnak éltem 5 hónapig. Amikor a két kórházból egyet alakítottak, nem feküdhetett máshol, mind azon a kórházban, melyben szolgálatot teljesítettem. Én pedig sohasem találtam rá, sem a csapatához nem került vissza, ahová mindazokat visszahelyezték, akik újra egészségesek lettek. Ezt a halálesetet meg is írtam a boldogult nejének.”

Az előadott bizonyítékok és vallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1920. szeptember 23-án kelt ítéletével holttá nyilvánította Beck Ádámot.

BENCSIK MÁTYÁS 1888-ban született Apatinban (Bács-Bodrog vm.), 1908-ban vette feleségül Walter Annát. 1914-ben vonult hadba, a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred kötelékében a szerb hadszíntérre került. 1914. december 6-án Kragujevacnál esett hadifogságba. Nišben, majd Paraćinban raboskodott. Részt vett a halálmenetben. Felesége elmondása szerint – 1920. október 16-án, az apatini plébániahivatalban a vizsgálóbizottság előtt – 1916. január 4-én tették partra Asinara szigetén. Az asszony tudomása szerint kolerában hunyt el 1916 februárjában.

Az ügyben meghallgatott tanú, Leibrecht Antal a következőket vallotta:

„Asinara szigetén egy sátor alatt voltam vele, 1916. január 3-tól úgy két hétig. Akkor tífusz-betegség miatt Bencsik kórházba került. Február közepéig kórházban volt és akkor meghalt. Holtan nem láttam, de az ápolóktól hallottam, hogy meghalt. Közös sírba kerültek, s így sírját nem tudom, keresztet sem kaptak. Nem hagyott hátra semmit sem, mert már annyira összerongyolódva volt, hogy nem volt mit elvenni tőle. Haza is írtam a feleségemnek, hogy a Bencsik meghalt, de ez a kártya elveszett.“

Az ügyben meghallgatott másik tanú, Konrád Ferenc nem volt szemtanú, de ő is a szigeten raboskodott, és hallomásból tudott Bencsik Mátyás haláláról.

Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1921. december 1-jén kelt ítéletével holttá nyilvánította Bencsik Mátyást.

CZÉRNA JÁNOS 1886-ban született Magyarkanizsán (Bács-Bodrog vm.), 1910-ben vette feleségül Varga Annát. 1914 júliusának végén vonult be a m. kir. 6. szabadkai honvéd gyalogezred III. zászlóaljához, amellyel a szerb hadszíntérre került. 1914 decemberében hadifogságba esett, ahonnét utoljára 1915. május 9-én jelentkezett. Felesége 1923-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását, vallomását egy Zala Pétertől 1916 őszén kapott levéllel támasztotta alá.

Az ügyben Bogdán Mihály 42 éves napszámos tett vallomást:

„Czérna János haláláról, mint szemtanú, nem tudok. 1914 december vége felé találkoztam vele, már szerb fogságban voltunk Kragujevácon. Onnan szétosztottak bennünket, ő is más felé ment, én is. Mikor 1915-ben a mieink a németekkel együtt Szerbiát megszállták, akkor bennünket egész a tengerig, Valonáig vittek, ott hajóra szállítottak. És Asinarára, egy olasz szigetre vittek, ahol újra találkoztam Czérnával. Ott nem voltunk egy táborban, hanem közel, alig 3-4 kilométernyire voltunk és többször találkoztunk. Asinarára ő január dereka táján érkezett, én meg valamivel hamarabb. Itt azután ő meghalt 1916 áprilisában. Ő is a nagy éhség, kimerültség miatt halt meg, amit Szerbiában szenvedtünk. Én őt betegségben láttam Asinárán, halálánál nem voltam jelen, hanem azt egy Fejér megyei barátomtól hallottam, aki vele is barátságban volt. Ő látogatni ment volna Czérnát, de csak a sírját mutatták meg neki. Onnan visszajövet újságolta, hogy eltemették Czérna barátunkat.”

Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága ítéletében kimondta, hogy Czérna János Asinara szigetén halt meg 1916. április 15-én. A zentai Járásbíróság Czérna Jánost 1929-ben nyilvánította holttá.

FARKAS BERTALAN 1888-ban született Adán, 1914-ben kötött házasságot Komlós Lucával. Mivel férje nem tért haza a háborúból, az asszony 1923-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Vallomásában elmondta, hogy férje 1914. július 27-én vonult be a cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezred III. zászlóaljához, az ezred 12. századba osztották be. Alakulatával Boszniába ment, majd szerb hadifogságba esett. Többször írt, utoljára 1916 márciusában olasz hadifogságból adott életjelet. Az asszony elmondta, hogy a háborút követően Vass Szilveszter adai földműves – aki Farkassal együtt raboskodott – számolt be neki férje sorsáról:

„miután hazajött, személyesen is elbeszélte, hogy milyen életük volt együtt, és hogy férjem halálát az okozta, hogy közvetlenül Olaszországba való átszállításuk előtt 9 darab cibakot kaptak és a tengeri úton tengervizet ittak rá. Mikor Olaszországba értek, már sokan betegek voltak és csak az erősebbek heverték ki. A többi belehalt, köztük férjem is, aki megfeketedett és úgy halt meg. Halva látta, de temetésén nem volt.”

A vizsgálóbizottság előtt tett vallomásában Vass Szilveszter hasonlóan adta elő a történteket:

„Azt tudom, hogy Farkas Bertalan meghalt. Olasz fogságban egy táborban voltunk: Dante táborban, Szardínia szigetén. Az ellátás gyenge volt, gondolom a konzerv-hús ártott meg neki. Vizet nem kaptunk, így aztán tengervizet ittunk étkezés után, az soknak ártott. Holtan nem láttam, a táborból elvitték, s úgy mondták nekem a szanitécek, akik a kórházból hozzánk jöttek, hogy meghalt. Én nagybetegen láttam, egyáltalán nem tudott már magán akkor segíteni. Emléktárgyat nem hoztam tőle, mindent felvittek a kórházba. Feleségemnek megírtam, hogy Farkas Bertalan meghalt.”

A bizonyítékokat mérlegelve a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága megállapította, hogy Farkas Bertalan 1916. március 20-án hunyt el Szardínia szigetén.

 A Campo Perdu tábor Asinara szigetén

GFESZER JÓZSEF 1884-ben született Militicsen (Bács-Bodrog vm.), 1907-ben Bácsordason (Bács-Bodrog vm.) kötött házasságot Arnold Magdolnával. A mozgósításkor a m. kir. szabadkai 6. gyalogezredhez vonult be, és a szerb hadszíntérre került. 1914 végén esett szerb hadifogságba. Felesége 1922-ben Bácsordason kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Az asszony elmondta, hogy a harctérről gyakran írt, de a hadifogságból is 10 lapot küldött – utoljára 1915. október 3-án jelentkezett. Elmondása szerint tanúktól arról értesült, hogy férje meghalt.

Az ügyben meghallgatott első tanú Brandt Lipót 50 éves földműves volt, aki Gfeszer sorsáról a következőket vallotta:

„1915 december havában láttam utoljára Gfeszert, amikor csapataink második betörése alkalmával minket, hadifoglyokat menekülésük alkalmával magukkal hurcoltak a szerbek. Gfeszert teljesen kimerült állapotban a betegek csoportjába beosztva láttam. Véleményem szerint el kellett pusztulnia betegségtől vagy éhségtől, mert ha életben maradt volna, velünk együtt átjött volna Olaszországba. Azóta már szabadnak kellene lennie, ha életben maradt volna.”

A másik meghallgatott tanú, Kaszt József 45 éves bácsordasi napszámos, a következőket mondta jegyzőkönyvbe:

„1915 december havában Valona előtt, midőn a szerbekkel együtt menekülnünk kellett, pihenés közben egy hódsági katonától hallottam, hogy a betegek csapatában van egy földim. Odamentem és Gfesztert ismertem fel benne. Két botra támaszkodva mehetett már csak, és midőn kérdeztem, hogy ők se kapnak-e ennivalót, azt mondta, hogy legalább egy pohár meleg vízhez jutna. Ezután egy kb. 2 km szélességű mocsáron kellett átgázolnunk, melyben már sok halott feküdt, kikre ráléptünk, hogy könnyebben jussunk előre és ne merüljünk egészen térdig a vízbe. Nem tartom valószínűnek, hogy a kimerült, beteg Gfeszer ezen átgázolhatott volna. Véleményem szerint, ha Gfeszer életben maradt volna, ha velünk nem is, de a később érkezőkkel átkerült volna Olaszországba.”

Az ügyben 1922. február 24-én a hódsági r. k. plébániahivatalban vallomást tett Geszler István 37 éves földműves is:

„Gfeszer Józseffel a háború kitörésekor ismerkedtem meg, vele vonultam be, vele voltam a harctéren, vele voltam a fogságban a haláláig. Feleségét a fogságból való hazatértem után ismertem meg. Az egész ügyben sem érdekelve, sem befolyásolva nem vagyok.”

A továbbiakban Geszler, mint szemtanú, határozottan kijelentette, hogy az alperes Asinara szigetén halt meg:

„Gfeszer Józseffel együtt voltam Asinara szigetén Stretti táborban, Olaszországban. Tífuszban halt meg Gfeszer. Láttam holtan őt. Temetésén nem voltam, mert a holtakat kocsikkal az árokba hordták és elföldelték.”

A benyújtott tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1922. április 20-án meghozta ítéletét:

miután Gfeszer József, aki Arnold Magdolnával Bácsordason 1907. április 30. napján házasságot kötött, 1916. elején az olaszországi Asinara szigeten maghalt, a felek közti házasság kötelékének megszűnte bíróilag is megállapíttatik és a nő az új házasság megkötésére szabad állapotúnak nyilváníttatik.”

GULYÁS JÁNOS Zentán (Bács-Bodrog vm.) született 1887-ben, 1912-ben kötött házasságot Gere Kovács Franciskával. A m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be, Szerbiában hadifogságba került és eltűnt. Felesége 1922-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását, amikor a következőket adta elő:

„1912. június 18-án a zentai Szt. Szív egyházban esküdtünk meg Gulyás Jánossal. Néhány hónapig békében éltünk, kilenc hónapig különválva, majd ismét összekerültünk és egész a háborúig békében éltünk. Férjem mindjárt a mozgósításkor bevonult Szabadkára a 6. honvéd gyalogezredhez. Onnan Szt. István napján Szerbiába vitték le. A harctérről sűrűn írt levelet december 14-ig, amikor fogságba került. Legelőször Nišben volt, onnan írt januárban és azután kb. minden hónapban írt. Utoljára 1915. szeptember 23-án. Akkor írta, hogy Ništől kb. 23 km távolságra vasútat építenek. 1919 farsangjában értesültem először egy zentai szerb katonától, Mikin Milántól, hogy férjem Szardínia szigetén tífuszban meghalt. Később négy–öt magyar fogoly katonától is ugyanezt hallottam. Ezektől azt hallottam, hogy férjem Szardínia szigetére került, valamelyik év január 5-én ott tífuszban megbetegedett és 4–5 nap múlva meghalt.“

Az ügyben Mészáros István, 42 éves zentai földműves a következőket vallotta:

„Én 1914. december 14-én estem hadifogságba. 1915 szilveszterekor Valonából Asinara szigetére szállítottak. A hajóban találkoztam Gulyás Jánossal. Asinarára háromkirályok napján értem. Egy pár nap múlva Gulyás János, és én is tífuszba megbetegedtünk, tábori celtekben feküdtünk. Ő tőlem a második–harmadik sátorban feküdt. Én saját szememmel láttam őt betegen, az ő betegségét nagyon súlyosnak láttam. Január 8-án Gulyás János cibakból jól beevett, vizet ivott rá és azon éjjel meg is halt, és 10-én el is temették. Én holtan nem látam, de a többi barátaim mindjárt 9-én reggel mondták, hogy az éjjel Gulyás János meghalt. Más Gulyás János nevűt köztünk nem ismertem. Később Franciaországba kerültünk mint foglyok, és ott 1920 májusáig voltam fogoly. Érdeklődtem sokszor, hogy kik vannak zentai foglyok, de Gulyás Jánost nem is láttam, nem is hallottam róla semmit. Asinara szigetén felgyógyulásom után többen meg is mutatták, hogy Gulyás János melyik tömegsírban van eltemetve.“

A másik tanú, Prikidánovics Gergely 34 éves zentai földműves szemtanúja volt Gulyás halálának és határozottan kijelentette:

„Biztosan tudom, hogy Gulyás János, Gere Franciska férje Szardínia szigetén 1916. január 8–9-én meghalt. 1916 újév táján Valonából Asinara szigetére szállítottak bennünket. A hajóban Gulyás Jánossal találkoztam. Öt–hat nap múlva Szardínia szigetére értünk. Mikor kiszálltunk, Gulyás János panaszkodott, hogy nagyon fáj a feje. A parton le is ült. Mikor elpakoltunk, Gulyás Jánost úgy vezettük a helyére, egy sátorba lefektettük. Az orvosoktól hallotuk, hogy tífusz betegsége van. Két–három napig volt beteg, naponta beszéltem vele, láttam hogy nagyon súlyos beteg. Január 9-én este 5–6 óra tájban úgy hallottam, hogy Gulyás János meghalt. Mindjárt el is mentünk sátrába és ott saját szemeimmel láttam, hogy tényleg meghalt. Másnap a temetés helyére kivitték. Felváltva ástuk a sírt a halottaknak és láttam, hogy Gulyás Jánost is betették századmagával a sírba. Akkor feleségemnek írtam is haza, hogy mondja meg Gere K. Francinak, hogy férje meghalt, de ezt a levelet nem kapta meg.“

A tanúvallomások alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága 1922. június 27-én holttá nyilvánította Gulyás Jánost, aki az ítélet szerint 1916. január 8-án Szardínia szigetén hunyt el.

 A Cala Reale hadifogolytábor Asinara szigetén

HIEL JÁNOS Palánkán (Bács-Bodrog vm.) született 1888-ban, 1911-ben vette feleségül Paupert Annát. A mozgósításkor, 1914. július 27-én vonult be Újvidékre, a m. kir. 6. honvéd gyalogezred 9. századánál teljesített szolgálatot. A szerb hadszíntéren hadifogságba került, ahonnan utoljára 1915. augusztus 13-án adott magáról életjelet. Felesége 1921-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.

Az ügyben kihallgatták Bauer István bácsi illetőségű kádárt, aki nem volt szemtanúja Hiel halálának:

„Annyit tudok, hogy halála bekövetkezte után társaim azonnal elmondták, hogy Hiel János meghalt. Akkoriban még nem voltak ott kórházak és így az ő halála is, mint a többieké, a földeken, az utak mellett, a fák alatt történt meg. Ezt elmondták nekem társaim, név szerint: egy Mudroch nevű iloki, Mergl János zimonyi, Romecs Jakab újpázuai katonatársam. Hogy milyen betegségben halt meg, nem tudom, sírját nem láttam. Azt tudom, hogy 1400-an vannak ott eltemetve. Erről a halálról értesítettem az én feleségemet és ezt a levelet a Hiel hozzátartozóinak tegnap át is adtam.”

A másik tanú, Mudroch András iloki illetőségű 32 éves, evangélikus felekezetű napszámos szemtanúja volt az alperes halálának, ezért határozottan kijelentette:

„Hogy Hiel János meghalt tudom és biztos vagyok benne. Decemberben, 1914 évben szerb fogságba estünk. 1916. január elején értünk Olaszországba. Oda jövet ki voltunk éhezve, le voltunk rongyolódva. Így kerültünk a szardíniai Asinara szigetére. Kolera ütött ki közöttünk. Sokan haltak el, úgy 10 ezer emberünk, köztük sok tiszt is. E bajnak esett áldozatul Hiel János is. Betegségében naponta meglátogattam. Szabad érintkezésünk volt, csak éjjelre voltunk elkülönítve. 1916. január 15–20-ig meghalt. Halálánál nem voltam jelen, de biztos vagyok benne, hogy meghalt, mert előző este beszéltem még vele és másnap már nem találtam. Májusig senki onnan el nem került, tehát feltétlenül kellett volna találkoznunk. Az olaszok nem jegyezték fel a halottak nevét. Aki meghalt, azt eltemették tömegsírokba... Reggel 8–9 óra körül befejeződött az orvosi látogatás, amikor is a betegeket meglátogathattuk. A betegek nekem kijelentették, hogy Hiel János az éjjel meghalt és már el is van temetve.”

A bizonyítékok mérlegelését követően az egyházi hatóság 1921. február 24-én kelt ítéletében kimondta, hogy Hiel János 1916 januárjában elhunyt Asinara szigetén.

HÖFFNER ÁDÁM Veprődön (Bács-Bodrog vm.) született 1888-ban, 1911-ben Apatinban (Bács-Bodrog vm.) vette feleségül Konrád Katalint. A mozgósításkor Újvidékre, a cs. és kir 6. gyalogezredhez vonult be. A szerb hadszíntéren 1914. augusztus 18-án hadifogságba esett. Felesége 1920-ban az apatini r. k. plébániahivatalban tett vallomásával kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.

Az özvegy Pollák Boldizsár apatini hajós személyében egyetlen tanút tudott megnevezni. Pollák az 1921. május 28-ai kihallhatáson a következőket mondta jegyzőkönyvbe:

„ Höffner Ádámmal a szerbiai harctéren voltunk, foglyul ejtettek. Valonánál hajóra tettek és átvittek Olaszországba Asinara szigetére. Én ott mindjárt kórházba kerültem, Höffner Ádám a fogolycsapathoz jutott. Mindez 1915. évi Szilveszter napján d. u. 4 órakor történt. Úgy harmadnap elmentem a foglyokhoz Höffnert meglátogatni. Ott akkor azt mondták, hogy az már 1916. január 1-jén meghalt. Akkoriban ott tífusz és kolera uralkodott: ma még egészséges volt az ember, másnap már halott. Naponta 500–600 ember halt ott meg, 65ezer emberből 12500 maradt életben, akik még élve Franciaországba kerültünk. A többi mind részint Szerbiában, részint Olaszországban pusztult el. Tömegsírba került, és nem tudom, melyik az ő nyughelye. Emléktárgyat nem vittem, mert már egynek sem volt semmije – amink volt azt útközben kenyérért adtuk oda.”

A Kalocsai Érseki Főszentszék bírósága Pollák Boldizsár tanúvallomására alapozva 1922. november 13-án ítéletet hozott, amelynek értelmében Höffner Ádám Asinara szigetén hunyt el 1916. január 1-jén.

KNEZSEVICS MÁTYÁS 1891-ben született Dunabökényen (Bács-Bodrog vm.), 1910-ben vette feleségül Dzsánics Máriát. Knezsevics 1912-ben tényleges katonai szolgálatra bevonult Újvidékre, a m. kir. 6. honvéd gyalogezred 10. századánál katonáskodott. A háború kirobbanásakor a szerb hadszíntérre került, ahol hadifogságba esett. Özvegye 1922-ben kezdeményezte holttá nyilvánítását. Az asszony elmondta, hogy férje halálát Sklabinszki Mihály szilbácsi lakos által levelében megírtakra alapozza. Bizonyítékul csatolta azt a jegyzőkönyvet, amelyet 1919. december 2-án a szilbácsi községházán vettek fel:

„Jelen vannak: a hatóság részéről Marezekits Nikola jegyző, Gruber Károly jegyzőkönyvvezető, a felek részéről Knezsevics Mátyásné szül. Gyanics Mária az elhalt neje, Gyanics István az elhalt nejének fivére dunabökényi lakos és Sklabniszki Mihály szilbácsi lakos.
Az önként megjelent felek közül Sklabinszki Mihály szilbácsi lakos kijelenti, hogy Knezsevics Mátyással együtt szolgált a háború alatt és állítja, hogy Knezsevics Mátyás Asinara szigetén fertőző betegségben a kórházban elhalt, és látta is midőn onnan őt eltemették. Ezen állítását aláírásával előttünk is megerősíti.
Ezzel a jegyzőkönyv felolvastatott, és anyanyelvi értelmezés után helyben hagyatott és aláíratott.
Utólagosan felvétetik, hogy az elhalálozás 1916. évi január hóban történt.”

Az egyházi hatóság mérlegelve az egyetlen bizonyítékot – Sklabinszki nyilatkozatát – 1922. március 22-ei holttá nyilvánította Knezsevics Mátyást, aki az ítélet szerint Asinara szigetén hunyt el 1916 januárjában.

KOKUSZ JÁNOS Őrszálláson született 1883-ban (Bács-Bodrog vm.), 1907-ben kötött házasságot Pfeiffer Évával. A mozgósításkor a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred 6. századához vonult be, és a szerb hadszíntérre került. 1914 decemberében hadifogságba esett, utoljára Nišből írt. Az özvegy kijelentése szerint – amit az 1927-ben megindított egyházi holttá nyilvánítás alkalmával tett – egy bajtárs, a szintén őrszállási illetőségű Wölfl Pál bognár jelentette neki a szomorú hírt, miszerint férje elhunyt.

Az ügyben a vizsgálóbizottság kihallgatta Wölfl Pált, aki a következőket vallotta:

„Tudom, hogy alperes meghalt, mert ott voltam. Alperessel 1914. december havában fogságba estünk Szerbiában, ahonnan 1915 őszén elvittek bennünket hajón Tumbarino olasz szigetre, ahol 1915 decemberében kikötöttünk. Itt történt, hogy alperes 1916. március havában tífusz következtében meghalt. Láttam őt holtan, temetésén ott voltam és segédkeztem. Feleségemnek mindjárt megírtam, hogy értesítsék az elhunyt feleségét. A haláláról, mint szemtanú itt helyt kívülem senki sem tud, mert elhaltak, akik velünk voltak a szigeten.”

 Tumbarino, ahol meghalt Kokusz János őrszállási származású hadifogoly

A Kalocsai Érseki Főszentszék mérlegelte a bizonyítékokat és 1927. október 18-án holttá nyilvánította Kokusz Jánost, aki az ítélet szerint „meghalt 1916. március 15-én Tumbarino szigeten, Olaszországban.”

LEGLER VENDEL 1881-ben született Temerinben (Bács-Bodrog vm.), 1906-ban vette feleségül Karantva Erzsébetet. 1914 augusztusában vonult be. 1914 őszén szerb hadifogságba esett, eltűnt. Felesége 1933-ban a zsablyai r. k. plébániahivatalban kezdeményezte holttá nyilvánítását. Nyilatkozatából kitűnt, hogy férje 1915 őszén még Nišből jelentkezett. Az asszony úgy tudta, hogy az őrök mocsáron hajtották őket keresztül, ahol férje megfulladt.

Az ügyben Kalmár Pál temerini téglagyáros vallomása adott mérvadó adatokat Legler sorsára vonatkozóan:

„Hogy Legler Vendel meghalt, arról igenis tudok. 1914. decemberében szerb fogságba estünk. Ugyanazon hónap közepe táján Valonából hajón elszállítottak bennünket Szardíniára. A hajón kolera ütött ki. Legler megkapta a betegséget és bele is halt abba. Én őt holtan láttam. Holttestét a tengerbe dobták.“

Vecsera Sándor községi végrehajtó vallomása megerősítette a Kalmár Pál által elmondottakat:

„Hogy Legler Vendel meghalt, arról igenis tudok. 1915. december dereka táján Albánián keresztül a tenger felé mentünk. Legler is velünk volt. Hogy éhen ne pusztuljunk, én és még két bajtársam visszafelé mentünk. 1916. január 7-e körül értünk arra a helyre, ahonnan előbb visszafelé indultunk. Az olaszok ott átvettek bennünket és hajón a szardíniai Asinara szigetére szállítottak bennünket, ahová január 18-án érkeztünk. Ott kutattam a temeriniek után, akiket az olaszok már előbb szállítottak oda. Leglert nem találtam köztük. Ebből arra következtettem, hogy ő nincs már az élők között. Később pedig Kalmár Pál földimtől azt hallottam, hogy Legler útközben a hajón meghalt. 1916. január 18-tól július 11-ig voltunk az említett szigeten. Ez idő alatt Leglerrel okvetlenül kellett volna találkoznom, ha életben lett volna.”

A két tanú vallomását kellően mérlegelve a Kalocsai Érseki Főszentszék 1934. július 16-án meghozta ítéletét, amelynek értelmében Legler Vendel Asinara szigetén hunyt el 1916. január 5-én.

LŐRIK BOLDIZSÁR 1884-ben született Topolyán (Bács-Bodrog vm.), 1909-ben kötött házasságot Edelényi Erzsébettel. A mozgósításkor Zomborba vonult be a m. kir. 6. honvéd gyalogezred II. zászlóaljához, ahol a 6. századba szanitécként osztották be. 1914 őszén szerb hadifogságba esett. Felesége 1923-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását. Az asszony elmondta, hogy férje ugyan nem tudott írni, de másokkal rendszeresen íratott. Férje sorsáról bajtársaitól hallott:

„Angyal Pétertől és Soltis Elektől azt hallottam, hogy férjemet a szigetre vitték és azon a szigeten halt meg. A sziget nevét nem tudom. Férjem betegsége az éhségtől való hasmenés volt. Azt is mondták, hogy közös sírba temették, mert sokan haltak meg, és hogy külön-külön nem lehetett őket eltemetni.”

A felperes által megnevezett Soltis Elek, 43 éves topolyai asztalosmester, Lőrik sorsáról a következőket vallotta:

„Hogy Lőrik Boldizsár meghalt, azt tudom és arra nyugodt lélekkel meg merek esküdni. Mikor Albánián keresztül mentünk, elindultunk vagy 60 ezren, de a kolera és éhtífusz pusztított közöttünk. Albániából, vagy inkább Valonából hajón Szardínia szigetére vittek minket. Ott egy táborban voltam Lőrik Boldizsárral, ezt a helyet Fornellinek hívták, Kareához [helyesen: Cala Reale] úgy 6 km-re volt. Itt Fornellin halt meg Lőrik Boldizsár 1916 januárjában. Tömegsírba temethették, mivel akkor nagyon sokan haltak meg tífuszban. Ha életben maradt volna, okvetlenül találkoztam volna vele, mert mi topolyaiak mindig felkerestük egymást. Őróla pedig mindenki azt mondta, hogy meghalt.”

 Fornelli, az egykori koleratábor helye, ahol számos sorstársával együtt Lőrik Boldizsár topolyai származású hadifogoly is elhunyt

A másik tanú, Angyal Péter 42 éves topolyai napszámos is határozott volt Lőrik sorsát illetően:

„Hogy Lőrik Boldizsár meghalt azt tudom és megesküszöm rá. 1914. december 7-én együtt estünk fogságba Szerbiában. Kb. két hónapig együtt voltunk. 1915 januárjában elvittek minket sáncolni. De én onnan elmentem Jagodinába, ott aztán újra találkoztunk és együtt voltunk vele négy hónapig. Együtt mentünk egész Albánián keresztül, amikor is együtt főztünk, és ettünk. Valona előtt 2 napi járásra ő már megbetegedett. 1916. január 1-jén hajóra tettek bennünket, s a hajón 4 napig ő már nem evett semmit. A kosztját nekem adta, s amikor Szardínia szigetén kitettek bennünket 6–7 napig a sátorban voltunk. Itt én mostam mindig a fehérneműit, melyeket ő betegségében mindig bepiszkított. Azt hiszem éhtífusza volt. 7–8 napon társaim már nem akarták tűrni, mert nagyon nagy szaga volt és szóltak, hogy menjen a kórházba. Én és Tomik Antal topolyai társam úgy emelgetve vittük a 20–30 lépésnyire álló kórházba, amely tulajdonképpen nem volt kórház, hanem 1 méteres fallal körülkerített hely, ahol sok százan feküdtek. Ő kért engem, hogy hozzam el a vizes üvegét és maradjak ott éjszakára. Én azonban nem maradhattam. Másnap mihelyt megvirradt felkerestem őt, de már akkor nem találtam, mer mindenki azt mondta, hogy meghalt és ott mindjárt mellette egy szoba nagyságú tömegsírba temették el.”

Az egyházi hatóság mérlegelve a tanúvallomásokat, 1923. február 15-én ítéletet hirdetett, amelyben holttá nyilvánította Lőrik Boldizsárt.

MARTIN JÓZSEF 1883-ban született Őrszálláson (Bács-Bodrog vm.), 1905-ben Regőcén (Bács-Bodrog vm.) lépett házasságra Eifried Máriával. A mozgósításkor a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezredhez vonult be. Szerb hadifogságba esett, utoljára Kraljevóról írt 1915. augusztus 12-én. Mivel a háborúból annak befejeztével sem tért haza, felesége 1933-ban kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.

Az őrszállási r. k. plébániahivatalban Wölfl Pál bognármester tett vallomást, aki nem volt szemtanúja Martin halálának, arról csak hallomásból tudott:

„Tudom, hogy alperes meghalt. 1915-ben, mint szerb foglyok, hajón átszállítattunk olasz szigetre, Asinara / Tumbarinora, szilveszter estéjén szálltunk ki. A hajón kitört a kolera közöttünk. A szigeten 3 csoportba osztottak bennünket. Én nem voltam vele egy csoportban. A betegség mind több áldozatot szedett. Úgy másfél hónap múlva találkoztam Hauth Mihály földimmel, aki azt mondta nekem, hogy Martin József pár napja meghalt.”

A Wölfl Pál által megemlített Hauth Mihály zombori lakos is vallomást tett:

„Arról tudok, hogy Martin József meghalt. 1914-ben fogságba estünk. 1915 végén olasz szigetre szállítottak bennünket, akkor találkoztam vele a hajón. Szardínia melletti kis szigetre vittek. Itt együtt voltunk, míg beteg nem lett tífuszban, ekkor kórházba vitték. A szanitécek mindig hírt hoztak felőle, amíg végre 1916 január végén v. február elején meghalt. Feleségem révén értesítettem családját. Több őrszállási volt még ott, kettő szintén meghalt ott. Wölfl Pál őrszállási élve került haza. Én is beteg lettem, s felgyógyulásom után találkoztam Wölfl Pállal, kinek elmondtam Martin József halálát. Közvetlenül nem láttam betegségében vagy halála után Martint, nem volt szabad érintkezni. Tömegsírba lett temetve.”

Az elmondottak alapján a Kalocsai Érseki Főszentszék 1933. október 30-án holttá nyilvánította Martin Józsefet, aki az ítélet szerint Asinara szigetén hunyt el 1916. január 31-én.

SZUTTER FERENC 1880-ban született Bácson (Bács-Bodrog vm.), 1913-ban kötött házasságot Palonán (Bács-Bodrog vm.) Helmlinger Katalinnal. A mozgósításkor a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be. A szerb hadszíntéren 1914 őszén hadifogságba esett. Annak dacára, hogy írni-olvasni nem tudott, több lapot is küldött feleségének. Utoljára a szerbiai Nišből írt haza 1915 őszén. Felesége 1922-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.

Az első meghallgatott tanú, Riesz József 39 éves mészáros, nem volt szemtanúja Szutter halálának, arról csak hallomásból tudott:

„Hogy az alperes meghalt tudom onnan, hogy az ottani bajtársai Asinara szigetén nekem elmondták 1916. évben, hogy Szutter Ferenc 1916. év elején ugyanott meghalt. Elmondta pedig ezt Schenkov Flórián futaki születésű őrmester és sokan mások, akiknek neveire nem emlékszem. Elmondták azt, hogy a Valonában való behajózáskor már beteg volt és pár napra az Asinara szigetén való kihajózás [után] meghalt. Halva nem láttam, temetésénél nem voltam, sírját nem láttam, emléktárgyam nincs tőle, de feleségemet értesítettem Szutter Ferenc haláláról.”

A Kalocsai Érseki Főszentszék 1922. szeptember 9-én kelt ítéletében kimondta, hogy Szutter Ferenc Asinara szigetén hunyt el 1915 december elején (!).

TÖRÖK MÁTYÁS 1880-ban született Kishegyesen (Bács-Bodrog vm.), 1902-ben kötött házasságot Papp Annával. A mozgósításkor a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez vonult be, 1914. decemberében szerb hadifogságba esett.

Felesége 1920-ban kezdeményezte holttá nyilvánítását. Az ügyben az első meghallgatott tanú a 32 éves ifj. Kocsis Illés volt, aki a következőket mondta:

„Török Mátyást, kishegyesi születésű lakost, Papp Anna férjét 15 éve ismerem. Vele együtt voltam a 6. honvéd gyalogezrednél. Szerbiában hadifogságba estünk 1914-ben. Én szeptemberben, ő decemberben. Mikor onnan Olaszországba vittek, az úton is találkoztunk. Ez 1915-ben volt. Asinara szigetre vittek bennünket, ahol külön fogolytáborban voltunk ugyan, de ott is felkerestük egymást. Ott betegség miatt kórházba került. Mikor hallottam halálát, elmentem megtekinteni, és a kórházban saját szemeimmel halva láttam őt.”

A második tanú, Balázs Pál a következőket vallotta:

„9–10 éve személyesen ismerem, együtt szolgáltunk a 6. honvéd gyalogezrednél és együtt estünk fogságba 1914. december 12-én a Belgrád–Belina országúton. Együtt voltunk mindig az egész fogság alatt. Két ízben volt beteg, első ízben felgyógyult. Másodízben betegsége halállal végződött. Kb. egy hétig volt nehéz beteg, mellyére panaszkodott. Orvos volt, de orvosság nem volt. 1916. január derekán halt meg. Este még beszéltem vele és kezet fogtunk, már nagyon lassan beszélt. Reggelre már meg volt halva. Halála előtt 3 nappal átadta a családi fényképét, és ezt haza is hoztam a feleségének. Temetésnél is jelen voltam.”

Az ügy harmadik tanúja, Sinka József is nyilatkozott:

„Legénykora óta ismerem. A háború alatt egy századnál szolgáltunk a 6. honvéd gyalogezrednél. 1914. december 12-én együtt estünk fogságban Belgrád körül. A fogságba[n] elváltunk. Szerbiában 2–3 hétig együtt voltunk. Szerbiából egy szigetre vittek bennünket. Én más hajón mentem, mint ő. A szigeten külön lágerben voltam, de találkoztunk. Halála előtti napon még beszéltem vele és kezet fogtunk. Másnap megint elmentem, de már nem engedtek be, azt mondták, hogy meghalt ragályos bajban. Halva nem láttam, de azóta nem találkoztam vele. Ez 1916. január közepe táján volt.”

Az egyházi hatóság 1920. november 12-én kelt ítéletével holttá nyilvánította Török Mátyást, kimondva hogy „elhalálozása idejéül 1916. évi január hava jelöltetik meg, helyéül pedig Asinara szigete (Olaszország).”

 Csontkamra Asinara szigetén legalább hétezer osztrák–magyar hadifogoly maradványával

TOLDI MÁTYÁS 1879-ben született Csantavéren (Bács-Bodrog vm.). 1901-ben vette feleségül Pintér Viktóriát, a házasságból hat élő gyermek származott. Toldi Mátyás az első mozgósításkor Zomborba vonult be. Szerb fogságba esett, ahonnan felesége elmondása szerint négyszer írt. Később haláláról is hír érkezett, aminek alapján az asszony 1927-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását.

Az ügyben Toldi bajtársa, Csetvei Albert 48 éves csantavéri zenész tett vallomást:

„Innen hazulról ismertem. Csak a fogságban, mikor Szerbiából hajtottak bennünket, mint foglyokat Itáliába, ott találkoztam vele Tumbarino szigetén. Ott kb. két hétig voltam együtt vele. Itt ezen a szigeten sem számláltak meg bennünket. Senki számon nem tartott bennünket. Én ápoltam betegségben, az utolsó vacsoráját is én főztem meg neki. Ő az én „celtemtől” 10 lépésnyire halt meg, reggel úgy találtuk meghalva. Azon a reggelen is százával temették el a halottakat. Én is ott voltam Toldi Mátyás eltemetésénél.”

A másik tanú, Fejes Sándor nem volt szemtanúja Toldi halálának, arról csak hallott:

„Szerbiában mint fogoly találkoztam vele, ahol ő is el volt fogva. Midőn az osztrák–magyar hadsereg megszállotta Szerbiát, akkor a szerbek bennünket, hadifoglyokat szintén tovább visszahajtottak. Gyalog mentünk egészen a tengerig. Útközben találkoztam Toldival, nagyon el volt gyötörve, sírt is és azt mondta: testvér, meg kell halnom, már 5 napja nem ettem. Mert nem volt élelmünk. Útközben is sokan meghaltak már. Azután egy szigetre, valami olasz szigetre vittek bennünket. Itt már nem találkoztam Toldi Mátyással, de hallottam másoktól, hogy meghalt. Akkoriban ott nagyon sokan meghaltak. Naponként nagyon sok meghalt. Ennyit tudok Toldi Mátyás haláláról.”

A Kalocsai Érseki Szentszék mérlegelve a tanúk vallomását 1927. április 20-án ítéletet hozott, amelynek értelmében Toldi Mátyás „meghalt 1916. január 16-án, Tumbarino szigetén, Olaszorszában.”

UDRY PÉTER 1885-ben született Apatinban (Bács-Bodrog vm.), 1909-ben vette feleségül Dorer Annát. A mozgósítás alkalmával a m. kir. budapesti 30. gyalogezredhez vonult be. A szerb hadszíntérre került, ahol 1914 őszén hadifogságba esett. Felesége elmondása szerint hat lapot írt, utoljára 1915 decemberében adott életjelt magáról. Az asszony 1920-ban kezdeményezte férje egyházi holttá nyilvánítását. Elmondta, hogy férje haláláról annak bajtársa, Leibrecht Antal apatini földműves írásban értesítette.

Leibrecht Antal a vizsgálóbizottság előtt élő szóban is határozott vallomást tett Udry sorsát illetően:

„Tudom, hogy Udry Péter meghalt. 1914. december 7-én mindketten fogságba estünk Valjevóhoz közel. Innen Nišbe vittek. Az úton találkoztunk egymással, s ez idő óta állandóan Udryval voltam. Nišből Paraćinba jutottunk, majd 1915. október 27-én Albániába. Ugyanaz év december 29-én hajóra tettek, hogy Olaszországba vigyenek. Már a hajón kolerába esett Udry. Asinara szigetén kiszállítottak a hajóból. Ott állapota annyira rosszabodott, hogy kórházba kellett vinnem 1916. január 6-án. Ugyanazon a napon meghalt Udry, s azon a napon el is temették este 6 órakor. Magam nem voltam ugyan személyesen jelen, de egy szakaszvezető, aki nekem és Udrynak is jóbarátja volt, elmondta, hogy Udryt eltemetette. Mielőtt Udry még meghalt, átadta nekem családi fényképét, mert már érezte, hogy meg fog halni. Udry halála után értesítettem feleségemet, hogy Udry meghalt, s értesítse haláláról annak feleségét.”

Az egyházi hatóság, figyelembe véve a tanú vallomását, 1921. december 1-jei keltezésű ítéletében kimondta, hogy Udry Péter Asinara szigetén hunyt el 1916. január 6-án.

VOJNICS ANTAL 1887-ben született Szabadkán (Bács-Bodrog vm., Szt. Rókus plébánia), 1906-ban vette feleségül Milodánovics Krisztinát. 1914 őszén szerb hadifogságba esett, eltűnt. Felesége 1922-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását – az eljárás jegyzőkönyveit horvátul, bunyevác nyelvjárásban vették fel.

Dulics János tanú elmondta, hogy 1914-ben szerb hadifogságba esett, és hogy Vojniccsal Albániában találkozott. Később Asinara szigetére került, de ott már nem látta az alperest. Bajtársaitól hallotta, hogy Vojnics meghalt.

Dulics Mihály 33 éves földműves is tanúskodott. Elmondta, hogy az alperest – aki gyengének, betegnek nézett ki – utoljára Asinara szigetén látta 1916. január 3-án. A tanú 1916. május végén átkerült Franciaországba, de ott már nem találkozott Vojniccsal.

Az elmondottak alapján a kalocsai érseki főszentszék bírósága ítéletet hozott, amelynek értelmében Vojnics Antal elhunyt 1916. február 2-án.

WEINREICH ÁGOSTON 1881-ben született, 1902-ben Bácsordason (Bács-Bodrog vm.) kötött házasságot Weimann Magdolnával. A mozgósításkor a m. kir. 6. szabadkai honvéd gyalogezredhez vonult be. Felesége 1925-ben kezdeményezte egyházi holttá nyilvánítását, férje sorsáról csak annyit mondott, hogy „Itáliában egy hadikórházban halt meg.”

Az ügyben vallomást tett Rudolf István 47 éves takács:

„Tudok arról, hogy alperes meghalt. Szemtanú vagyok rá. 1915. november 11-én mint hadifoglyokat kivittek Itáliába, ahol Asinara szigetén hadifogolytáborba vittek. Mi hárman – én, alperes és Auer György – a lágerből kórházba jutottunk. Alperessel betegen egymás mellett, egy sátorban feküdtünk tífusz[ban] vagy kolerában. Alperes meghalt 1916. március 29-én. Láttam holttestét, hisz mellettem halt. Temetésén nem voltam, mert hisz én is nagybeteg voltam.”

Az ügyben megszólaló másik tanú Auer György 48 éves földműves volt:

„Tudok arról, hogy alperes Weinreich Ágoston meghalt. Én ugyan nem voltam abba a sátorban, amelyben alperes és egy másik földim, Rudolf István feküdt, de egy napon mikor reggel kiszaladtam a sátorból testi szükséglet miatt, a szabadban a földön feküdt holtan [az] alperes. Erre bementem földijeim sátrába és kérdeztem Rudolf István földimet: Stefan, ist das nicht unser Landmann, der Augustin Weinreich. Mire Rudolf István azt válaszolta: ja, er ist…”

Az érseki hatóság, figyelembe véve a tanúk vallomását, ítéletével megállapította, hogy Weinreich Ágoston Asinara szigetén halt meg 1916. március 29-én.

 A csontkamra különleges keresztje

A Kalocsai Érseki Főszentszék által holttá nyilvánított bácskai katonák/hadifoglyok a számok tükrében

A Kalocsai Érseki Főszentszék bírói testülete a két világháború közötti időszakban 33 olyan bácskai származású katonát/hadifoglyot nyilvánított holttá, akik 1915/16-ban a szerb hadsereg visszavonulása során az „albániai halálmars” néven elhíresült menetelés idején, vagy már olasz hadifogságban – Asinara szigetén, vagy az oda vezető hajóúton – vesztették életüket.

A holttá nyilvánított hadifoglyok lakhely szerint: Ada 1 fő, Apatin 4 fő, Bács 1 fő, Bácsordas 3 fő, Béreg 1 fő, Boróc 1 fő, Csantavér 1 fő, Dernye 1 fő, Dunabökény 2 fő, Hódság 1 fő, Kerény 1 fő, Kishegyes 1 fő, Magyarkanizsa 1 fő, Militics 1 fő, Őrszállás 2 fő, Palánka 2 fő, Szabadka 2 fő, Szilberek 1 fő, Temerin 2 fő, Topolya 1 fő, Vajszka 2 fő, Zenta 1 fő.

Katonai alakulat szerint

Életkor szerint

Felekezet szerint: 33 fő római katolikus vallású.

Családi állapot szerint: 33 fő házas.

Foglalkozás szerint

Haláleset ideje szerint

Haláleset helyszíne szerint

A cikk teljes, lábjegyzetekkel kiegészített tanulmány változata hamarosan a Műhely rovatban lesz elérhető. Az első rész itt, a második rész itt olvasható.

A térkép és a képek forrása:
Margittai Gábor: Szamár-sziget szellemkatonái. Külső Magyarok, 2014
Margittai Gábor és Major Anita fotói és magángyűjteménye

Az írás illusztrálásához történt rendelkezésünkre bocsátásukért hálás köszönetet mondunk!