1996 januárjában adományozás útján került gyűjteményünkbe az alább bemutatott katonafüzet. Egykori tulajdonosáról így jóformán csak annyit tudunk, amennyit a könyvecske az alább idézett részen kívül elárul róla: mindösszesen annyit, hogy 1919. szeptember 12-én a dél-olasz Leccében szignálta Az élet a lövészárokban című költeményét. A füzetecske leglényegesebb bejegyzése a háborús karácsonyokra vonatkozik. Ezt közöljük az alábbiakban.
A katonafüzet, mint dokumentum-típus a lehető legvegyesebb írásokat tartalmazhatja: kéziratos emlék, néha több kéz írásával, de mindenképpen egy tulajdonoshoz köthető; a katonai szolgálat alatt keletkezett és az illető életszakaszának megörökítését szolgálta. Általában a kevésbé iskolázottak, többségükben legénységi állományúak készítettek-vettek egy kis füzetet: zsebnaptárt, noteszt – igyekeztek általában zsebretehető, akár könnyen elrejthető formátumút választani. A katonafüzet felépítése, tartalma nagyon változatos, írásképe is úgy-ahogy rendezett csupán; sok esetben lapok hiányoznak belőle. Tagadhatatlan célja volt az unaloműzés, ugyanakkor naplószerű feljegyzésekkel, néha rajzokkal is tarkíthatták, belekerülhettek szolgálati tudnivalók, illetve a különböző kölcsönök, anyagiak nyilvántartását is szolgálta. Időnként címjegyzékkel egészültek ki: vagy az együtt szolgálók / raboskodók otthoni címeit tartalmazza a későbbi kapcsolattartás érdekében, vagy pedig a hozzátartozók elérhetőségét.
Fogolytársak címei Dávid Ferenc katonafüzetéből
A hadifoglyok esetében a füzetekben találkozunk „szótári” résszel, pontosabban a mindennapi érintkezést megkönnyítő kiejtés szerinti szószedetekkel.
Olasz szószedet a füzetben
Dávid Ferenc füzete jellegzetes dokumentum: 15x10,5 centiméteres, tenyérbe illő darab. Külső fedlapja megviseltsége arról árulkodik, hogy az egykori tulajdonos nagy nehézségek árán hozhatta haza és sokat forgathatta.
A füzet borítója
Egy-két tintaceruzás bejegyzéstől eltekintve végig ceruzával írt, úgyhogy a szöveg helyenként olvashatatlanná mosódott. Számunkra azon kívül, hogy néhány verssel tarkította noteszét – ezekről nem tudjuk, hogy a saját költeményei, vagy csak hallotta-átvette őket – a leglényegesebb bejegyzés a háborús karácsonyokra vonatkozik. Ezt szeretnénk az alábbiakban betűhíven közölni.
Rajz Dávid Ferenc katonafüzetében
„Háborús karácsonyok!
1914
Az első karácsonyt Galicziában illetve felsőmagyarországban töltöttem. Metsző északi hideg szélben vonultunk vissza felé Galicziából a Dukla-szoroson át; (egy tábori kórháznál voltam mint szekerész) a végsőkig kifárasztott rossz lovakkal vonszoltattuk a nehéz vöröskeresztes kocsikat, állat és ember félig megfagyva. Így érkeztünk karácsony estéjén Felsővízközre eggy az oroszok által teljesen kifosztott községbe, itt még fedeles ház is alig volt látható. Mivel a házak fából készültek és a tetők szalmából, nagyobb részt feltüzelték az oroszok őket. De mi mégis örültünk, hogy ide értünk, mert meg volt ígérve a tisztjeinktől hogy itt a kilencz napi folyton való utazás után a karácsonyi ünnepek alatt pihenni fogunk. Szállást persze mi trének nem találtunk, mert a lovaink mellől eltávoznunk nem lehetett. Mi tehát ott maradtunk egy kis folyó melletti térségen a falu szélén a kocsik, s lovakkal a szanitészek és tisztek be kvártélyoztak eggy ősrégi kastélyba a falu mellett, mely szintén fenékkel lett felforgatva, szobái teljesen kifosztva, ajtajai és ablakai szintén feltüzelve, csak mivel a fala téglából és fedele cserépből volt, így ez még állt a helyén. Mi pedig elmentünk a szétrombolt házakból tűzre valót szedni, ami még akadt bőven és nagy tüzeket rakva a tűz mellett töltöttük a szent éjjelt, már kilencz éjjel addig aludtunk valamit, de azért egyönknek sem jutott eszébe az alvás, ennek az egyik oka a csikorgó hideg volt, a másik pedig az, hogy mindegyikönk haza gondolt a családjára és az otthon eltöltött szép békés karácsony estékre, és bizony a legtöbbnek könnyei hulottak, amit persze a tűz mellett ülve a füstnek tulajdonítottunk, de annak ugyan egész más oka volt, mint a füst. Meséltünk egymásnak hol mivel szokták eltölteni a karácsony estét? eggyik helyen így, a másikon úgy, de egyben mindnyájan eggyet értettünk. Tudni illik hogy most este mindegyiknek mákoscsík lett volna a vacsorája oda haza! erre aztán az egyik nyelt, a másik ásított, a harmadik köpött és a negyedik a pipájára gyújtott, hogy némiképp elfeledje a hazai mákos csíkot.
A fenti szöveg részlete a füzetből
Még ide tartozik, hogy mivel hetek óta nem mostunk és nem tisztálkodtunk, előszedtük a tiszta ruháinkat és ott az ég alatt ruhát cseréltünk, a szennyest pedig az ott folydogáló kis patakban ki mostuk és még reggelre a tűznél meg is szárogattuk. Igy virradt ránk karácsonyi első napja 1914-ben.
Reggel már korán kész volt a számunkra főzött meleg tea. Azt megittuk és azután készültünk a karácsonyi misére, melyet reggel 7 órakor mondott a tábori lelkészünk abban az ódon kastélynak eggyik szobájában. Mise után mindjárt volt az ebédünk ami igazán karácsonyi ebéd volt egy katonának! leves, sült hús és krumplis száraz tészta! Még alig ettük meg az ebédet, midőn jött a parancs, azonnal befogni és tovább menni mert jönnek az oroszok! Elindultunk délután egy órakor és másnap délután 4 óráig nem álltunk meg. Itt aztán már egy lakott helyiségben szálltunk meg ahol lovainkat jó meleg istálló minket pedig meleg szoba, ruthén kalács, ami az ünnepekről maradt és sült krumpli írós vajjal fogadott!
Ilyen forma volt az első hadi karácsonyom, melyet azonban úgy leírni vagy elmondani, mint az eltelt, emberi képtelenség.
[kitépett oldal, 1915]
szebbnél szebb karácsonyi énekeket és azután szép istálló amely felvonta állítva a templom egyik fülkéjében ember magasságú alakjaival és színes villany sugaraival sohasem feledhető kép volt. Karácsony első napján szintén misén voltam, délután pedig egy barakban a Villaki vörös kereszt egylet hölgyei ajándékot osztottak ki közöttünk, mely állt egy-egy kalácsból, darabka kolbászból, alma, csokoládé, zsebkendő és képes lapokból, ez ajándék osztás tartott késő estig, vacsora után le feküdtem és elgondolkoztam a másik karácsonyon amit a háborúban eltöltöttem, és a jövőre melyet már mindannyionk otthon vélt eltölteni a kedves családikörben!
Ez volt a karácsonyom 1915-ben!
1916
A harmadik karácsonyt a háborúban szintén a front mögött Karinthiában egy kis faluban töltöttem. Ez már ismét igen szürke volt számomra! Itt egy élelmezési kolonába [oszlopba] voltam beosztva, naponta megmásztuk az előttünk álló hegy óriást amelyre 12 kilométeres csigaúton lehetett feljutni és melynek tetején voltak a mi erősen kiépített állásaink, és benne bakáink, kiket itt soha az olasz kiverni állásaiból nem tudott. Ezt a nagy hegyet jártuk meg karácsony szombatján is honnan csak késő este érkeztünk le barakjainkba, itt aztán vacsora után felálítottunk magunknak egy szép karácsonyfát és alája ültünk, elénekeltünk egy pár karácsonyi éneket, azután könnyes szemekkel elmesélgettük egymásnak régi gyerek karácsonyainkat. Később elmentünk a kis falusi templom éjféli miséjére, ezt azonban alig vettük észre, hogy most misén vagyunk, mert a templom oly szűk volt, hogy alig fért bele valaki, mi már aki későn jöttünk csak a templom falánál kívül hallgathattuk végig az éjféli misét.
Itt oly szürke oly köznapi volt ez az ünnep, nem is vettük észre, hogy ünnep van, karácsony napján is sétáltunk fel a Nassfeldre és este értünk vissza Rattendorfra!
1917
A negyedik karácsony ismét a fronton virradt rám, Bukovinában, itt az első vonalban ültük meg az ünnepeket a piczi kis földalatti fedezékek raj kályhái mellett. Hála a mindenhatónak eléggé nyugodtan, mivel ez időben az orosszal már folytak a béketárgyalások és fegyverszünet volt a fronton, így a szent ünnep csendjét itt már nem zavarta ágyuk hangja mint tavaly és azelőtt; Karácsonyi nagymisét itt is hallgattam, melyet lenn egy kis faluban mondott a tábori lelkészünk az oroszoktól azelőtt szétlőtt kis templomban, melynek réseit derék utászaink deszkákkal becsinálták alaposan. – Ez is szomorú egy karácsony volt! melyet már igazán mindannyian azt hittük hogy otthon fogunk tölteni jó meleg szobában, és még is itt értük meg a zord hideg bukovinai hegyeken!
A leccei Acaya laktanya, korábban karmelita kolostor, az első világháború idején a hadifogolytábor épülete (Forrás: www.sigecweb.beniculturali.it)
1918
Az ötödik legsiralmasabb karácsony amely szomorú volt számomra mint a többi négy eggyütt véve, ez Olaszországban virradt rám, hadi fogságban. Kint voltunk dolgozni 12-en egy tanyán ha tanyának lehet azt nevezni, ami nálunk egy juh vagy disznó akol. A gazdánk nem lakott kint csak egy munka vezető volt ott velünk és az őr aki velünk volt. Szöllöt metszettünk és kapáltunk karácsony hetében ezt csináltuk karácsony böjtjén is estig, este leültünk kis tanyánk elé és szomorúan ettük a vacsoránkat a ló babot mint rendesen, bántott bennünket ez a szomorú sorsunk, nem is tudtunk egymáshoz szólni mindegyikünk el volt foglalva saját gondolataival. Nekem eszembe jutottak azok a szép karácsonyok melyeket gyermek koromban oly boldogan töltöttem otthon, aztán később mikor már nős voltam és akit nagyon szerettem kedves élet társamat gyönyörű ajándékokkal leptem meg és most évek óta egyedül öröm nélkül elhagyatva kell e szép ünnepeket eltöltenem. – És ezt a mostanit még a többinél százszor szomorúbban vigasztalanul, még egy levél sem jött hazulról és még azt se tudom, hogy az én leveleimet megkapják e otthon?
Soha ennél szomorúbb karácsonyom nem volt és nem lessz még élek! Az ünnep első napján elmentünk mandulát böngészni, délután midőn visszajöttünk a tanyára, láttam, hogy a munka vezetőnk feleséggel künn ül a tanya előtt és foltoz! Mi is ki hevertünk a fűre és elgondolkoztunk, hogy ugyan milyen karácsonya van most a mi hozzánk tartozóknak szép Magyarországon? Én úgy gondoltam, hogy bármi szomorú és szegény is az ünnep odahaza, még se lehet ilyen érzéstelen, ilyen hétköznap mint itt ennek az olasz nőnek, aki úgy tölti az ünnepet, hogy délelőtt csinál egy nagy csomó tésztát paradicsommal (ez az olasz nemzeti eledel a parasztoknak) és délután piszkosan…”
[Itt szakad meg a napló.]
HTM Kéziratos Emlékanyag-gyűjtemény, leltári száma: 96.25.1/KE
