Az olasz hadbíróságok – a többi első világháborús hadviselő fél gyakorlatához hasonlóan – igencsak szigorúan ítélkeztek. A saját katonákat érintő gyakorlatot már évtizedek óta vizsgálják a történészek és jogtudósok. A katonai büntető törvénykönyv viszont nemcsak rájuk, hanem az elfogott hadifoglyokra is vonatkozott, ám az ő eseteiket eddig soha senki se vizsgálta. Ez a poszt egy a bírósági gyakorlattal foglalkozó kutatás első eredményeit foglalja össze, amely munka a magyar állam KKM/15200/2022/Adm számú Klebelsberg Kunó-ösztöndíja nélkül nem valósulhatott volna meg.

Az olasz katonai büntető törvénykönyv az első világháború éveiben meglehetősen elavultnak számított. Ugyan 1889. december 1-jén felállt egy bizottság, amely a reformot készítette volna elő, az olasz hadseregre végül az 1869. november 28-ai büntető törvénykönyv vonatkozott, amely szinte változatlanul követte az 1840-es szárd-piemonti szabályzót. Olyan büntetések, jogi formulák maradtak élvényben, amelyek nem voltak többé alkalmasak egy akár több milliós hadsereg jogi ügyeinek korszerű és pártatlan elbírálására. A fegyelem abszolutizálása terén a főparancsnok, Luigi Cadorna, illetve a korabeli katonai szakértők véleménye se tartotta fontosnak a jogi szabályzók megújítását, hiszen a fenti kényszerítő erőben látták a hadsereg ellenőrzésének és az állomány motiválásának egyedüli valamirevaló formáját. Ebből lettek a tizedelések, a büntetőszázadok, illetve korlátozott számban az ítélet nélküli kivégzések.

 Egy dezertőr kivégzése
(Forrás: ecopolis.legambientepadova.it)

A hadifoglyokra ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint az őket elfogó katonákra. A fogságban is a katonai státuszuknak megfelelően kellett viselkedniük, viszont mégis voltak kivételek. Például a szökések megítélése kapcsán, hiszen ezt a kihágást az 1907-es hágai egyezmény legfeljebb fegyelmi vétségként kezelte, súlyosabb büntetéseket nem lehetett kiszabni érte. Ráadásul a nemzetközi szabályok betartását nemzetközi megfigyelők ellenőrizték, akiknek köszönhetően a kirívó szabálytalanságokból nemzetközi incidensek válhattak, amely az ellenség által elfogott saját katonákkal szembeni retorziókat eredményezhetett. Ezt pedig mindenki el kívánta kerülni.

Szintén nehezítette a katonai büntetőjog automatikus alkalmazását, hogy a már említett 1907-es hágai egyezmény mindenkinek hadifogoly státuszt biztosított, aki a hadsereg tevékenységéhez köthető munkát végzett. Így hadifoglyok lehettek – és lettek is – a bordélyok alkalmazottai, vagy a tábori kórházak vöröskeresztes nővérei, a tábori káplánok, vagy akár a haditudósítók. Őket pedig mégsem lehetett automatikusan katonaként kezelni, mégis megpróbálkoztak vele. Ezzel is magyarázhatók például az egészségügyi személyzet elleni eljárások.

A KUTATÁS FORRÁSAI

Az olasz katonai bíróságok anyagát két római levéltárban őrzik:
– a Szárazföldi Erők Történeti Intézetének Levéltárában (AUSSME), az F–19 fondban, amely mindenféle egyéb segédlet nélkül a különféle bíróságok anyagát tartalmazza.
– illetve a Központi Levéltárban (ACS) a Katonai Bíróságok fondcsoportban, amihez személynévmutató is társul.

Az AUSSME dokumentumai szinte kizárólag az olasz katonák ügyeit ölelik fel. Legalábbis erre utal, hogy a hadifogoly munkaszázadok helyszínein működő bíróságok anyagában egy hadifogoly ügy se merült fel. Az ACS dokumentumai viszont olyan rossz állapotban vannak, hogy ezeket állagmegóvási okokból nem lehet tanulmányozni. Egyedüli kivétel a névmutató, amely közel 500.000 karton jelent, és szerencsénkre ezeken belül is külön gyűjtötték a külföldiek anyagát. Ezt a 262. dobozban őrzik, amelynek az osztrák–magyar vonatkozású részét, jelen esetben 1062 ügyet digitalizáltam és elkezdtem feltárni.

 Központi Levéltárban (ACS) a Katonai Bíróságok iratanyagából osztrák–magyar vonatkozású iratokat tartalmazó 262. doboz
(Fotó: a szerző)

A rendelkezésünkre álló egyéb források alapján a torinói, a piacenzai, a casertai, a palermói, a cataniai, az anconai és a bari bíróságok anyaga részben hiányzik. Az első bűnügy, amely előkerül, 1915. július 26-án történt, míg az utolsó 1921. március 18-án. Két esetben nem sikerült azonosítani, melyik bíróság joghatósága alá tartozott az ügy, a többi esetben az alábbi a területi megoszlás: Alessandria (38 karton), Ancona (163 karton), Bari (108 karton), Bologna (41 karton), Cagliari (52 karton), Caserta (4 karton), Catania (28 karton), Cremona (32 karton), Cuneo (2 karton), Firenze (53 karton), Felső-Tagliamento erőd – Fella és Karni Zóna (2 karton), Genova (94 karton), Livorno (7 karton), Messina (1 karton), Milánó (18 karton), Nápoly (36 karton), Palermo (36 karton), Piacenza (66 karton), Róma (128 karton), Torino (8 karton), Trento (7 karton), Verona (4 karton), 1. hadsereg felügyelősége (13 karton), 3. hadsereg felügyelősége (2 karton), 4. hadsereg felügyelősége (4 karton), 7. hadsereg felügyelősége (30 karton), Hátországi Hadbiztosság (79 karton), I. Hadtest (2 karton), VII. Hadtest (1 karton), és XXV. Hadtest (1 karton). Ennek fényében 898 területi alapon működő bírósági kartont, és 162 nem területi alapút lehet megkülönböztetni.

A területi és nem területi bírósági ítéletek térképre vetített száma méret-arányosítva

BŰNTETT ÉS BÜNTETÉS – A BÍRÓSÁGOK HATÁSKÖRE

Ismerjük az eljáró bíróság székhelyét, illetve a bűntett elkövetésének helyszínét is, így hamar feltűnt, hogy Cagliari, Caserta, Catania, Messina, Milánó, Palermo, Torino, illetve Trento kivételével mindegyik bíróság olyan ügyekkel is foglalkozott, ami nem az illetékességi területén történt. Erre egy példa a piacenzai katonai törvényszék ügyeinek a területi szórása, ahol zárójelben az ügyek számát is jelöltem:

Liguria tartományban:
• Badalucco
• Finalmarina
• Olivetta S. Michele
• Porto Maurizio (5)
• S. Stefano a Mare
• Taggia (2)
• Ventimiglia
• Genova (30)

Emilia-Romagna tartomány:
• Cortemaggiore (3)
• Carpaneto Piacentino (5)

Lombardia tartomány:
• Binasco (8)
• Cremona (2)
• Malpensata (2)
• Monasterolo del Castello
• Pizzighettone (3)

A fenti helyek a mai Olaszország területére vetítve
Zöld = Liguria
Lila = Emilia-Romagna
Narancssárga = Lombardia

A katonai törvényszékek illetékességi területe nem egyezett a tartományokéval, viszont így is érdekes, hogy Piacenzában nagyszámú genovai hadifogoly ügyét is elbírálták, miközben Genovában egy másik területi katonai bíróság is működött. Sőt, a fenti számadatok alapján Piacenzában több liguriai ügyet tárgyaltak, mint amennyit az összes többi tartományból, ebbe beleértve Piacenza tartományát is: Emilia-Romagnát.

Az eljárás az 1916-tól megalakított hadifogoly munkaszázadok fokozódó számára vezethető vissza. Ez a folyamat 1918 elejére olyannyira felgyorsult, hogy 1918 márciusában már a hadifoglyok 80%-a dolgozott, és folyamatosan áthelyezték őket. Ezzel párhuzamosan az őrszemélyzet száma egyre csökkent és a vádlottak őrzése csak az eredeti táborban, vagy egy nagyobb központban volt megoldható. Ezt a feltételezést erősítik meg a személyi kartonokon túl felhasznált egyéb források, lásd például a colognolai (Perugia megye) birtokra kiutalt hadifoglyok sztrájkját, akik Luigi Scassellati mérnök földjét művelték meg. 32 főről volt szó, akik közül 1918. május 16-án 19-en sztrájkba léptek. Vissza akartak térni Cassinóba, vagyis az eredeti táborukba, és több kenyeret kértek fejadagként (ekkor napi 400 gramm volt a fejadag). A helyi hatóságok felszólítására tízen engedelmeskedtek és újra felvették a munkát, a többi kilenc főt visszaszállították Cassinóba. Az alábbi személyekről volt szó: Sass Márton (a bírósági karton alapján: 1897-ben született Érkeserű településen, a 3. honvéd gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, eredeti mestersége földműves, amit megerősít a veszteséglista: Verlustliste N° 695. 48. o); Franyó Pál (a bírósági karton és a veszteségi nyilvántartás szerint is 1892-ben született Békéscsabán, a cs. és kir. 39. gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, eredeti mestersége földműves volt. Verlustliste N° 570. 17. o.) Bokor Simon (a bírósági karton alapján a 2. honvéd gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, korábban földműves volt és 1896-ban született valahol az Alföldön), Kasai Sándor (valószínűleg Kassai Sándor, a bírósági karton alapján: a cs. és kir. 62. gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, 1897-ben született egy Hosachech-ként átírt, valószínűleg Hosszúpályiként azonosítható településen, eredeti foglalkozását tekintve földműves), Kovács Károly (a bírósági karton alapján a 3. honvéd gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, korábban földműves volt, 1892-ben született egy Beseghe Piscota nevű helyen, ami a Bihar Értarcsa meglehetősen rossz átírása. Lásd: Verlustliste N° 597. 37. o.), Tóth Mihály (a személyi karton és a veszteségnyilvántartás alapján a 3. honvéd gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, 1888-ban született Tiszacsegén, korábban földműves volt. Verlustliste N° 62. 43. o.), Kovács Imre (a személyi karton és a veszteségi nyilvántartás alapján 1896-ban született Sarkadon, a 4. honvéd gyalogezred katonájaként esett hadifogságba, eredeti foglalkozása földműves, Verlustliste N° 591. 30. o.), Jakab Béla (a bírósági karton alapján 1895-ben született Eszterneken, a 2. honvéd gyalogezred katonájaként került hadifogságba, ami valószínűleg elírás, mert a szülőhely alapján a 24. honvéd gyalogezred lenne a helyes, korábban földműves volt), Propsz György (1897-ben született Túrterebesen, a 12. szatmári honvéd gyalogezred népfelkelő gyalogosa volt, a veszteséglista szerint Avezzanóban is volt fogoly. Verlustliste N° 681. 44. o., A bírósági személyi karton a 3. honvéd gyalogezred katonájaként hivatkozott rá).

A római katonai bíróság narni kirendeltségének az ítélete 1919. január 25-ei datálású, viszont ez kérdéseket vet fel: „nem kell eljárni, mert a tény nem minősül bűncselekménynek”. Az indoklás nem tudni min alapul, mert az Olasz Hadsereg Büntetőtörvénykönyve szerint a lázadás bűncselekménynek minősült (lásd a 216., 250., 291. cikkelyeket, illetve az 545. cikkely 3. bekezdését), és az ítélethozatalkor még nem lehetett amnesztiára hivatkozni. A többi hasonló csoportos lázadást vizsgálva, szépen kibontakoznak a sztrájkok, és nyilvánvalóvá válik az is, hogy a katonai törvényszékek ítélkezési gyakorlata egymástól teljesen függetlenül zajlott. A bűnösnek nyilvánítás esetén ugyanis a többi ítélet hat hónaptól 20 évig terjedő katonai fegyházat írt elő, viszont a fenti tömeges felmentés is elég gyakran előfordult.

Az is jellemző, hogy egy színmagyar csoport sztrájkolt: a munkaszázadokat próbálták homogén módon összeállítani, hogy könnyebben lehessen velük szót érteni. A fenti példánál ez annyira jól sikerült, hogy nemcsak a nemzetiség, hanem sok esetben az eredeti alakulat is egyezett.

BŰNTETT ÉS BÜNTETÉS – A HALÁL ÉS AZ ERŐSZAK SZOLGÁLATÁBAN

Ha összevetjük a bűntetteket a büntetésekkel, akkor a kivétel a szabály. Az 1907-es második hágai egyezmény alapján a hadifogoly a szökésért csak fegyelmi jellegű büntetést kaphatott, de pont egy szökéshez kötődik az egyedüli végrehajtott kivégzés. Jakob Erlacher a tiroli Ennebergben (ma Olaszország, Dél-Tirol, ma olaszul Marebbe) született 1891. április 8-án. (A veszteségnyilvántartás Johann Baptista néven tartotta nyilván, aki 1884-ben született, lásd Verlustliste 395/16, de a bécsi Kriegsarchivban a kartonja is Jakob-ként emlegette.) A háború előtt gépészként dolgozott, majd a tiroli 4. császárvadász ezred kötelékében szolgált. Hadifogolyként a volterrai hadifogolytáborban, majd a firenzei Belvedere erődben internálták, ahonnan 1917. november 4-én szökött meg. Eljutott a hadműveleti övezetig, ahol a 25. gyalogezred állásaiban olasz katonának öltözött és nekiállt iratokat gyűjteni, amelyeket az ellenséges vonalakon átjutva a saját parancsnokságnak kívánt odaadni. November 22-én fogták el ezen tevékenység közepette Mussolini helységben. Két napra rá a XXV. hadtest, vagyis az Erlacher által elért övezetben állomásozó, amúgy tartalék olasz alakulat parancsnokának utasítására el is indult az eljárás.

Kölcsönös harctéri helyzet a délnyugati hadszíntéren 1918. június 15-én, az olasz XXV. hadtest jelölése Velence és Mestre fölött látható (Forrás: József főherceg: A világháború amilyennek én láttam, VI. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1938. 19. sz. melléklet)

A vád kémkedés volt, amit november 4-ével, tehát a szökés dátumával rögzítettek. Ez egyrészt hamis, hiszen még a vádirat szerint se vitt el semmit a firenzei táborból, másrészt inkább az olasz hatóságok túlérzékenységéről tanúskodik. Ekkoriban a Piave mögötti területen igencsak hevesek voltak az indulatok, hiszen a caporettói áttörést követően 1917 novemberében zajlottak az első piavei feltartóztató harcok, és még nem volt bizonyos, hogy az olasz védelem kitart-e. A pánikhangulatot és a gyorsított kivégzéseket amúgy Ernest Hemingway „Búcsú a fegyverektől” című regényében is megörökítette, hiszen nemcsak Erlacher megvádolása során fogott vastagon a toll, hanem az olasz katonákkal szemben is előfordultak túlzott reakciók. A vádirat 1917. december 2-án készült el, az ítélet december 18-án született: agyonlövetés hátulról. Erlacher kegyelmet kért, amit nem vettek figyelembe, és 1917. december 29-én Caldogno di Vicenzában kivégezték. A helyválasztásra nem sikerült magyarázatot találni, mivel az elfogás után Erlachert visszavitték a firenzei Belvedere erődbe, ráadásul az ügyében eljáró XXV. hadtest bírósága is ettől délebbre volt illetékes. Amennyiben Erlacher tényleg eltulajdonított olasz iratokat, illetve ezekkel akart átjutni az olasz vonalakon, úgy a vád viszont valóban megállta a helyét, és ez esetben az ítélet jogosnak számított, hiszen egy olasz katonával szemben is így jártak volna el, illetve a második hágai egyezmény 8. cikkelye alapján a hadifoglyokra is az olasz jogszabályok vonatkoztak. Az olasz hatóságok viszont utólag nem vállalták fel a döntésüket, ugyanis Erlacher egyedüli bécsi hadilevéltári veszteségi kartonján az szerepel, hogy halálát az olaszok nem jelentették. Lehet, hogy utólag mégse voltak annyira biztosak az ítélet jogosságában?

 Jacob Erlacher egyedüli bécsi hadilevéltári említése
(Fotó: Domokos György)

A fennmaradt személyügyi kartonok között egy másik halálos ítélet is szerepel: Nagy András tizedesé a 30. honvéd gyalogezredből. Róla még kevesebbet tudunk, és ezt is csak a bírósági kartonja alapján. 1880-ban született Bács-Bodrog megyében, a háború előtt földműveléssel foglalkozott, tudott írni és olvasni. 1918. május 16–17-én Castenedolóban tizenhetedmagával keveredett bajba, de csak őt ítélték halálra zendülésért. 15 fő esetén egy év, kettőnél pedig másfél év katonai fegyház volt az ítélet. Egytől egyik magyar bakák és őrvezetők voltak érintettek, akik korábbi időpontokban estek hadifogságba. Legalábbis erre utal, hogy az egyedüli hadifogoly, aki nem egy gyalogezredben szolgált, vagyis Vatai Albert (1896-ban Kisújszálláson született, a 4. árkászzászlóalj 7. századának volt népfelkelő utásza) például már az 1917. július 14-ei Veszteségnyilvántartásban is szerepelt, mint Santa Maria Capua Vetere hadifogolytáborának lakója. Mindenki esetében az eljárás 1918. június 1-jén kezdődött, az ítélet pedig június 17-én kelt. A 7. hadsereg felügyelőségének Bresciában székelő bírósága járt el az ügyükben. A rendelkezésre álló egyéb információnak köszönhetően a peranyag nélkül is egyértelmű a helyzet. A fenti 18 ember a castenedolói gyűjtőtáborban, vagy környékén tartózkodott, de régebbi hadifogolyként már valamiféle munkásosztaghoz tartoztak. Az eljáró hatóság ismeretében valamiféle katonailag hasznosítható munkát végeztek. Ketten 1918. május 16-án, a többiek pedig a példájukat követve 17-én tiltakozó akcióba fogtak, vagyis sztrájkba kezdtek. A tiltakozás kirobbantása valamiféle nyilvános közegben elhangzó rágalmazással lehetett összefüggésben, mert ez a vádpont is szerepelt Gulyás István (a 2. honvéd gyalogezred közlegénye, 1879-ben született, a háború előtt földművelésből élt) és Hunyadi Mátyás őrvezető (a cs. és kir. 61. gyalogezredben szolgált, 1886-ban Békéscsabán született, civilben borbélyként tevékenykedett, azonosítását lásd: Verlustliste N° 165/17.) vádiratában, akik 1918. május 16-án kezdték a tiltakozást. Nagy András viszont nem volt közöttük. Ennek fényében május 17-én követhetett el valamit, ami miatt halálra ítélték, de a kivégzést nem hajtották végre, ugyanis fellebbezett. További bírósági információ hiányában szinte teljesen bizonyos, hogy erre a későbbiekben sem került sor.

Ha a többi ítéletet is megvizsgáljuk, akkor azok egy hónaptól 20 évig terjedtek, de a kiszabásukban a szabályt keresve arra jutottam, hogy ezeknél is a kivétel erősíti a szabályt. Mindegyik törvényszék a saját ítélkezési gyakorlata alapján működött. Ez nem csak az indoklásokból következik (ugyanazon bűntett esetén a Szárazföldi Erők Büntető Törvénykönyvének más és más cikkelyeit kombinálva döntöttek), hanem az amnesztiákból is, amelyeket be is tartottak, meg nem is. Ugyanazon bűntettért a különféle bíróságok a legszigorúbb büntetésektől a teljes nemtörődömségig terjedő skála alapján reagáltak, illetve a büntetések mértéke se volt arányos. Ennek szemléltetésére összegyűjtöttem az emberölésekre és emberölési kísérletek ügyében kirótt ítéleteket.

Az ítéletek kiszabásakor az egyedüli állandóságot az olasz katonai büntetőtörvénykönyvre történő hivatkozás jelentette. A hivatkozások viszont már törvényszékenként eltértek.

Hasonlóan, az erőszakos viselkedések terén is meglehetősen változatosak az ítéletek. A verekedésekre kilenc ítélet reagált, amelyek közül csak egy irányult biztosan másik hadifogoly ellen. Három esetben felmentették a vádlottat, mivel bűnösségét nem sikerült bizonyítani. A többi esetben két hónaptól négy évig terjedő elzárás volt az ítélet. 15 megsebesítésről (ebből négy tömegverekedésben) és 33 szándékos sérülés okozásról tudunk, amelyek közül csak nagyon kevés esetben lehet megmondani mikor volt szó öncsonkításról. Gyakorlatilag esetenként kellene ellenőrizni a periratokat. Talán a legszomorúbb Erdei Károly, a cs. és kir. 39. gyalogezred őrvezetőjének esete (1893-ban született Érköbölkúton, korábban földművesként dolgozott. Verlistliste N° 648. 18. o.), aki Casale di Altamura táborában 1916. december 26-án sebesítette meg magát szándékosan, hogy ezért két hónap katonai fogházbüntetésre ítéljék. Micsoda tragédiák lehettek a háttérben, hogy karácsonykor tette mindezt! Pontos információk hiányában az alábbi hipotézisek merülhetnek fel az öncsonkításos és sebesítési esetek kemény büntetéseinek magyarázataként:
- Olaszországban fizikailag ép munkaerőre volt szükség,
- ahogy oly sok korábban is említett esetben, úgy itt sem tettek különbséget a bíróságok a saját és elfogott katonák között,
- a hadbíróságok az esetek elbírálásakor nem vettek tudomást az úgynevezett nagybetegek cseréjéről, vagyis nem számoltak azzal, hogy a hadi tevékenységre alkalmatlan hadifoglyokat haza lehetett küldeni,
- vagy valami teljesen más, egyelőre ismeretlen ok állt a nagyfokú szigor mögött.

Folytatása következik.