Juhász Balázs könyve az első világháborúban olasz fogságba esett magyar katonák helyzetével, a fogolylét és a hazatérés körülményeivel foglalkozik. A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem adjunktusa, aki már számos, a témába illő tanulmányt írt az első világháborús olasz front és az Osztrák-Magyar Monarchia katonáinak kapcsolatáról. Jelen kötete széles közönséget céloz meg, miközben igyekszik hozzájárulni az első világháború egy fontos kérdésének fókuszáltabb tudományos megközelítéséhez. – Szabó Róbert vendégszerzőnk recenziója.
Bár a történészek már igen sok szempontból közelítették meg a hadifogoly-kutatást, szerző a könyvében egyedülálló kérdéseket vet fel, valamint a korábban alkalmazottól eltérő vizsgálati módszereket használ. Ezen kívül meghaladja a korábbi kutatási eredményeket abban is, hogy forrásbázisát jelentősen kibővítette. Munkájának relevanciáját erősíti, hogy bár a hadifogoly-kutatás napjainkban reneszánszát éli, az elmúlt évtizedekben a kérdésnek csupán egy-egy szeletét érintő kötet látott napvilágot, de 90 éve olyan nem, amely szintetikus módon összegezte volna az olaszországi hadifogoly-kérdéssel kapcsolatos eredményeket. Ráadásul kutatásai a hazai forrásanyag mellett nagymértékben alapulnak olaszországi levéltárak ideáig még kiadatlan iratain.
A kötet borítója
A monográfia tizenegy fejezetből épül fel az előszót és a zárszót leszámítva, illetve három fő tematikai egységre osztható fel. Az első tematikai részben a szerző az érkezés feltételeit és körülményeit, azaz az olaszok ellenséges hadifoglyokkal és internáltakkal szembeni bánásmódjának általános kereteit, a tábori lét jellegzetességeit, illetve az olasz területeken elhíresült hadifogoly-táborokat mutatja be. Az első fejezetben Juhász Balázs megállapítja, hogy az első világháború alatt a hadifoglyok kezelésének törvényi hátterét az 1899-es első hágai, majd az 1907-es második hágai egyezmény adta meg. Betartásán az olaszországi hadifogolytáborokban egyrészt a spanyol nagykövetség, másrészt a Szentszék ügyködött. Ezen kívül olyan állami szervek feladata volt a hadifogoly-kérdés kezelése (hadifogolytábor-struktúra fenntartása és üzemeltetése, látogatások engedélyezése stb.), mint az Olasz Vöröskereszt Hadifogoly Bizottsága, valamint a Hadügyminisztérium által felállított Hadifogoly Bizottság.
A második fejezetben az olaszországi hadifogolytábor-struktúra bemutatásával kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy az már a háború első hónapjaiban kiderül, hogy az olasz fél nem volt felkészülve a tömegesen érkező hadifogoly-áradatra, a táborkapacitás ugyanis – a háború egészét tekintve is – csak lassan növekedett. Juhász Balázs rámutat, hogy ez különösképpen kiütközött 1918 novemberében, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött padovai fegyverszünet után több százezer főnek kellett a „békebeli hadifogság” kereteinek megfelelő ellátást és elszállásolást biztosítani. Az egyéni életsorsok vizsgálatából kiderül, hogy a legnagyobb traumát a foglyok számára utóbbi jelentette. Ez abból fakad, hogy a szinte már csak papíron létező Monarchia már november 3-án kihirdette a fegyverszünetet, míg az valójában csak november 4-én, 15 órakor lépett életbe. Ekkor kb. 300 ezer fővel nőtt az olasz fogságban lévők létszáma, így bár nehéz pontosan meghatározni, de Juhász Balázs szerint legfeljebb 477 ezer fő az, akivel az olasz hatóságok fogolyként valaha is rendelkeztek. Ebbe természetesen beletartoztak a harci cselekmények közben elfogott katonák mellett az főként a nagyobb összecsapások alatt megnövekvő számú dezertőrök is, habár az olasz fronton ez egyáltalán nem számított tömegesnek.
A mű
A tábori lét jellegzetességeiről a harmadik fejezetben esik szó: Juhász a szállás, a ruháztatás, a pénzügyek (fizetés), az élelmezés, illetve a kultúra és szabadidő keretrendszerét tárgyalja. Fontos megállapítani, hogy a tisztek és a legénység megkülönböztetése a legtöbb szempontnál érvényesült, s általánosságban elmondható, hogy a legénység jóval kiszolgáltatottabb volt. Ugyanakkor, a Monarchia katonáinak vegyes összetétele a hitélet szempontjából jelentett problémát, az olaszországi lelkészek nyelvtudásra vonatkozó hiánya ugyanis gyakran lehetetlenné tette e „szolgáltatás” érdemi megvalósulását.
A negyedik fejezet a szerbiai frontról (1914–1915) Albánián át az olaszországi Asinara szigetére szállított Monarchiabeli katonák helyzetét vizsgálja. Annak ellenére, hogy a kérdés a hadifogolykutatás egyik szenzációjának számít az olaszok által nem megfelelően menedzselt logisztikai helyzetből adódóan, a rendelkezésre álló feldolgozások eltérőek tartalmilag. A szerző szerint a Szerbiából Albániába „hajtott” katonák menete valóban kiérdemelte a „halálmars” nevet, ugyanakkor adatok hiányában lehetetlen pontosan megállapítani, hogy hány halálos áldozattal számolhatunk a fagy, a tífusz és a kolera miatt. A túlélők első csoportja 1915 decemberében kötött ki Asinara partjainál, számukra azonban csak ott következett az igazi rémálom a szigeten jelentkező rendkívüli hiányosságok (víz, megfelelő ellátás hiánya, nem megfelelő egészségügyi rendszer stb.) miatt. A hosszútávon fennálló problémák ellenére még 1916-ban, sőt 1918-ban is érkeztek hadifoglyok, így „Szamár-sziget” története csak az ő hazatérésük után, 1922-ben ért véget.
A második tematikus egységben a hadifogoly-lét legfontosabb körülményeit, így a hadifoglyok kapcsolattartási lehetőségeit, munkáltatásuk és a rájuk is kiterjesztett egészségügyi rendszer kereteit elemzi a szerző. Az ötödik fejezetben Juhász Balázs rámutat, hogy a posta a legfontosabb kapcsolatot jelentette a külvilággal nem csak a hadifoglyok, de az őrök számára is. Ennek ellenére számos esetben történt visszaélés: a cenzorok nemcsak a leveleket bonthatták fel és olvashattak bele, de arról is dönthettek, hogy mi számít „sürgős” csomagnak, vagy mit érdemes esetleg késleltetni. Esetenként a foglyok meglopására is sor került, amikor kifosztották csomagjaikat, megtartották a nekik szánt élelmiszereket vagy tárgyakat. Természetesen a másik oldalon gyakran próbálkoztak a cenzúra kijátszásával: klasszikus módszernek számított a Szentszék bevonása. A levelezések pontos számát ugyanakkor lehetetlen megmondani, bár kiváló történeti forrásnak tekinthető a benne megjelenő, a hátországi ellátással és fogoly-élettel kapcsolatos témák miatt.
A hatodik fejezetben a munka kérdése kerül előtérbe. Mivel a hadifoglyok foglalkoztatása nem öncélú volt, Juhász Balázs a kérdést az olasz gazdasággal összefüggésben vizsgálta. Rámutatott, hogy a legénységi állományú hadifogoly zsoldot, majd 1916-tól bért kapott (a tiszteket és tisztjelölteket ugyanis nem dolgoztathatták). A tömeges alkalmaztatás ugyanis 1916-tól lépett színre, a főként az olaszországi mezőgazdaságban jelentkező munkaerőhiány csökkentése céljából. (Ez ekkor azonban még korántsem volt annyira égető probléma, hogy ne lehessen olaszországi foglyokat Franciaországnak „adni.”) A hadifoglyokat azonban nem csak az agrárszektorban (erdőtelepítés, földművelés), hanem az iparban (energiahordozók kitermelése) és az infrastruktúra-fejlesztésben (útjavítás, gát- és vasútépítés), sőt a háború után helyreállítási munkálatokban is foglalkoztatták őket. E célból a legváltozatosabb földrajzi helyszíneken fordultak meg szerte Olaszországban, mint Szardínia és Szicília, Dél-Olaszország, Lazio és Toszkána, Piemont, Lombardia és Veneto stb.
Részlet a kötetből
A hetedik fejezet az olaszországi egészségügyi rendszer tükrében elemzi a hadifoglyok testi és lelki állapotát. Juhász Balázs kiemeli, hogy a fogoly elfogását követő, kötelező négy hetes karantén ellenére – illetve annak gyakori be nem tartása miatt – sűrűn terjednek el járványszerűen fertőzések (kolera, tífusz, malária stb.) a hadifoglyok között. Így a foglyok esetenként a tábor helyett kórházakba kerültek, ahol az összesített adatok alapján mintegy 41 ezer ellenséges katona halt meg. A szerző az egészségügyi rendszer kapcsán két fontos problémára mutat rá. Egyfelől, hogy a hivatalos látogatások engedélyeztetése nem tekinthető sikeresnek sem a háború, sem a Tanácsköztársaság idején. Másfelől, hogy nem minden egészségügyi góc kapott megfelelő visszhangot, ami a fertőzésveszély miatt gyakran veszélyeztette az ország civil lakosságát is. 1918-ra mindenhol romlottak az egészségügyi állapotok, amihez hozzájárult a spanyolnátha-járvány terjedése is. A testi megpróbáltatások mellett azonban érdemes kiemelni a hadifoglyokat sújtó pszichés betegségeket is. A szerző hangsúlyozza, hogy az orvosok csak azokkal foglalkoztak, akik elmegyógyintézetbe kerültek, a táborokba ellenben nem jártak ki, így a depressziós tünetek korai és lokális kezelésére sajnos esély sem mutatkozott.
A harmadik tematikus egység a hadifogoly-létből való „kikerülés” különféle módozatait tárgyalja. A nyolcadik fejezetben a szerző a hadifogoly-cseréről, s különösen az ún. „nagybetegek” cseréjéről értekezik. Utóbbiak azok a betegségek és sérülések révén harcképtelenné vált hadifoglyok voltak, akik őrzőik számára csak terhet jelentettek. A csererokkantakról szóló megállapodás gondolata már 1916 tavaszán megjelent, konkrét eredményre azonban csak az év második felében került sor. A rokkantak, illetve civilek cseréje mellett a 60 év feletti katonákról, az internált civilekről, az egészségügyi személyzetről, sőt a papok, lelkészek, teológusok cseréjében is történt előrelépés. Így, habár a caporettói vereség (1917. október 24 – november 19.) hatására az olasz fél felfüggesztette az osztrák-magyar nagybetegek cseréjét, az hamarosan újraindult.
A táborok elhagyásának egy másik módját a kilencedik fejezetben tárgyalt szökés jelensége jelentette. A szökés során fontosnak mutatkoztak a motivációs tényezők, amelyek között az olaszországi hadifoglyok esetében különféle sérelmeket sorakoztathatunk fel, mint elszállásolási problémák, fűtés hiánya, bánásmód vagy vásárlási visszaélések. Ugyanakkor, kiváltó indokként ugyancsak említésre méltó a személyes szabadságvágy és a család, illetve otthon helyzete, sorsa iránti aggódás. Az olaszországi hadifogoly-táborokban jelentős problémának számított a foglyok szökése, amit két tényező is alátámaszt. Egyrészt, hogy a rendes pénz helyett bevezetésre került a foglyok számára az ún. táborpénz, másrészt, hogy a sajtóban megtiltották a szökésekről szóló hírek közlését.
A tizedik fejezetben a nemzetiségi kérdés vonatkozásában a Monarchia nemzetiségi katonái számára a hadifogoly-létből való „kiugrási” lehetőségek kerülnek bemutatásra. Az olasz hatóságok két kategóriára osztották a hadifoglyokat nemzetiségi szempontból, önbevallás alapján: szlávokra és románokra, illetve az osztrákokra és magyarokra. A cél nem csak a hadifoglyok közötti lehetséges konfliktusok elkerülése volt, hanem az átállás lehetőségének megadása is. Ugyanakkor, fontos leszögezni, hogy csak az a katona csatlakozott az olaszokhoz, akinek nem volt vesztenivalója és valóban elköteleződött, ez a lépés ugyanis otthonmaradt családja számára is kockázattal járt. Így, habár öt nemzetiség (jugoszláv, albán, lengyel, román, csehszlovák) tett szert önálló légióra Olaszországban, a toborzás valódi hatékonyságáról, azaz tömeges csatlakozásról nem beszélhetünk, hiszen nem mindegyik légió került bevethető állapotba. Mindamellett nem is feltétlen változott meg az élete annak, aki csatlakozott és a velük való bánásmód sem különbözött a hadifoglyokhoz képest.
A tizenegyedik fejezet a háború utáni hazatérés körülményeit, eredményességét tárgyalja. Juhász Balázs kiemeli, hogy az 1918. novemberi tömeges fogságbaesés igazi kihívások elé állította az olasz hatóságokat, annak ellenére, hogy a hadifogolytábor-struktúrában fejlesztéseket hajtottak volna végre. A hosszú távú megoldás bár biztosítottnak tűnt, rövid távon a helyzet kezelése csődöt mondott. Ennek ellenére az olasz kormány 1919 első felében minden eszközzel akadályozta a hadifoglyok tömeges hazatérésének az engedélyezését. Ezzel a célja az új közép-kelet-európai államok megfelelő létszámú katonával való ellátásának az akadályozása lehetett. Ugyancsak közrejátszhatott ebben, hogy még 1919-ben is sor került a hadifoglyok foglalkoztatására különböző célokra (lövészárkok betemetése, földek mezőgazdasági előkészítése stb.). A kérdést végül a Tanácsköztársaság bukásával kapcsolatos nagyhatalmi érdekek megjelenése oldotta meg: az olasz-magyar kapcsolatok erősítése céljából 1919. augusztusában megkezdődött a foglyok hazatérése, ami 1920 tavaszára be is fejeződött.
Részlet a kötetből
Véleményem szerint megállapítható, hogy Juhász Balázs könyve nem csak pótolja az első világháborús olaszországi hadifogoly-kérdéssel kapcsolatos mintegy 90 éves hiányt, hanem a feltett kérdések, az alkalmazott módszertan és a felhasznált források révén a nemzetközi közönség számára is tartogat újdonságokat. Bár a szerző nem mondja ki, de módszertana a társadalomtörténetben ismert kollektív biográfiai megközelítésre hajaz, a hadifoglyok, mint egy igen inhomogén társadalmi csoport közös jellemzőinek feltárására a tipikus, illetve atipikus életpályák bemutatása által. Különösen említésre méltó a „kisemberek” megszólaltatása a legénységi állományú katonák sorsának tárgyalásával. A kötet jelentőségét emellett fokozza a mellékletben található magyarázatok, kimutatások és táblázatok, névmutató és földrajzi névmutató, illetve a kötet végén található gazdag képanyag is. Ugyanakkor, álláspontom szerint megfogalmazható néhány kritika is a kötettel kapcsolatban. Egyrészt, zavaró, hogy a megállapítások alátámasztásához alkalmazott táblázatok a kötet végére kerültek. Másrészt, a szerző esetenként túlságosan is részletekbe menően elemez egy-egy kérdést a hadifoglyokkal kapcsolatban. Így például a hadifoglyok által a különböző földrajzi területeken végzett munkákat, ami – néhány kirívó példától eltekintve – nem hordoz releváns újdonságot.
Juhász Balázs: Hadifoglyok, dezertőrök – Magyar katonák az olasz hátországban (1915–1920)
Kiadó: Zrínyi Kiadó
Megjelenés: Budapest, 2022
Oldalszám: 535
ISBN: 978 963 327 889 5
