Magyar hadifoglyok hazatérése Kelet-Szibériából –
A Scharnhorst-sztori – 7/3. rész

Bár a harcoknak 1918 novemberében végett vetettek az osztrák–magyar és a német haderőre érvényes fegyverszünetek, a hazájuktól irdatlanul messze, Kelet-Szibériában raboskodó osztrák–magyar hadifoglyok nagy részének még további két vagy akár három évébe telt, mire hazavergődött. A távolság és a győztes államok megkötései miatt ugyanis a kelet-szibériai táborokban sínylődő hadifoglyok hazaszállítása rengeteg kihívással járt. A következőkben azt, a fentebb érintett hazajutási akciók egyik újabb állomásaként, mivel szervesen kapcsolódik a sorozat apropójául szolgáló Scharnhorsthoz, az alábbiakban részletesebben is ismertetem.

1920 elején a Kelet-Szibériában lévő magyar hadifoglyok száma 12 ezer főre volt tehető, egy korabeli összesítés alapján még többre, a 15 ezer főt is meghaladónak taksálták. Az oroszok távozása miatt a terület feletti fennhatóságot, így a foglyok őrzését is, az egymást váltó amerikai és japán intervenciós csapatok biztosították.

 A krasznaja-rjecskai (habarovszki) fogolytábor tiszti barakkja, amerikai uralom idején, 1919 (Baja-Pilch-Lukinich-Zilahy: Hadifogoly magyarok története II. Budapest, 1930)

 A tábor főbejárata japán uralom idején, 1919–1920
(Forrás: ld. előző képnél)

Az intervenciós csapatok megjelenésének hátterében az oroszokkal egykor szövetséges nyugati hatalmak vezetőinek azon szándéka állt, hogy az orosz kormányzatot oly módon kell megsegíteni, ami megakadályozza, hogy kihulljanak a háborús küzdelmekből, hiszen orosz vereség esetén a központi hatalmak át tudták volna csoportosítani a keleti fronton lekötött erőiket. E célból 1917 őszén mind az USA, mind a britek és a kanadaiak, illetve a japánok részéről felmerült, hogy csapatokkal támogassák az oroszokat. Az intervenció egyik első lépéseként a helyi készleteket megvédendő, illetve a terület szovjet hatóságának segítségkérése miatt Murmanszkban angol erők szálltak partra 1918 márciusában. Ezt követően további német csapatok keletről nyugatra történő vezénylését megakadályozandó a nyugati szövetségesek partra szállásának helyszínéül újabb területek merültek fel: Oroszország dél-nyugati részén, a Kaukázusban és Szibériában – mivel írásom az utóbbi helyszínre fókuszál, az intervenciós eseményeket is Szibériára vonatkozóan ismertetem.

A Távol-Keleten addigra Japán már jelentős területeket foglalt el, többek között német gyarmatokat. A nyugati országok mellett – velük szövetségben – a japánok is beszálltak hadviselő félként az egyre zavarosabbá váló oroszországi helyzetbe, 1918 februárjában megjelentek a szibériai Vlagyivosztokban, mellettük pedig feltűntek a britek is. Az addig is aktív japánok ezt követően a szovjetek ellenében a transzszibériai vasút mentén tevékenykedtek. A szövetségesek engedélyezték a szovjeteknek, hogy átvegyék az irányítást Vlagyivosztok felett. S megjelent újabb résztvevőként a színen az orosz területeken élő csehekből és szlovákokból, illetve a Monarchia haderejének cseh és szlovák hadifoglyaiból verbuválódott, hivatalosan francia alárendeltségben lévő Csehszlovák Légió is. A franciák a Légiót a nyugati hadszíntéren akarták bevetni, így azt mielőbb Európába kellett szállítani. Miután a Csehszlovák Légiót Vlagyivosztokból tervezték evakuálni, ezért 1918 tavaszán annak tagjai is – mintegy 6 ezer fő – feltűntek a kikötővárosban és környékén. A Légió korábban a fehérekkel együttműködve, a vörösök ellen harcolva elfoglalta a Csendes Óceánig vezető transzszibériai vasútvonal jelentős részét. Akkortájt a Légió volt a legerősebb fegyveres fél a városban, de az erőviszonyok gyorsan változtak. A városba aztán a helyi érdekeiket védendő 1918 augusztusában amerikai és brit, 1918 szeptemberében pedig kanadai csapatok is érkeztek.

 Graves generális (középen) az amerikai csapatok feje és a Légió vezetője, Gaida generális (baloldalt) – (Dr. Fejes István - Fejes Gyula (szerk.): Az orosz hadifogság képekben. Rákospalota, 1931)

Közben a japánok sem tétlenkedtek, s főhadiszállást rendeztek be Nyikolkszkban. 1918 őszén így már 2,5 hadosztálynyi japán erő (mintegy 35 ezer fő), 2 ezrednyi (2–3 ezer fő) amerikai, 4.300 angol, 70 francia, 2.060 román, 1.200 olasz, s egy ezrednyi (1.000–1.500) kínai katona volt a kelet-szibériai régióban. Vagyis az orosz fehér és vörös csapatok mellett a nyugati és a velük szövetséges erők közül is számos képviseltette magát a magyar hadifoglyok számára fontos evakuációs helyszínként szolgáló távol-keleti partvidéken, illetve annak tágabb környezetében.

Az Aranyszarv-öböl Vlagyivosztok kikötőjével, 1920
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)

A vlagyivosztoki kikötő egy részlete, 1920
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)

A Szibéria keleti részén raboskodó hadifoglyok hazaszállítása csak azután jöhetett szóba, hogy azt Magyarország egyáltalán felvethette a háború lezárásának feltételeit tárgyaló békekonferencián. A magyar küldöttség 1920. március 13-án kapott csak választ és engedélyt a majd két hónappal korábban kértek egy részére, vagyis arra, hogy a hadifoglyok hazahozatalának ellátásának és hazahozatalának megszervezésére egy háromtagú bizottságot küldhessen ki a helyszínre, azt a felvetést azonban, hogy a költségeket kölcsön formájában az Egyesült Államok és Japán állja, elvetették.

Az 1920. április elején elinduló magyar vöröskeresztes misszió vezetője Dell’Adami Géza lett, társa Kovács István orvos őrnagy volt. (Élményeit mindkét résztvevő megörökítette.) A századosként szolgáló Dell’Adami jól ismerte az oroszországi hadifogolytáborokat, hiszen még 1914-es fogságba esése után maga is három és fél éven keresztül élvezte a krasznojarszki „vendégszeretetét”. Hazaútja, majd megérkezése, mai szemmel nézve, egyszerre tekinthető kalandosnak és tragikusnak. Mint az a misszió munkáját megörökítő könyvébe itt-ott beszúrt életrajzi adalékokból és egyéb helyütt írtakból kiderül, többször igyekezett önnön elhatározásából véget vetni a fogságnak, összesen hat ízben próbálkozott szökéssel. Egyik alkalommal Szibériából eljutottak Pekingbe – amely akkor szintén japán megszállás alatt lévő terület volt – onnan kiszolgáltatták őket, visszakerültek orosz földre, s orosz őrzői keményen megbüntették renitensnek minősített viselkedésért. Magánzárka, fegyház, barakkbörtön várt rá. Egy alkalommal Moszkvában fogták el, ahol, mint írja, a megpróbáltatások következtében már félig rokkant volt. Az ezek után is megismételt szökési kísérletek kapcsán így fogalmazott: „Fagyos ujjával kétszer érint homlokon a Kaszás.” Az utolsó alkalommal, 1918 márciusában, amikor a Monarchia csapatai még mélyen orosz területen állomásoztak, a Dnyeper egyik mellékfolyójának, hátukban és a folyó felett átívelő hídnál szovjet lovascsapatokkal, a Szos áradó, jeges vizén átgázolva társaival végül elérték a baráti csapatok arcvonalát. A szülői ház viszontlátása sem volt felhőtlen, hazaérve tudta meg, hogy apja és húga időközben meghalt. Kovács István is első kézből származó tapasztalatokkal bírt a hadifogságról, hiszen ő maga is három és fél évig raboskodott Szibériában. Dell’Adami és Kovács ezen előzmények után tért vissza Szibériába.

 Dell’ Adami Géza
(Dell’ Adami: Megváltás Szibériából. Budapest, 1925)

Miután a hadifoglyok hazaszállításához szükséges összeget segélyszervezetek, amerikai magyarok és az Egyesült Államok kormányától igényelt adományokból kívánták összegyűjteni, a misszió képviselői a berni és párizsi kitérő után francia kikötőből indulva először Amerika felé vették útjukat. A hazaszállítás másfél millió dollárra becsült költségét new yorki és washingtoni tárgyalások, tanácskozások révén kívánták előteremteni. A tárgyalások sikerén, a kapott ígéreteken felbuzdulva Dell’Adami úgy gondolta már az év nyarán befejeződhet a hazaszállítás. A célra a következő egyesületek ajánlottak még jelentősebb összeget: American Red Cross – 250 ezer dollár, American Relief Comittee for Hungarian Sufferers – 300 ezer dollár (153.342 jött össze), Joint Distribution Comittee for Jewish War Sufferers – 250 ezer dollár, Young Men’s Christian Association (YMCA) – a fogolytáborok segélyezését vállalták, valamint hét további egyesület jegyzett még kisebb-nagyobb pénzösszeget. Ekkor alapították meg az American Repatriation Comittee-t (Amerikai Hazatelepítő Bizottságot) is, amelynek Felix Warburg volt a vezetője.

A hazatérést elősegítendő a magyarországi sajtó is adománygyűjtésre buzdította a társadalmi szervezeteket. A magyarországi hírek – azok egyik leghangsúlyosabb része a hazaszállítás nagymérvű pénzügyi vonatkozása volt – eljutottak a Kelet-Szibériában lévő hadifoglyokhoz is, s nem is maradtak reakció nélkül. Macsellár Gyula újságíró Nyikolszk-Usszurijszkból 1920 áprilisának végén írt, az otthoni sajtóban közzétett levelében egyrészt azt írja, hogy a még kint lévőknek nincs elég pénze a hazaútra: „sem pénzünk nincs, hogy a szállítás költségeit fedezhessük, sem nem vagyunk elég invalidusok ahhoz, hogy jogunk legyen a hazautazáshoz. [kiemelés az eredetiben – K. Cs.] Hiszen szegény fejem pl. még csak 68 hónapja őszül itt Szibériában!”. Másrészt tájékozatlansággal vádolja a magyar kormányt a szibériai helyzetet illetően, hogy a kormányzat 160 ezer magyar hadifoglyot emleget, „holott itt Szibériában félannyi sincs. [kiemelés az eredetiben – K. Cs.] Csak lázálom tehát, hogy az itteni foglyok hazaszállítási költségei hatmilliárd koronára rúgnak”. Macsellár a hadifogság alatt szerkesztett és írt lapban – az újság a későbbiekben részletesen is bemutatásra kerül – a háború megélését így összegezte: „A toll után a fegyvert is kiverték a kezemből s engem a Világosság szegény bolondját egy sötét országba csuktak. Vajon mikor szabadulok onnan?... ”.

A hazahozatalra időközben Kelet-Szibériában is történtek előkészületek, a magyar hadifoglyokat ugyanis három táborba kezdték koncentrálni, a Vlagyivosztok mellett lévő pervaja rjecskaiba és a Nyikolszk-Usszurijszkban lévő két táborba. A pervaja rjecskai és a kisebb nyikolszki tábort a japánok őrizték, azok helyzetét a küldöttség tagjai, miután az antant hatalmak mellett a japánok is hozzájárultak a fenntartásukhoz, jónak ítélték. A másik, nagyobb nyikolszki tábort az orosz Ideiglenes Kormány felügyelete alatt álló őrség felügyelte, itt a körülmények megítélése azonban már kedvezőtlenebb volt.

 Az oroszok őrizte nyikolszki gyűjtőtábor
(Forrás: Megváltás Szibériából. Budapest, ld. fenn)

 Az 1920 elején megszüntetett krasznaja-rjecskai (habarovszki) tábor
(Forrás: ld. előző képnél)

A krasznaja-rjecskai (habarovszki) tábor az intervenciós csapatok partraszállása után először amerikai, majd japán felügyelete alatt állt.

Japán katonák részére rendezett sportverseny, Krasznaja-Rjecska, 1919–1920
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)

A hadifoglyok közül sokan érkeztek Vlagyivosztok környékére pl. Berezovkáról, köztük Strém István újságíró is. Strém 1891-ben született. Jogi tanulmányokat folytatott, majd Zala vármegyében dolgozott újságíróként. Az első világháború elején, még 1914 novemberében került orosz hadifogságba, azt a szibériai Berezovkán és Nyikolszk-Usszurijszkban vészelte át. Oroszországi tartózkodása alatt sem hagyott fel az újságírással, ott a Berezovka című, hadifoglyok által írt lapot szerkesztette. A fogságból hazatérve is újságírással foglalkozott, de amellett verseket, regényeket írt, amelyek révén irodalmi körökben is nevet szerzett, s elmélyedt a spiritualizmusban is. Utóbbira való igényét nemcsak a hadifogságban megtapasztalt élmények, hanem személyes tragédiái is elősegíthették, 1926-ban, heteken belül meghalt a nekrológként írt önéletrajzában is szereplő édesanyja, és fiatal felesége is, akivel két kislányuk született; ekkor a nagyobb is még csak hároméves, a kisebb pedig mindössze három hónapos volt. 1942-ben halt meg.

 Strém István
(Hadifogoly magyarok története, ld. fenn)

„Soha olyan forró, pezsgő élet nem volt a hadifogságban, mint 1918 nyarán Berezovkában. A forradalmak ledöntötték a börtönfalakat – egyszerűen nem volt, aki tovább őrizze a hadifoglyokat. Itt fürge kezek ástak csatornát, mely a jéghideg hegyi patak vizét a tábor közepén készített uszodába vezette, ott egy futballmérkőzés izgalmai tomboltak. Emit a nyújtó és a korlát körül serénykedtek a sportünnepre készülődő atléták, amott vidám csapatok vonultak a fenyvesek felé, hogy a hegygerincen át vágtató Szélénga habjaiban találjanak enyhülést, annyi testi-lelki kín után. Egy helyen a színházbarakkban próbáló zenészek és művészek muzsikája s éneke csendült a napsugaras tájra, másutt a kávéházbarakk tárta fel hivogató ajtait […] Ebbe a nagy felélénkülésbe azonban egyszerre beütött a villám. Augusztus 20.-án a fehérek harcvonala elérte Berezovkát.” Strémet és társait a vörösök és a fehérek, illetve az egyik-másik oldalt támogató erők között kirobbant harcok elől a japánok Nyikolszk-Usszurijszkba evakuálták.

A Kelet-Szibériában 1918 és 1920 közt lévőkről – szemléletesen láttatva a partvidék hadifoglyainak eltérő helyzetét – a következők olvashatók: „két-háromezren éltek japán felügyelet alatt, akik bőségesen el voltak látva étellel, itallal, ruhával. [kiemelések az eredetiben – K. Cs.] Ellenben a többiek orosz táborba zárva, kegyetlen parancsnok zsarnoksága alatt, aki legtöbb járandóságukat elvonta, naponkint sokszor alig fél orosz fontot (20 dekát) kitevő, fekete szalmás kenyéren tengődtek. Sokan összeestek az éhségtől és ha az ember megfürdött, utána egy-két napig pihennie kellett a kimerültségtől”. A későbbiekben Dell’Adami arra kérte az orosz Ideiglenes Kormányt, hogy Nyikolszk lehessen a tengerpartra sereglő magyarok gyűjtőtábora. Dell’Adami elmondása szerint a japánok által őrzött táboroknak volt hátránya is, a japán őrség által igen komolyan vett táborfelügyelet. A bizottság végül Japánt is útba ejtve, ahol szintúgy tárgyalások zajlottak, 1920. június 18-án érkezett meg Vlagyivosztokba, ahol ekkor már 8 ezer magyar gyűlt össze a hazaszállítás reményében. A városban ekkor számos haderő állomásozott: fehér orosz csapatok, amerikai és japán egységek, illetve a cseh, a román, a lengyel és a délszláv légiók is jelen voltak. A küldöttség legfőbb feladata az összegyűltek ellátásának megszervezése és a környező, nagyon különböző, egymással akár hadban is álló erők által uralt területeken élő magyar hadifoglyok Vlagyivosztokba terelése és összegyűjtése volt.

A hazaszállításnál kezdetben nehézségek akadtak: az ígért amerikai hajókat a vártnál hosszabb ideig vette igénybe a cseh légió elszállítása, a pénz pedig annak ellenére bizonyult kevésnek, hogy Amerikában majd egy millió dollárt sikerült összegyűjteni a viteldíjra. A misszió számára összegyűjtött pénzből finanszírozott hajók indulása előtt már több százan önerőből megváltották a hazajegyet. A Shunko Marura például, amely 1920. május 10-én indult el Triesztbe, 325 magyar hadifogoly váltott jegyet, közülük 250-en a trianoni Magyarországra, a többiek a határon túlra került területekre tértek haza. A Dell’Adamiék által, amerikai pénzből bérelt első hajó a francia Scharnhorst volt, amely 1920 októberében indult el, a következő a Mainam volt, azokat 1920 során még a Steigerwald és a Frankfurt követte. 1921-ben aztán a sort a Dr. Pierre Benoit és Peiho követték, utóbbiakat a Népszövetség bérelte a hadifoglyok számára, az utolsó hajó pedig az 1921 szeptemberében induló Crook volt, amelynek költségeit szintén az Amerikában gyűjtött pénzből finanszírozták. Dell’ Adami számvetése szerint az amerikai úton 938.785 dollár gyűlt össze, azt még megtoldották a kamatok és a Scharnhorston eladott utashelyek is 23.200 dollárral. A hajók bérleti díja pedig a következő volt: a Scharnhorstért 282.300, a Mainamért 224.373, a Steigerwaldért 100.000, a Frankfurtért és a Dr. Pierre Benoit-ért 323.031, a Crookért pedig 30.000 dollárt kellett fizetni. A Crookkal tért haza Dell’Adami is.

Kovács István, aki 1920 decemberétől Nyikolszk-Usszurijszkban a táborfelügyeletet is ellátta, miután a hadifogolytábort április 10-én feloszlatta, a Peiho fedélzetén tért haza.

A sorozatunkban több helyütt felbukkanó László József (1883–1944) első világháború alatt készített feljegyzései a hadifogság után nyerték el az írást közlő posztban olvasható és fentebb is idézett formát. Visszaemlékezésének 2. kötete olvasható a blogunkon.

Szintúgy László Józsefhez kötődik a Scharnhorst hadifogolyújság is, amelynek ő volt a szerkesztője. A lap 3 számot élt meg, amelyekből az első és a harmadik áll a szerkesztőségünk rendelkezésére.

A két anyag egy Budapest, XI. kerületi, azóta már bezárt antikvárium tulajdonosának a jóvoltából került a blogunkhoz.

Amennyiben az olvasóink közül valaki információval tud szolgálni László József visszaemlékezésének további kötetéről vagy a Scharnhorst hiányzó, második számáról, esetleg ezek a birtokában is vannak, örömmel vesszük, ha ezt jelezné számunkra.

A 7 részes sorozat közlése után Műhely rovatunkban az írás jegyzetekkel ellátott tanulmányváltozata is olvasható lesz.

A cikksorozat 2. része: Hazaszállítási akciók orosz területekről

A cikksorozat következő része: Kelet-Szibéria a sajtóban és a naplókban, illetve a határon túlra kerültek sorsa