Magyar hadifoglyok hazatérése Kelet-Szibériából –
A Scharnhorst-sztori – 7/4. rész
Az eddigiek mellett újabb vetületei is felmerülnek a hadifogoly-kérdésnek. Egyrészt a hazai közvélemény milyen mélységig értesült a kelet-szibériai helyzetről, s miként élték meg a fogság végét az érintettek? Másrészt mit várhattak a békekötés értelmében nem Magyarországra hazatérő hadifoglyok? A sorozat újabb része ezekre a kérdésekre keresi a választ.
A hadifoglyok sorsáról döntő események a teljes időtartam alatt nyomon követhetők voltak mind az országos, mind a regionális sajtótermékekben. Ennek megfelelően már 1920. március végén – vagyis még Dell’Adamiék elutazása előtt – hosszabb összefoglaló jelent meg a Kelet-Szibériában lévő hadifoglyokról. Az kezdésként keserűen állapította meg, hogy: „A magyar békedelegációnak egy úgyszólván egyetlen eredménye az, hogy az entente-nál eredményeket sikerült elérni a magyar hadifoglyok ügyében.” A cikk bemutatta a szibériai magyar hadifoglyok helyzetét is, külön kitérve a nem szovjet fennhatóság alatt, Kelet-Szibériában, illetve a szovjetek uralta többi szibériai, valamit egyéb orosz európai és ázsiai tartományokban élőkre. Jó fél évvel később, amikor a Scharnhorst még épphogy csak kifutott Vlagyivosztokból, a magyar sajtóban – néhány napra rá – már meg is jelentek az arról szóló hírek. A kivétel nélkül csak pár soros, mindössze az első hajó kifutásának tényét és a magyar hadifoglyok számát közlő híradások, az MTI-re történő hivatkozás ellenére, egymásnak is ellentmondóak voltak; a magyar hadifoglyok létszámánál ugyanis 1.738 és 1.733 főt említettek. Később azonban, ahogy egyre több kikötőt érintettek a hadifoglyok, pontosodtak a létszámadatok, illetve egyéb adalékok is napvilágot láttak: megemlítve Szmoliga Béla amerikai magyar papot, aki segített Dell’Adamiéknak az Egyesült Államokban a hazahozatalra szánt pénz gyűjtésében, illetve szóba hozva a többi hajó tervezett indulását, a hadifoglyok szibériai helyzetét és azt, hogy a még kint lévőknek üzenetet írhatnak a hozzátartozók. Ekkor már, mindegyik nemzetiséget figyelembe véve, 2.002 fős hadifogoly-kontingensről írt több sajtótermék (a Népszava 2.200-at említett), s a hírek gyarapodásával egyidejűleg nőtt a beszámolók terjedelme is. Nem egy újság mindezt előkelő helyen, akár az első oldalon tette közzé. A később induló hajókról is jelentek meg külön-külön híradások, de azok már nem voltak olyan mélységűek, terjedelműek, mint a magyar misszió által indított legelső hajó, vagyis a Scharnhorst esetében. Ennek megfelelően olvashatott röviden az olvasó a már hazafelé tartó Mainamról, a később indult, de Vlagyivosztokot már szintúgy maga mögött hagyó Steigerwaldról és Frankfurtról, illetve a még Kelet-Szibériában lévő hadifoglyok helyzetéről. Az utolsóként kifutó Crookról és Vlagyivosztok, illetve környékének hadifogoly-helyzetéről szóló beszámolók pedig már csak jóval hátrébb, mindössze pár sorban kaptak helyet az újságokban.
A történtek még sok évvel később is táptalajul szolgáltak jó néhány újságcikkhez. Azok némelyike a kelet-szibériai hadifoglyok helyzetét ismertette, valamint a hazaszállításuk érdekében foganatosított eseményeket mutatta be, egy másik írás pedig a még kint maradt hadifoglyok kapcsán foglalta össze újfent a háború alatt a hadifoglyokkal történteket, illetve a hazaszállításukért foganatosított erőfeszítéseket.
A téma megjelent az amerikai magyar nyelvű lapok hasábjain is. Ezek egyike például egy még Sanghajban, a hazafelé tartó magyarok által írt levél részletét közölte, amelyben a hadifoglyok köszönetet mondtak azoknak az amerikai szervezeteknek, amelyek hazaútjukat lehetővé tették. Egy véleménycikk külön kiemelte Uhlig őrnagynak a sanghaji zsidósághoz írt köszönőlevelét. Majd párhuzamot is vont aközött, hogy – meglátása szerint – mit tett a zsidóság a bajba jutottakért, így a hadifogoly magyarokért, s cserébe mit kaptak Magyarországon, egyebek közt a numerus clausust és a Héjjas Iván vezette különítményesek kegyetlenkedéseit.
A magyar misszió épülete Vlagyivosztokban
(Forrás: Dr. Fejes István - Fejes Gyula (szerk.): Az orosz hadifogság képekben. Rákospalota, 1931)
A misszió összesítő jelentése szerint 1920. március 14-e és 1921. november 24-e között tizenhét hajó futott ki Vlagyivosztokból, köztük olyanok is, amelyekre a hadifoglyok saját költségükön jutottak fel. A hajók a következők voltak: Yomei Maru, Ume Maru, President Grant, Heffron, Nankai Maru, Chile, Scharnhorst, Afrika, Misi Maru, Ausztrália, Mainam, Steigerwald, Frankfurt, Dr. Pierre Benoit, Peiho, Crook, valamint egy meg nem nevezett. Öt hajó végállomása nem Trieszt volt, kettő Koppenhágában, egy-egy-egy pedig Hamburgban, Marseille-ben és Rigában vetett a Szibériából tartó út során utoljára horgonyt.
A Nankai-Maru, amely 1920. szeptember 7-én indult el Vlagyivosztokból
(Forrás: Az orosz hadifogság képekben, ld. fenn)
A hajók fedélzetén összesen 13 ezer ember zsúfolódott össze, 8.126 fő a trianoni Magyarország területére tért haza, köztük 191 nő és gyermek, 4.874 hadifogoly lakhelye viszont az utódállamokhoz került, így őket a végállomásként funkcionáló kikötőből már nem a magyar állam szállította haza.
A naplót, visszaemlékezést, levelezést hátrahagyók közül jó néhányan tértek haza Kelet-Szibériából valamely fent említett hajó fedélzetén.
A Dr. Pierre Benoit fedélzetén Vlagyivosztokból 1921. március 14-én indult 863 főnyi transzport tagjainak üdvözlése 1921. május 7-én a csóti leszerelő táborban
(Forrás: Az orosz hadifogság képekben, ld. fenn)
Martin Ferenc tartalékos hadnagy volt, aki még hadifogsága alatt, 1920 márciusában kezdte el több helyütt lejegyzett anyagait egy könyvbe bemásolni és kiegészíteni. Az 1915. április 15-én orosz fogságba esett Martin Krasznojarszkba került, s onnan majd csak 1920 októberében szabadul. A tábor elhagyása mindössze az utazás kezdetét jelentette, hiszen az első úti cél Vlagyivosztok volt, majd ott a Mainam nevű teherhajóra szállva kezdte meg a hosszú hazautat Magyarországra.
A Mainam képe
(Forrás: Dell’ Adami Géza: Megváltás Szibériából 134.)
Felszállás közben a hajólépcsőn
(Forrás: Dell’ Adami Géza: Megváltás Szibériából 134.)
A naplók és a visszaemlékezések jegyeit is magán viselő írás néhány sora a hajóra szállást és annak kifutását örökíti meg: „Három sor ágy egymás felett, minden ágy egy felállított deszkalappal elkülönítve. Valósággal mintha koporsóba bújtunk volna, mikor helyünkre mentünk. Én a harmadik emeleten feküdtem; az alattam levő két ágy szolgált lépcsőnek a feljutáshoz. […] Miután félig-meddig elhelyezkedtünk, siettünk ki a fedélzetre, hogy utoljára láthassuk a földet, melynek majdnem hat évig rabjai voltunk. 1920. október 26-án délután 4 órakor felszedték a horgonyt. A hajó mozogni kezdett. Elhangzott a Szózat, a szemek megteltek könnyel: »…áldjon, vagy verjen sors keze…« Igen, tudjuk, hogy küzdenünk kell otthon, nem abba a paradicsomba megyünk vissza, amit elhagytunk, de otthon leszünk. Sok orosz nő is kijött a tengerpartra, szintén sírtak, de nem örömkönnyeket, mint mi. Hadifogoly ösmerősüket vesztették el. Minél inkább távolodott a hajónk a kikötőből, annál inkább látszott, mily szép fekvésű Vlagyivosztok. Majdnem teljesen zárt öböl, tele erődítésekkel.”
A japán felségjel alatt hajózó Sunko Maru utasa volt Babits Mihály testvéröccse, Babits István is, akinek több száz tételből álló, önmaga és mástól kapott levelezése tükrözi a Babits által írt és a neki szánt gondolatokat, érzéseket, illetve a front és a hadifogság mindennapjait; Babits 1916. augusztusi fogságba esése után többnyire Berezovkán tartózkodott.
Utolsó, 1920. május 5-ére keltezett, Vlagyivosztokban írott levele – lemondásokkal és a mentális állapotát kikezdő, hazatérésre való végtelen várakozással teli fogsága végéhez közeledve – reménységgel telt, az otthoniakat nyugtató hangulatot tükröz: „Át akarom adni Nektek az örömhírt, mielőtt a valóságban is megölelhetlek Benneteket, hogy jelenleg Vlagyivosztokban tartózkodom, a hazautazás előtt […] az első otthoni szállítmányba lettem beosztva […] az időt itt a Távol_kelet legnagyobb és legrendezettebb orosz kikötőjében töltöm, ahol a »Kunko Maru« nevű japán hajóra az áruk felrakását már teljesen befejezték és ezért két hete itt időzünk. Ha a törvényszabta indulást betartják, úgy folyó hónap 10-én behajózunk, és június vége körül Triesztben leszünk […] Teljesen jól érzem magam és az az erős meggyőződésem, hogy ha egyszer a szeretteim családi körében lehet, a kedélyem ismét helyre fog állni, mert nem is csoda, hogy a hosszú hadifogság az idegeimet eléggé megviselte.”
Búcsúzás a Sunko Maruval hazainduló fogolytársaktól
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
Vándor Ferenc naplója 1910 és 1920 közé esik, de a lejegyzett események zömmel az orosz hadifogság ideje alatt, az 1917 és 1920 között történteket örökítik meg, a fogságba eséstől a Kelet-Szibériából való, szintúgy hajóval történt hazatérésig. A napló szerzőjének elmondása alapján az 1920. május 14-én Vlagyivosztokból kifutó hajó július 6-án kötött ki Triesztben; a hajó nagy valószínűséggel szintén a Sunko Maru volt. A tengerjárót a hadifoglyok saját költségükön bérelték ki dr. Georges Montandon közbenjárásával, a fedélzeten 454 a trianoni Magyarország területére való, illetve 152 a határon túlra került területekről származó hadifogoly tért haza. Mondtandont, aki svájci orvos volt, a Nemzetközi Vöröskereszt küldte ki 1919 tavaszán a hadifoglyok segélyezése végett Szibériába; számára – a magyar foglyok megsegítésére – a magyar állam is átadott 80 ezer svájci frankot, amelyet később még 10 ezerrel toldott meg. (A későbbiekben a hajó utasai közül sokan beperelték a magyar államot, ugyanis Montandon a magyar államtól kapott felhatalmazás fejében ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy a hadifoglyok visszakapják a hajó bérlésére fordított pénzüket. Az első perben a Kúria több hadifogoly javára, egy újabb perben a táblabíróság pedig – immár az összes hadifogoly – ellen döntött. A későbbiekben aztán az állam kiegyezett a pereskedőkkel, s 239 egykori hadifogolynak fejenként 90 dollárt fizetett.) Vándor ekképp jegyezte le a kikötőből történő kifutást: „7 órakor néma csendben, minden üdvrivalgás nélkül, elindult lassan a hajó. Sóhaj kelt sok hadifogolyból, s bánatosan búcsúzva néztek a partra. Nem a helyhez való ragaszkodás – hisz sose tudtunk volna beleszokni itt az életbe! –, nem is a város szépsége vagy Szibéria elhagyása váltotta ki azt a mély sóhajt, hanem a gondolatok, amelyek a hazatérő foglyok fejébe tolultak. »Itt töltöttem el ifjú életemből 3–4, esetleg 5–6 évet!«; »Itt törték kerékbe a pályámat!«; »Itt vesztettem el az egészségemet!«; »Ez az a hely, ahol annyit szenvedtem!« Átkozott vagy te, föld, de légy áldott ezentúl, hogy azok az emberek, akik rajtad és belőled élnek, boldogabbak lehessenek, mint mi voltunk, szegény száműzöttek!” S meglepően röviden írta le – talán már az otthon és a szerettek viszontlátására tartalékolva az energiát – a Triesztben történő horgonyvetést: „Megérkeztünk Triesztbe.”
A Scharnhorst kirakodása Triesztben
(Baja-Pilch-Lukinich-Zilahy: Hadifogoly magyarok története II. Budapest, 1930.)
Nem ismert annak az újvidéki naplóírónak a neve, akinek munkája 1916 áprilisában kezdődik, akkor még a harctéri eseményeket lejegyezve, majd 1916 augusztusától 1920 augusztusáig hadifogoly volt Oroszországban. A szerző annak utolsó, majd két esztendejét Nyikolszk-Usszurijszkban töltötte, s egy hajó fedélzetén onnan is tért haza. Utazásában viszont – a magyarországi foglyokhoz képest – eltérés van annyiban, hogy a napló írója egy a délszláv ország állampolgárait is szállító hajón tért haza, a Yokohamán, amelynek úti célja a ma már Dubrovnik részét képező Gruž volt.
A majd 5 ezer nem a trianoni Magyarországról származó hazatérő kapcsán felmerül a kérdés, hogy vajon mit mondhatott számukra, mivel bíztatta, egyáltalán bíztathatta-e őket hivatalos megbízottja révén a korabeli magyar állam?
Kovács István őrnagy a vlagyivosztoki kint tartózkodás ideje alatt erkölcsi felelősségként értékelte a határon túli lakhellyel rendelkezők békefeltételekről való tájékoztatását. Egyrészt azért, mert a békefeltételek a kiérkezéskor még nem voltak pontosítva, s társaik sem nézték jó szemmel, ha ezen sorstársaik az utódállamok kint lévő megbízottjait keresték; az utódállamok gyorsabban haza tudták vinni állampolgáraikat. Másrészt pedig nem volt mindegy az a lelki megrázkódtatás sem, amelyen pár baráti, részvéttel teli szó is enyhíthetett, ami a többségiből a kisebbségi létbe kerülés tudomásra jutásakor érte az évek óta raboskodókat: „Egyénileg talán az volt a legkeservesebb része a küldetésemnek, amikor a hozzám forduló felvidéki vagy erdélyi magyar szótlanul végighallgatva, sápadtan megfordult és lehajtott fejjel, könnyes szemmel botorkált az ajtó felé. Látszott rajta, hogy omlik össze benne minden reménység!”
A fentebb megemlített trieszti magyar kirendeltség működésének leírásában is megtalálható mindez. A fogadó állomás vezetőjének, Szelke Árpád sorhajóhadnagynak az 1921. május 28-ai jelentése a legfontosabb feladatok közé sorolta a határon túlra kerültek felvilágosítását, megnyugtatását és – majd mindjárt látható mely területen – meggyőzését: „a megszállott területekre valókat felvilágosítani és meggyőzni, hogy eddigi lakóhelyükre térjenek vissza és maradjanak jó magyar hazafiak”. A németországi kitérővel hazatérőkkel kapcsolatban szintén olvasható, hogy Passauban az ott szolgálatot teljesítő Gunde Géza főhadnagy „nemzeti” és „gazdasági” okok miatt sem javasolta az új határokon túlra származóknak a trianoni Magyarországra való áttelepülést, hiszen „egyrészt a megszállók fizetik a rettenetes szállítási költségeket, másrészt sokkal előnyösebb ránk nézve, ha jó magyar gondolkodású irredenták vannak a megszállt vidéken, minthogy a megszállott területi magyar emberek munka nélkül bolyongjanak Budapesten”. Vagyis a román, a csehszlovák, az osztrák és a szerb-horvát-szlovén államba igyekvők nem kaptak túl sok bíztató szót útravalóul. Mindenesetre az kiolvasható a hozzájuk intézett beszédekből, hogy a magyar kormány nem kívánta létszámban gyengíteni a határon túlra került magyar közösségeket, sőt, számolt velük egy esetleges jövőbeni, Magyarországra nézve kedvező előjelű határváltozás esetén, de legalábbis eleve úgy tekintett rájuk, mint a mindenkori magyar államhoz lojális magyarra.
A sorozatunkban több helyütt felbukkanó László József (1883–1944) első világháború alatt készített feljegyzései a hadifogság után nyerték el az írást közlő posztban olvasható és fentebb is idézett formát. Visszaemlékezésének 2. kötete olvasható a blogunkon.
Szintúgy László Józsefhez kötődik a Scharnhorst hadifogolyújság is, amelynek ő volt a szerkesztője. A lap 3 számot élt meg, amelyekből az első és a harmadik áll a szerkesztőségünk rendelkezésére.
A két anyag egy Budapest, XI. kerületi, azóta már bezárt antikvárium tulajdonosának a jóvoltából került a blogunkhoz.
Amennyiben az olvasóink közül valaki információval tud szolgálni László József visszaemlékezésének további kötetéről vagy a Scharnhorst hiányzó, második számáról, esetleg ezek a birtokában is vannak, örömmel vesszük, ha ezt jelezné számunkra.
A 7 részes sorozat közlése után Műhely rovatunkban az írás jegyzetekkel ellátott tanulmányváltozata is olvasható lesz.
A cikksorozat előző része: A kelet-szibériai hadifogoly-hazaszállítási akció
A cikksorozat következő része: A Scharnhorst útja és utasainak fogadtatása
A cikksorozat első része: A Nagy Háború orosz fogságba esett magyar hadifoglyai
