Magyar hadifoglyok hazatérése Kelet-Szibériából –
A Scharnhorst-sztori – 7/5. rész
Az írás apropójául (kétszeresen is) a Scharnhorst szolgál, amely – mint a korábbi részekből kiderült – az egyik hadifoglyokat hazaszállító hajó volt, így kissé részletesebben is foglalkozom a hajó történetének eme aspektusával. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a Scharnhorst nevet több hajó is viselte: egy az első, illetve egy a második világháborúban szolgáló német csatahajó is; mindkét hajó elsüllyedt a harcokban, előbbi a Falkland-szigeteknél, utóbbi Norvégia partjainál. A mi történetünk főszereplője pedig egy harmadik, a franciák által kisajátított, eredetileg német postagőzös. Ennek a hajónak és hadifogoly utasainak az 1920 őszén zajlott útját követjük az alábbiakban nyomon.
Mint az már fentebb látható volt, a magyar hadifoglyok hazaszállításán munkálkodóknak igen nehéz volt oly hajót találni, amely mind befogadóképességét, mind pedig a viteldíjat és a rövid időn belüli rendelkezésre állást tekintve megfelelő volt. A hajóbérletről szóló, több céggel is zajló egyeztetések közül végül a Sanghajban zajlót övezte elsőként siker. A kínai városban dr. Rosenbluth, a Joint Distribution Comittee for Jewish War Sufferers (amerikai zsidó segélyszervezet) képviselője volt az, aki a hazaszállításról tárgyalt. A viteldíjra vonatkozó kedvező árajánlat miatt meg is köttetett az üzlet a kikötőben veszteglő, a francia Messageries Maritimes vállalat Scharnhorst nevű hajójára, fejenkénti útiköltség gyanánt a cég 138 dollárt kért. A kibérelt hajó eredetileg német postagőzös volt, a háború alatt azonban a franciák kisajátították. A Scharnhorst még úgy is gyorsnak számított – naponta 540–550 kilométert volt képes megtenni –, hogy a németek, mielőtt átadták volna a franciáknak, megrongálták az egyik motort.
Az utasok listájára azok kerültek fel, akiket a háború legkorábbi szakaszában, még 1914–1915-ben ejtettek fogságba, így többek között Przemyślnél váltak hadifogollyá.
A hajó 1920. október 5-én indult el Trieszt felé.
A Scharnhorst
(Forrás: Dell’ Adami Géza: Megváltás Szibériából. Budapest, 1925)
Behajózás
(Forrás: ld. előző képnél)
A Scharnhorston hazainduló utasok közül 1.963 magyar, 234 pedig galíciai volt. A beszámolók szerint a többi hajóhoz képest a Scharnhorst kevésbé volt zsúfolt, azon ugyanis az utasok elhelyezését szolgáló priccsek kettő, s nem három sorban helyezkedtek el – a Mainamon pl. utóbbi módon oldották meg az alvóhelyek elhelyezését. Trieszt kikötőjébe 1920. november 16-án futott be a hadifoglyokat szállító Scharnhorst.
A Scharnhorst útjának és az előzményeknek terjedelmes beszámolót szentelt a Honvédelmi Minisztérium Hadifogoly Osztályának hivatalos lapja a Hadifogoly Ujság; abban a hazatérők majd kétharmadának névsorát is közzétették. Az újság az utazás előkészületeinek (Dell’ Adami és Kovács, illetve Szmoliga Szibériába érkezése, továbbá Rosenbluth hajóbérlése), valamint a nyikolszk-usszurijszki japán helyőrségparancsnok, Odagiri tábornok és a hadifogoly-szállítmány vezetője Uhlig Ottó őrnagy találkozásának a leírása mellett sok adalékkal is szolgált az olvasó számára. Ezek közt olvasható, hogy a hadifoglyok október 2-án indultak el Nyikolszk-Usszurijszkból, útközben megálltak Pervaja-Rjecskán fertőtleníteni és fürdeni, majd október 3-án érkeztek meg a kikötővárosba, Vlagyivosztokba, másnap behajóztak, s október 5-én, reggel hétkor indult útjára a Scharnhorst.
Pervaja-rjecskai kőépület
(Forrás: Megváltás Szibériából. Budapest, ld. fenn)
„Búcsúzás a tábortól és az ottmaradt fogolytársaktól, a jó Isten segítségét kérjük a hosszú tengeri úthoz, a misét Szmoliga Béla celebrálja, 1920 októbere”
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
A hajón 146 kabinhely és 2.043 közös hely állt rendelkezésre. A kabinhelyeket a következő szempontok alapján töltötték fel: a súlyos betegek, a szállítmány vezetői, az orvosok és az egészségügyi személyzet többi tagja, korábban a táborokban kimagasló közszolgálatot ellátók, illetve a 45 évnél idősebbek; a kabinokban 2–3, vagy 4 fő volt elszállásolva. A közös elhelyezésnél két fekhely volt egymás felett. Az ellátást kevésnek, de minőségileg jónak ítélték: reggel 7-kor édes feketekávét és kenyeret, délelőtt 10-kor – ebéd gyanánt – levest, vágott húst főzelékkel (vagy makarónit sajttal), édes teát és kenyeret, délután 5-kor gulyást vagy babfőzeléket, édes teát és kenyeret kaptak a hazatérők.
A hajó kapitánya René Pugnet Pilote Aviateur volt. A hajón szellőző berendezés is működött, ami jól jött a trópusi időjárásban hajózva. A segélyezés kapcsán kiderül, hogy a nyikolszki táborból jövők nehezebb, a pervaja-rjecskai táborból jövők jobb anyagi körülményekkel rendelkeztek, utóbbiak ki is tudták egészíteni élelmezésüket. A hazafelé tartó hadifoglyok Sanghajban, Szingapúrban partra szállhattak, Colombóban azt a helyi hatóságok nem engedélyezték.
Rangiri Dambulla (Srí Lanka) sziklatemplom belseje, 1921 szeptembere
(Forrás: Megváltás Szibériából. Budapest, ld. fenn)
Kandy (Srí Lanka), buddhista templom, amelyben Buddha fogát őrzik, 1921 szeptembere
(Forrás: ld. előző képnél)
Dzsibutiban újfent szárazföldre léphettek, majd Port Szaídban ismét megtiltották azt az illetékes hatóságok.
„Kikötőben, 1920 októbere”
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
„Kikötőben, 1920 októbere”
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
November 16-án délelőtt 9-kor – már Triesztben horgonyozva – lépett a fedélzetre a magyar fogadóbizottság, amely Kirchner Sándor ezredesből, a trieszti fogadóállomást vezető Szelke Árpád sorhajóhadnagyból és néhány orvosból állt. Kirchner a Honvédelmi Minisztérium Hadifogolyosztályát irányította.
Kirchner Sándor
(Forrás: Megváltás Szibériából. Budapest, ld. fenn)
A kihajózás másnap történt meg, s még ugyanazon a napon, 1920. november 17-én 12:30-kor elindult a Scharnhorston hazatérő hadifoglyok első csoportját szállító vonat is Magyarország felé. November 20-án hajnali 1-kor lépett be magyar földre a vonat, ahol több helyszínen is küldöttségek érkeztek a hadifoglyok fogadására – Celldömölkön megvendégelték őket, Pápán zenekar játszott számukra. Aznap este ért az első szállítmány a csóti táborba, melyet a leszerelés után, november 23-án a hazatérők – immár a teljes transzport – el is hagytak.
Az orosz hadifogságról és a Scharnhorst útjáról számos cikket és a következőkben citált visszaemlékezés-részleteket is jegyző, korábban már idézett Strém István utasként maga is ott volt a hajón a hazafelé igyekvő hadifoglyok között. Strém olyannyira újságírói hivatásának élt, hogy halála előtt megírta saját, a megemlékezésekhez hasznosítható gyászjelentését és önéletrajzát, utóbbiból nem hagyta ki a háború és a fogság idejét sem: „Még egyéves önkéntesi szolgálatomat töltöttem, amikor az orosz harcérre kerültem. Résztvettem a többnapos ohnovi harcokban, majd a ravaruszkai ütközetben. November 20-án Zsiborovnál, mint hadapródjelölt-őrmester fél zászlóaljammal együtt hadifogságba kerültem. Négy évig raboskodtam a szibériai Berezovkán, a Bajkál-tó mögött, két évig Nikolszkuszuriszkban. A borzalmas lelki szenvedések megtörtek és megváltoztattak. 1920 novemberében érkeztem haza. Ekkor tudtam meg, hogy atyám már három évvel előbb meghalt. Anyámnak, akinek öt fia harcolt különböző harctereken, a szíve romlott meg a sok aggodalomtól és csakhamar, 1926-ban meghalt.”
Egy ilyen utazás maga önmagában élményszámba megy, a hadifoglyokat azonban az egyhangú időszak után – sokan hat évet raboskodtak! – a tenger látványa szinte megbabonázta: „Kétezernél több magyar hadifogoly áll a fedélzetén és örömmel látja eltűnni a gyűlölt Ázsia partjait. […] A hajón cigánymuzsika zeng, a dallamok egybefolynak a hullámok sistergésével. Egyik bíztatja a másikat. Előttünk a végtelen tenger. Órákon át, napokon át nézzük és nem tudunk betelni vele.” A folytonos utazás azonban nem sok időt adott a történtek feldolgozására a meggyötört utazóknak, hamarosan újabb látványosságok következtek: a Csuzima-szoros, Sanghaj a maga európaira faragott képével, a tél után a hatalmas hőség, amely nekivetkőzésre készteti a foglyokat.
„Sanghajhoz közeledve, az első állomás”
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
Az önfeledten megélt élmények sorába azonban olykor borongós gondolatok is beszüremkedtek: „Az eső nem hoz enyhülést. Langyosan, zizegve hull, mintha millió selyemszoknya suhogna a tengeren. Bánatot lop a szívembe – visszalopja beléje a hadifogság ködös hangulatait. Honvágyat lop a szívembe, de most már nem oda, ahová megyünk, hanem ahonnan jövünk. A hadifogság spirituális légköre után és a lelkek után, amelyek ott megnyilvánultak. Ködfátyolán keresztül azok arca tekint reám, akik örökre Szibériában maradtak. Hosszú szempilláik alól bánatos sugár: a hiábavaló epedés fájdalma. Éveken keresztül sóvárogtak velünk együtt ezért az útért, ezért a hajóért és ott haltak meg, míg kezünk a kezüket fogta és sírtunk tehetetlenségünkben és éreztük, hogy velük lelkünk egy darabja szakad ki belőlünk…”
Hadifogoly-temetés az Indiai óceánon
(Forrás: Baja-Pilch-Lukinich-Zilahy: Hadifogoly magyarok története II. Budapest, 1930)
„A skotovói fogolytemető síremlékeinek felszentelési szertartása, az emlékmű felirata négy nyelven a következő: Álmodjatok a szép Magyarországról, melyért meghaltatok, 1916 körül” (Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
Hamarosan Szingapúrba érkeztek, ahol a hinduizmus hirdetésének számtalan módjával találkoztak az utazók. A kikötőben ott horgonyzott a Steigerwald nevű gőzös is, amely Németországból szállított haza orosz hadifoglyokat, akikben ekkor már nem az ellenséget, hanem a sorstársat látták: „Nézzük egymást. Mintha a hasonló sors és szenvedés az arcunkat is hasonlóvá tette volna. Talán vannak köztük olyanok is, akikkel hat évvel azelőtt találkoztuk Tajgán – Tomszk előtt. Ők akkor a harctérre mentek, mi mint foglyok a zabajkáli tartományba. […] Kendőlengetés mellett, de szótlanul indulunk el – mi Triesztbe, ők Vladivosztokba.” (A Steigerwald aztán – mint már fentebb kiderült – visszafelé majd, Vlagyivosztokból magyar hadifoglyokat fuvaroz haza.) Aztán folytatódik az út, s az angolok által uralt Ceylon jön, majd Dzsibuti következik, azt követően a Vörös-tenger mentén látható végtelen homoktenger, a Szahara uralja a horizontot.
„A Szuezi-csatorna”
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
A tengeren átvészelt viharok után meglátják a Földközi-tengert, sokan csak ekkor esnek át a tengeri betegségen, és végül november 15-én kikötnek Triesztben, az utolsó kikötőben, ahol a többhetes utazás alatt megélt élmények hatására a nemrég véget ért fogság eseményei oly távolinak tűnnek már: „Visszagondolunk a hatesztendős hadifogságra, olyan, mint egy álom.”
A Scharnhorst kikötése után Triesztből vonatok szállították a hadifoglyokat Magyarországra, ahol a csóti leszerelőtáborban tett kitérő után jutottak el Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Az esemény jelentőségét növelte, hogy a feldíszített helyszínen, amelynek fényét díszsorfal és katonazenekar is emelte, több magas rangú politikus, közéleti személy megjelent. Maga Horthy Miklós is jelen volt, üdvözlőbeszédet is tartott a hadifoglyok számára. Horthy mellett a kormány és a főváros is üdvözölte a hazatért hadifoglyokat, de felszólalt Szmoliga Béla amerikai magyar tiszteletes is, s a hadifoglyok énekkara is rögtönzött egy rövid előadást.
Hazatért hadifoglyok a himnuszt éneklik
(Forrás: Hadifogoly magyarok története)
Szmoliga Béla amerikai magyar papot még az Egyesült Államokban egy a szibériai magyar hadifoglyok hazahozatala érdekében is tevékeny egyesület bízta meg adománygyűjtéssel a hazaszállításhoz szükséges pénzösszeg előteremtése érdekében, majd ezt követően szervezési feladatok ellátására Szibériába is kiküldte. A szóban forgó egyesület a már említett Amerikai Magyar Segélyegyesület (American Relief Comittee for Hungarian Sufferers) volt. Mint egy az amerikai magyarságot részletesen bemutató írásból kiderül Szmoliga Porth Ambcy-ban szolgált római katolikus lelkészként. A plébánossal – már Budapesten – interjú is készült, abban egyrészt a hadifogolytáborokban lévő viszonyokat ecsetelte: az ott lévők elkeseredését és lemondását a hazajutásról: „A hosszú raboskodás alatt már nyugtalanok és bizalmatlanok lettek. A gyülekező-táborokban az én érkezésem előtt közvetlenül öt öngyilkosság [kiemelés az eredetiben – K. Cs.] történt, mert az emberek azt hitték, hogy az amerikai akció a vízbe esett.” Másrészt pedig a Scharnhorst indulása utáni felszabadultság-érzetet és az élményeket: „A plébános most vidámabb dolgokat kezd mesélni. A magyar foglyok bámuló csodálkozását, amikor Szibéria teléből néhány nap alatt megérkeztek a tropikus nyárba.”
Némelyik újság nemcsak a tényanyagot (a hadifoglyok létszámát, a még kint lévők helyzetét stb.) és a ceremoniális részt mutatta be, hanem becsempészett tudósításába a hazatérő katonákat fogadó „életképeket” is. Azok megkopott, szedett-vedett vagy éppenséggel jómódra utaló öltözetüket láttatják: „Milyen tarka, de milyen megható ez az elfáradt fogolyhad. Bozontos kozáksapkák, hosszú prémbundák, kopott civilkabátok, lerongyolódott, régi egyenruhák az öltözékük.” „Mikor a fellobogózott vonat berobogott és a hadifoglyok áradata kiömlött a peronra, hirtelen mintha egy orosz képet húzott volna elénk a varázslat. A visszatérők serege az orosz katonai uniformistól a muzsik öltözetéig minden elképzelhető fajú és formájú orosz ruhában tarkállott. Cserkeszek, kirgizek, kozákok mozogtak, cipelték batyujukat, ládájukat, közben földig prémbundás, nagysapkás orosz urak mezében szállt le egy-egy érkező, míg mások a cár egyenruhájához civil kalapot viseltek.”
A tudósítások a családtagjukat kereső hozzátartozókat, illetve a viszontlátás örömét is felvillantják: „Az ünnepeltetést a foglyok nevében Uhlig őrnagy [kiemelés az eredetiben – K. Cs.] köszönte meg, aki a fogolyszállítmánynak vezetője volt. Ebben a pillanatban két kisgyerek a kordont áttörve, egy nagybajuszú, lerongyolt katona felé szalad, nyakába ugrik és csókolni kezdik – az apjukat.” Vagy a kisereglett fővárosi lakosság kíváncsiságát mutatják be: „A villamos megállóknál várni kell, a közönség körülveszi a foglyokat, s ezek mesélik élményeiket. Az egyik lehúzza kesztyűjét s vert aranygyűrűt mutat, melyet egy kínai előkelőség adott neki, hűséges szolgálatáért; a gyűrűn a kínai jelmondat: Hízzál meg. Megérkezik a villamos, tolakodnak a pestiek, s az egyik fogoly, ki lemaradt a villamosról, indignálódva mondja: Nemrég még Sanghaiban gyaloghintón vittek s itt még a villamosra se engednek fel.”
A hazahozatalban résztvevők személye fel-felbukkant még a későbbiekben az érintettek révén a köztudatban, így Szmoliga Béláé is
Szmoliga Béla
(Forrás: Pesti Hírlap, 1938. június 15.)
Amikor a tiszteletes 1938-ban Budapestre látogatott, egy Vlagyivosztokból hajón hazatért egykori hadifogoly felismerte, s ő, valamint egykori társai ünnepi vacsorát szerveztek tiszteletére.
A hosszú raboskodás és az annak véget vető hajóút valószínűleg kitörölhetetlen nyomot hagyott az érintettekben: a 8 Órai Ujság tudósítója – egykori hadifogolyként – egy 1937-es, a japánok által már megszállt Mandzsúriába és a megszállni kívánt Mongóliába vezető útja során vetette össze az épp zajló és a régi út során átélt élményeket: „1920 októberében ütött-kopott szállítógőzős futott be a nemzetközi ellenőrzés alatt álló Vladivosztok kikötőjébe. A hajón francia trikolor lengett, de a hajó neve is elárulta, hogy német hadizsákmány. Scharnhorst. Fedélzetén halványarcú, lesoványodott emberroncsok, kiket négy-ötévi orosz hadifogság után szállítanak haza.”
A leírás szerint a kontingens jónéhány helyen nem szállhatott partra, Bombayban az angolok nem engedték, Saigonban francia gyarmati katonák őrizete jutott ki számukra. Ezek után nem csoda, hogy annak idején a következők fogalmazódtak meg a cikk írójában: „Ha egyszer mint szabad ember tehetném meg ezt az utat! Ha én is elmerülhetnék a kikötők forgatagában! Ha nem így, éhségtől elcsigázottan, hőségtől elaléltan mehetnék végig Colombón, ahol a mondák szerint a paradicsom volt.” S visszaugorva a jelenbe: „Tizenhét év után valóra vált ez az álom. A fogolyhajó egyik páriája, kit talán még a teherhordó kuli sem vett emberszámba, a 18.000 tonnás, büszke, új Scharnhorston teszi meg az utat a messzi Kelet felé.”
A sorozatunkban több helyütt felbukkanó László József (1883–1944) első világháború alatt készített feljegyzései a hadifogság után nyerték el az írást közlő posztban olvasható és fentebb is idézett formát. Visszaemlékezésének 2. kötete olvasható a blogunkon.
Szintúgy László Józsefhez kötődik a Scharnhorst hadifogolyújság is, amelynek ő volt a szerkesztője. A lap 3 számot élt meg, amelyekből az első és a harmadik áll a szerkesztőségünk rendelkezésére.
A két anyag egy Budapest, XI. kerületi, azóta már bezárt antikvárium tulajdonosának a jóvoltából került a blogunkhoz.
Amennyiben az olvasóink közül valaki információval tud szolgálni László József visszaemlékezésének további kötetéről vagy a Scharnhorst hiányzó, második számáról, esetleg ezek a birtokában is vannak, örömmel vesszük, ha ezt jelezné számunkra.
A 7 részes sorozat közlése után Műhely rovatunkban az írás jegyzetekkel ellátott tanulmányváltozata is olvasható lesz.
A cikksorozat előző része: Kelet-Szibéria a sajtóban és a naplókban, illetve a határon túlra kerültek sorsa
A cikksorozat következő része: A Scharnhorst – az újság és stábja
A cikksorozat első része: A Nagy Háború orosz fogságba esett magyar hadifoglyai
