Magyar hadifoglyok hazatérése Kelet-Szibériából –
A Scharnhorst-sztori – 7/6. rész
A Scharnhorst hazafelé tartó hadifoglyai a hosszú hajóúton a napi rutin, a pihenés, az örömteli vagy kevésbé felemelő gondolatok megélése mellett az utazás, illetve a kikötők nyújtotta látványosságokon túl igyekeztek egyéb módon is eltölteni az időt – újságot készítettek, melynek címe, stílszerűen, Scharnhorst volt. Mielőtt azonban bemutatnám azt, röviden kitérek a katonai újságok, azon belül is a tábori újságok főbb jellemzőjére.
A katonai újságok a polgári sajtó mellett a magyar sajtótermékek egyik szeletét képezik. A korszakban több fajtájuk is létezett: egyrészt voltak a szaklapok, illetve az ezredlapok, azok főként a nem harcoló alakulatokat látták el hírekkel, másrészt pedig akadtak olyanok, a tábori újságok, amelyek a fronton jelentek meg, s még sajátosabb fajtája volt a katonák által készített lapoknak az, amelyet a hadifoglyok a fogolytáborokban készítettek. Utóbbiakról keveset tudni, még azt sem lehet megmondani hány ilyen lap létezett, hiszen fennmaradásuk is igen eseti. Volt, hogy azt maguk a készítők semmisítették meg – saját hadseregüknek, vagy a hadifogolytábor parancsnokságának a retorziójától tartva. Még nehezebb azt megmondani, hogy egy-egy lapnak kik voltak a készítői; annál is inkább, mert gyakori volt, hogy a szerkesztő(k), illetve a szerzők nem teljes névvel, hanem – mint az a Scharnhorst esetében is látható lesz – monogrammal vagy felvett névvel tűnnek csak fel az adott újságban.
A tábori újságok tartalmát illetően általánosságban az mondható el, hogy meglehetősen vegyes volt, feltűntek ugyanis a harctéri hírek mellett az egyes katonákról szóló híradások is, illetve megjelent a hasábokon akár a humor, a szépirodalom vagy az időjárás is, sőt, voltak egy-egy tematikára – viccek közlésére vagy akár színházi témákra – szakosodott lapok is. Az újságok között a tekintetben is nagy változatosság volt, hogy az adott szerkesztőségnek volt-e lehetősége a nyomtatásra, ha nem, akkor kézzel írták és illusztrálták az adott lapot, s mondani sem kell, hogy a nyomtatás feltételének megléte vagy meg nem léte nagyban befolyásolta a példányszámot is. A hadifoglyoknak persze kevéssé volt alkalma nyomtatott újságot előállítani, de ez alól is volt kivétel, a novemberi forradalom mellé álló újságcsinálók lehetőségei ugyanis – a helyi szervekkel, intézményekkel, például tanácsokkal, bizottságokkal vagy akár nyomdákkal való együttműködés révén – jóval kedvezőbbek voltak.
A magyar hadifoglyok által kiadott újságok közül több Magyarországon is szélesebb körben ismertté válhatott, sok azonban homályban maradt, egyáltalán az is, hogy megjelent. Abban azonban közös a sorsuk, hogy anyagaik remekül illusztrálják a hadifogoly-sorsot, olykor nagy példányszámú lapok is ily módon hasznosították azokat. Az Ujság is ekképp cselekedett, amikor a Kelet-Szibériából való hazaszállítási kampány után több lapból (a Berezovkán készített, Kálmán Jenő által szerkesztett Tarka Szarka, a Napkelet – Szibériai Magyar Ujság, amelyet a későbbiekben még szereplő Ralles Camill – valós nevén: Macsellár Gyula – szerkesztett, valamint a Hajdú Béla szerkesztette Utazunk) vett válogatást alapul véve a hadifoglyok mindennapjaiból villantott fel momentumokat. Az alapján a plenni (az orosz plennij, magyarul foglyot jelentő szóból) „rongyokba burkolózik, otromba bakancs a lábán, étvágya feneketlen, mint az óczeán, mely hazájától elválasztja, külseje torzonborz, mint Szibéria őserdei, melyek körülveszik. Fő foglalatosságának bemutatása mellett – ami a hazatérés lehetőségének folytonos várása volt (megjelentek például az újságokban az amerikai bizottság tagjai, akik hajóval ugyan nem, de ígéretekkel bőven rendelkeztek, s láthatóvá vált a mindenét eladó, a tengerparton a kihajózást váró hadifogoly figurája is) – felbukkant a humor is: például színi előadásokban vagy a kiadott újságok egyes anyagaiban (így az otthon maradt feleségek hűségétől az oltások hasznát megkérdőjelező szólásokban, versekben, vagy a mindenből viccet faragásban). A cikk szerzője szerint mindössze egy témát nem gúnyolt ki a plenni, „a hazaérkezést és az otthon való nagy kárpótlást és boldogságot”. Ahhoz azonban keserűen a következőket fűzte hozzá: „És csak idehaza derült ki, hogy voltaképpen ez az egész hadifogságban a leghumorosabb – kiemelés az eredetiben – K. Cs.”.
Az evakuációs helyszínként szolgáló Vlagyivosztok környékén számos hadifogolylap jelent meg. Ezek sorába tartozott például az Áfium, amelyet Krasznaja-Rjecskán adtak ki, s irodalmi lap volt; a szintúgy ott készült Magyar Újság hadifogoly magyarok lapja, a Mai Hírek, vagy egy újabb irodalmi lap, az Új Világ. E vidéken előállított lap volt továbbá a nyikolszk-usszurijszki Szibériai Az Est, a nyikolszki Magyar Szemle, a Krasznaja-Rjecskán írt Krasznája-rjécskai Sportújság és a Pervaja-Rjecskán készült Magyar Hírmondó is.
Egy összegzés szerint a hadifoglyok által kiadott újságok száma – a forradalom ügyét támogatókat nem számítva – 40–50-re tehető. E szám azonban nem feltétlenül tekinthető kőbe vésettnek, hiszen miként a Scharnhorst, úgy egyéb lap is előkerülhet egy-egy hagyatékból vagy gyűjteményből. Jó példa erre Strém István munkásságának azon része, amely a szibériai hadifoglyokkal foglalkozik, írásaiban ugyanis számos olyan információ bújik meg, amelyekhez a legvalószínűbb módon úgy jutott hozzá, hogy számos kiadvány és feljegyzés/visszaemlékezés lehetett a birtokában. Egy a hadifogság irodalmával foglalkozó szerző a jelenséget illetően egyenesen így fogalmaz: „Számos mikrofilológiai jelzés arról tanúskodik, hogy Strém István 1920-ban kiadványokkal és feljegyzésekkel teli poggyásszal érkezett haza a hadifogságból.”
Az újságírás több igényt is kielégíthetett: unaloműzést, alkotói kedvet, hírekhez jutást és továbbadást, a békeidők és az otthon, tágabban értelmezve Magyarország iránti nosztalgiát, s nem utolsósorban művelődést. Utóbbi jelentőségét nem lehet lebecsülni, hiszen az írás-olvasás meglehetősen elterjedt volt már akkoriban, s a magyarul írt szöveghez jutás és olvasás a meglévők mellé a hadifogságban újabb, különleges jelentéstartalmakat társíthatott. (Az írni-olvasni tudás mértékének változását jól mutatják az egyes népszámlálások. Míg az 1869. évi cenzus szerint a hat évnél idősebb népességnek kevesebb, mint a fele – 41,84%-a – tudott írni-olvasni vagy legalább olvasni; a két kategóriát ekkor nem bontották szét. Addig az első világháború előtti, az 1910. évi népszámlálás alapján a hat éven felüli népességnek már 66,7%-a birtokában volt az írni-olvasni tudás képességének.) A hadifogolytáborokban ennél fogva egy kiadvány igen értékes lehetett, amit jól jelez a Krasznojarszkban raboskodó Bányai Kornél költő visszaemlékezése is: „A Nyugatból mindössze csak három, harctérről hozott, nagyon megviselt szám cirkulált titokban a táborban, és Adynak meglévő két-három kötetét fogság végéig sem tudtam kézhez kapni…”
A Scharnhorst három számot élt meg, azok közül az első és az utolsó számot bocsájtották a Nagy Háború Blog rendelkezésére. A lapot egy időközben már bezárt, budapesti, XI. kerületi antikváriumában ajánlották fel megvételre, azt az üzlet tulajdonosa meg is vásárolta, majd az üzlet bezárása után a birtokában maradt. A Scharnhorstot az a László József szerkesztette, akinek egy korábbi részben már szóba került az Akmolinszkban játszódó eseményeket bemutató visszaemlékezése; a visszaemlékezést szintúgy az egykori antikvárium tulajdonosa adta át a Blognak használatra. László Józsefnek két lánya volt, egyikük, László Márta férjének, Zsótér Pálnak – aki a XI. kerületben élt – a halála után ajánlhatták fel az örökösök vagy a hagyatékhoz valamely más oknál fogva hozzájutó(k)a visszaemlékezést és az újság számait megvételre az antikvárium számára.
A Scharnhorst terjedelmesnek mondható, az első szám – a borítókat leszámítva, mindkét lapszám ugyanis egy-egy füzetben található – 40, a harmadik szám pedig 44 oldalra rúg. A lapszámok szövegei kézzel íródtak, a rajzok ugyanoly módon keletkeztek. Az íráskép alapján a szöveges bejegyzések nem egy személyhez kötődnek, s ugyanez a helyzet a rajzok esetében is – azokról az impresszumból ki is derül, hogy kik az alkotók. Az említett füzetborítókból arra lehet következtetni, hogy az újság egy példányban készült.
Az első szám a Sanghaj-Szingapúr útvonalon állt össze, még messze Ázsiában, 1920. október 16-ai keltezéssel ellátva.
A harmadik, a búcsú szám a Dzsibuti-Port Szaíd útszakasz alatt keletkezett, vagyis már Afrika partjainál; e szám nincs datálva.
Az egyes írások szerzőiről nem áll túl sok információ rendelkezésre, azokat ugyanis többnyire csak művész- vagy becenévvel írták alá. Az első számban megtalálható Szelike, Baj és Skorpió neve, akik verset jegyeztek, valamint Cinikus és Picadero, akik naplórészletet közöltek, s ott van még Nemo kapitány verse, továbbá Szeghipál prózai szövege. A harmadik szám szerzői közt ott található Skorpió, Szeghy Pál(l) és Baj egy-egy-egy prózai szöveggel. Esetükben – legalábbis egyelőre – nem tudható a valós név, így hozzájuk életrajzi adalékok sem köthetők. A felsoroltak mellett mindkét számban találhatók oly írások, amelyek nincsenek aláírással ellátva, ezeknél valószínűleg a szerkesztő állhat a háttérben. A fentebb már szintúgy szereplő Macsellár Gyula több írást is jegyzett a lapban Ralles Camill néven; a művésznév nagy része visszafelé olvasva az eredeti név vezetéknevét adja ki: az első számban a Scharnhorst naplóját tette közzé, a harmadik számban viszont prózai szöveg mellett verset is jegyzett.
Az első szám kezdő írásai közt a rég várt hazaút okozta izgalmak, várakozások olvashatók versbe szedve.
S megtalálható a humor is, amely egyrészt egy karikatúra révén a hazatérő katona által talált otthoni körülményeket jeleníti meg.
Másrészt a fogolytáborokban maradtak számára írt fiktív levelek formájában a hajóút körülményeit, hol a lehető legrosszabbnak tüntetik fel (zsúfoltság, tengeri betegség, koszt, higiénia stb.), hol pedig felmagasztalják (tágasság, női társaság, jó konyha, szép mosdó és vécé stb.).
A Scharnhorst szakácsai
(Forrás: Lőw Márton hagyatéka)
A két a lapban közölt naplórészlet a hajóút elején megélt kalandokat eleveníti meg, Sanghajról és a Dél-kínai-tengerről. Felbukkan a lapban egy az utazás élményei alapján átírt népdal-csokor is. A Scharnhorst naplója c. írás a maga nyolc oldalával terjedelmesnek mondható, még rajz is színesíti.
Aztán újra a fedélzeti humor jut szerephez prózai szövegrész és vers formájában, közben pedig szögmérő és kronométer segítségével a tengeren történő tájékozódásba pillanthat be az olvasó. Megjelenik egy részlet az Utazunk című nikolszki tábori vicclapból is, az az 1920. október eleji – még orosz földön –, illetve az út első napjaiban történt eseményeket tárja az újságot forgató elé.
Külön rovatként tűnik fel a Fejtörő, amelyben sakk és szöveges feladvány található.
Majd a számot a Szerkesztői üzenetek és az abszurd humorban nem szűkölködő Hirdetések blokk zárja.
A harmadik számban található írások folyama a Beharangozással veszi kezdetét, amelyben az újság készítői hosszan szabadkoznak a rajzok/képek hiánya miatt – a későbbiekben még újra szóba kerül a téma. Aztán Szelike verse, valamint az olvasókhoz intézett szerkesztői búcsúbeszéd olvasható.
Ezt a mecénáshoz, Szmoliga Bélához, aki papírt és a rajzok elkészítéséhez az asztalát bocsájtotta a lap készítőinek rendelkezésére, köszönő, viccbe átforduló nyilatkozat követi. Egy az utazást megéneklő vers után a hadifoglyok utazás alatti kalandjai következnek. Újabb írások közt Ralles Camillnak, a hadifoglyokat nemigen érintő hájról szóló, meglehetősen cinikus verse olvasható.
Morbid humorral megtűzdelt írás olvasható a csóti leszerelőtáborról, amelyről köztudomású a hadifoglyok közt, hogy nem bánik kesztyűs kézzel a bolsevista eszmékkel átitatottakkal.
Ezt követően Ralles Camill újabb gyöngyszeme olvasható, ezúttal a Vörös tengeren a hazatérés körül forgó gondolatait osztotta meg az olvasóval. A Fedélzeti humor blokkja után, a Scharnhorstnak és a hajón dolgozónak szóló Búcsu sorok következtek rímbe szedve, majd az Utolsó szerkesztéshez fűződő gondolatait osztotta meg Szeghypáll. A lapszám vége felé közeledve a megérkezés kiváltotta gondolatok olvashatók Baj tollából.
Majd az évekig raboskodóknak, a Scharnhorsttal hazatérőknek szóló Jókivánatok következtek. Zárásként pedig újra egy humoros történet olvasható.
Az első szám a sok rajz révén kifejezetten díszes, nemcsak illusztrációként, olykor tulajdonképpen a szöveget övező mintaként is rajzok találhatók. Az első számban lévő rajzok igen egyediek, a György névvel ellátottak különösen. A kissé szándékoltan torzra, de ugyanakkor mókásra megrajzolt, sok esetben egész oldalt kitöltő illusztrációk – de színvonaluk révén beszélhetünk önmagukban is megálló műalkotásról – sokatmondóan beszélnek a hadifoglyok érzéseiről. Így a sóvárgásról a civilek – főként a nők – társasága iránt.
S megkapóan ábrázolja a hosszú fogság alatt jócskán megkopott, elnyűtt ruházatot, vagy némely fogoly torzonborz, elgyötört kinézetét is.
Vagyis, mint látszik is, az első szám esetében a lap készítői a körülményekhez képest kitettek magukért, mind a küllem, mind a tartalom szempontjából. A befejező szám rajzainak hagytak ugyan helyet a szám készítése során, még a keretük is elkészült, maguk a rajzok azonban – feltehetően idő szűke miatt – már nem kerültek be; az újság alkotói négy rajzot szántak az újságba. Hiányukat némileg enyhíti az, hogy a lapszám 41–43. oldalán bő leírás olvasható a tervezett rajzokról. A harmadik szám – nemcsak a rajzok elmaradtának okán, hanem némileg tartalma is – szürkébbre sikeredett. Azok szövegezése sem oly eredeti, mint az újdonság varázsával ható első számban találhatóké, s kimaradtak egyes rovatok is.
Az első szám utolsó előtti oldalán feltűnik az előállításért felelős gárda tagjainak, a felelős szerkesztőnek, László Józsefnek, valamint a lap illusztrátorainak, Györgynek és Thámnak a neve.
Az 1883-ban született László Józsefnek hadifogolyként nem a Scharnhorst szerkesztői teendőinek ellátása volt az első újságírói tevékenysége, hiszen az Akmolinszkban töltött időszak alatt is foglalkozott újságírással. Azt egyrészt unaloműzés, másrészt hírekhez jutás miatt végezte. Kissé konkrétabban: az egyetlen elérhető orosz nyelvű sajtóorgánumban, a Telegrammban megjelent, túlzásnak minősített cikkeknek a kigyomlálása, illetve a nem propagandának tekinthető anyagoknak – például az időjárás-előrejelzésnek – a hadifoglyok széles körében történő elterjesztése lebegett célként László és társai szeme előtt. A szerző abszurd humorban nem szűkölködő elmondása szerint az általa szerkesztett, naponta nyomott lapnak, a Kirgiz Híradónak, német nyelvű megjelenésben Kirgisische Grenzbotenak hirdetési rovata, sőt rikkancsa is volt. A lapot, László elmondása alapján, csekély ára miatt mind az előfizetők, mind az alkalmi vásárlók könnyen megvehették.
László József hazatérése után is maradt a pénzügyi világban, az idő múltával viszont feljebb lépdelt a hivatali ranglétrán. Halálakor foglalkozásként és beosztásként az Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet cégvezető főkönyvelői pozícióját nevezték meg, – a halálesetről egy újsághír tudósít, mely szerint László József és neje, Weiss Ida 1944. október 19-én hirtelen elhunyt, temetésüket ugyanazon hónap 26-án tartják. Neve a hitelintézet főbb tisztviselői között valóban megtalálható, a Könyvelési Osztály vezetőjeként bukkan fel. A halotti anyakönyvben a halál okaként a következő szerepelt mind Lászlónál, mind a feleségénél: fulladás akasztás következtében – vagyis kettős öngyilkosság történhetett. A tragédia hátterét nem lehet pontosan felderíteni, valószínűsíthető, hogy annak egyik fő, talán a legfőbb mozgatórugója Horthyék 1944. október 15-ei kiugrási kísérletének sikertelensége volt – mivel László József felesége izraelita vallású volt, a házaspár a hatalomra jutó Szálasi kormányzat zsidók ellen irányuló intézkedéseitől tartva választhatott ily kiutat.
Macsellár Gyula (1886–1966) kolozsvári volt, az erdélyi városban újságíróként tevékenykedett. Hadba vonulása után az orosz fronton szolgált, s 1915 júliusában esett fogságba. Macsellár ekkor az 51. gyalogezred hadapródjelöltje volt. A hadifogság ideje alatt sem hagyott fel az újságírással, a Scharnhorst készítésében vállalt szerepe előtt a Napkelet – Szibériai Magyar Ujság című lapot szerkesztette, amely Troickoszavszkban és Verhnyeugyinszkban jelent meg. A Napkelet egy példányban készült, összesen hat számot ért meg 1917 és 1918 folyamán, írásai kivétel nélkül a szerkesztőhöz, azaz Macsellárhoz kötődtek, a nyomdász, vagyis a lap leírója Wanitsek László, a karikaturista Gubacs Gábor volt, a művészi kivitelű címlapot pedig Zimmer Emil iparművész készítette. A Napkelet küldetésnyilatkozata ekképp szólt: „…egy uj lapocskát bocsátok itt nyilvánosságra néhány munkatársammal, mely élénk, változatos és sohasem nagyképű cikkecskéivel enyhíteni szeretné a fáradtság, a keserűség, a cinizmusba hajló fásultság napjait”.
Macsellár Gyulától a lapban számos vers is napvilágot látott, így nem a véletlen műve, hogy egy a már hazatért szibériai hadifoglyok rendszeres találkozójáról és az általuk szervezett, a hadifogsághoz kapcsolódó kiállítás szervezését ismertető cikk szerzője (valószínűleg szintén egykori hadifogoly) így írt róla: „Ralles Camill volt a tábor poétája, az újság szerkesztője. A poéta a troikossawski erdő alatti barakban a csillagtalan éjszakákban a bánatleányra, erre a gonosz tündérre lesekszik, aki a priccseken forgolódó barna fejekre könnygyöngyöt akasztgatni szökik be a muszka poszton keresztül.” Macsellár hazatérése után folytatta hivatását, de immár Budapesten, az 1920-as és 1930-as években a 8 Órai Ujság munkatársa volt, a törvényszéki rovatot vitte. A korabeli sajtóból kiderül, hogy nem mindenkinek volt ínyére újságírói munkássága – miután politikai újságírást végzett, ez nem is meglepő –, így több ízben is beperelték, amelyek miatt jó néhányszor állt bíróság elé. Volt, hogy megegyezés született az őt beperlővel, ami révén az eljárást megszüntették, vagy egyszerűen felmentették a vádak alól, olykor azonban elítélték, pénzbüntetésre, azok közt volt félmillió koronás és 2 pengős is.
Az egyik illusztrátornak, Györgynek a rajzai másutt is feltűnnek a korszakban. A Hadifogoly magyarok története c. kiadvány 2. kötete több rajzát is közli: az egyik a karácsonyi ajándékukra várakozó hadifoglyokat, egy másik egy teát szürcsölő, ülő pozícióban lévő hadifoglyot, egy újabb egy könyvben látható ex librist, az utolsó rajz pedig egy az illusztrátor stílusát leginkább jellemző, a hadifogolyhumort bemutató munka.
Fogolyhumor
(Forrás: Baja-Pilch-Lukinich-Zilahy: Hadifogoly magyarok története II. Budapest, 1930)
A kötet névmutatója alapján György Domokos erdélyi református tanító személye állhat a rajzok mögött. A Scharnhorston utazók közt, a legénységi állomány tagjainak sorában – egyéves önkéntesként és a 82. gyalogezredben szolgálóként feltüntetve – valóban volt a hazatértek között György Domokos nevű hadifogoly.
A sorozatunkban több helyütt felbukkanó László József (1883–1944) első világháború alatt készített feljegyzései a hadifogság után nyerték el az írást közlő posztban olvasható és fentebb is idézett formát. Visszaemlékezésének 2. kötete olvasható a blogunkon.
Szintúgy László Józsefhez kötődik a Scharnhorst hadifogolyújság is, amelynek ő volt a szerkesztője. A lap 3 számot élt meg, amelyekből az első és a harmadik áll a szerkesztőségünk rendelkezésére.
A két anyag egy Budapest, XI. kerületi, azóta már bezárt antikvárium tulajdonosának a jóvoltából került a blogunkhoz.
Amennyiben az olvasóink közül valaki információval tud szolgálni László József visszaemlékezésének további kötetéről vagy a Scharnhorst hiányzó, második számáról, esetleg ezek a birtokában is vannak, örömmel vesszük, ha ezt jelezné számunkra.
A 7 részes sorozat közlése után Műhely rovatunkban az írás jegyzetekkel ellátott tanulmányváltozata is olvasható lesz.
A cikksorozat előző része: A Scharnhorst útja és utasainak fogadtatása
A cikksorozat következő, befejező része: A Scharnhorst utasainak egyike – Lőw Márton
A cikksorozat első része: A Nagy Háború orosz fogságba esett magyar hadifoglyai
