1914-ben komoly védelmi erődítést építettek ki Budapest védelmére, amely nagyrészt az akkori Budapest határain kívül húzódott. Így érintette többek között Pestszentlőrincet is, ahol a kiképzésre érkezett újoncok és lövészetet gyakorló polgárőrök mellett megjelentek a háború első szakaszában a főváros védelmére rendelt tüzérek is. A Nagy Háború alatti Pestszentlőrincet bemutató sorozatom következő részében erről a védvonalról lesz szó.
1914. augusztus 31-én a belügyminiszter elrendelte a Duna vonalának erődítését. Hivatalosan ez nem függött össze a kitört háborúval, mert már korábban is tervezték, az időzítés mégis azt a látszatot keltette, hogy egy végső védelmi vonalat építenek ki, ha a front teljesen összeomlana, aminek a nagyarányú orosz offenzíva kibontakozása idején meg is volt a veszélye. Meglepő lehetett, hogy a Duna vonalának védelmében Budapesten és a környező településeken „az erődítési munkálatok zavartalan menetének biztosítása megköveteli, hogy az erődítési területen a közönség mindenfajta lövöldözéstől, tűzijátéktól, rakétabocsátástól és görögtűz gyújtásától tartózkodjék. Ennélfogva a belügyminiszter Budapest székesfőváros területén és egész határában a lövöldözést (vadászatot, céllövést stb.) a tűzijátékot, rakétabocsátást és görögtűz gyújtását, valamint a mindezekhez szükséges anyagok árusítását szigorúan megtiltja.”
A védelmi vonal körülölelte egész Budapestet. Keleti és nyugati vártüzér-parancsnokságra, összesen hét szakaszra oszlott. A keleti rész a soroksári (IV.), kőbányai (V.), rákosszentmihályi (VI.) és rákospalotai (VII.) császári és királyi tüzérszakasz-parancsnokságra tagolódott. Pestszentlőrinc területe a kőbányai alá tartozott.
A védelem nyomvonaláról a parancsnokság által 1914 novemberében felmért, ide telepített telefon-beszédközpontok elhelyezkedéséből nyerhetünk tájékozódást. Észak felől a Rákos vasútállomástól a mai Kozma utcai izraelita temető területén lévő egykori robbanóanyaggyár érintésével a mai Új köztemetőn keresztül az úgynevezett „Hármas” határpontnál (Budapest-Kőbánya, Pestszentlőrinc és Rákoskeresztúr határa, ma a Tünde utca vége) érte el Pestszentlőrincet, majd annak közepén húzódott keresztül. Átvezetett a Budapest–Cegléd–Szolnok-vasútvonalon (Kőhíd), majd a kavicsbánya mellett (Ráday Gedeon utca), és elérte a Szarvas csárdát. Innen vélhetően a Petőfi utca vonalán elhaladt az óvoda előtt és a templom előtti tér mellett egészen a Gloriette-ig (Gilice tér), majd az ettől délre található úgynevezett Sashegy volt az utolsó lőrinci telefonos megfigyelőpont. A védelmi rendszer továbbhaladt délnyugat felé, kettévágta a lőrinci kertgazdaság (a mai Kispest-kertváros és a lajosmizsei vasút közötti terület) Vecsés felé elnyúló földjeit, a Csérytelepen keresztezte a szemétvasút és a kavicsbányai vasút vonalát, majd Soroksárpéterit (a mai Pestszentimrét) északnyugat felől megkerülve érte el Soroksárnál a Dunát.
A védvonal jelölése Pestszentlőrinc 1920-as évek eleji térképén
(A szerző jelöléseivel)
Az erődítésekhez a helyben található faanyagot használták fel, így például Soroksár közgyűlése 1915. január 18-án határozatot hozott, hogy a vecsési határban és a lőrinci út mentén található akácfákat a hadsereg rendelkezésére bocsátja. Ugyanekkor határoztak arról is, hogy az erődítési művek miatt nem adnak ki vadászati engedélyt.
A Kőhíd a Ráday Gedeon utcánál a Budapest–Cegléd–Szolnok vasútvonal felett képeslapon, 1900-as évek (Tomory Lajos Múzeum)
Wimmerth Béla plébános a helyi Historia Domusban így írta le a védvonalat: „A környékén sáncokat ástak, melyekben ágyúkat és gépfegyvereket is helyeztek el. A sáncok előtt 6 szorosan áthatolhatatlan tüskés drótakadály volt – farkasvermekkel. Bent voltam egyik részében. Csodálatos labyrint! A gyalogság számára lőrések – srapnelmentes tetők alatt – folyosók padokkal, hol pihenhettek, sőt fűthető szobákkal a felváltottak számára. Körbe-körbe egy-egy ágyú ásít, s megbújik a gépfegyver. A merre a sáncot vitték, ott nem volt pardon. Ha ház, ha kert, ha szőlő került az útba, keresztül rajta. Igaz, hogy gavallérosan fizettek mindenért. Bele is került, a mint mondogatták, harminc millió koronába. […] A sáncokhoz tüzéreket rendeltek ki. Az ország minden részéből behívott vártüzérek voltak ezek 28–40 éves korig. Nagyon sok intelligens ember volt közöttük, s többel jó ismeretségbe jutottam. Egy-kettő elhozatta a családját is. Rendszerető, tisztaság kedvelő, istenfélő emberek voltak, kikkel sohasem volt semmiféle összeütközésünk. 1915. július elején átvitték őket Kőbányára, s helyükbe egy cseh, lengyel, magyar tüzérszázad jött.”
Kőbányán a Maglódi út 101-ben és Pestszentlőrincen, a Bókay Árpád utca 69-ben Pethe Lajos főhadnagy vezetésével a 9/IV. királyi magyar népfölkelő tüzérszakaszt helyezték el 184 magyar katonával. Egy 1915. szeptemberi felmérés szerint többségük a komáromi 12. és a győri 19. hadkiegészítő kerületből származott. Őket 1915 nyarán a vegyes legénységű 3. vártüzérezred 21. tábori százada váltotta Otto Lechle főhadnagy vezetésével. A legénységet főként cseh, lengyel és délvidéki, valamint Pozsony környéki magyar katonák alkották. Ők a Bókay Árpád utca 107–108., illetve később a Bókay Árpád utca 150. és a Wlassics Gyula utca 49. alatt szálltak meg.
A Wlassics Gyula utca 67. (balra) képeslapon, 1910-es évek
(Tomory Lajos Múzeum)
1916 februárjában az alábbi napirend szerint élték a mindenapjaikat. Negyed 8-tól fél óra tornagyakorlat (csuklógyakorlat), 8-tól fél 12-ig (20 perc szünettel) hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken üteggyakorlat, szerdán mérési gyakorlat (teodolittal), szombaton menetgyakorlat. Délben jelentés (raport), déltől kettőig étkezés (menázsi). Kettőtől ötig hétfőn, kedden és csütörtökön menetgyakorlat (lábgyakolat), kedden és pénteken őrszolgálattal, szerdán és szombaton tiszti iskolával együtt. Öt órakor parancshirdetés, öttől kilencig kimenő. Vasárnap templomlátogatással kezdődött a nap. Délig a hadsereg „dicső tetteiről” hallgattak ismertetést a katonák, majd a kétórás parancshirdetés után kilencig szabadkimenőt kaptak.
A helyiek meglátták a lehetőséget a katonák szórakoztatásában. 1916-ban Borhy László az Üllői út és a Petőfi utca sarkán álló házában, a védelmi vonal mellett, mozit alakított ki, Hrabovszky Sándor pedig a Garay utca 19. szám alatt engedélyezett bordélyházát alakíttatta át ugyanekkor. A katonák rokonsága is rendszeresen megjelent Pestszentlőrincen: „A szombat és vasárnap mindig a sokadalom napja volt. Annyi menyecske asszony, öreg ember és gyerek jött látogatóba, hogy két-három falu is kitelt belőlük. Egész néprajzi kiállítást produkáltak. Aztán az a sok és hatalmas batyu, meg kosár, tele mindenféle jóval. Két napig nem is lehetett mást látni, mint az utcákon hosszú sorban ülő vidékieket, kik várták a gyakorlat végét, hogy aztán megnyissák a magukkal hozott éléskamrát, s jól tartsák övéiket. Itt láttam fehér, puha kalácsot, búzakenyeret mindig, állandóan, még akkor is, mikor mi már egy éve a kukorica kenyeret ropogtattuk.”
Ha az újoncok folyamatos kiképzése, lőgyakorlata nem lett volna elég ízelítő a lőrincieknek a háborúból, a tüzérek védekezésre való előkészülése kellően megteremtette a harctéri hangulatot a korábban csöndes község lakosai számára. Erre Wimmerth Béla így emlékszik: „Két ízben, 1915. február 19-én, s rá egy-pár héttel kombinált támadással gyakorlatot tartottak. Ropogott a fegyver, csörgött a gépfegyver, s bömböltek az ágyúk. A környéken az ablakok mind betörtek, sőt a Gloriette ablakrámája is kirepült. Pedig csak 7 centiméteresek voltak. Milyen lehet akkor a 42-esek hatása? Engem figyelmeztetett az egyik tűzmester, hogy nyissam ki az ablakaimat. Nem is tört be egy sem, de az egész épület remegett. Érdekes, hogy az ágyúk irányítására a parancsot a budai János hegyről adták fényjelzéssel.”
A Gloriette képeslapon, 1900-as évek
(Tomory Lajos Múzeum)
A közvetlen veszély elmúltával aztán a védelmi vonal fontossága is csökkent. Egymást érték a kedvezmények. 1915 júniusában a szőlőterületek művelését engedélyezték, igaz, mivel „ezeknek a tulajdonosok által való kezelése a háború tartama alatt lehetetlen, mert katonai szempontból nem engedhető meg, hogy az erődítési művek belsejében ismeretlen polgári egyének, habár csak rövid ideig is, tartózkodjanak”, ezért „a budapesti cs. és kir. hadfőparancsnokság úgy intézkedett, hogy az erődítményeken belül levő szőlők kezelését a katonai kincstár költségén, a szőlőmívelésben szakképzett katonai egyén vezetése alatt a szőlőmívelésben jártas katonák által fogja végeztetni.”
Majd a vadászati tilalmat is feloldották Zugló és Gubacspuszta határában. 1916 decemberében Kőbánya területén szintén, a vadállomány elszaporodása miatt, és mert „az 1914. év őszén elrendelt vadászati tilalom a dunai erődítési vonal megszűntetése következtében katonai szempontból feleslegessé vált.”
Egy évvel később aztán teljesen felszámolták a védelmi erődítéseket. „1917 őszén lebontották a főváros védelmére épült 30 millióba került sáncokat is, mely kettészelte községünk területét. A beépített deszka és gerendákat persze potom áron elkótyavetyélték; a drótokat pedig felcsavarták és elvitték az – olasz harctérre. Ott jobb szolgálatot teljesítettek (mint később megtudtuk) a – tenger fenekén, a hová nem egy hatalmas göngyöleget begurítottak a már nagyon is haza kívánkozó katonák.”
