A mai Budapest XVIII. kerületét alkotó Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri (a későbbi Pestszentimre) a modernizálódó, fejlődő főváros vonzáskörzetébe tartozó, új típusú, elővárosi jellegű településként jött létre a XX. század elején. Létrejöttükben óriási szerepet játszott a vasút. Családi házas lakótelepek nőttek ki a földből, a főváros közelsége és a helyben megtelepedő ipar pedig munkalehetőséget kínált az ide költözőknek. Az első világháború idején az akkor kilencezer lakosú Pestszentlőrinc községből több mint 1600 fő küzdött a harctereken. A háborút követő forradalmak, valamint a francia és a román megszállás megpróbáltatásait is megszenvedte a két település.

A mai Budapest XVIII. kerülete, Pestszentlőrinc és Pestszentimre az 1860-as évekig puszta volt, a területen csupán néhány majorság működött csekély lakossággal. Az 1870-es, 1880-as években a területet mindinkább behálózó vasút döntően változtatta meg a táj jellegét.

 Pestszentlőrinc vasútállomás 1908 körül készült képeslapon
(Tomory Lajos Múzeum)

Gyorsan benépesülő családi házas lakótelepek nőttek ki a földből, a főváros közelsége és a helyben megtelepedő ipar pedig munkalehetőséget kínált az olcsó telkek reményében ide költözőknek. Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri (a későbbi Pestszentimre) a modernizálódó, fejlődő főváros vonzáskörzetébe tartozó, új típusú, elővárosi jellegű településként jött létre. Az új lakók már nem a mezőgazdaságban dolgoztak, az épületek többsége mégis kertes, udvaros földszintes ház, egy vagy több család számára. Kertvárosi jellegük és olcsó telekáraik miatt jó alternatívát kínáltak ezek a települések az egyre zsúfoltabb fővárosi bérkaszárnyák helyett.

Pestszentlőrinc

A település alapítása az 1870-es évekre nyúlik vissza, amikor gróf Lónyay Menyhért miniszterelnök létrehozta a villatelepet, majd az 1880-as évektől egyre több területet parcelláztak. A település csak 1910-ben vált önálló községgé, előtte Kispesthez tartozott.

 Pestszentlőrinc látképe a kápolnával egy képeslapon 1911-ben
(Tomory Lajos Múzeum)

A nagylendületű betelepülést jól mutatja, hogy míg 1890-ben csupán 390-en laktak itt, addig 1910-ben már 7824 fő volt a lakosság létszáma. Többségük gyári munkásként a helyi és a közeli kispesti üzemekben talált munkát, vagy a jó közlekedést kihasználva – több vasútvonal szelte át a területet, az Üllői úton pedig ekkor már közlekedett a mai 50-es villamos elődje – bejárt a fővárosba. A kertvárosi telepek nagyobb méretű, hangulatos családi házait a középosztály tagjai lakták. A villatelepen állt Eötvös Loránd nyaralója, továbbá több kispesti gyártulajdonosé (Hofherr Albert, Biehn János), és az első világháború idején már itt éltek a híres operettprimadonna, Fedák Sári szülei is.

„Pestszentlőrinc egy modern Babylon; van itt mindenféle nyelvű, nemzetiségű ember. […] Jöttek a fővárosból, vidékről, de jöttek különösen a szövőgyárakba, még külföldről is sokan. Ennek a mindenfelől jött népességnek a nyelve is sokféle. Beszélnek itt magyar, német, tót, cseh, morva, lengyel, szerb, francia, sőt angol nyelven is. A népesség zöme magyar, s az idegen nyelvűek közül is 95% beszél magyarul […]. A magyar, német iparos; a tót, szerb, lengyel majdnem mind téglagyári munkás; a cseh, morva szövőgyári munkások; franciák a nyaralók és társaságuk; angolok a versenyparipáknál levő lovászok” – írta Wimmerth Béla plébános a helyi Historia Domusban. Egy-egy település plébániájának historia domusa páratlan forrása a helytörténetnek, s különösen igaz ez a pestszentlőrinci plébános, Wimmerth Béla (1876–1961) által írt rendkívül olvasmányos, a személyes, helyi és országos témákra egyaránt kitérő műre, mely ötvözete a naplónak és a visszaemlékezésnek. Wimmerth Béla 1910-től 1954-ig szolgálta a pestszentlőrinci híveket, nevét 1940-ben Vereczkeyre magyarosította.

A háború előtti Lőrincnek több óvodája, futballcsapata, dalárdája volt. 1910-ben felépült az első (még kápolna méretű) katolikus templom, 1912-ben az első mozi. A társas összejövetelekhez számos vendéglő és kerthelyiség nyújtott helyszínt a település több pontján. A közeli fővárosból kijáró felsőbb osztályok szórakozását a Szemere Miklós által 1903-ban alapított lövöldében rendezett sportlövészetek és a rókafalka-társaság vadászatai jelentették.

 Üllői út a villamossal képeslapon, 1905 körül
(Tomory Lajos Múzeum)

A világháború kitörésével az élet kizökkent a rendes kerékvágásából. A háború első hónapjaiban az általános ipari és kereskedelmi pangás, a munkahiány fokozta a megélhetés nehézségeit. A kisiparosok és kereskedők többsége bevonult, jó néhány kisebb üzlet megszűnt. 1915 őszén a kilencezer lakosú Pestszentlőrinc községből már több mint 1600 fő volt a harctereken. Ezért egyre több nőnek kellett munkát vállalnia. A helyi ipart a hadsereg kiszolgálására állították át, így nemcsak a korábban is elsősorban nőket foglalkoztató textilgyárakban, hanem a lőszert előállító üzemekben is akadt munka a nők számára. Addig, amíg a bevonulók családjainak a kormány nem folyósította a hadisegélyt, megsegítésükre a község vezetősége akciót indított. Az első gyűjtés alkalmával 1200 koronát adtak össze, és a módosabb polgárok szegényebb gyermekek étkeztetését, megőrzését vállalták. Népkonyhát állítottak fel, ahol olcsó étkezést biztosítottak. Mindkét akció csak a háború első heteiben élt, az igénybevevők elmaradása miatt hamar kifulladt. A háború mind jobban belopakodott a mindennapokba. Bosszúságot keltett, hogy a vendéglők korábban zártak, a villamos-társaság kevesebb kocsit járatott, egyre nagyobb arányban kevertek a búzalisztbe pótszereket. A katonalét és a brutalitás karnyújtásnyira került, amikor a helyi lapban olyat olvastak, hogy a gyerekek háborús játéka tragédiával végződött, a Kispesti Textilgyár mellett gyakorlatozó katonák holttestet találtak, vagy egy katonaszökevény megölte a lőrinci vasúti őrház őrének leányát. 1918-ban nem volt szén a fűtéshez, nem volt petróleum a világításhoz, már csak jegyre lehetett kapni minden élelmiszert és közszükségleti cikket. Egymást érték a rablások, betörések, fosztogatások. Még a lövöldébe gyakorlatozni kivezényelt katonák is garázdálkodtak. Májusban Pestszentlőrincen a lakásínség kezelésére lakáshivatalt állítottak fel és a visszaélések megakadályozására egységesítették a budapesti és környéki jegyrendszert. Mind gyakrabban fordultak elő munkabeszüntetések. A sztrájkok szervezésében Lőrincen a Lipták-gyáré volt a vezető szerep, de 1918 májusában a helyi lőszergyárban, szeptemberében a textilgyárban állt le a munka. A dolgozók béremelést követeltek. 1918. október 30-án a Lipták-gyár udvarán 2000 munkás jött össze. Az „izzó, forradalmi hangulatban” lezajlott gyűlésen megalakították a munkástanácsot és éljenezték a köztársaságot. Kitört a forradalom!

„1918. október 31. Ekkor robbant fel a hangulat! Délelőtt 9 órakor egy sereg automobilon szuronyos munkások jöttek ki hatalmas vörös zászlóval, s becsukattak minden üzletet, s nagy hangon éltették a forradalmat. A tisztek és katonák sapka rózsáit, jelvényeiket letépték, az itt lévő katonáknak pedig azt mondták: menjenek haza! Nem is kellett nekik kétszer mondani! Itt hagytak mindent: állatjaikat, kertjüket, felszerelésüket és elmentek. A sok gazdátlan holminak aztán nekiestek a csavargók, s pillanat alatt szétszedték. A disznókat leölték, megpörkölték és szétosztották. A kertből zsákszámra vittek el mindent.” – áll a Historia Domusban.

Az összeomlást követően egy hónap sem telt bele, hogy a dél felől előrenyomuló megszálló francia csapatok elérjék a fővárost. Háromezer katona érkezett Budapestre, további 6400 embert pedig Budapest környékén 1800 fős kontingensekben szállásoltak el.

„Budapestre jött francia csapatokból nekünk is jutott. Egy ezred spahi kvártélyozta be magát. Eleinte jól viselték magukat, s nem bántottak senkit. Mikor bevonultak a nézők közül valaki elég hangosan odaszól társának: »nézd csak milyen fekete pofája van ennek«. A néger széleset vigyorog, és azt feleli magyarul: Hja barátom, nálunk ez a divat! Kitűnt, hogy évekkel ezelőtt, soffőr volt itt egy grófnál” – emlékezett meg a megszállás egy vidám jelenetéről Wimmerth Béla.

A március 21-én kikiáltott Tanácsköztársaság a községet sem hagyta érintetlenül. A munkásság azonnal lefoglalta a Szemere-lövöldét és kinevezte munkásotthonnak. Lefegyverezték az itt tartózkodó megszálló francia szpáhi ezredet is. Április 7-én felállt a direktórium, és a hónap folyamán megszervezték a Vörös Hadsereg részeként a gyári munkásezredeket. Dél-Pest környékéről a 2. munkásezredbe kerültek a katonák. E kötelékekben sok lőrinci munkás részt vett az északi hadjáratban is. A Tanácsköztársaságnak a román megszállás vetett véget.

„Augusztus 3. Délután nagy riadalom a községben. Szalad mindenki az Üllői útra. Jönnek a románok! Megyek magam is, hadd lássam, mily büszkén vonulnak be »Traján utódai« Budapestre, mely oly könnyű szerrel, vér nélkül jutott a kezükbe. És jöttek. Elől a huszárok, majd utánok a tüzérek. Jöttek, mint a sáskák és énekeltek torkuk szakadtából. Az eleje már valahol a Hungária útnál lehetett, mikor hirtelen megáll az egész sereg. Hírek jönnek hátrafelé. Mozgolódás támad. Parancsok hallatszanak, s valamennyien készenlétbe helyezkednek. Egyszerre csak megdördülnek az ágyuk. Egy-kettő – talán egész százig. Mi ez? A gyömrői úton egy kis csapat vörös katona megtámadta őket, s most bombázzák e miatt egész Kőbányát (Budapest X. kerületét). Egy óráig tartott a harc, azután nyomulnak tovább, de már nem olyan hetykén és büszkén.” – számol be az újabb megszállásról Wimmerth.

Pestszentlőrincen a román trónörökös vadászezredét szállásolták el. Mosoiu tábornok, Budapest román parancsnoka 1919. október 12-én látta vendégül Károly trónörököst Budapesten, ez alkalomból a lőrinci hadiszállást is fel kellett lobogózni. A románok 1919. november 13-ig tartózkodtak Budapesten, és ez idő alatt vittek mindent, amit értek. Lőrincen leszerelték a Lipták-gyár és a lőszergyár gépeit, utóbbiból 250 ezer darab tüzérségi lőszert is zsákmányoltak. A számszerűsített kártételek Pestszentlőrincen az ipari zabrálás után meghaladták a 20 millió koronát.

1920 folyamán – ahogy a békekötés feltételeként az új rendszer konszolidálódott – az élet lassan visszatért a megszokott menetébe. A népesség tíz év alatt a kezdeti 7800-ról mintegy 12000 főre növekedett. Az első világháború előtt még éppen csak függetlenedett kis település az ideáramló menekülttömeg hatására az ország egyik legnagyobb községe lett, így 1936-ban Pestszentlőrinc megkapta a városi rangot.

Soroksárpéteri

A fejlődés motorja Lőrinchez hasonlóan itt is a vasút volt. Újpéteritelepen a földbirtokosok 1898-ban kezdték a házhelyek értékesítését, majd 1907-ben létrejött a Kossuth Ferenc-telep is. A két telep Soroksárpéteri néven Soroksárhoz tartozott, annak külterülete volt. A lajosmizsei vasútvonal és a kispestinél, lőrincinél olcsóbb telekárak főképp a kispénzűeket, elsősorban a gyári munkásokat vonzották. Míg 1900-ban csupán 268 laktak itt, addig 1910-ben már majdnem kétezren. Helyben nem volt nagyobb gyár, a kenyérkeresők a fővárosba, Kispestre és Pestszentlőrincre jártak dolgozni.

 Soroksárpéteri vasútállomás képeslapon, 1911 körül
(Tomory Lajos Múzeum)

A hadüzenetet követő drágaságot hatósági árak megszabásával próbálták meggátolni, a nyomtatott árlistát minden üzletben ki kellett függeszteni. Hiába vették körül a települést mezőgazdasági területek, itt is jelentkezett az 1915-ös liszthiány. A nők tömeges munkába állása fellendítette a helyi óvodák ügyét: 1915-ben mindkét telepen létesítettek egyet. Amikor 1916 áprilisában megalakult a soroksárpéteri református egyházközség, 116 névből csupán 29 volt férfi, 87 viszont nő. Jól jellemzi a háborús viszonyokat, hogy két megválasztott presbiter az esküt sem tehette le, mert katonai szolgálatát töltötte. Ekkor még csak férfiak lehettek presbiterek, az 1919. évi újjáalakuláskor már női tagokat is beválasztottak a presbitériumba.

A forradalom után Soroksárpéterin is megalakult a munkástanács. A helyi ügyeket kívánták előmozdítani az anyaközségnél, Soroksárnál. Elővették az 1914-ben félbehagyott iskola kérdését is. A Tanácsköztársaság Soroksárpéteri életében nagy változást hozott. A munkástanács lemondott, helyette március 25-én megválasztották a háromfős direktóriumot. A majálison jelentette be a direktórium a lakosságnak, hogy kérvényezték a község régóta áhított önállósítását és a Marxfalva név felvételét. A hivatalos irat 1919. május 28-án érkezett meg. A Marxfalva elnevezést is engedélyezték, annál is inkább, mivel a 80 százalékban munkások lakta község új nevével Karl Marxról, a kommunizmus atyjáról emlékezett meg.

 A marxfalvai munkástanács bélyegzőjének lenyomata, 1919
(Tomory Lajos Múzeum)

Az önállóság azonban nem tartott sokáig. Augusztus 4-én bevonultak a községbe a románok, akik többek között feldúlták Szerján Miksa kávéházát és bántalmazták a tulajdonost. Soroksárpéterinek annyiban szerencséje volt, hogy még októberben központilag kivágták a megmaradt fákat a köztereken és a határban, így azok nem jutottak olyan sorsra, mint Pestszentlőrincen, ahol a románok vitték el azt, ami még megvolt. A román megszállás hónapjaiban elkezdődött a visszarendeződés. 1919. szeptember 11-én a belügyminisztérium visszavonta az önállósítást és visszaállította a Soroksárpéteri elnevezést. Ismét az anyaközség, a soroksári közgyűlés hozta a döntéseket.

 Szerján Miksa polgári nagyvendéglője és kávéháza képeslapon, 1912 körül
(Tomory Lajos Múzeum)

Mivel 1928-ra a lakosság száma meghaladta a 7500 főt, ezért a község ráléphetett az önállósodás útjára. 1928. május 27-28-án népszavazást tartottak Soroksárpéterin, a többség a Soroksártól való elválás mellett döntött. A belügyminisztérium végül a Szent Imre jubileumi évben – a herceg halálának 900. évfordulója volt ekkor –, 1930. január 8-án mondta ki az önállósítási határozatot. Ez ötletet adott a névadáshoz, így az ország legfiatalabb községe 1931. június 18-án felvehette a Pestszentimre nevet.

Irodalomjegyzék:

- Pestszentlőrinc, Kispest, Pestszentimre. Budapest, 1937.
- Pestszentlőrinc krónikája. Szerk.: Téglás Tivadar. Budapest, 1996.
- Pándy Tamás – Dr. Téglás Tivadar – Dr. Téglás Tivadarné: Helytörténeti olvasókönyv Pestszentlőrinc–Pestszentimre iskolái számára. Budapest, 1998.
- Pándy Tamás: „100 éves falu a Városban” – Pestszentimre. Budapest, 1998.
- Pándy Tamás: Pestszentimre önállósági küzdelme a XX. században. Budapest, 2005.
- Heilauf Zsuzsanna – Pápai Tamás László: Pestszentlőrinc és Soroksárpéteri története 1914–1920. In: Sorsfordulók. Pestszentlőrinc és Pestszentimre az első világháborúban. Szerk.: Heilauf Zsuzsanna. Budapest, 2016.