Egy népfelkelő hadnagy visszaemlékezése a przemyśli harcokra – 3. rész
A sorozat most következő részében Barsi Nándor számos súlyos eseményről számol be. Az előző, csendesebb napok után a harcok intenzívebbé válnak, az élet pedig szokatlanul múlandó arcát mutatja. Groteszk módon tűnik fel előttünk, hogy amíg a kulikówi pánik leírása nem kerülhetett a Váci Hírlap hasábjaira, addig a lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat nem kellett kivágni a szövegből. A történetet a Váci Hírlapban 110 éve, 1914. november 11-én megjelent rész alapján idézzük fel. Dőlt félkövérrel szedve jelöljük az eredeti szövegből kihagyott részeket.
Másnap a már nagyon kimerült csapatunk pihenőt kapott s helyettünk más csapatok vonultak az ellenség üldözésére és mi délben egy jó bőséges ebéddel igyekeztünk pótolni a már két napi hiányos táplálkozást.
6. [oldal]
Délután egyik közeli faluban elszállásoltuk a csapatot. Ez azonban nem ment minden izgalom nélkül a ruthén lakosság orosz katonákat bújtatott el a pincékbe, vermekbe. Ezeket fogdostuk először össze s csak azután gondoltunk komolyan a pihenésre. Itt történt az árulónak talált falusi bíró statáriális felmagasztalása az egyik útszéli fára.
Az éjszakánk nem valami nyugodtan telt el.
Folyamatosan felriasztott a hol itt hol ott megismétlődő fegyverropogás, mely éjfél után már általános harccá fokozódott s maga után vonta természetesen a mi felkészülésünket s tovább vonulásunkat.
Vagy másfél órai menetelés után elértük a küzdő harcvonalunk balszárnyát. Gépfegyver, puska és ágyútűz egy folytonos ropogássá és dörgéssé állt olvadt össze s a tűzvonalból hátrahozott sebesült bajtársak nagy száma bizonyította, hogy a csata igen nagy elkeseredéssel folyik.
Nem telt el egy negyedóra, már mi is meg a velünk jött másik ezred is a tűzvonalhoz voltunk fejlődve, a balszárnyunk meghosszabbítására és az ellenség jobbszárnyának átkarolására.
Hullott a srapnel, a gránát, mint a záporeső s népfölkelőink saját tüzérségünk
7.
támogatása nélkül elfoglalták az ellenség által már megszállva tartott magaslatot s tartották is egész nap, dacára a mind hevesebbé váló ellenséges ágyú és gépfegyvertűznek. Saját tüzérségünk csak délután kezdett munkába s támadta igen hatásosan az ellenséges tüzérséget s a magát nyakig beásott gyalogságot.
Orosz tüzérség 1914-ben
(Forrás: https://russiainphoto.ru/search/photo/years-1914-1914/?page=16&index=6&paginate_page=16 )
Népfölkelőink halálmegvetéssel támadtak az ellenség ellen, de az előre elkészített fedezékekben levő s zöldes színű ruhájuk miatt a máskülönben is alig észrevehető oroszok nagyon kis célpontot nyújtottak.
Géppuskáikat az orosz pénzen úgy látszik erre a célra épített nagyon szép templomok tornyaiba helyezték el s míg tüzérségünk észre vehette és tűz alá foghatta, addig nagyon sok veszteséget okozott soraink között. Tüzérségünk később rommá lőtte és felgyújtotta a templomokat a falvakkal együtt, ami aztán az elsáncolt oroszokat visszavonulásra késztette.
De visszavonultunk mi is, mert balszárnyunk annyira előre ment, hogy ki volt téve annak, hogy az ellenség elvágja a saját harcvonaltól.
Különben is a beálló sötétség a további harcot úgy is lehetetlenné tette volna.
Az ágyúk harca még egy ideig tovább folyt s az égő falvak feltörő lángja az ágyúk és a srapnelek tűzesője fennsé-
8.
ges tűzijátékkal szolgált a harcban kimerült és súlyos veszteségeket szenvedett csapatainknak.
Parancsot kaptunk a visszavonulásra. Feladatunkat, hogy az ellenséget feltartsuk, míg fő erőink új állást foglalnak, végrehajtottuk.
Néhány jó bajtársunk ott maradt a csatatéren. Gondolatban elbúcsúztunk tőlük s mentünk tovább a kötelességteljesítés útján.
Még ezen az éjszakán történt, hogy visszavonulásunk közben saját előőrsünk nem ismervén fel, hogy saját csapatunk közeledik- ránk tüzelt. Csapatunk pedig a járőrt ellenségnek gondolva, viszonozta a tüzelést. Mivel mindez olyan váratlanul történt, hogy a parancsnokoknak nem maradt idejük az intézkedésre, embereink összevissza lövöldöztek, minek következtében lovaink megvadulva lovasaikat ledobták s elvágtattak az éjszakába. Sok sebesülés és károsodás történt, míg a nyugalmat és rendet sikerült újból helyreállítani.
Két napi megerőltető menetelés után jutottunk az új pozíciónkba. Legénységünket a folytonos menetelés az igen meleg nappalok, a nagyon hideg éjszakák a szabadban, erősen megviselték s általános megnyugvással fogadták a hírt, hogy egyelőre tartalék leszünk s így kilátás van néhány napi pihenőre. A pihenő alatt is sokat meneteltünk ide-oda, de harcba csak egy hét múlva kerültünk újólag.
Mint tartalék, a harcoló csaptok mögött lévén, igen nagy lelkesedéssel fogadtuk a kisebb-nagyobb csapatokban hátra hozott orosz foglyokat. Lelkesedésünk természetesen nem az oroszoknak szólt, hanem a hős bajtársaknak, akik őket elfogták. Megkínáltuk cigarettával, adtunk nekik egy kis kenyeret. Nagyon örültek, mikor látták, hogy nincs semmi bántódásuk. Velük együtt, mint foglyok, jöttek az összekötözött ruthének, akik lövöldöztek a községbe bevonuló csapatainkra.
Osztrák-magyar katonák orosz hadifoglyokat kísérnek hátra egy szétlőtt település romos utcáján
(Forrás: Fortepan, Glatz Ödön - Képszám: 156459)
16-70 éves férfiak, akik egész közönyösen vették a néhány óra múlva történt felkötésüket. Egy estén 79 ruthén függött szép sorjában az útszélen.
De a helyszínen is felhúztak igen sokat maguk a megtámadott csapatok. Mindenütt elárultak bennünket s részben ez volt az oka, hogy az első időben nem csinálhattunk olyan mozdulatot, amelyről a lakosság útján rögtön tudomást ne szerzett volna az ellenség.
Elől jártak az árulásban a papok. Valamennyit fel kellett volna kötni mindjárt a háború kitörésekor. Sokat utolért a végzete, de sokan mégis elkerülték a nagyon kiérdemelt kötelet.
A Váci Hírlapban 1914. november 11-én megjelent második rész itt ért véget.
Az írás jegyzetekkel kiegészített tanulmányváltozata a sorozat befejezését követően a Műhely rovatunkban lesz elérhető.
A sorozat első része itt, a második része pedig itt érhető el.
