Egy népfelkelő hadnagy visszaemlékezése a przemyśli harcokra – 2. rész
A sorozat bevezető részében megismert Barsi Nándor hadnagyot alakulatával, a munkácsi 11. honvéd gyalogezreddel együtt 1914 augusztusának utolsó napjaiban Lemberg térségébe vezénylik, hogy ott bekapcsolódjon a várostól északra dúló harcokba. A hátországi szolgálatra szánt népfelkelők most először kerülnek szembe az ellenséggel. Elsőként egy orosz hadifogoly képében, de hamarosan a tűzkeresztségen is átesnek. A történetet a Váci Hírlapban 110 éve, 1914. november 8-án megjelent rész alapján idézzük fel. Dőlt félkövérrel szedve jelöljük az eredeti szövegből kihagyott részeket.
1. (oldal)
Népfölkelőink a csatákban
Első sorban és hálásan köszönöm a megemlékezést.
Itt most minden sornak melyet otthonról kapunk, nagyon örülünk, hisz minden csepp vér, mely kicsordul, az otthonért folyik el, a haldokló katonának utolsó gondolata az otthon. Rágondolunk ébren és álmunkban, hol hő vágyakozással, hol aggódó, féltő gondolkodással s megragadjuk szorosabban a fegyvert, hogy visszaszorítsuk és elpusztítsuk az otthonunkra törő emberáradatot.
A megengedhetőség határai között elmondok egyet s mást. Szerkesztő úr közölje belőle azt, amit jónak lát.
Mindjárt a háború kitörése után egyik nagy galícziai megerősített városba rendelték ezredünket, ahol a váröv egyik szakaszának védelme lett reá bízva. Az első két hét eltelt a berendezkedéssel s a legénység kioktatásával feladatának teljesítésében.
A przemysli övvár védelmi körzetei és erődjei. A munkácsi 11. népfelkelő-gyalogezred a VI. védelmi körzetbe volt beosztva a Lemberg térségébe való elvonulás előtt és a két ostrom során végig
(Forrás: https://ilviaggiodiodisseo.wordpress.com/wp-content/uploads/2017/04/guertelfestung_przemysl_1914.jpg)
2.
A második két hét végén jött a parancs, délután indulunk Lemberg felé. Négy órakor már menetelünk s harmadnapra estefelé, ahogy éppen el akartuk szállásolni ezredünket egy faluban – jött a dandárparancsnok autója; az elszállásolást abba hagyni s megyünk tovább még vagy 20 kilométert, ott megszállunk egy vonalat s tartjuk addig, míg hátulról nagyobb erőink nyomulnak előre.
Na, ennek már fele sem tréfa, mondottuk egymás közt, s azok kiknek volt otthon valakijök, megírták sebtében a búcsúzó levelező lapot.
„Tölteni!” Hangzik a vezényszó s a szívek megdobbantak, az arcokról eltűnt az addig békésnek látszó, gondtalan kifejezés s a szemekben az elszántság tüze villant meg. Ha meg kell halni, haljunk meg bátran, s egy óra múlva már egész kedélyesen hallgattuk a távolból felénk morajló ágyúk dörgését.
Azt el is feledtem megjegyezni, hogy ezredünk népfölkelő ezred, 33-42 éves meglett emberek, a kik otthon – ha ugyan egyáltalán gondoltak rá – a népfölkelést, mint hidakat és asszonyokat őrző sereget gondolták el, s valljuk meg őszintén, gondoltuk magunk is.
Éjfél körül értünk nagy homokban a kijelölt és megszállandó vonalra, 16-18 órai menetelés után.
3.
Az előőrsök felállíttattak s a fáradt katonák pihenhettek reggelig teljesen felszerelve, nagyon hideg éjszakában szabad ég alatt. Ezt is meg kell szokni, ilyen háborúban a katonaélet – vigasztalták egymást az öreg harcosok. Meg is szokták mert ezután vagy két hétig nem jutottunk fedél alá.
Tovább csak másnap délben mentünk, miután előbb jól megebédeltünk. A mozgókonyhák ott vannak a csapatnál ütközet alatt is, így jó ebéd – ha időt enged az ellenség az elfogyasztására – mindig van készen. Utunk réteken, erdőkön, falvakon vezetett keresztül, s folytonos menetelés után éjjel 11 óra körül tértünk nyugovóra egy kis orosz falucskában. Vacsora nem volt, mert a konyhák nem követhettek az erdőn keresztül.
Másnap kozákok által feldúlt falvakon nyomultunk a visszahúzódó ellenség után s alkonytájt rájuk is akadtunk. Itt fogtuk el a legelső orosz foglyunkat. Egy a csapatától elmaradt kerékpáros orosz gyalogost leltek egyik krumpliföldön meghúzódva.
Természetesen mindenki nagyon kíváncsi volt rá, tisztek, legénység egyformán, mert még ezideig igen kevesen láttunk orosz katonát tábori egyenruhában. Alaposan megvizsgálták tetőtől talpig.
Orosz sebesült katona ellátása egy kötözőhelyen
(Forrás: Fortepan, Madaras Jenő – Képszám: 93717)
A legtöbben természetesen haragos és nem valami biztató megjegyzésekkel közeledtek hozzája,
4.
mert azt hallották, hogy az oroszok a foglyokkal nem sokat teketóriáznak, hanem egykettőre összeaprítják. Ami bizony eleinte különösen az elfogott huszárokkal csakugyan meg is történhetett.
Másnap reggel történt azután, hogy egy népfölkelő század, mely jobbszárnyunktól este elszakadt, elfogott egész század orosz gyalogost tisztestől. Az oroszok be voltak ásva nyakig s egészen közel engedték a mi századunkat. Közvetlen közelről azután irtózatos tűzzel támadtak rájuk s megadásra szólították fel őket. Megadás helyett azonban a népfölkelők hasra vágódva hasonló erős tűzzel támadtak rájuk s egykettőre körülfogták a fedezetten álló oroszokat. Azok látva, hogy körül vannak fogva, feltartották kezeiket s megadták magukat.
A hős század parancsnoka és egy szakaszparancsnok halva maradt a csatatéren. Két tiszt súlyosan megsebesült. Elesett körülbelül 40 ember. De az a lelkes fogadtatás, mely másnap a századot fogadta, mikor néhány órával később 280 orosz foglyával bevonult, kárpótolta őket a súlyos veszteségért.
Alkonyat tájon bukkantunk rá az ellenségre. A tüzérség vezette be a tüzet, mi pedig előnyomultunk hosszú rajvonalakban. Itt estünk át augusztus 30-án a tűzkeresztségen. Ágyúk tüzeltek ide is, oda is és pattantak szét fejünk felett a srapnelek.
Egy kicsit bizony kellemetlen volt a kemény ropogó hang s a felénk tartó erős zúgás, de azért ment mindenki gondolkodás nélkül előre.
5.
Az egész hegyes végű orosz puskalövedéknek a srapnelhez képest egészen lágy zengése van, ami különösebb nyugtalanságot csak akkor kelt, ha a gépfegyver kattogása is kíséri. Közelebb jutva az ellenséges állásokhoz, ez a két zene azután összekeveredett s egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy benne vagyunk a harcban egészen.
A hirtelen beálló sötétség azonban véget vetett a küzdelemnek, különben is az ellenség visszavonult s az egész napon keresztül menetelő fáradt csapatok lefeküdtek ott, ahol éppen állottak, kipihenni az egész napos menetelés fáradalmait. A vacsora most már második estén maradt el, elmaradt az ebéd is. A konyhánk ugyanis téves rendelkezés folytán nem talált meg bennünket s így már másfél nap óta nem kaptunk étkezést. Az éhség a legjobb szakács, mondja a magyar közmondás. A legválogatósabb urak egészen jó étvággyal fogyasztották már napközben az útfélen talált, káposztásokban szedett torzsát.
A galícziai nyári éjszakák igen hidegek voltak, s ha a közelben lévő ellenség tudatában tudtunk volna is aludni, a hideg nem engedett. Nagyobb veszteséget már akkor nem szenvedtünk.
(A Váci Hírlapban 1914. november 8-án megjelent első rész itt ért véget.)
Az írás jegyzetekkel kiegészített tanulmányváltozata a sorozat befejezését követően a Műhely rovatunkban lesz elérhető.
