Egy népfelkelő hadnagy visszaemlékezése a przemyśli harcokra – 1. rész
Ki hinné, hogy egy csonkán közölt kézirat, egy harctudósítás nyomán egy fordulatos élet ismerhető meg? A XIX. és XX. századból számos példáját láthatjuk a gyors társadalmi mobilizációnak, az azonban nem gyakori, hogy egy bácskai erdész egy Teleki grófhoz adja lányát. Ehhez a nagy szerencse mellett nyilvánvalóan rátermettség és tudás is kellett. Ahogy ahhoz is, hogy hősünk, Barsi Nándor élve keveredjen haza a Nagy Háború keleti frontjának egyik legveszélyesebb pontjáról, Przemyśl városából, jóllehet, e hazatérést 5 év hadifogság előzte meg. A következőkben ezt a történetet ismerhetjük meg.
„Én magam vagyok és a környezetem, ha nem üdvözítem azt, magam sem üdvözülök.”
(José Ortega y Gasset)
Egy zentai polgár és a körülmények uralása
Egy 110 éve született kézirat aláírása és néhány váci újsághír állt csupán rendelkezésemre kiindulási alapként, amikor arra vállalkoztam, hogy az említett kézirat közlésével együtt annak keletkezési körülményeit és szerzőjét is bemutassam. A célnak megfelelő mennyiségű információ összegyűjtésének végeztével egy rendkívül érdekes s bizonyos elemeire nézve tipikusnak tekinthető polgári életpálya állt előttem.
Az alábbiakban többek közt az is kiderül, hogyan került a már éppen felszabadított és még be nem kerített przemyśli erődből egy velencei garázsba egy harctudósítás, ahogy az is, hogy mi az, amit e tudósításból a kortárs olvasóközönség megismert, és melyek azok a részletek, amelyeket egészen mostanáig, 110 esztendőn át titok fedett. E titok felfedése előtt azonban térjünk vissza a kezdetekhez.
Barsi Nándor majdnem pontosan 142 éve, 1882. október 7-én született Zentán. Szülei városi polgárok voltak. Édesapja, István császári és királyi lovász, földbirtokos és a zentai Takarék- és Hitelrészvény Társaság igazgatósági tagja volt. Édesanyja, Fehér Erzsébet ugyancsak polgári családban született Ókanizsán, a mai Magyarkanizsán. Az apa kedvező társadalmi kapcsolatrendszerére utal, hogy 1877-ben tartott házasságkötésükkor tanúja a Ferenc-csatorna Részvénytársaság igazgatója, Auer Ferenc volt.
Barsi Nándor Zentán végezte népiskolai és gimnáziumi tanulmányait, melynek eredményeként 1903-ban sikeres érettségi vizsgát tett. Ezt követően az erdészeti pályát választotta. Az 1903/04-es tanévben beiratkozott a selmecbányai főiskolára. 1904 márciusától megkezdte katonai szolgálatát is, előbb a szabadkai császári és királyi 86. gyalogezredben, majd hét hónap múlva áthelyezték a szegedi 5. honvéd gyalogezredhez. 1906-ban elvégezte az egyéves önkéntesi iskolát, 1907-ben pedig tartalékos tiszti vizsgát tett.
Barsi (Barsy) Nándor 1907-ben
(Forrás: MNL CSML KL XV. 5. A M.kir. szegedi II. honvéd kerület egyévi önkéntesei 1906-1907 - Készítette: Keglovich Emil)
1908. január 1-vel tartalékos hadapród őrmesterré nevezték ki. Két évvel később tartalékos zászlósi, majd újabb egy év múlva tartalékos hadnagyi kinevezést kapott a szegedi 5. honvéd-gyalogezrednél. Mindeközben Selmecbányán előbb erődmérnök-gyakornok, majd tanulmányai előrehaladtával 1911. november 12-től erdőmérnök jelölt lett, szolgálatait pedig a máramarosszigeti erdőigazgatóság területén végezte. Ekkor már egy éve élt Máramarosszigeten. Valószínűleg éppen ezzel függött össze, hogy Szeged után Munkácsra osztották be: 1912. április 10-től a 11. népfelkelő-gyalogezrednél teljesített szolgálatot. Négy nappal később segéderdőmérnökké nevezték ki. Nem sokáig maradt azonban a máramarosszigeti erdőigazgatóság alkalmazásában. 1913 januárjában a váci püspöki uradalom korábbi főerdésze lemondott állásáról, helyére pedig az ekkor 31 éves Barsi Nándor érkezett. Innentől kezdve kerül be Vác társadalmi vérkeringésébe, és néhány éven belül a helyi közélet ismert és meghatározó tagja lesz. Közéleti érvényesülését, mint azt látni fogjuk, a háború csak késleltetni tudta, de megakadályozni nem.
A selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia (később főiskola)
(Forrás: Fortepan, Magyar Földrajzi Múzeum – Erdélyi Mór cége, 1906 – Képszám: 86640)
11-es népfelkelők a Lemberg környéki ütközetekben
„otthon a népfölkelést, mint hidakat és asszonyokat őrző sereget gondolták el s valljuk meg őszintén, gondoltuk magunk is”
A munkácsi 11. népfelkelő gyalogezred elvonuló állománya a mozgósítást követően 1914. augusztus 8-án tette le az esküt. Az ezredet másnap Munkácsról a Galícia kulcsának számító Przemyśl övvárába szállították, ahová 10-én érkezett meg és elfoglalta az erőd VI. számú védőkörletét. A védőkörletben felkészülést és műszaki előkészítést végzett egészen augusztus 25-ig.
Míg az osztrák–magyar 1. és 4. hadsereg Lublin és Zamosc felé támadott, a 4. és annak jobbszárnyán elhelyezkedő 3. hadsereg között egyre szélesebbé vált a rés. Ennek kitöltésére, s ezzel együtt a 4. hadsereg szárnyának, valamint Lemberg északi megközelítési útjainak fedezésére a hadvezetés új erőket irányított a térségbe.
A Lembergtől északra kialakult súlyos helyzet miatt a 97. népfelkelő dandárt, amely vasúti szállítás után eredetileg a 4. hadsereg felé hajtott végre menetet, átirányították a 3. hadsereghez.
A munkácsi ezred beérkezését követően a 23. honvéd hadosztályból és a 97. népfelkelő-dandárból kialakított úgynevezett Daempf-csoport alárendeltségében vett részt a Kulików térségében zajló súlyos harcokban. Hosszú gyalogmenetet követően a késő délutáni órákban érte el Kulików körzetét az ezred, ahol felfejlődött, majd támadásba lendült és sötétedésig vívott harcot az oroszokkal, akiket némileg sikerült visszavetnie. Ezt követően a csoport parancsnoka ketté osztotta a 97. népfelkelő-dandárt és míg a 9. és 16. gyalogezredet a Kulików környéki magaslatoknál hagyta, a másik féldandárt, állományában a 10. és 11. népfelkelő-gyalogezreddel a nagyjából 10 kilométerre délkeletre lévő Udnówra küldte pihenőbe, illetve tartaléknak.
Orosz hadifoglyok 1915-ben
(Forrás: Fortepan, Österreichische Nationalbibliothek – Képszám: 212634)
Augusztus 31-én még nem dőlt el Lemberg végleges sorsa és nem volt egyértelmű, hogy a főparancsnokság meddig szándékozik tartani a várost. E bizonytalanság szellemében születtek meg a 3. hadsereg különféle intézkedései, amelyek a Daempf-csoportot is érintették. Daempf altábornagy úgy határozott, hogy a 3. hadsereg parancsnokságának augusztus 31-én reggel 8 órakor kelt parancsa alapján csoportjával északnyugati irányba, Zolkiew felé húzódik, hogy biztosítsa a 4. hadsereg szárnyát az ellenséges támadásokkal szemben. Ennek értelmében adta ki augusztus 31-én 19 órakor másnap hajnalban végrehajtandó menetintézkedését.
Szeptember 1-én a kulikówi magaslatok közelében lévő féldandár részeit orosz csapatok támadták meg, így nem tudták megkezdeni az elvonulást. A hajnali 4 órakor Udnówról megindult 10. és 11. népfelkelő-gyalogezred reggel 6-7 óra körül, nagyjából 9 kilométer megtétele után értesült arról, hogy a Divéky Zsigmond ezredes vezette 9. és 16. népfelkelő-gyalogezredet megtámadták. A megváltozott helyzetre reagálva két ezredével a szorongatott népfelkelők balszárnya felé indult. A Smerekówtól 1,8 kilométerre északkeletre lévő 306. magaslaton át támadva sikeresen vetették vissza az orosz 33. gyaloghadosztály részeit. A sikeres támadás nagy vérveszteségekkel járt, ugyanis a népfelkelők a kora délutáni órákig nem kaptak tüzérségi támogatást. Az orosz tüzérségi tűz és az időnként becsapódó saját gránátok tüzében a 97. népfelkelő dandár kénytelen volt visszavonulni. A harcból való kiválást megkönnyítette, hogy jobbszárnyán ekkor már eredményesen harcolt a 45. dandár, amely nagyobb orosz erőket kötött le. A dandár parancsnoka, Weeber tábornok 18 órakor elrendelte, hogy a kivont ezredek Grzedanál összpontosuljanak. A Daempf-csoport harca nem volt hiábavaló, ugyanis a nap végére az orosz 21. hadtest kénytelen volt visszavonni csapatait, a harcokban érintett 44. (Zolkiew térségében harcolt) és 33. gyaloghadosztályt.
A Lembergtől északra fekvő terület, ahol 1914 augusztus végén és szeptember elején a 97. népfelkelő-dandár harcolt
(A szerző által készített térkép)
Szeptember 1-én éjszaka a 23. honvéd-hadosztály Kulików, míg a 97. népfelkelő dandár Grzeda felé menetelt annak érdekében, hogy a hadműveleti helyzettől függően megszállja a Kulików – Zolkiew műúttól nyugatra lévő magaslatokat, vagy pedig a Veresica-folyó mögött vesse meg a lábát. Ezen az éjszakán a 11. népfelkelő gyalogezred is részese volt annak az esetnek, amely később a kulikówi pánik néven vonult be a szűkebb köztudatba. Az eset kiterjedését jól mutatja, hogy szemtanúk mind a 23. honvéd hadosztálynál, mind pedig a 97. népfelkelő dandárnál gyakran felelevenítették, jóllehet a két eset közvetlen kiváltó oka nem, de gyökere azonos volt. Laky Imre főhadnagy, a 10. népfelkelő gyalogezred egyik századparancsnoka a következőképpen emlékezett vissza az esetre:
„Néhány perc múlva a járőrök egy része rendezetlen csoportokban, futva felbukkant a város végén. Ott megálltak, hátrafordultak, és lázas igyekezettel, de vaktában lőttek valamilyen láthatatlan ellenségre. A másik csoport, amelyik nem állt meg, egyenesen belerohant az összezsúfolódott tömegbe. Mintha maga az ördög loholt volna a nyomukban, úgy tört fel ezer torokból a borzalom kiáltása: >>Kozákok! Kozákok! <<. Abban a pillanatban mindenki nyomakodni és lökdösődni kezdett, hogy elmenekülhessen. Újabb katonák kezdtek lövöldözni, és a puskaropogás, meg a kapkodva feltűzött szuronyok csillogása a lámpafényben fokozta a pánikot. Lovak szabadultak el riadtan nyerítve, és tombolva tiporták a megugrasztott tömegben a földre zuhant embereket.”
A 10. népfelkelő-gyalogezred nyomában menetelő 11. népfelkelő gyalogezred élénél is pánik tört ki. Erről Barsi Nándor tudósít:
„Még ezen az éjszakán történt, hogy visszavonulásunk közben saját előőrsünk ‒ nem ismervén fel, hogy saját csapatunk közeledik ‒ ránk tüzelt. Csapatunk pedig a járőrt ellenségnek gondolva, viszonozta a tüzelést. Mivel mindez olyan váratlanul történt, hogy a parancsnokoknak nem maradt idejük az intézkedésre, embereink összevissza lövöldöztek, minek következtében lovaink megvadulva lovasaikat ledobták s elvágtattak az éjszakába. Sok sebesülés és károsodás történt, míg a nyugalmat és rendet sikerült újból helyreállítani.”
Érthető módon ezt a részt a későbbi ellenőrzés során kihúzták és nem jelent meg az újságban.
A 23. honvéd hadosztálynál a közelben táborozó 20. tábori tüzérezred lovai szabadultak el az ugyancsak hirtelen kitört lövöldözés miatt. A lövegekkel, valamint lövegmozdonyokkal vágtázó lovak dobogása megrémítette a menetelő és a Kulikówban éjszakázó gyalogságot, akik a hangok hallatán ugyancsak kozákok betörését vélték látni. Az egésznapos harctól kimerült, elcsigázott csapatok déli irányba, Lemberg felé vették az irányt, ezzel Kulików térségében rést hagyva, jóllehet, miután az oroszok jócskán visszavonták itteni alakulataikat, nem kellett betöréstől tartani, ezt azonban a vezetés nem tudta.
Szeptember 2-án a kora reggeli órákban a 23. honvéd-hadosztály és a 97. népfelkelő gyalogdandár Lembergtől északra a város körül kialakított erődített védőövön belül, Malechów körzetében összpontosult. A Lembergtől északra kialakult helyzet miatt a 3. hadsereg parancsnoksága elrendelte a csapatok visszavonását a Veresica mögé, ezzel együtt pedig Lemberget is kiürítették.
Az átcsoportosítást és csaknem egy hét pihenőt követően a 11. népfelkelő-gyalogezredet szeptember 11-én vetették ismét harcba, valószínűleg a Janow – Kamienbród terepszakaszon. Az ezred már 10-én délután a megindulási állásokba ment és felkészült a hajnali 3 órára kitűzött támadásra. Hajnali 1 órakor megkezdődött a tüzérségi előkészítés, majd két óra múlva rohamra lendült a gyalogság, de az erősen beásott és tüzérséggel, valamint géppuskákkal jól támogatott ellenség előtt megtört az ezred lendülete és kénytelen volt visszatérni a megindulási állásokba. Innen a délután folyamán visszavonták, és az általános visszavonulásig pihenőben volt. A 11. népfelkelő-gyalogezred szeptember 13-án, kétnapos menet után érkezett be Przemyślbe, ahol a korábban már megszállt VI. védőkörletben rendezkedett be.
Az orosz 3. hadsereg szeptember 26-án fejezte be Przemyśl körülzárását, azonban az erődöt a megismételt rohamok ellenére sem sikerült elfoglalni, részben a szilárd ellenállásnak, részben annak köszönhetően, hogy az orosz erőket a védők folyamatos kitörésekkel kötötték le. A várost október 12-én szabadították fel az osztrák‒magyar 3. hadsereg csapatai.
„Kéziratok vissza nem adatnak.”
Az első ostrom utáni napokban végre több idő jutott a pihenésre és arra, hogy a védők átgondolják, min is mentek keresztül. Ebben az időben szedte össze emlékeit Barsi Nándor tartalékos hadnagy is, aki egy 1914. október 28-i keltezésű kéziratot juttatott el Przemyślből ‒mint az kiderült ‒ a Váci Hírlap főszerkesztőjének, id. Dercsényi Dezsőnek címezve. Ez alapján valószínűsíthető, hogy Barsi valamivel több mint egy éves váci tartózkodása alatt már jó kapcsolatokat alakított ki vele. De most lássuk a fellelési körülményeket.
A kézirat 2023-ban került elő Velencén nagyapám hagyatékából. A négyrét hajtott papírköteget egy, a lapokkal megegyező méretű de üres papírlap veszi körül. A lapokat kihajtogatva válik láthatóvá az első oldal, amelyen ceruzával írott szöveg látszik. Címe: Népfölkelőink a csatákban. A köteg, 22 darab kb. 34x21 cm-es lapból áll. A lapok szélén a korabeli levélírási szokások szerint keskeny margót hagyott ki Barsi az utólagos jegyzetek, hozzáfűzések számára.
A forrás összehajtva, fellelési állapotban
A kézirat első oldala
Barsi Nándor aláírása a kézirat utolsó oldalán
Csupán a keltezésből és a szerzőből kiindulva nem lehetett megállapítani, hogy hová küldték a boríték méretűre hajtott kéziratot. A fellelési körülmények azonban sokat segítettek ennek a kérdésnek a megoldásában, ugyanis tudtam, hogy dédnagyapám, Bertha Gyula ebben az időben a Váci Nyomdában dolgozott kézi szedőként. Úgy véltem, hogy a kézirat valamilyen módon a kezébe került és így jutott el fián, nagyapámon keresztül végül hozzám. Az interneten megkezdett kutatás rövid idő alatt igazolta feltételezésemet, ugyanis kiderült, hogy 1914. november 8-tól a kéziratéval megegyező címmel cikksorozatot indított a Váci Hírlap.
A kézirat áttekintése és átírása során feltűnt, hogy több részlet is kihúzásra került. Ezeket valószínűleg nem találta közlésre ildomosnak a szerkesztőség. Itt érdemes megjegyezni, hogy az ellenséggel állítólag együttműködő helyi lakosság kivégzéséről szóló szakaszok a szövegben maradhattak, ellenben a kulikówi pánik eseményeit ki kellett hagyni. Barsi eredeti tudósítása különösen értékes, ha tekintetbe vesszük, hogy változatlan formában csak most, az események 110. évfordulóján lesz olvasható. A kihúzott részletek között nem csupán kellemetlen epizódokat találunk, de olvashatjuk Kapitány Gyula vezérkari századosnak a népfelkelők előtt október 6-án elmondott beszédét is, amelynek pontos, vagy épp kiegészített átiratával Barsi némileg thuküdidészi babérokra tört.
Barsi Przemyślben maradt az erőd második ostromának ideje alatt is. 1915 januárjában légiposta útján tudott kijuttatni egy levelezőlapot, amelyet ugyancsak a Váci Hírlap szerkesztőjének címzett. Miután 1915. március 22-én a vár megadta magát, Barsi Nándor is hadifogságba esett, amelyet Oroszország különféle táboraiban töltött. Először Ufában, később pedig Krasznojarszkban volt fogságban. Innen 1920 szeptemberében szabadult.
Barsi Nándor krasznojarszki hadifogolykartonja, amelyen értesítési címként sógora lakcímét jelölte meg
(Forrás: KA Hadifogolykarton, Kriegsarchiv, Bécs, Kgfk R1 80. d.)
Hazatérését követően rögtön visszailleszkedett a város társadalmi életébe. Az 1920-as években főúri vadászatokon, a Magyar Turista Egyesület váci osztályában, szavazóköri elnökként, bálok rendszeres résztvevőjeként vagy szervezőjeként, a Frontharcos Szövetség és a Foederatio Emericana tagjaként találkozunk vele az újsághírekben.
Az 1920-as évek első felében házasságot kötött lonkai Lonkay Piroskával, akitől 1925. áprilisában született meg első gyermeke, Klára. 17 évvel később, 1942. június 28-án megy hozzá gróf római szent birodalmi széki Teleki Józsefhez, aki Teleki József és szobi Luczenbacher Mária fia.
Barsi Nándor nyugdíjazására 1935. október 14-én került sor, állítólag megromlott egészségi állapota miatt. A nyugdíjazás oka azonban más lehetett. 1937-ben az Erdészeti Lapok hasábjain találkozunk a nevével egy hirdetésben, amelyben szaktanácsadói teendőkre, faértékesítésre és „minden erdőgazdasággal kapcsolatos munkára” vállalkozik.
Életútját áttekintve „ügyes emberként” jellemezhetnénk, de legalább ennyire mondhatjuk szerencsésnek is. Zentai polgári családjából olyan tulajdonságokat hozhatott magával, amelyek későbbi érvényesülését is segítették. Ez a szerzett „know-how” több szerencsés körülménnyel is kiegészült. A lembergi, majd a przemyśli harcokat is túlélte, jóllehet, hacsak alakulatának véráldozatait és a háború korai szakaszának csapattiszti veszteségeit nézzük, ez egészen hihetetlennek tűnik. 1915-től 1920-ig hadifogság várt rá, amelynek egy része az orosz polgárháború zavaros időszakában történt. Hazatérve folytatta munkáját, amely jó társadalmi beágyazottságot biztosított számára, annak ellenére is, hogy az a világ, amelyet 1914 augusztusában maga mögött hagyott, már nem létezett. Szerencsésen házasodott, első gyermekét pedig az ország egyik főúri családjába házasíthatta be, amelyhez nyilvánvalóan nem csak jó pozíciója, de minden bizonnyal megnyerő modora, kedvező kapcsolati rendszere is hozzájárult. Halálának időpontjára vonatkozóan csak bizonytalan információkat találtam. Családjának egy része valószínűsíthetően az Egyesült Államokba emigrált az 50-es években.
Az írás jegyzetekkel kiegészített tanulmányváltozata a sorozat befejezését követően a Műhely rovatunkban lesz elérhető.
