A háború alatt Pestszentlőrincet szinte elárasztották a katonák. Kiképzésre érkezett újoncok, a főváros védelmét biztosító tüzérek, szabadságolt katonák, gyakorlatozó polgárőrök és a hadiüzemek védelmére rendelt őrség színes forgataga volt jelen a községben. A település kifejezetten alkalmas volt a kiképzésre, ugyanis közel volt a fővároshoz, változatos terepviszonyokkal rendelkezett, s nem utolsósorban a lőgyakorlatokhoz kiváló lehetőséget nyújtott itt egy mecénás által építtetett lövölde.
Civilek a rend fenntartásában
A kiképzés fontos helyszíne volt a Lőrinc központjában elhelyezkedő Szemere Miklós birtokos által alapított lövölde. Szemere országgyűlési képviselő és a Budapesti Atlétikai Club elnöke volt, nem véletlen hát, hogy miután megvásárolta a lőrinci birtokot, az akkori villamos végállomás mellett modern lőteret létesített. Ez a háború előtti tíz évben jelentős sportesemények helyszíne volt, és itt készült fel Prokopp Sándor jogászhallgató, aki az 1912-es stockholmi olimpián aranyérmet nyert lövészetben.
Prokopp Sándor felkészül az olimpiára a Szemere lövöldében, 1912
(Tomory Lajos Múzeum)
1914-ben Szemere a lövölde díjmentes használatát ajánlotta fel a szeptember 13-án megalakult Budapesti Polgárőrség kiképzéséhez, és „intézkedett, hogy a telep reggeltől estig rendelkezésére álljon”. „A polgárőrség nem katonai, hanem katonai fegyelem alatt álló testület”, amelynek a feladata a hadba vonuló rendőri állomány helyett, illetve a lecsökkent rendőrségi létszám mellett 12 és 24 órás szolgálatokkal a közbiztonság fenntartása volt. A rendőrség látta el őket fegyverrel, egyenruhájuk azonban nem volt, polgári öltözetet viseltek, bal karjukon „Polgárőr” feliratos nemzeti színű karszalaggal.
Az 1914. október 24-én megalakult Önkéntes Őrsereg már a megalakulása előtti napon szintén igénybe vette Szemere lövöldéjét: „Az I. számú kerülethez tartozók élestöltéses főgyakorlata pénteken délután lesz a szentlőrinci lövőtéren.” Az Önkéntes Őrsereget a hátországban védelmet élvező objektumokhoz kirendelt katonaság fölváltására szervezték. A katonákat a frontra vezényelték, a hidak, közcélú épületek, üzemek védelmét pedig az őrsereg látta el. 1914. október 24-én 45 őrhelyet vettek át a katonaságtól. A fegyverbe állított 9000 önkéntes hetente 12 órás szolgálatot látott el, fizetést nem kapott. Az egyenruhát is saját költségen kellett beszerezniük.
A Szemere lövölde képeslapon, 1900-as évek
(Tomory Lajos Múzeum)
1915-től aztán a frontra induló katonák foglalták le a lövőházat, „melyben kora reggeltől késő estig céllövő-gyakorlatok folynak: közös ujoncok, honvédbakák puffogtatnak naphosszat…”
Sorozás
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege három részből tevődött össze. A közös hadügyminiszter alá volt rendelve a császári és királyi vagy más néven közös hadsereg, amelynek az állománya a birodalom egész területéről egészült ki katonákkal. Kiegészítő haderőként alakultak meg a honvédelmi minisztériumok alá tartozó magyar honvédség, illetve az osztrák Landwehr, mindkettő alapvetően támogató szerepet játszott a közös hadsereg mellett, a határok védelmét és a belső rend fenntartását látták el.
A sorozás helyét az illetőség szabta meg. A községi illetőség megszerzéséhez négy év helyben lakás és a terhekhez való hozzájárulás kellett. Bajkai Istvánt például azért nem ismerték el soroksári illetőségűnek, mert hiába volt édesanyjának háza Soroksárpéterin, „nevezett sem közvetve, sem közvetlenül a községi terhek viseléséhez hozzá nem járult, itt illetőséget nem szerzett, eredeti illetősége pedig nem volt”. Valamikor az 1890-es évek közepén költöztek át Pestszentlőrincről Soroksárpéterire, de „ha Bajkai Istvánt Pestszentlőrincz község katonai szempontból soroztatása alkalmával ottani illetőségűnek hallgatólag elismerte, úgy odavaló illetőségű is”.
A bizottságban helyet foglaltak a területileg illetékes főorvoson és katonai parancsnokon kívül a polgári közigazgatás vezetői is. Az alkalmasnak találtakat 13 fős csoportokba osztották, minden 4., 8. és 13. került a honvédséghez. Mind a három hadseregben két év volt a szolgálati idő, de a lovasságnál 3, a tengerészetnél 4 évi szolgálatra kötelezték őket. Mivel a hadrafoghatóság időtartama 12 év volt, ezért a tényleges katonai szolgálatból való leszerelést követően a többség 10 évre tartalékos állományba került. Ha a keretet betöltötték, a fölös számú újonc 10 heti kiképzés után póttartalékos lett, amelynek időtartama 12 év volt. A tartalékos időszak alatt négy alkalommal kellett, összesen 14 heti fegyvergyakorlatra jelentkezni. A középiskolát végzettek számára létezett az egyévi önkéntesség, amely elméleti és gyakorlati képzés után tartalékos tiszti rendfokozatot biztosított.
A háború előtt az állításkötelezetteknek csupán 22-29 százalékát sorozták be ténylegesen. Ausztria–Magyarországon tehát csak minden negyedik férfi állampolgár teljesített fegyveres szolgálatot.
A 18. és 40. életéve között – a tényleges és tartalékos időszakát kivéve – minden hadköteles honpolgár népfelkelőnek (Ausztriában Landsturm) minősült. A háború ideje alatt a korhatárt 57 évre emelték. Mozgósításkor a bejelentett korosztályhoz tartozó tartalékosoknak és népfelkelőknek jelentkezniük kellett az egységüknél.
Az 1914. július végén elrendelt teljes mozgósítás során behívták a tartalékosokat, tartalék felállítása céljából a kiképzésre váró 21 éves korosztályt, valamint a 33 és 42 év közötti egykori póttartalékosokat. Utóbbiakból népfelkelő ezredeket szerveztek. A háború teljes ideje alatt 8–11 millió embert állítottak harcba, közülük 4 millió sebesült meg, esett el vagy került hadifogságba. Csak Magyarországról 3 millió 800 ezer embert vonultattak be.
Kiképzés
„Pestszentlőrinc nagy területe felette alkalmas volt az ujoncok kiképzésére, s ezt ki is használta a hadvezetőség alaposan. Volt itt ujonc mindig elég szép számmal, s van még most is belőlük, bár mindig mennek és mennek a menetszázadok, de helyüket elfoglalják az ujonnan sorozottak és behivottak.” – írta Wimmerth Béla plébános a helyi Historia Domusban.
Budapestről és környékéről a császári és királyi 32. gyalogezredbe, a magyar királyi 1., a 29. és a 30. honvéd gyalogezredbe kellett bevonulni. De a 6., a 23., a 38. és a 44. közös gyalogezred parancsnoksága is Budapesten székelt.
A 30. gyalogezred katonái már rögtön 1914. augusztus 7-én hadgyakorlatot tartottak Pestszentlőrinc környékén. A háború időszaka alatt egy gyalogezred 4500 főt számlált, akik 3-4 zászlóaljba voltak osztva. A frontra indult ezred egy pótzászlóaljat állított fel, ennek keretében történt a kiképzés. A súlyos veszteségek pótlására hamar felmerült az újoncok és a póttartalékosok felkészítése és mihamarabbi frontra küldése. Ők a háború elején nyolchetes oktatásban részesültek.
Pestszentlőrincen többek között a 30. honvéd gyalogezred és 38. közös gyalogezred pótzászlóaljai gyakorlatoztak. „A háború eleje óta állandóan közel háromezernyi katonaság van a faluban: itt képezik ki az ujoncokat, akiknek vig dalától hangos egész nap a különben máskor csöndes kis falu. Bakanóták hasitják a jólevegőjü tájakat…”
A pótzászlóaljat három pótszázadra osztották, létszámuk 40–80 tiszt és 1000–1400 fő legénység volt. A 30-asoknál 1915 januárjában ezek közül két századot Kispesten 50 szálláskörletben, míg a harmadikat négy budapesti iskolában helyezték el. Néhány újságcikk szól róluk is.
A 30. gyalogezred menetszázada Kispesten, 1917
(Harmincas honvédek élete a halálmezőkön)
1914 karácsonyán több mint 1500 népfelkelő érkezett Lőrincre. Közülük „a szentlőrinczi falka helyiségeiben 240 katonát szállásoltak el, míg a lőrinczi Tattersallban 600 katonát helyeztek el”. Talán róluk emlékezik meg Wimmerth Béla is, amikor 1500 katona gyóntatásáról ír a Historia Domusban. A „falka” a Budapesti Rókafalka Társaságot jelentette, amelynek a helyiségei a Szemere-féle lövölde mellett, a mai Szarvas csárda térnél voltak. A Tattersall, azaz a lovarda, szintén a Szarvas csárda tér környékén lehetett. 1915. március 15-én pedig a Kispesti Textilgyár mögötti réten gyakorlatoztak a katonák. Pestszentlőrincen 1915 nyarán a Kiskunságból sorozott 38. gyalogezred pótzászlóaljának I., II. és VIII. pótszázadát szállásolták el a lakosságnál.
A gyalogság kiképzése naponta két részletben hat-nyolc órán át, 8-tól 14-ig és 16-tól 18-ig, vagy más időbeosztás szerint reggel 5-től este 7-ig folyt. Ez alól a vasárnap sem volt kivétel, igaz, az istentiszteleteken részt vettek az újoncok. A harcászati oktatás, a lőkiképzés, a szuronyvívás és a terephasználat voltak a fő tantárgyak. Az utóbbi minél jobb elsajátítása érdekében minden héten más helyszínen folyt a terepgyakorlat. A szűkre szabott elméleti oktatás a hadsereg felépítéséről, jelzéseiről szólt.
Az első héten délelőttönként egyéni képzések voltak. A ruházat és a szerelvény viselésére és rendeltetésére oktatták az újoncokat, valamint a katonai mozgásokat, fegyverfogást, szuronyvívást, a támadás és a védekezés alapjait gyakorolták. Délutánonként csoportos elméleti oktatáson ismerkedtek a fegyverzet részeivel, és a lövés elméleti alapjait sajátították el. A második héten délelőttönként kisebb csoportokban menetgyakorlatot tartottak, a táborozást és az éjszakai pihenés körülményeit tapasztalták meg. Délutánonként immár gyakorlatban ismerkedtek a puskával és a töltényekkel. Vaklőszerrel lőttek, hogy a fegyver használatát kitapasztalják. A harmadik héten a menetgyakorlatokat menetbiztosítással, a támadás és a védelem idején tanúsítandó magatartás gyakorolásával egészítették ki. Délután továbbra is vaklőszerrel folyt a lövészet, a pontos célzásra ekkor már mind nagyobb hangsúlyt fektettek.
A negyedik héten már nagyobb csoportokban oktatták az újoncokat. A szakaszalakzatból rajvonalba fejlődtek, lőállást foglaltak el és a díszmenettel is megismerkedtek. A menetgyakorlatok ismétlésére alkalmat jelentett a kivonulás a lőterekre és gyakorlóhelyekre, illetve visszatérés a szálláskörletbe – a helybeli gyerekek nagy örömére.
„A gyerekek – fiuk és leányok, még a nagyon kicsik is egyszeri hallásra minden baka nótát megtanultak, pedig szép számmal voltak forgalomban. Gyakorlat után, mikor a bakák hangos énekszóval hazamentek, egy-egy csoport gyerek mindig előttük masirozott, s ők énekelték – a primet. És ez tetszett a bakáknak is, meg a tiszteknek is. Soha sem zavarták el őket.”
Mivel a zömében Kispesten elhelyezett 30. honvéd pótzászlóalj számára kijelölt nagytétényi lőtér és érdi gyakorlótér megközelítése túl sok időbe telt, ezért később inkább a lőrinci Szemere-lövöldét és Tápiósüly–Mende térségét használták. Délutánonként a céllövészetet felváltotta a lőállások megismerése, elsősorban a fekvő helyzetű tüzelés. Ekkor találkoztak a gyalogsági ásóval, amely az első világháború állásharcaiban fontosabb fegyvere volt a katonának, mint a puska. Ezzel alakította ugyanis ki magának a megfelelő fedezéket.
Az ötödik héten a szakasz együtt hajtott végre védelmi és támadógyakorlatokat, rohamot és szuronyharcot. Ezek összekovácsolták a csapatot, egyúttal megmutatták, mennyire fontos az együttműködést. Délután továbbra is lőgyakorlatok voltak. A hatodik héten már században gyakorolták az önálló harci tevékenységet, annak minden feladatával. Délután a lőtéren a lőkiképzés sulykolása, vagyis részletekbe menő, ellentmondást nem tűrő begyakorlása folytatódott. A hetedik hét végére az alakulat mozgósítható volt, a nyolcadik héten menetkész, a képzés kilencedik hetében pedig már jellemzően 300 fős menetszázadokban a front első vonalába kerültek.
A menetszázadok búcsúztatása szertartásszerűen folyt. A 30. honvéd pótzászlóalj menetalakulatai például a Ferenc József laktanyában, a kisrákosi gyakorlótéren, vagy a kispesti Kossuth téren tettek esküt.
A frontra indulókat a helyi plébános – így a pestszentlőrinci Wimmerth Béla is – gyóntatta, ami nagy igénybe vételt jelentett. „Karácsony előtt (1914 ben) három héttel megkezdődött a harctérre indulók gyóntatása. Nap-nap után 100-150 ember délelőtt, s néha délután is. Közbe persze a híveim is, meg az iskolás gyermekek. Éppen elég volt. Mire a végére értem, hát a fejem fel akarta mondani a szolgálatot.”
A kispesti Katolikus Legényegylet az elvonulóknak imakönyvet és nemzeti színű zászlót adományozott. Hasonló volt a helyzet a 38. közös pótzászlóaljnál is, velük Wimmerth gyakrabban találkozott, az ezred zenekara például játszott a vasárnapi miséken. 1915-ben voltak itt huszárok is kiképzésen. Wimmerth mondott számukra búcsúbeszédet, zászlajukat szintén ő áldotta meg.
Később a frontot megjárt oktatók a harctéri példák alapján alakították át a képzést. A tananyagba bevették az ismerkedést hadtechnikai újdonságokkal (pl. géppuska, gáztámadás), illetve az állóháború is nagyobb hangsúlyt kapott (műszaki akadályok, fedezék, gyalogsági ásó használata).
Az oktatók olyan tapasztalt tisztek és altisztek voltak, akik jelentős időt töltöttek már frontszolgálatban. Pestszentlőrincen a 38. gyalogezredből többek között oktató volt Sebők Mihály hadnagy önkéntes kiképző 1915 tavaszán, Kalmár Illés tizedes az önkéntes iskolánál 1915-ben, Csillag Pál tizedes 1916-ban, valamint 1918-ban Vásárhelyi István géppuskás oktató.
A Pestszentlőrincen szolgált kiképzőtisztek
(A volt cs. és kir. 38-as gyalogezred története és emlékkönyve)
Valamennyi településre, ahol katonaságot helyeztek el, állomásparancsnokot neveztek ki. Az összeomláskor a Lőrincen állomásozó katonai alakulat (helyőrség) állomásparancsnoka mellett Rév György állomástiszt intézte az adminisztratív ügyeket.
Irodalomjegyzék:
- Balla Tibor: A militarista birodalom mítosza. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje a Nagy Háború előestéjén. In: Hadtörténelmi Közlemények, 2014. 3. szám. 628–645. o.
- Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs. Főszerk.: Szijj Jolán. Budapest, 2000. 146. o. (309. szócikk), 659. o. (1495. szócikk), 710-711. o. (1592. és 1593. szócikk)
- Dr. Sajgó Jenő: Egyévi önkéntes szolgálat. Budapest, 1914. 69–78. o.
- Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Összeállította: Paulovits Sándor. Kecskemét, 1939.
- Kovács Vilmos: „Inkább egy vödör veríték a gyakorlótéren,/ mint egy csepp vér a harcmezőn” – Gyakorlóterek és kiképzés a hátországban az első világháború időszakában. In: A Hadtörténeti Múzeum értesítője 12. Budapest, 2011. 283–290. o.
- Magyarázó és harctéri példák a gyalogsági gyakorlati szabályzat egyes pontjaihoz. Budapest, 1920.
- Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1938.
- Kovács Márk: Prokopp Sándor (1887–1964). Pestszentlőrinc és a magyar lövészet első olimpiai bajnoka. Budapest, 2011.
