Egy kutatást sohasem lehet lezárni. Sokszor úgy érezzük, hogy a megszerzett információk segítségével a lehetőségeinkhez képest teljes munkát végeztünk, mégis általában hiányérzetünk is marad. Az 1917. augusztus 11-én hősi halált halt fiatal huszárfőhadnagyról, Baló Benjaminról blogunkon 10 éve megjelent írásommal is így voltam Az cikk utolsó mondatainak egyike ez volt: „A csendben, a bozótos félhomályában arra gondoltam: itt ért véget egy fiatal élet a három év folyamatos frontszolgálat után. Galícia, Volhínia és Bukovina harcterei után egy fővárosi temető ma már elfeledett részében.” Legfőbb hiányérzetem az volt, hogy ennek így kell-e történnie? Az egykor hősiesen harcoló fiatal főhadnagy nem érdemelne-e ennél méltóbb nyughelyet?
A Ludovika Akadémia elvégzése, az ünnepélyes tisztavatás nem csak az ifjú tisztek, hanem a családjuk számára is nagy esemény volt. A pillanatokat „meg kell örökíteni” – gondolhatta a szenvedélyes fényképész dr. Baló Géza (1851‒1927), a Magyar Királyi Posta főigazgatója. Ezért fotózta le azt a pillanatot, amikor a frissen avatott fiát, Baló Benjamin huszár hadnagyot az ünnepség után közrefogja családja.
Baló Benjamin hadnagy avatása után, családja körében, 1914. augusztus 1-jén
Az ifjú hadnagy Baló Géza második házasságából született, ugyanis válása után 1880-ban vette feleségül perlaky Perlaky Ilonát. Gyermekeik: Ilona (1889‒1980), Ágnes (1891‒1892) és Benjamin Gábor Mihály (1894‒1917). Az első házasságából született gyermekeivel is szorosan tartotta a kapcsolatot, és mint az eseményeket követve látni fogjuk, 1918-ban igen nagy összefogás volt a családban. Ám még ne szaladjunk előre, tekintsünk vissza az ifjú tiszt sorsára.
Baló Ilona (1889‒1980), Baló Benjamin (1894‒1917) és édesanyjuk, Baló Gézáné, született perlaky Perlaky Ilona (1859‒1938)
Az avatást követő hetek, hónapok és évek már a messzi harcterek kegyetlen világában teltek a m. kir. debreceni 2. honvéd huszárezred soraiban szolgáló fiatal huszártisztnek. Harcedzettsége, bátorsága, a legénységével együtt végrehajtott támadások és vállalkozások eredményezték az iránta tanúsított megbecsülést, a tiszteletet.
Nem habozott, amikor 1917 júniusában–júliusában, a „barátkozós napokban” röplapokat kellett elhelyezni a két ellenséges állás közötti terepen. Nem volt veszélytelen vállalkozás, már az ezredparancs is kiemelte, hogy kik jelentkezzenek erre a feladatra: „A járőrök parancsnokául és legénységéül erre különösen alkalmas bátor és lehetőleg önként jelentkező emberek választandók ki.”
Több alkalommal sikeres volt a vállalkozás, a járőrök eredményesen hajtották végre a faladatukat. Ám július 2-án majdnem tragédiába fordult, mint olvasható az ezrednaplóban: „Del 6-kor Baló főhadnagy járőrével röpiratokkal az orosz állás felé ismét kiment. Az előreküldött huszárt (az egyik Baló főhadnagy tisztiszolgája) és az orosz tolmácsként szereplő Majer fényszórós tizedest a rendes találkozóhelyhez érve, az oroszokat ott elbújva lévő járőre meglepte, rájuk vetette magát és mindhármukat elfogta. A járőr többi része, mely kbl. 20 lépésre követte az élembereket Baló főhadnaggyal még idejében vissza tudott fordulni (fegyver nélkül voltak) és dacára az oroszok lövöldözésének, baj nélkül az állásba visszatértek. Saját fedezőjárőr a tüzelést viszonozta. Az elfogott emberek megmentésére a járőröknek már nem volt ideje.”
Valószínűleg váltás történt az orosz védővonalban, az új védők kevésbé voltak békepártiak.
Egy hónap múlva, 1917. augusztus 11-én már ismét súlyos harcokban kellett helytállnia Baló főhadnagy századának is. A helyszín: Bukovina, Stermina magaslat, az állásrendszer elsőrendű fontosságú része. Délután 5 óra után az állást ellenséges túlerő támadta, betörtek a fővédelmi állásba, és (mint a korabeli katonai nyelvben használatos volt) azt „felsodorítani igyekeztek”. Az ember ember elleni összecsapásban Baló főhadnagy karabéllyal a kezében huszárjai között küzdött. A kézitusa során három lövedéktől találva hősi halált halt. A fiatal főhadnagyot Frumosa faluban, egy kis templom mellett temették el.
Részlet az ezrednaplóból
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Personale VII. 104 Flohr János altábornagy hagyatéka 1916‒1939)
A tragikus hír mélyen megrendítette a családot, akikben talán azonnal megfogalmazódott, hogy a „gyermekünket haza kell hozni”. A szándékot segíthette, hogy 1917 októberében újra engedélyezték a harctéren hősi halált halt hozzátartozó exhumálását és hazaszállítását. „A holttest hazaszállításának költségeit a hozzátartozóknak kell viselniök.” – olvasható. Mivel sok vállalkozó foglalkozott a hazaszállítással, arra is felhívták a figyelmet, hogy „A háborús konjunkturákat szemérmetlenül kihasználó üzleti kapzsiság a hullaszállításokra is reá vetette falánkságát, számítva arra, hogy az érdekeltek legnagyobb része tapasztalatlan és járatlan lévén az efélékben, a zsarolásnak, árfelhajtásnak tág tere nyílik.” A holttesteket a vasút teheráruként szállította a rendes díjtételnél 50%-kal olcsóbban, és a szállítás céljából kiutazó kísérő személy részére oda- és visszautazáskor 50%-os utazási kedvezményt biztosított.
Következett a tél, és a családnak intéznie kellett az engedélyeket, a vasúti szállítást, hatósági orvosi kiszállást, a katonai és polgári hatósági eljárásokat, az üres (légmentesen zárható) cinkkoporsónak a helyszínre szállítását. Az ügyintézést, kiutazást és kísérést is meg kellett szervezni.
Az avatás utáni órákban készült felvétel említésekor utaltam arra, hogy Baló Géza mindig szoros kapcsolatot tartott előző házasságából származó gyermekeivel is. Első felesége, Czanyuga Jolán (1860‒1924) is három gyermekkel ajándékozta meg: Zoltán (1883–1966), Irén (1887–1970) és Miklós (1888‒1908). Lányukat Irént, Siegmeth Lajos (később Baló Lajos) vette feleségül, aki MÁV főtanácsos volt. Ezért került előtérbe 1917 őszén az Ő személye a hazaszállítás ügyében, majd lebonyolításában, amelyet elvállalt, és sikeresen lebonyolított.
A Budapestre szállított 23 éves hősi halott főhadnagy temetése 1918. május 8-án délután 4 órakor kezdődött a Kerepesi úti köztemető halottas házában, majd onnan kísérték a 40. parcellához, ahol eltemették.
A gyászjelentés
A sírt még egyszer felnyitották, amikor nővérének, Baló Ilonának és férjének, poklostelki Áts Tibornak kisgyermekét, a kétéves korában meghalt Tibort 1923. február 21-én odatemették, nagybátyja sírjába.
Hosszú történet venné kezdetét, ha a történelem viharaiban helytálló család történetét szeretném megírni, ugyanígy, ha a 40-es parcella történetével, vagy a sírkővel szeretnék foglalkozni. Inkább visszatérek az írás elején említett hiányérzetre, mert az elmúlt héten a hős Baló Benjamin emlékéhez méltó eseményre került sor, amelyen magam is részt vehettem és amiről blogunk Facebook oldalán adtunk hírt.
Megköszönöm Tóth Krisztinának, Nyerges Bognár Attilának és a Baló család valamennyi hozzátartozójának a segítségét, amellyel lehetővé tették, hogy megismerjem a családjuk történetét és a fiatal hősi halottal kapcsolatos információkat. Az írásban szereplő családi felvételek és dokumentumok közreadásának a lehetőségéért hálás köszönetet mondok Tóth Krisztinának.
