Ifj. Munczy Béla I. világháborús frontnaplói
Az első világháború centenáriumának elmúltával nem ért véget az újabb és újabb értékes források feldolgozása és kiadása. Mindig ritkaságszámba megy, ha egy közkatona veti papírra élményeit, átélt borzalmait. Így vagyunk ezzel a D. Szakács Anita által sajtó alá rendezett és szerkesztett hatkötetes naplóval is, amely idén tavasszal a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára gondozásában került kiadásra, és ifj. Munczy Béla fiatal cigányprímás emlékeit taglalja az 1916. május 24. – 1918. február 23. közötti időszakból, az olasz és orosz harctérről. Munczy részt vett a 6–8. isonzói csatákban és az 1917-es Kerenszkij offenzíva harcaiban is.
Főhősünk annak a híres családnak a sarja, amely a dualista Sopron zenei életének fontos szereplője és fellépője volt. A források szerint a család 1861-ben telepedett le a megyeközpontban. Az első ismert zenekart még Munczy Ádám alapította, akinek fiai szintén befutott zenészek lettek: a hegedűvirtuóz Lajos, a soproni nemzeti zenekar vezetője Gyula, valamint id. Munczy Béla pedig a bécsi konzervatórium növendéke. Ifj. Munczy Béla 1896-ban született Sopronban. A háború kitörésekor ugyan már 18 éves, de első népfölkelői behívóját 1915. november 5-én kapta meg. A szemle alkalmával a fiatal és rendkívül érzékeny fiút alkalmasnak nyilvánították a fegyveres szolgálatra, de berukkolására csak 1916 májusában került sor. Sorozáskor a soproni 76. cs. és kir. gyalogezredhez osztották be, de a frontra a budapesti 1. honvéd gyalogezred kötelékében került, mivel menetszázada ide lett beosztva. Ő az I. zászlóalj, 3. század, 3. szakaszához került. A naplóbejegyzéseiben megemlíti parancsnokait is: a Budapesti 1. honvéd gyalogezred parancsnokát, Revisnyei Reviczky László alezredest; a zászlóaljparancsnokot, Keserű századost; a századparancsnokot, Böröcz László főhadnagyot; a szakaszparancsnokot, Joachim Fritz hadnagyot.
Maga a napló ceruzával íródott kis noteszekbe, melyekbe olykor versbetétet, feljegyzéseket is írt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal szinte folyamatosan írja le érzelmeit, tapasztalatait és gondolatait a háborúról, életről és családról. A naplóbejegyzésekben állandó szerepet kap a napi menázsi pontos leírása (káposzta minden formában és kombinációban, állandó éhségérzet), a tisztekkel való kapcsolata és gyakori félelmei az állásharcok alatt. „Én magammal nem törődöm, csak hozzátartozóimat sajnálom (ha esetleg elesnék a hazáért). Ha úgy sebesülnék, hogy nem tudnám foglakozásomat folytatni, jobb, ha ott maradok! Mert csak nyűg lennék mások nyakán.” Leginkább a gáztámadástól tartott, amelytől állandóan retteget. Egy 1916. július 12-i bejegyzésében így ír erről: „Egy hadnagy mesélte, hogy tegnap Gasbomba által 2. század mitőlünk és 3000 ember az olaszoktól tönkre ment (meghalt).”
A kötet borítója
Kiképzését az ausztriai Lendben tölti a Salzach folyó mentén, ahol folyamatosak a hegyre fel és le menetgyakorlatok. De 8 heti kiképzésüket be nem fejezve már 1916. június 21-én parancs érkezik, hogy menetszázada a lugosi 8. honvéd gyalogezred és a békéscsabai 101. cs. és kir. gyalogezredek menetszázadaival az olasz harctérre indul, ahová június 24-én érkezik meg. A kiképzések ugyan folytatódnak, de előőrsi szolgálatokat már teljesít a Podgora melletti állásoknál. „Sok sebesültünk van és sok halott. Sok a mi golyóinktól, mert csak lődöznek vaktában, és a mi előőrseinket olasznak nézik…” Menetszázadát 1916. július 13-án vezényelték először közvetlenül a tűzvonalhoz, ahol már hallani az ágyúgolyók sípolását. A tűzkeresztségen július 16-án esik át. Mielőtt az állásba vezényelnék, megírja búcsúlevelét. Szerencséjére csak futóárkokat kell ásni, a célba lövés amúgy is nehezére esett, hiszen a korábbi éles lőgyakorlatok során sohasem találta el a céltáblát. Igazán nehéz helyzetbe a 6. isonzói csata alatt került. Ekkor menetszázadával (1916. augusztus 4–17.) a monfalconei és doberdói szakaszon van állásban. „Most már egészen jól lehet őket látni, amint szaladgálnak ide, oda, fedezéket építenek maguknak. […] az olasz többnyire és mindig éjjel tüzel fegyverrel!” Az állandó készenlét és a körülmények nagyon meggyötörték. Egy 1916. augusztus 15-i bejegyzése szerint augusztus 8-a óta már teljes menetfelszerelésben ülnek a dolinákban még le sem vetkőztek. A tisztek csak 21-én engedélyezték a cipő levételét a számukra.
A csatát követően egy időre ugyan kivonják századát a tűzvonalból és Reifenberg környékén pihenése és feltöltése következik, de a 7. isonzói csata előtt szeptember 7-én újra indulási parancsot kapnak. Naplójában ekkor már, mint régi bakáknak nevezi saját magát és társait: „Van velünk egy Wahutka nevű intelligens fiatal pesti gyerek. Szegény minden lövésnél összerezzen. Mi a régi bakák már ismerjük a suhogásáról, hogy hol vág be, közel e vagy mesze. A bombát is látni a levegőben merre jön.” Borzalmas dolgokat lát és tapasztal (1916. szeptember 11–15.), amelyeket papírra is vet: „Körülbelül öt talált be a futóárokba és rémes hatása volt. Egy sebesültvivőt azt mondják derékba vágott ketté, egy másiknak a jobb kezét vitte le tőben és a combján lógott a hús és még egy sebe volt a hátán. Mikor a dolinába vitték még élt. Istenem! Istenem, mi itt az ember!.” A csata tetőpontján (szeptember 14–15.) még mindig állásban találjuk őket, ahol az olaszok csak tovább fokozzák addig is heves támadásaikat. „Mindjárt a bemenés rémes volt. Egy helyen az állás bedöntve és a romokon halottakon keresztül kellett mászkálni. Ez a rész a 12. Biene nagyon be van lőve minden percben küldi a bombákat és repülnek a kövek. Egy deszkát találtam és a fal mellé húzódva a fejem fölé tartottam evvel védve a fejem. […] Most mit csináljak, ha itt maradok biztos halál, mert addig még a lőrést látja, nem nyugszik, ha a romokon keresztül szaladok, a gyalogság tüzel rám és talán egy csimbummnak szaladok elébe. Végre elhatároztam, hogy balra szaladok! Jézusom! Milyen látvány tárult elém. Az állás teljesen összedöntve, a halottak halomszám, egyiknek fejveleje látszik, a másik még hörög és itt kellett keresztül szaladnom.” Munczy szeptember 19-én megjegyzi, hogy azok közül, akikkel anno a 76. gyalogezredbe bevonult, szakaszában már csak négyen maradtak, a többiek mind odavesztek a két hónapja tartó folyamatos harcban.
Naplóbejegyzéseiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy fegyvert az őrszolgálaton vagy az előőrsön kívül nem sokat és sokszor használhatott, leginkább javítási, építési munkálatokra osztották be. Állásban pedig a sebesültek kötözésére, ételhordásra és az általa oly retteget és félt halottak elszállítására alkalmazták. „Este fele muszáj volt, ahárhogy is mondtam, hogy ne tetessenek velem ilyen dolgot, elmenni hullát hordani. Rémesen össze vannak roncsolva. Rémes. […] Istenem! Nekem, aki még csak sebesültet sem szeretek megnézni és ilyesmit kell látnom, de másodszor már nem mentem. Ellógtam.” Szeptember 16-án ezredét kivonták az arcvonalból és Görz mellett egy erdőben egy hónap viszonylagos pihenés következett, majd októberben jött a 8. isonzói csata.
A kétéves szolgálata alatt volt alkalma találkozni József főherceggel és IV. Károly császárral is, mikor százada katonáit tüntették ki. A császár szinte közvetlenül előtte mondott beszédet. Folyamatosan várta a békekötést, de ebben szkeptikus volt, mint abban is, hogy őt egyszer szabadságra engedik, amelytől 1917 elején még messzebbre került, ugyanis Volinyba, Stojanowba az orosz harctérre vezényelték át. Húsvét után, 1917. április 8-án viszont hívatták rapportra, ahol közölték vele, hogy szedelődzködjön két heti eltávozást kap. Munczy ezen időszak alatt szünetelteti a naplóbejegyzéseit (április 9–26.). Visszatértét követően újabb hatalmas meglepetés érte. 1917 májusában felterjesztik a Bronz Vitézségi Éremre, amelyet június 15-én át is vesz.
Csoportkép a fronton – fotó a kötetből
Munczy Béla a harcok alatt sem feledkezik meg foglalkozásáról, a zenéről. Ugyan a bevonulása után még hegedült kiképző tisztjeinek, de júniusban hegedűjét elvették tőle és csak 1916. december 14-én kapta azt vissza. Szabadságáról visszatérve a prímás helyzete megváltozik, meghallgatását követően a zászlóalj tisztjeinek kezd muzsikálni. Azoknak a tiszteknek, akiket soha nem kedvelt, hatalmaskodó, durva, néhol korbácsot alkalmazó vezetőknek állítja be őket, akik többnyire fukarak, de azért szeretik a sört és a női társaságot. Külön kategóriaként kezeli a főhadnagytól felfelé vagy lefelé lévő tiszteket. Míg, ha főhadnagyoknak, századosoknak zenélt, szolgálataiért cserébe sört és cigarettát kapott, de legalább csinos, és ahogy írja intelligens olasz és orosz nőket láthatott. (Megjegyzi, hogy azok még menyasszonyaik névnapját is bőségesen megünnepelték.) Addig a hadnagyok, szakaszvezetők pénzbelileg is jutalmazták az élményt, sőt még vacsorát is szolgáltattak neki és társainak. Ők később külön bejárást biztosítanak számukra a konyhára. Gyakorta örömét fejezi ki annak, hogy a konyhán krumplihoz és csontos húshoz jut, amelyet fel tud használni. Az első vonalban viszont az állandó éhségérzet mellett a szomjúság okoz súlyos gondokat (leginkább az olasz frontvonalon). „Hanem, ami legnagyobb baj, nincs víz, desztillált vizet fogunk faszolni (vételezni). Amint mondják fél litert kapunk naponta. […] tegnap olyan vízből ittunk, amely cső léből van összegyűjtve, mert itt kút vagy forrás nincs…” Volt olyan időszak is, amikor napokon keresztül nem kaptak vizet, a ciszternák mellé őröket állítottak, félve, attól, hogy az ellenség megfertőzhette azt.
Parancsnokait nem szívlelte, különösen egy bizonyos Liebel főhadnagyot. „Ő, ha elfárad, akkor megállítja a századot, de ha a század elfárad, avval nem törődik.” Azokkal a személyekkel, akik eltávozásnál fizették a hadnagy sörének a költségeit bőkezűbb volt a szabadságok kiadásánál. De a többi tisztről sincs jó véleménnyel. Egyik alkalommal kint felejtették az előőrsben, amelyről így emlékezik meg: „Még a fejüket sem akarják kitolni az altiszt urak az árokból, hogy kiabáltak volna nekünk, annyira félnek.” A fiatal tiszteket ugyan sajnálja, de alkalmatlannak tartja őket a frontszolgálatra. „Egy taknyos kadett (hencegő) vezetett bennünket, a fronton még nem volt (csak kórházban nemi bajjal) és úgy meghajtott bennünket.” Egy zászlósról pedig az alábbi megjegyzést teszi: „19 éves ez a zászlós és úgy hatalmaskodik mindenkivel, vagyis a legénységgel, mintha a kutyája lennénk. Mindegy neki akár öreg, akár fiatal! Ilyen a katonaság!” Egyedül századosát dicséri, aki mindig meghallgatta a legénység sérelmeit.
Muzsikáló banda és színészkedő katona – fotó a kötetből
Az orosz front már lényegesen nyugalmasabb volt, viszont munka területén annál nehezebb. Még télen az őrszolgálatokon kívül betonbunkerek építéséhez, fahordáshoz, hó- és sárlapátoláshoz rendelték ki, amelyet nehezített a nagy hideg és a tisztálkodás hiánya is. Gyakorta beszámol az orosszal való frontbarátkozásokról, átkiabálásokról, azok veszélyeiről. A Kerenszkij-offenzíva összeomlását követően ezredét újra az isonzói frontra, a Monte San Gabriele vonalra vezénylik, de a 12. isonzói csatában, vagyis a caporettói áttörésben már nem vesz részt, mert a tisztek annyira megkedvelik, hogy lent hagyják a szerelvénynél és egy szakaszvezető mellé osztják be. Érdekes információ, hogy a tisztek az ezredes és az alezredes előtt mindig bújtatják a roma zenészeket, akiket ha tehették a maguk szórakoztatására hagytak meg.
Görz visszafoglalását követően a rommá lőtt és erődrendszerek tömkelegével ellátott városba vezénylik, ahol először találkozik közvetlen közelről olasz foglyokkal. „Szegények, úgy ki voltak éhezve, hogy a füvet ették és olyan szomjasak voltak, hogy az országúton a gödörből itták a sáros vizet.” Ezt követően Munczy már csak két bejegyzést tesz naplójába, egy hosszabbat az 1917. november 1. – december 31. közötti időszakról, és egy rövid semlegest 1918. február 23-ról. Ezt követően az írás abbamarad, nem tudni miért, de azt igen, hogy Munczy Béla túlélte a háborút, majd hazatérve Sopronban zenekart alapított. Igen korán 1938-ban 42 évesen a fronton összeszedett tuberkulózisban hunyt el.
„Emlék a frontról! Bélától. Olasz front. 1918. VII/9.” – fotó a kötetből
Néhány gondolat a kötet szerkezetéről. A könyv keményfedeles, színes borítású, amelyet az ifjú Munczy 1918 nyarán készült képével díszítettek. A kötetben D. Szakács Anita a tőle megszokott alapossággal egy hosszú bevezető tanulmányban ismerteti a Munczy család és az ifjú Munczy Béla életét, ahol a levéltári források mellett számos osztrák napilap feljegyzései is színesítik az izgalmas szövegrészeket. Külön dicsérendő amellett, hogy a szerző a naplóbejegyzésekben szereplő bakanyelvezetet magyarázó jegyzetekkel is ellátta, az, hogy D. Szakács Anita a Soproni Levéltárban őrzött és a Munczy-hagyatékban lévő fotókon kívül felhasználta a Hadtörténeti Intézet és Múzeum fotóarchívumában megtalálható budapesti 1. honvéd gyalogezred katonáit ábrázoló fotókat is. Egyvalamit hiányolhatunk csupán, ezek pedig a térképek, amelyek még jobban szemléltethették volna az amúgy is izgalmas naplórészleteket. A kötetet nemcsak a téma iránt érdeklődőknek, hanem a gazdag levéltári források felhasználása miatt a kutatók és a szakmai közönség számára is nyugodt szívvel ajánlom.
D. Szakács Anita: Ifj. Munczy Béla I. világháborús frontnaplói
MNL Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára. Sopron, 2020. 195 o.
ISBN 978-963-8327-54-3
Ára: 3000,- Ft
Beszerezhető az MNL Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárában
E-mail: info.sopron@mnl.gov.hu
