Gunesch János olaszországi hadifogolynaplója – 11. rész
1915. október 16-án nagy öröm éri a naplóírónkat, közel három hónap után végre csomagot is kap. A sótalan figurának tűnő Gunesch Jánost teljesen új szerepben ismerhetjük meg, amivel a scandianói hadifogolytáborban nagy népszerűségre tesz szert: nagysikerű kabaréestet és színielőadást szervez a társai részére, amelyekben maga is szerepet vállal. Az ünnepségekhez és a vacsorákhoz a zenés aláfestést Jónás Béla cigányprímás biztosítja, aki mellett esetenként Gunesch János szólót énekel. Tisztek érkeznek a táborba, akik közül páran megszöknek, de elfogják őket. November végén beköszönt a tél, s megkapják a téli ruházatot is.
Az I. világháború elhúzódó harcai lassan kétségeket ébresztettek a katonákban és a lakosságban arra vonatkozóan, hogy ki és mikor nyeri meg a háborút. A kétségek eloszlatása a propagandisták feladata volt, akik előbb a hősies fegyvertényeket, majd a hatásos fegyvereket ismertették meg a civilekkel, akik joggal hihették, hogy ezen fegyvereink szétzúzzák az ellenség állásait, erődítményeit. Egyik ilyen fegyverünk, az akkoriban csak 30 és felesnek nevezett, 30,5 cm-es 1911M mozsár volt, melynek képe tábori lapokon, újságcikkekben, emléktárgyakon, falitányérokon, borotvapengék címkéjén hirdette a hadseregünk erejét.
Naplóírónkat 1915. szeptember 24-én körülbelül 1000 társával Scandianóba viszik, új táborba. Útközben Parmát is érintik; Gunesch elgondolkodik a helyzet abszurditásán, hiszen az osztrák–magyar trónörökös felesége pármai hercegnő, miközben az olaszok ellen harcol. Fogsága új helyszíne egy ódon vár, amelynek a tornyában helyezik el. Az élelmezés itt is központi kérdés, ami még az álmában is kísérti. Végre megkapja az első levelet otthonról. Az egyik éjjel egy földrengést is elszenvednek...
Az első világháborúban résztvevő országokban minden lehetőséget megragadtak a háborús erőfeszítések lakosság általi támogatásának a megnyerésére. Ilyen volt a kor egyik népszerű kommunikációs eszköze, a képes levelezőlap is. A propaganda célú képeslapokra hadi események által ihletett képeket nyomtattak, melyeket neves, vagy kevésbé ismert művészek alkottak. 
Naplóírónk hétköznapjai lassan, de változatosan telnek: pénzt és élelmet keres különböző munkákkal, megfigyeli a bresciai váron kívül életet, társasjátékot készít. Három társa is meghal. Haláluk megrendíti Gunescht, aki bezártságából adódóan nem vehet részt a teljes temetésen. A lelkigondozás kérdése is előkerül, és mivel nincs lelkészük, így az evangélikus és a református hadifoglyok saját maguknak tartják az istentiszteletet.
Kutatásaink során számtalan esetben találkozunk azzal, hogy a harcjelentésekben egy település és a közelében található magaslat neve teljesen összefonódik. A Kárpátokban egy felvidéki kis falu, Szálnok neve is összekapcsolódik egy orommal, amelyet a korabeli vázlatok csak „450-es magaslatként” jelöltek. Sok más magyarországi kiegészítésű alakulat mellett a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred is véres harcokat vívott itt 1915 márciusában.
A hadifogoly élete nehéz, különösen, ha az „függő” dohányos, ahogy Gunesch János is, aki sokféleképpen próbálkozik a mindennapi cigarettaadagja megszerzésével. Farag, csereberél, ráadásul a német nyelvtudása még a kantinos kisasszonyt is elbűvöli. A bajtársakkal viszont továbbra is sok a gondja és a táborbéli problémákat az újságok hírei is tetézik, igaz, ezek egy része végül hamisnak bizonyul.
A hadak útján fekvő, a magyarok által Nándorfehérvárként is emlegetett Belgrádban és környékén az első világháború idején is súlyos harcok dúltak. Az osztrák–magyar csapatok kétszer foglalták el a szerb fővárost, másodszor német segítséggel, majd három évig tartották megszállva. Ekkor kezdődött annak a katonai temetőnek a kialakítása, ahol többszöri átalakítás után 1937-től 3456 hősi halott nyugszik. A legutolsó, 2001-ben történt felújítást követően minden évben november 4-én tartanak megemlékezést a katonai emlékhelynél.
A naplóíró elhagyta a karanténtábort és megérkezett Bresciába, ahol azonnal a „bresciai hiéna” kifejezés eredetét próbálta megérteni. Orvosi vizitre ment és a tábori élet nehézségeit részletezte. Az ellátás elmaradhatatlan taglalása mellett a doberdói harctérre is visszagondolt.
Az 1905-ben létesített és Nagy-Budapest létrejöttekor 1950-ben bezárt rákosszentmihályi temető a kerület és ezzel együtt Budapest szélén, az M0-ás út közelében helyezkedik el. Létezéséről az elhunyt szeretteik sírját látogató keveseken kívül legfeljebb a környéken lakók tudnak. A temető a forgalmasabb utakról gyakorlatilag észrevehetetlen, bokros kiserdőnek gondolhatnánk. A terület jelentős részét birtokba vette a növényzet, a bozótosban itt is ott is mára már olvashatatlan feliratú, elhanyagolt sírokba botlunk, azonban az első világháborús percellát és néhány sírt szépen felújítottak.
Legutóbbi kommentek