Hegedős Károly harctéri emlékei

2020.10.25. 12:46 :: Nagy Háború szerkesztőség

A mezőberényi gazdag polgárcsaládból származó Hegedős Károly (1895-1972) az I. világháború kitörésekor építészménöki tanulmányait végezte a budapesti Műegyetemen. 1915-ben egyéves önkéntesi szolgálatra jelentkezett a cs. és kir. 19. tábori tüzérezredhez Nagyváradra. Az iskola elvégzése után – melyről az emlékiratban részletesen beszámolt – az olasz frontra került. A temesvári 17. tábori tüzérezred 7. ütegénél kezdte szolgálatát, amelyet rövidesen – 1916 elejétől – a közös hadseregből „honvéddá vedlett” 20. honvéd nehéztüzér-ezred 2. ütegénél folytatott. Részt vett a San Michele és San Gabriele körüli harcokban. Kadétként került a frontra, főként tüzérfelderítői beosztásban tevékenykedett: zászlóssá előléptetése napján sebesült meg, majd hadnagyi rendfokozatban szerelt le. Összesen 16 hónapot szolgált a fronton, majd egy viszonylag eseménytelen oroszországi tartózkodás után újra az olasz, majd az albániai frontra került: maláriásan, kórházban érte a Monarchia összeomlása. Katonai pályafutása során megkapta a Károly csapatkeresztet, a bronz és ezüst érdemérmet, a sebesülési érmet és a Signum Laudist.

Kézzel írt emlékiratát, amelyben nemcsak a háborús éveket, hanem teljes életútját megörökíti, 1945-ben kezdte papírra vetni. A monumentális műről, keletkezésének körülményeiről, valamint írójáról olvasóink a sorozat első részének bevezetéséből tudhatnak meg többet.

***

A napló helyszínei térképen:

1. rész: „Minden épkézláb embernek kötelessége, hogy fegyverbe álljon!”

Új sorozat indul a Nagy Háború Blogon. Hegedős Károly építész (1895–1972) hosszú éveken keresztül írta összesen több ezer oldalt kitevő, gazdagon illusztrált emlékiratát, amelyet fiának szánt tanulságul. Az egész életét felölelő írás egyik kötete a Nagy Háborúban megélt kalandokat elevenítette fel. Az egyéves önkéntesként tüzériskolát végzett műegyetemi hallgató a temesvári 17. tábori tüzérezrednél kezdte meg szolgálatát, majd a 20. honvéd nehéztüzér-ezrednél folytatta. A háború alatt megjárta az olasz, az orosz majd az albán frontot is.

2. rész: „…hát létezik még huszár a mai világháborúban?”

Az ország háborús lázban ég. Hősünk műegyetemi előmenetelének is csak egy akadálya van: látva a katonának bevonult társai népszerűségét, huszár akar lenni. Csakhogy az első hírek nem bíztatóak, már a harcok kezdetén látszik, hogy a huszárság nagy veszteségeket szenved, szerepe lényegesen csekélyebb az évtizedekkel korábbi háborúkhoz képest. Az idősebb ismerősök, valamint Béla gyámja így hát rábeszéli a kiválóan lovagló öccsét: legyen tüzér, ez nemcsak mérnökpalántának való, intelligens társak megismerését jelenti, hanem a lovaglótudására is szüksége lesz…

3. rész: „Jegyezze meg magának, hogy maga katona!”

A fiatalember nagy lelkesedéssel szervezi egyéves önkéntesi szolgálatának előkészületeit: bátyja, Béla a ló vásárlását már elintézte, ő pedig Nagyváradon próbál egyenruhát készíttetni. Erre ugyan várni kell, de addig is hősünk – úriemberhez méltó módon – le akar vizitálni a pótütegparancsnoknál. Naiv elképzelés… Végül az is kiderül, hogy milyen érzés „zsakettban katonának lenni.”

4. rész: „Ágyú, ló, ember!”

Hősünk belecsöppen az önkéntes iskola vasfegyelemre, engedelmességre szoktató rendjébe és kezd hozzászokni új élethelyzetéhez, amit az immár kézhez kapott egyenruhája is segít. Oktatóik a tanórákon a tüzérek számára szükséges minden ismeretet igyekeznek a fejükbe tölteni, bár meglehetősen unalmas és szájbarágós módon. Fontos esemény, hogy megérkezik a bátyja által vásárolt ló, Dongó.

5. rész: „Mindenkinek azonnal fel kell ülni a lóra, ha leesett!”

Az önkéntesek számára az első igazi megpróbáltatás a lovaglóóra lesz. Nem így Károlynak, a kiváló lovasnak, aki magában jót mulat a kezdők szerecsétlenkedésén. Eljönnek az első kimaradások is hétvégenként: Nagyvárad, a Körös-parti Párizs nemcsak a művészek, hanem a tüzérönkéntesek részére is remek lehetőségeket kínál a szórakozásra…

6. rész: „Sorra került végre az ágyú is…”

Hősünk lassanként megismerkedik bajtársaival, akik a legkülönbözőbb társadalmi háttérrel érkeztek az önkéntes iskolába. A tanulók a sok gyakorlás következtében egyre ügyesebbé válnak a lovon és az alaki gyakorlatokon egyaránt, bár a kimaradás előtti parancskiadásra felvett nem megfelelő öltözet még képes meglepetéseket okozni. Az iskolában végre elkezdődnek az ágyús foglalkozások is…

7. rész: „Várjuk a felváltást, mint a megváltást”

Önkénteseink egyre jobban kiismerik magukat a katonaéletben, de izgalommal várják az első őrszolgálatot, amit a lőszerraktárnál kell adniuk. Az első őrség után egy vizsga letételével az első csillag megszerzésére is lehetőségük nyílik. Első ütközetüket is megvívják, bár ezúttal még nem a harctéren, hanem az őszintén utált trénönkéntesek heccelésével…

8. rész: „Pedig én igyekvő tüzértiszt-jelölt voltam…”

A szorgalmasan végzett gyakorlatok ellenére a lovaglás újabb és újabb formái sok nehézséget okoznak önkénteseinknek. Károlynak büszkeségre ad okot az elkészült egyenruhája, amitől otthonosabban érzi magát a kabarékban is, bár vigyázniuk kell, nehogy palira vegyék őket… Hősünk a sok őrszolgálat, gyakorlat és szórakozás mellett sem mulasztja el azt, hogy elmélkedjen a hadsereg hatékonyságáról…

9. rész: „Más az elmélet, s más a gyakorlat”

Hőseink új kaland elé néznek: az üteg kivonul teljes felszerelésben, hogy az eddig megszerzett tudásának fényes bizonyítékát adja. Azonban hamar kiderül, hogy más az elmélet és más a gyakorlat… A kaotikus állapotokat látva ezúttal a trénönkénteseken a sor, hogy röhögjenek… Károly önkéntes vizsgája jól sikerül, de szomorúan veszi tudomásul, hogy Dongó nem alkalmas többé a szolgálatra, így eladja és megvásárolja kisebb termetű Midinette-et. Kiderül, hogy lovaglótudására még nagyobb szüksége lesz, mint korábban…

10. rész: „Milyen szörnyű hosszú is tud lenni harminc nap”

A laktanyaélet nemcsak kiképzésből és különféle szolgálatok ellátásból áll. Különböző hátterű emberek között szükségképpen alakulnak ki konfliktusok, pedig hősünk igyekszik elkerülni ezeket. Az ellentétek nem előírásszerű megoldását pedig minden hadsereg bünteti, így Károly is megismeri az „áristáncokat”… Ráadásul szomorú családi hírek érkeznek és hősünknek egy temetésen már katonaként kell a végső tiszteletet megadnia...

11. rész: „Mindenki csak a mának élt…”

Lovaglás, keringőzés, mulatozás, némi rajzolás: ritkán szoktak katonát ezért előléptetni – pláne ha hivatalosan laktanyafogságban van. Hősünknek ez is sikerül, köszönhetően Robicsek címzetes szakaszvezetőnek, aki civilben kataszteri mérnök, és akiről kiderül, nemcsak szakmájának kiemelkedő művelője, hanem az elvégzett munka kreatív könyvelésének is… Egy hadapródjelölt tűzmesternek pedig már a kellemes társaságban eltöltött szőlőőrzés sem igazi kihívás. Társaival mindannyian érzik, a laktanyában lézengés, az ideiglenes állapot már nem tart soká, a harctérre, kitüntetésre vágynak…

12. rész: „Kezdem szégyellni magamat, én még mindig itthon?”

Károly és társai végre már katonai feladatot is kapnak: először az Aradra vezényelt tüzéreket kell kísérniük. Folgariába is visznek katonákat, de a megismert körülmények némi csalódást jelentenek számukra, nem így képzelték az olasz frontot, bár visszatérve a környezetük nagyra értékeli a „harcteret járt” hadapródjelölteket. Telik-múlik az idő és egyre több baráttól kell búcsúznia, akik a frontra készülnek, hamarosan neki is indulnia kell…

13. rész: „Ég és föld, béke és háború, két élet között lebegve”

A barátok, ismerősök lassan mind a frontra kerültek: Károly is megtudja, hogy egy bajtársával együtt áthelyezik őket a temesvári tábori tarackos ezredhez. Elkezdődik a számtalan hasznos és haszontalan felszerelés beszerzése, emellett hősünk – életében először – naplót is vásárol. A búcsúzkodás ideje is eljött: Károlyt egy szerencsemalac-amulett is óvni fogja a harcok során. Rövid temesvári tartózkodás és több napos vonatozás után feltűnik a megpróbáltatások újabb színhelye: az olasz harctér.

14. rész: „Mert ekkor már, amikor én a frontra kijöttem, az állóharc dúlt”

Minden kezdet nehéz: a nagy ambíciókkal a frontra kerülő hadapródjelölteknek nemcsak a mostoha körülményekkel, hanem a nem túl barátságos – ráadásul többnyire nem is magyar – bajtársakkal is „meg kell küzdeniük”. Károlynak Görzben ideiglenesen a Dreher-villában, majd egy átalakított üvegházból készült legénységi körletben kell felütnie a tanyáját. Az emlékiratíró – tapasztalt mérnökként – immár évtizedek múlva értékeli, írja és rajzolja le a lövészárok-rendszer kialakulásának menetét és működését.

15. rész: „Harcolás itt jóformán nincsen, csak rostokolunk a vizes odúkban, s várunk”

A hadapródjelölt első felderítő szolgálatát végzi az olasz fronton a görzi hídfőben, Oslaviánál. A fedezékben megtapasztalt mostoha körülmények, valamint a rossz ellátás ezúttal is a háborúról és a hadsereg működéséről való elmélkedésre késztetik… A tüzérfelderítés mindennapjaihoz tartozik a megrongált telefonvezetékek megjavítása. Károly a koromsötétben és esőben tett járőrszolgálata során az első igazi harctéri izgalmakat kénytelen átélni…

16. rész: „Ez volt az én tűzkeresztségem”

Nagy könnyelműség a harctéren elhagyni a járt utat: Károly azonban nem akar gyávának mutatkozni, így enged Bahr zászlós invitálásának a senki földjére tett kirándulásra. Átesik az ellenséggel való első találkozásán, ami kis híján az utolsó is egyben. Eljön az a nap, amikor végre leváltják a szolgálatból, így pár napra az ütegállomáson pihenhet. Társával a „Villa Hühnensteigen”-ben ütik fel tanyájukat és a félig lerombolt és pusztán a katonák ellátására berendezkedett Görzbe is belátogatnak.

17. rész: „Az ember rongy féreg, a gyomor kormányozza a világot!”

Károlyt két hétre visszavonják az alakulatának központját jelentő mozdonyállomásra. Az üteget időközben átszervezték és új hadrendi számot kap. Megismerkedik a tüzérség nem első vonalban szolgáló tagjaival. Több évtized alatt átalakulhatnak az emlékek: az előkerült naplók alapján az emlékiratíró meglepve tapasztalja, hogy az első harctéri kalandok egyes részletei – bár az élményeket hasonló erővel adják vissza – nem egyeznek az akkor leírtakkal…

18. rész: „Nem zavar, ha lő a talján?”

Károly a mozdonyállomáson megismerkedik Pauer ütegparancsnokkal, akinek feltűnik az ambiciózus mérnökpalánta, és aki a fiatalokból megbízható tudású tiszteket akar nevelni magának. A frissen kinevezett kadét élete kissé könnyebbé válik, bár visszakerül a nem veszélytelen tüzérfelderítői posztjára, időnként versfaragásra is jut ideje. Károly mindeközben meglátogatja sógorát, Endrét is, aki Görzben szállásolta el magát. A civilben városi főmérnök vasbeton szilárdságú optimizmussal tekint a háborút követő élet újjáépítésére…

19. rész: „Megyünk a Monte San Michelére”

Önkéntesünk alakulata már több hónapja tartózkodik állomáshelyén és az élet megszokott rutinját kevés esemény zökkenti ki. A felderítői szolgálat mellett sok ideje jut rajzolásra, festésre, levél- és naplóírásra is. A kadét számára új feladat adódik: helyettesítenie kell a szabadságra távozó Fleischmann főhadnagyot, akinek a meglehetősen nagyvonalú eligazítása egy váratlan ellenőrzés során kínos perceket szerez Károlynak. Az ambiciózus kadét nagyon szégyelli magát, de Pauer ütegparancsnok – jó lélektani érzékkel – éppen megfelelő feladatot ad számára, hogy kiköszörülje a csorbát: az üteget fel kell készíteni, hogy az új frontszakaszra költözzön, ami nem más, mint a rossz hírű Monte San Michele…

20. rész: „Az egész fennsíkon sírok…”

Az önkéntes alakulata Merna falun és Vrtoce majoron keresztül eljut Cotičibe, amely már közvetlenül a Monte San Michele mellett található. Időközben megismerik új beosztásukat, valamint feletteseiket is és kiépítik lövegeik állását. Hősünk megékezett a Doberdó-fennsíkra. Cotiči, a kis falu ekkorra már heves harcok színterévé és felvonulási terepévé vált. Önkéntesünk felfedezi a kavernákat, a futóárkokat és megmutatják nekik a bienék rendszerét. A küzdő felek élete ezen a frontszakaszon korántsem annyira nyugalmas, mint korábbi állomáshelyükön volt…

21. rész: „Öldöklő gáztámadásra készülünk”

A kadét egyre jobban kiismeri magát a Monte San Michelén zajló állásháborúban. A hadviselők egyike sem volt képes eddig döntő fölényt kiharcolni, a lövészárokharc lassan őrli fel az erőiket. Gáztámadás várható, a Monarchia hadserege tervezi a gáz bevetését. Károly első tapasztalatai a gázálarccal nem jók: a cvikkere külön nehézséget okoz viselésekor. A mérnöki ismeretekben már némileg járatos önkéntes viszont őszinte csodálattal adózik az olyan grandiózus építmények elkészítőinek, mint amilyen az első vonalak ellátásában és a csapatok irányításában központi szerepet játszó Lukachich-alagút…

22. rész: „A vaspalackok ezreiben még alszik a halál”

Önkéntesünk napjai végletek között telnek. Szálláshelyüket, a „Rozál-villát”, amely Cotičiban a kápolna közelében kialakított ütegállás része, otthonossá tették. A szolgálat nélküli idő mintha kirándulás lenne számára, festésre, rajzolásra is jut ideje: a szinte szertartássá vált bőséges vacsoráról karikatúrát is készít. Ugyanakkor a frontvonalban óriási veszteségeket szenvednek a harcolók. A kadét sok bajtársával együtt sziszifuszi munkára kényszerül: bemérik a leendő gáztámadás tüzérségi célterületét, az utászok pedig a mérget tartalmazó palackok sokaságának üregeit készítik elő…

23. rész: „A gáztámadás megkezdődött”

A várakozás a végéhez közeledik: önkéntesünk és bajtársai feszülten várják a gáztámadás megindítását. A cél a megfelelő időjárási körülmények figyelembevételével a gázpalackok és gránátok összehangolt bevetése, ami Károly megítélése szerint kis híján kudarcba fullad. A gáz iszonyú pusztítása és az olasz tüzérség hatékony válasza kaotikus állapotot eredményez a lövészárkokban. Az önkéntesnek fel kell váltania gázmérgezést kapott társát, hogy az összeomlott telefonos felderítést pótolja: az útján találkozás egy haldokló olasz katonával, a Lukachich-alagútban működő segélyhely borzalmai, valamint az alagút névadójának katonás helytállása egyaránt életre szóló emléket jelent számára…

24. rész: „A gáztámadás megkezdődött”

A kadét évtizedekkel később idézi fel naplóbejegyzéseit és helyzetjelentéseit a gáztámadás vészterhes óráiról. Úgy ítéli meg, összességében nemcsak sikertelen, hanem hadászati szempontból értelmetlen is volt az akció és az olasz túlerővel szemben hosszú távon egyébként sem vehették volna fel a versenyt. A gáztámadás utáni napokban folytatódik az állóharc: az önkéntes az elesettek összegyűjtéséről és eltemetéséről, hősies sebesültmentésről számol be. A pihenőhelyre vonulva Károly továbbra is hódolhat rajzszenvedélyének, amelynek egyre nagyobb híre lesz bajtársai között…

25. rész: „Öt isonzói csatát vívtunk meg e helyen, s most minden veszve van”

A pihenőhelyen önkéntesünk – tiszti szolgája tévedése miatt – kínos pillanatokat él át a József főherceggel való találkozásakor. Az eseménytelenül elmúlt júliusra azonban ismét izgalmas napok következnek. Az olasz csapatok láthatóan készülnek valamire: augusztus 4-én megkezdődik a 6. isonzói csata. A tüzérönkéntes alakulatának feladata a San Michelét tartó erők támogatása lenne, de a kiváló olasz tüzérség, valamint a túlerőben lévő és egyre tapasztaltabb olasz gyalogság ellen tehetetlenek. Az állások kezdetben többször gazdát cserélnek, de végül az olasz támadás megállíthatatlan. Károlynak tarackját Lokvicába kell vinnie: az előkészületek közben egy gyanús lovassal találkozik. Talán kém lehetett?

26. rész: „Doberdó is elesett, az egész front visszahúzódott”

Az önkéntes bajtársaival visszavonul a 343-as magaslati pont körüli területre, ahol a csendes fenyőerdőben korábban a törzstiszti szállások voltak. Az elkövetkező napokban kénytelenek tovább hátrálni: látják az olasz katonákat, amint a korábban tartott vonalaikat sorra elfoglalják. Az önkéntes és bajtársa a Segeti táborban felvett ütegállás megfigyelőpontjait egy kopár dombon foglalják el, ide érkezik a zászlósi kinevezésük eredményeképpen viselhető új egyenruhájuk is. Károly azonban nem sokáig örülhet magasabb rendfokozatának: egy srapnel súlyosan megsebesíti a lábát…

27. rész: „Az emberek végignéznek rajtam: egy sebesült!”

Károlyt sebesülten Marburgba, majd Szombathelyre viszik. Bár a hátországba visszakerülve egyelőre nem kell a gránáttölcséres doberdói állapothoz alkalmazkodnia, nyugtalanító hírek érkeznek: a románok betörtek Erdélybe. Hősünk nemcsak azzal szembesül, hogy a hátországban a hadiszállításokból sokan becstelen módon gazdagodtak meg, hanem azzal is, hogy öröksége – Béla bátyja és gyámja jóvoltából – a hadikölcsönbe fektetve nem lesz biztos alapja jövőjének…

28. rész: „Az üteg itt Bécsben komplett fel fog állani!”

Az önkéntes sebesülése a pihenés eredményeként szépen gyógyul, és Károly már a harctérre való visszatérésre gondol. Hódmezővásárhelyen kell jelentkeznie alakulata pótütegénél, ahol senkit sem ismer. Visszazökken a kellemes hátországi életbe, később megtudja, hogy Bécsbe fogják vezényelni, ahol új üteget szerveznek az állományból, aminek adminisztrációs problémáival majd csak az osztrák fővárosban szembesül. A nagyvárosban sok érdekes látnivalóval és új bajtársakkal ismerkedik meg, új fényképezőgépet vásárol és a német nyelvben való elmélyülésre is alkalma lesz.

29. rész: „Gyerünk azonnal haza, meghalt a Király!”

Mozgalmas hónapok várnak Károlyra Bécsben, ahol a magyar királyi 20. honvéd nehéz tarackos ezred 3. ütegét szervezik. Régi önkéntes társakra talál és új parancsnokokkal is megismerkedik. Hősünk és bajtársai nagy feltűnést keltenek a nélkülöző Bécsben egy sörözőbeli lakomájukkal, amikor a Magyarországról származó finomságokat fogyasztják el. Az osztrák fővárosban éri őket a császár halálának híre is: az új uralkodóra tett katonai eskü sem feledteti Károly számára a Habsburgok iránti bizalmatlanságát. Elérkezik az idő, amikor ismét az olasz frontra kell vonulniuk. Az önkéntes dilemma elé kerül: visszamenjen a Pauer-üteghez, vagy az új parancsnokánál maradjon…

30. rész: „Megszoktuk már mi is a háborút, s meguntuk”

Az önkéntes és bajtársai élete a temnicai dolinában kialakított lövegállásban egyhangúan telik. A rutinszerűen elvégzett szolgálat mellett Károly testreszabott építészeti feladatot vállal: istállót kell építeni az erős és nagytestű, de az esős időben könnyen megbetegedő lovaik számára, amelyhez az építőanyagot is be kell szerezni. Fásultságukat csak a közeledő karácsony töri meg kissé, az új év azonban kisvártatva komoly változást hoz: a 20. honvédhadosztály átköltözik a „pihenésnek” ígérkező orosz frontra.

31. rész: „Te, hátha oroszok? ”

A hatalmas volhíniai erdőségekben a környezet és az élet nagyon különbözik az olasz fronton megszokottól. Az önkéntes társával már az első napokban fel akarja deríteni a tüzelőállásokat, de a sötétben és a farkasordító hidegben eltévednek. Végül nagy nehezen magyar honvédekre találnak, akik forralt borral vendégelik meg hőseinket. A lövegállások kiépítését nagy gondossággal készítik el: erre a komoly harcok nélküli frontszakaszon sok időt szánhatnak. Életük a napi rutin diktálta egyhangú unalomban telik, úgy érzik magukat, mintha száműzöttek lennének, csak a parancsnokok szőrszálhasogató utasításai idegesítik őket…

32. rész: „Nem lehetne békét kötni?”

Az újdonsült hadnagy a frontbarátságot hozó Húsvét után ismét a háború értelmén kénytelen elgondolkodni. Nagyon várja közelgő szabadságát is, amelyre a seregek kiszolgálására berendezkedett Lembergen keresztül utazik. Hősünket a városban – egy „Putifárnénak” köszönhetően – nemcsak háborús kalandok érik… Az üteghez visszaérkezve bajtársaival újra lélekölő tétlenségben őrlődnek, ami felerősíti a tisztikar tagjai közötti személyi ellentéteket is…

33. rész: „Ha törik, ha szakad, én magyarul fogok neki jelenteni!”

Az újdonsült hadnagy még az áthelyezése előtt történt emlékezetes eseményeket idézi fel. Ugyan ellenséggel nem nagyon találkoztak, izgalmak így is adódtak: Linsingen vezérezredes ellenőrzést tartott az ütegnél. Károly és tiszttársai elhatározzák, hogy a tábornok számára világossá teszik: egy magyar honvédütegnek joga van a saját szolgálati nyelvét használnia. Újabb konfliktus forrása, hogy az önkéntes szakmai vitába keveredik az idős Pohl ezredessel, akinek a tudása és tekintélye már nem meggyőző a fiatal tisztek számára. Az ellentétek egy kitüntetésekkel kapcsolatos szemtelen ugratás és egy karikatúra megszületésében csúcsosodnak ki…

34. rész: „Fenség, a 20. honvédhadosztály új babérokra vágyik”!

A hadnagy az új üteg tisztikaránál nem érzi magát annyira otthonosan mint áthelyezése előtt, holott mint kiderült, a parancsnokhoz rokoni szálak is fűzik. Örömmel fogadja vezénylését egy gázkiképzésre Druszkopolba, ahol azonban sok újat nem tudnak mondani az olasz frontot már megjárt tiszteknek. A magyar katonáknak vitézkedésre egyelőre csak egy állandóan hencegő porosz tiszttel szemben nyílik alkalmuk… A 20. honvéd gyaloghadosztály időközben új parancsot kap: vissza kell térnie az olasz frontra…

35. rész: „Távolodtam el a frontról testben és lélekben”

A kórházba utalt hadnagynak elsősorban a foga fáj, de az orvosok a szívét sem találják egészségesnek. A sebesültek miatt egyre zsúfoltabb haidenschafti kórházból Marburgba küldik, ahol a korábbi szakszerűtlen kezelés miatt a foga újra fájni kezd. A kórházban lógós tisztekkel is találkozik…Károlyt a kimerültség és a szívgyöngeség miatt Abbáziába utalják négy hétre, amit egyáltalán nem bán, mert torkig van már a háborúval. A festői üdülővárosban töltött pihenés után a lugosi pótüteghez vezénylik…

36. rész: „Nem tudod, hogy a gránát is elhallgat egy fél másodpercre, mielőtt robban?”

A hátországba visszakerült hadnagy újra élvezi a könnyebb életet, de egyre többször tapasztalja az ellátási nehézségeket. A lugosi pótütegnél zajló szolgálat jobbára lógásból áll, így Károly örömmel értesül a rendeletről: a fronton legalább egy évet szolgált diákok tanulmányaik folytatásához szabadságot kérhetnek. A műegyetemi hallgató így átkéri magát Budapestre, az 1-es lovastüzérekhez. A sok elégedetlenséget is a felszínre hozó háború a vége felé közeledik. A pattanásig feszült politikai helyzetben a tisztek korábban soha át nem gondolt dilemma elé kerülnek: lövessenek-e a sztrájkolókra, vagy sem?

37. rész: „No, megint az olasz front!”

Hol van már 1918 nyarán Hegedős Károly, az ambiciózus önkéntes és pedáns kadét? Tiszttársaival együtt már nagyon megunták a háborút és megszokták a „lebzselést és a semmittevést.” Az egyre hanyagabbul működő lugosi pótütegnél Károly olyan hibát vét, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: a napi parancsot el sem olvasva „lemarad” a laktanyaügyeletesi szolgálatáról. Hogy ellensúlyozza a szégyenletes mulasztást – és kikerülje az esetleges retorziókat – némi vívódás után mindenki számára kényelmes döntést hoz: vezénylését kéri a tábori pótüteghez Borgnanóba, az olasz frontra…

38. rész: „Egy–kettőre döntöttem: jelentkeztem Albániába!”

A borgnanói tábori pótütegnél a mindennapok még reménytelenebbnek tűnnek, mint amilyenek a lugosiak voltak. A tiszteknek megfelelő felszerelés híján kellene kiképezniük az egyre idősebb és gyengébb emberanyagot. Az unalmas életet csak a rendszeres borozás teszi elfogadhatóvá a tiszti kantinban. Hírek jönnek egy esetleges átfogó támadásról: mivel Károly nem akar harmadszorra is a frontra kerülni, jelentkezik a súlyos tiszthiánnyal küzdő albán frontra. Előtte azonban meglátogatja a két évvel korábban feladott frontszakaszt a Monte San Michelén, ahol a harcok emlékére az ellenség időközben emlékkövet állított…

39. rész: „Ez volt az albán harcvonalunk 1918. szeptember utolsó felében!”

A borgnanói napok után új kaland következik Károly számára: vasúttal, csodás tájakon keresztül jut el Cattaróba, majd Cetinjén át Scutariba. A balkáni utcák egzotikus élménnyel szolgálnak számára, a front mögötti hátország szervezetlensége azonban már nem kellemes. Nemcsak a nagy hőség és a malária okoz nehézséget, hanem az információhiány és a teljesen motiválatlan bajtársak viselkedése is, ami egy elveszített háború előérzetét kelti… A sokat tapasztalt hadnagy egy sietős visszavonulás során szolgálatának legnagyobb lovas kalandjába keveredik, ami kis híján az életébe kerül…

40. rész: „Én a magyar királynak felesküdött tisztje vagyok, aki semmi körülmények között sem lehet lázadó!”

Károly albániai lovas kalandja után sem szűnnek meg a megpróbáltatások. A visszavonulás közben lázas lesz: kiderül, hogy maláriát kapott, a megfelelő kezeléshez pedig gyorsan kórházba kell kerülnie. Drótkötélpályán jut Durazzóba, majd – egy békéscsabai ismerős orvos révén – hajón a raguzai császári és királyi hadikórházba. Az ellátás egyre rosszabb, kiderül, hogy a rüh is kínozza, az igazi nyugtalanságot azonban az október végén a fővárosból kapott hírek okozzák: kitört a forradalom. A tisztek súlyos döntés előtt állnak: milyen álláspontot képviseljenek nemzetiségük és politikai nézeteik szerint az új államjogi helyzetben?

41. rész: „Akárhogy is, csak haza! Haza Magyarországra!”

A Raguzában rekedt katonák élete egyre bizonytalanabbá válik, ráadásul újabb és újabb elcsigázott alakulatok érkeznek a városba, hogy megadják magukat. Károly – nagymamája bölcs előrelátásának köszönhetően – ugyan a vésztartaléknak szánt ezüstpénzei révén tud élelmet vásárolni, de e forrás kezd kiapadni, így akvarelljei eladására kényszerül. A növekvő létszámú leszerelő ellátására nincsenek felkészülve a Dalmácia elszakadásának lázában élő városi hatóságok: végül hajót bocsátanak a katonák rendelkezésére, hogy Fiumébe utazzanak…

42. rész: „Akárhogy is, csak haza! Haza Magyarországra!”

A leszerelni vágyó katonákkal tömött hajó útja rövidnek ígérkezik: Károly különösen örül, hogy egy régi ismerőssel, egykori diáktársával találkozik, akinek személye nemcsak a nosztalgikus múltat, hanem a békét és a reményteljes építész-jövőt is felvillantja számára. A rövid spliti kikötés után azonban nehéz napok várnak rájuk: megfeneklenek egy zátonyon, ráadásul a szűkös élelmiszer- és kávékészletek miatt farkastörvények kezdenek kialakulni a hajón. A hullámzó szerencsének köszönhetően végül sikerül Fiumébe érniük, ahol olasz hadifoglyokká nyilvánítják őket: azonban mivel minden szervezetlen és összeomlóban van, Károly többéves háborús kalandja végül prózai módon, egy Mezőberénybe szóló, félárú katonai vonatjeggyel, majd nagyváradi leszereléssel ér véget…

Szólj hozzá!

Címkék: kiképzés tüzér doberdó–fennsík Nagyvárad Temesvár Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1216257162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása