Hegedős Károly harctéri emlékei – 7. rész
Önkénteseink egyre jobban kiismerik magukat a katonaéletben, de izgalommal várják az első őrszolgálatot, amit a lőszerraktárnál kell adniuk. Az első őrség után egy vizsga letételével az első csillag megszerzésére is lehetőségük nyílik. Első ütközetüket is megvívják, bár ezúttal még nem a harctéren, hanem az őszintén utált trénönkéntesek heccelésével…
Szépen tavaszodott. A „kurtály” (Stutzen) is előkerült, ami tulajdonképpen azonos volt a mannlicher gyalogsági fegyverrel, csak a csöve volt rövidebb, meg a hordképessége valamivel, s a vállszíjazása olyan volt, hogy nem vállra vetve hordták a tüzérek meg a huszárok, hanem keresztben átvetve a vállukon, hogy lovagolni lehessen vele (Kegyetlenül ütötte az embere hátát a kurtály a lovon, vágta közben, ha nem volt a derékszíjhoz lekapcsolva, amint az az előírásban meg volt szabva!)
Megtanultuk a fegyverfogásokat, mert nemsokára az önkéntes iskola adja az „őrséget” a kaszárnyában meg a „Munitionsdepot”-nál. Tényleg, olvassák is egy szép napon a napiparancsban:
Dienst für den 8. März. 1915
Kasernwache: Wachkommandant: Korporal Johann Stark.
Aufführer: Vormeister Ludvig Szabó.
Wache: einjährig freiwilliger Kanoniere: Tibor Sztacho, Koloman Rimanóczy, Paul Schweiger
Kriegsfreiwilliger kanoniere:
Bela Fleischer, Gusztav Sonnenfeld, Joh. dr. Pelle.
Munitionsdepot-wache: Wachtkommandant: Zugsführer Josef Hefele.
Aufführer: Vormeister Géza Takács
Wache: einjährig freiw[illiger]. Paul Korbély, Georg Fleischer, Karl Hegedős kanoniere, kriegsfreiwilliger Johann Molnár, Zoltan Róth, Joh. Robicsek.
No, ez éppen holnapután, pénteken lesz, jó lesz jól megtanulni a „Dienstreglement”-ből a „Wachdienst”-et.
Másnap újra erős havazás, hófúvás. Ejnye de bolond idő, nem lesz tréfadolog 2 órát kint állni, mint őrszem, s 4 órát utána pihenni, s újra 2 órát állni, vagyis 24 óra alatt négyszer kiállani. Egy őrség egyszerre két őrszemet állít ki. A kaszárnyában egyet a fő, egyet meg a hátsó kapuhoz, a „Munitionsdepot”-nál pedig a négyszög alaprajzú kerítés mellé átellenben kettőt:
Őrszolgálat helye
(térképvázlat az emlékiratból)
Jött végre a várva-várt nap. Reggel már úgy indultunk hazulról, hogy 24 órára való élelemmel voltunk megpakolva: kenyér, hideg hús, szalámi, tojás, vaj, szalonna, tea, rum (ami tilos volt!), azután törülköző, szappan, fogkefe, pohár.
Szeszes italt nem volt szabad hozni, de a rumos teának Zugsführer Hefele örült a legjobban! Hát mikor a Róth Zoltán csomagjából egy üveg cognac is előkerült éjszaka! Egy-egy lópokrócot az istállóból hoztunk magunkkal takaróul éjszakára, természetesen, szabályszerűen „pantallérozva”, hengerbe csavarva és hátra véve.
Az őrségváltás (Wacheablösung) mindig délután 1 órakor volt. A napos tizedes kötelességei közé tartozott, hogy az őrséget – az új őrséget – összeállítsa.
Jött is a napos értünk 11 óra után az önkéntes iskolába, hogy a foglalkozást – ebéd miatt – hagyjuk abba. Éppen azért, hogy idejében készen legyünk, fél 12-kor már hazamehettünk ebédelni a városba. Rohantunk villanyossal, hogy megjárjuk idejére, mert az őrségből elkésni főbenjáró bűn lett volna. Megebédeltünk gyorsan, s az egy napra való élelemmel meg könyvekkel felszerelve (azt hittük, hogy az őrségen merő unalomból tanulgatni fogunk!), igyekeztünk vissza a kaszárnyába. Az őrség felállításakor alaposan megvizsgálta az öltözetünket a napos tizedes is, meg az őrségparancsnok is. Hosszú karddal álltunk fel, de a szolgálati öv, egy széles bőr derékszíj helyett a kincstári övet kellett felvenni, amelyiken elől két-két „patronentasche” volt, mindegyik táskában 10-10 db éles töltény.
Őrségben álló katona és sapkatípusok
(rajz az emlékiratból)
Őrségre nem volt szabad „reitende” (schirm nélküli) sapkában menni. Mi ugyanis kezdtünk lassan „unvorschriftsmässig” öltözködni apróbb dolgokban, szabadon hordhattuk a schirm nélküli sapkát, amilyet a bakaönkénteseknek tilos volt hordani, de amilyet a huszár- meg a trénönkéntesek hordtak. Mi, akik nem győztük eléggé hangsúlyozni, hogy lovasok vagyunk, természetesen lassanként mindnyájan „reitende” sapkát kezdtünk hordani. Azért hívták ezt a reitende sapkának, mert a „reitende artillerie” (a lovas-tüzérek, ahol az ágyú kiszolgáló személyzete is lovon ült, nem pedig az ágyú protzstock-ján meg a két „Lafettensitz”-en) legénysége mind ilyen sapkát hordott már békében is, s a „reitende artillerie” a huszárdandárok mellé volt beosztva. Mi, a tábori tüzérezredek (fahrende artillerie) a „Feldkanonenregiment”-ek tulajdonképpen a gyalogság támogatói voltunk, de nekünk „schneidig”-abbnak tűnt a „reitende artillerie”, ezt imitáltuk!
Felsorakoztunk hát végre a laktanyaőrség mellett, felállt a régi őrség is, s nagy „Meldung”-okat, jelentéseket adtak le az őrparancsnokok, „Wachtkommandant”-ok a „Kaserninspektionoffizier”-nek, aki rendszerint egy Kadettaspirant „öreg” önkéntes, ritkábban egy hadnagy volt. A kaszárnya őrsége rögtön leváltotta a kiállított két őrszemét, átvette a „foglyokat”, akik az őrépületben levő „einzelarrest”-ben vagy „verschärfter Arrest”-ben ültek, átvette a parancsnok az őrszoba leltár szerint felsorolt tárgyait s a régi őrség „lelépett”. (Abgetreten!)
Mi, akik Zugsführer Hefele parancsnoksága alatt a laktanyán kívüli „Munitionsdepot”-hoz voltunk őrségre beosztva, ezt az őrségváltást már korántsem csináltuk végig ott kint ilyen teátrálisan: Felálltunk kettes sorban s egy „balra át”-tal kettes menetben kivonultunk a kaszárnyából, megrakodva a csomagjainkkal, élelemmel stb. A legénységi állománybelieknek a küldönc, „ordonanz” hozta ki a „menázsi”-t étkezésenként, mi magunk élelmeztük magunkat.
Jó két kilométer távolságra volt a Munitionsdepot a kaszárnyától. Ahogy eltávolodtunk a kaszárnyától, Hefele „ruht”-ot vezényelt (kényelmes menet) s bandukoltunk a behavazott országúton. Egyszer csak elértünk egy kis házacskához. Ott már lesett és nehezen várt bennünket a régi őrség, hogy leváltsuk őket. Legénységből állott az egész őrség. Átadták a 4 db stutznit, s ezzel kész, már pakolóztak is s mi magunkra maradtunk, ahogy a „Vormeister” úr belőlünk két őrszemet felvezetett és kioktatott az őrszolgálatra.
Roppant komolyan vettük. Az őrparancsnok feljegyezte a szolgálati noteszébe még az őrségváltásnál az esti „Feldruf”-ot meg a „Losung”-ot, s kioktatott bennünket: bárki is közelítene is meg bennünket, a töltött fegyvert – ami a jobbvállunkon van – „fertig”-be kell fogni s bevárni, amíg az illető hangtávolságra jön. Akkor rá kell kiáltani: „Halt! Wer da!” (Petőfi: szájam szörnyű „halberdó”-kat kiabált, sepregettem a kaszárnya udvarát!) Erre az illető valamit szól. Ha nem nevezi meg magát, rá kell kiáltani: Halt! Kehrt euch, marche! Ha megnevezi magát (például: Kaserninspektionsoffizier, vagy: Garnisonsinspektionsoffizier), akkor az ember azt mondja: G. insp. offizier vor! Amikor az illető 3 lépésre közelít meg bennünket, – még mindig „vertig”-ben fogjuk a karabélyt – rákiáltunk Halt! Feldruf! Az illetőt, ha nem mondja meg a feldrúf-ot (jelszó-t), visszaküldjük „Kehrt euch, marche-al! Ha megmondja, és a feldrúf helyes, akkor a karabélyt „schultert” mozdulattal vállra vetjük, vigyázzba állunk és a fegyverrel tisztelgünk. (Jobb kéz a fegyver szíjának közepéről leszalad az agyhoz, azután vissza!) Ilyenkor az illető inspizierozó tiszt megkérdi tőlünk a „Losung”-ot (jelhangot) mert lehet, hogy az őrszemet leszúrták, a ruháját magára vette az ellenség s most az ellenőrző tiszt nem a saját emberével áll szemben. Mi a „Losung”-ot megmondjuk, utána jelentünk; Herr Lieutenant, einjährig freiwilliger Kanonier Karl Hegedős meldet ich gehorsamst als Post der Munitionsdepotwache. Während meiner Postzeit Vorfallenheiten sind nicht vorgekommen! Vagy ha történt valami, azt jelentjük. Ugyanúgy kell a felváltásunkra jövő vormeistert is megállítani, neki a felváltás előtt jelenteni.
No, ez nem nagy dolog. Ketten már kiálltak közülünk. Lassan le is telik a 2 órájuk, készül a „felvezető” Vormeister a másik két őrszemmel. Én a harmadik váltáshoz kerülök. Amikor felállítanak, még jól lehet látni, a Munitionsdepot magas fekete deszkakerítése sarkán állok fel, s sétálnom kell a négyzet alaprajzi kerítés két oldalán, hogy minden egyes fordulónál lássam a másik őrszemet, de vele összeállni, diskurálni nem szabad!
Faköpönyeg: őrbódé rajza az emlékiratból
A sarkon állt egy „faköpönyeg”, abba szabad egy-egy rövid időre beállni, ha netán erős szél, eső, hó van, s nagyon fázik az ember. Leülni, pláne lefeküdni, a fegyvert a kézből bárkinek kiadni (még a felvezetőnek sem!), a legszigorúbban tilos!
Délután 5 órakor vezettek fel. A hó már szitált, lassan sötétedett. A másik őrszem Róth Zoltán volt. Nagyon nekiöltözött, félt, hogy megfázik.
Lassan sötétedett. A sötétben egy síelő alak bolyongott körülöttem. Eltávolodott, megint közelebb jött. Nagy drukkomban azt hittem, már hangtávolságra van! Rákiáltsak? Ne? Küszködtem magamban. Végre elszántam magamat: „Fertig”-be vágom a kurtályt, s ráordítok: Halt, wer da? Semmi válasz, a síelő tovább bolyong, s kutyába sem veszi, hogy drukkolok én. Még egyszer rákiáltok. Most megáll s németül összeszid. Egy síelő huszártiszt volt, s a túlbuzgalmam bosszantotta. Én nagyon megijedtem, de az alak lassan eltávolodott, s eltűnt.
Besötétedett. Kellemetlen érzés sötétben, havazásban, elhagyott mezőn egyedül állni. Sétáltam a négyszög két oldalán és néha, néha-néha megpillantottam Róth Zolit, ahogy puklisan behúzva a nyakát a gallérjába, szidja a szeles, viharossá váló havazást. Beállok a faköpönyegbe. Újra kijövök. Róth Zoli odajön hozzám, előkaparja a nadrágzsebéből a dupla fedelű aranyóráját: Szörnyű, még csak 5 perc múlva lesz 6 óra. Hétkor váltanak bennünket. Várjuk a felváltást, mint a megváltást!
Akkurátusan dokumentált őrszolgálat, órabeosztással
(rajz az emlékiratból)
Fél héttől 5 percenként találkozunk a sarkon s nézzük az órát! Már csak 10 perc, már csak 5 perc! Többet már nem sétálunk, megállunk az őrépület felé eső sarkon s a szemünket a vak-sötétbe meresszük. Végre nyílik az őrbódé ajtaja, fény villan elő belőle, többet nem látunk. Újra eltűnik a fény s szörnyű nyomasztó az abszolút csend, s a vak sötét. Csak érezzük, hogy vastagon áll a vállunkon, a sapkánkon a hó, látni nem látjuk. Róth Zoli már előkészítette a cigarettáját, nehezen várja, hogy rágyújthasson.
Ahogy állok, alig veszem ki a sötétből a közelgő még sötétebb foltot. Rákiáltok: Halt wer da? Aufführer!
Aufführer vor! Mondom boldogan, fertig, feldrúf, losung, jelentés, megy, mint a karikacsapás. Egy-kettő feláll helyettem – esti 7 óra van – az öreg Robicsek, s Róth Zoltánt is leváltjuk. Boldogan baktatunk a kis őrház-felé, odabenn vígan ég a kis vaskályhában a tűz, jó meleg van bent, s a fiúk meleg teával vártak! Elővettem az elemózsiámat s bemelegedve, jóllakva nagyszerűen éreztem magamat!
Hamar aludni, mert 11-1-ig újra őrszem leszek! Aludni a deszkapriccsen, természetesen teljesen felöltözve, köpenyben, patrontáskával, mert inspekció bármikor jöhet, amikor „Wache auftreten”-t kell csinálni!
Az Ember fiatal korában mindennel könnyen megbarátkozik! Mikor 1 órakor másodszor leváltottak, már örültem, mert a 3. őrszem állásom már „nappal” lesz, nappal pedig repül az idő, gyorsan eltelik! Le is telt a szolgálat másnap 1 órakor, minden baj nélkül. Megjött ½ 2-kor a felváltás, önkéntes tizedes – Prodanovics – volt a parancsnoka, s Tabéry Ivánék rengeteg ennivalós csomaggal, vígan érkeztek. Mi a laktanyába bevonultunk, de délután már nekünk „dienstfrei” volt, mehettünk haza!
Ehhez is jól hozzátörődtünk, kezdtem beleélni magamat a katonaéletbe, s kezdtem távolodni a békebeli megálmodott életemtől. Ideiglenes valaminek tekintettem én azt az életemet, de el ne feledd, kis fiam, soha, hogy ha egy ideiglenes állapot sokáig tart, az már végleges kialakulást mutat, abból kizökkenni megint újabb energiára, vagy megrázó eseményre van szükség!
Egyelőre kezdtem beleszokni ebbe a könnyű életbe. Azért volt ez az élet könnyű, mert az ember sohasem állt az előtt a dilemma előtt, hogy önmagának kellett volna döntenie arról, mit csináljon? Azt csináltam, amit parancsoltak, azt jól megcsináltam s a továbbiakban igyekeztem rendesen, jól élni. Ezt megtehettem. Béla rendesen küldte a szükséges pénzt mindenre. Kezdtem élvezni, hogy „otthon” élek (? illúzió), hogy Mariséknál lakom. Mariséknál lakott ebben az időben Tuli is, a kislányával, Sárikával. Imre 1914 novembere óta nem írt a harctérről, a „K.U.K. Verlustliste”-ben, az akkor megjelent „Cs. és Kir. Veszteségkimutatás”-ban, ami egy hivatalos lap mintájára hetenként jelent meg akkoriban – mint eltűnt volt feltüntetve. Tuli értesítést kapott, hogy Imre elesett. Tuli nem hitte el s reménykedett, hogy majd előkerül.
A külföldi magyar nyelvű lapok is közöltek veszteséglistát: az Egyesült Államokban 1908 és 1930 megjelenő Előre című lap 1915. április 15-i száma közli Altnöder Imre nevét is
Mariséknak akkor már élt a negyedik gyerekük, Miklós, aki Sárival volt egyidős. Egy kocsiban tologatták őket – olyan 7-8 hónaposak lehettek s mindenki azt hitte, ikerpár. A háborút még nem éreztük nélkülözések formájában, így hát éltünk könnyedén, felelősség nélkül: az fog velünk történni, amit parancsolnak.
Április vége felé az önkéntes iskolában összesúgtak a fiúk: „Vormeisteri” vizsga lesz! Csillagot kapunk! A „vormeister” vagyis az egy csillagos „Mannschaft” a tüzérségnél az irányzó főtüzér, a lövedékeket időzítő, (tempier-vormeister) és a hatfogat éllovasa.
Így hát ebből kellett vizsgázni az első csillagért. Az ágyú irányzékának kezelését már gyakoroltuk, de kevésszer tudtunk hozzájutni, mert csak 2 ágyú és 110 önkéntes volt a pótütegnél, de azért valahogy csak ment. Engem nagyon zavart a német vezényszó, mert németül a számokat fordítva ejtik 10-en felül, márpedig a „seite” és a „korrektur” skálák beállításának gyorsasága tisztán azon múlik, hogy a vezényszóként meghallott számot gyorsan tudja-e állítani az ember a skálán. Harminc-nyolc 15-öt, ha hallok – magyarul –, a dobot már akkor csaphatom a harminchoz – vagy annak a közelébe, amikor még csak azt hallom, hogy harminc…, de németül, ha azt hallom, hogy achtund…., még nem állíthatok semmit, mert az a nyomorult achtund…lehet éppen úgy achtundfünfzig, mint achtundzwanzig! ez pedig csaknem egy félkörnyi differencia!
Az irányzék skálája és a löveget kezelő személyzet elhelyezkedése
(rajz az emlékiratból)
A vizsga időre ment: ki tudja a legrövidebb idő alatt beállítani az „Aufsatz”-ot, a löveget szóval, mert a lafetta dobást már könnyen elvégezte a többi tüzér.
Időzíteni is könnyű volt, mondom, a német számokhoz kellett szoknia az ember fülének.
Egy nap lepergett a vizsga. Délután került rám a sor, elég rövid idő alatt állítottam be az Aufsatz-ot.
Fogatolt ágyú és személyzetének elrendezése
(rajz az emlékiratból)
Fogatolt ágyún így ül 6 ember, 4 ember a szorosabban vett kezelő személyzet, 2 ember meg telefonista vagy tartalék, a munitióskocsin szintén 6 ember ül, ott ül az 5-ös és a 6-os, meg egypár tartalék, professzionista. stb.
Ezt a „bespanntes exerzieren”-el gyakoroltuk, felülni, leszállni, mindenki a saját helyére!
A lövegkezeléssel tisztában voltunk, eljött hát – a kis vizsga után – egypár önkéntest kivéve – az első csillag!
Egy délután már nyílt titok volt, hogy a „Beförderung”-unk, előléptetésünk aznap, az esti parancsban már benne lesz. Mondta Biczy – a délutáni szünetben, úgy ½ 4 felé.
Bodó Attila arca felragyog s elszalad a szabóműhelybe. A tanítás már kezdetét vette, mire visszatér, nyitja az ajtót, s Uram fia, a gallérján már ott ragyog egy-egy flitteres (tilos volt, előírás a fehér csont csillag volt) csillag!
– Mi az Bodó, megőrült!? – rivall rá Biczy, s rögtön rapportra zavarja: „wegen Unvorschriftsunbiger Adjustirung!”
Attila kékül-zöldül, de büszkén tartja a nyakát. A rapportot megúszta 14 napi kimaradási engedély megvonással, amire ő úgyis fütyült!
A parancsban tényleg kijött az előléptetésünk. Hazafelé menet „Ausländer”-hez bementünk, megrohantuk és felvarrattuk azonnal a csillagot! A blúzunknak elég magas nyaka volt, vártuk, az utcán, hazafelé menet, találkozunk-e közlegénnyel, aki majd „tisztelegni köteles nekünk”! Roppant dagadt a mellünk, amikor végre jött velünk szemben az első baka és a sapkájához rántotta a jobb kezét!
Csak az fájt, hogy a bőr kardbojtot még nem cserélhettük fel a sárga bojttal. Az csak altisztnek járt, káplártól felfelé, mi meg még nem vagyunk altisztek, csak lógunk a legénység és az altisztek között.
A hőn áhított sárga kardbojt
(rajz az emlékiratból)
Mindegy! A csillag sokat tett! Kezdtünk öltözködni. Új zubbonyt csináltattam, meg egy „überblouse”-t, amin rikított a csillag! Az utcán kezdtünk vadászni a csillag nélküli trénönkéntesekre, mert a tréneket utáltuk, ahogy a „barna köpenyben” imitálták a piros sapkájukkal a huszárokat!
Valamelyik közülünk „le is állított” egy csillag nélküli trénönkéntest az utcán, visszaküldte, leszalutáltatta! Persze ennek folytatása lett. A trénönkéntes nyelt egyet, s másnap egy trénkáplár leállította Csanády Gyurkát, mert nem szalutált neki. Gyurka dúlt fúlt, elpanaszolta Vadásznak, aki már szakaszvezető volt nálunk, lógós, harctérről visszajött önkéntes. Ez leállítatta a trénkáplárt, összeszidta!
Ez a háború végigment egészen addig, hogy a mi pótüteg parancsnokunk, Cserey százados egy trénfőhadnagyot állított meg. Már csaknem botrány lett belőle, aminek csak az vetett véget, hogy árgus szemmel lestük egymást, s az „eggyel hegyesebb” „charge”-nak mindenki feszesen szalutált. Egy szalutáló erdő volt a korzó, míg csak újra helyre nem állt a béke közöttünk. Igen, ez a béke csak lappangó fegyverszünet volt, mert azután is ott törtünk borsot egymás orra alá, ahol tehettük.
A trénönkéntesek huszártempókat vettek fel, a gyakorlótéren huszárformációkban lovagoltak. Mi, az ágyú mellett azután megjátszottuk nekik a „riposztot”! Állunk az ágyúk mellett, várjuk az 1. tiszt vezényszavát, egyszer csak feltűnnek a trének, s mellettünk akarnak „grand carré”-ban elhúzni! Sztachó Tibor az első lövegvezető. Hirtelen cél feltűnése esetén a lövegvezető önállóan vezényel a lövegének! Sztachó egy pillanat alatt kapcsol, s a feltűnő Mózes-huszárok felé fordulva tele torokból üvölti:
– Auftauchende Kavallerie links! (A trének büszkeségtől darvadozva lötyögnek el előttünk!), de a vezényszó folytatódik:
– Ziel: „Markiert durch die Traintruppe!” (a trének lilára vált pofával dühöngenek a nyergükben erre a minden büszkeségüket lehűtő point-re!)
Az idő telt-múlt, közben – a Cserey protekciója folytán – az öreg Robicseket címzetes, „titular Korporal”-nak, káplárnak léptették elő, hogy ne kelljen neki többet őrszemnek lennie! Ezt a békát lenyeltük, igazságtalanságnak tartottuk, de az öregtől (lehetett vagy 32 éves!) nem irigyeltük a nagy rangot, legfeljebb csak a sárga kardbojtot! Az „öreg” nem is került többet őrszemnek szolgálatba, legfeljebb „őrparancsnok” lett, ami már könnyebb szolgálat volt.
Következő rész: „Pedig én igyekvő tüzértiszt-jelölt voltam…”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
