„A gáztámadás megkezdődött”

2021.03.15. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 23. rész

A várakozás a végéhez közeledik: önkéntesünk és bajtársai feszülten várják a gáztámadás megindítását. A cél a megfelelő időjárási körülmények figyelembevételével a gázpalackok és gránátok összehangolt bevetése, ami Károly megítélése szerint kis híján kudarcba fullad. A gáz iszonyú pusztítása és az olasz tüzérség hatékony válasza kaotikus állapotot eredményez a lövészárkokban. Az önkéntesnek fel kell váltania gázmérgezést kapott társát, hogy az összeomlott telefonos felderítést pótolja: az útján a találkozás egy haldokló olasz katonával, a Lukachich-alagútban működő segélyhely borzalmai, valamint az alagút névadójának katonás helytállása egyaránt életre szóló emléket jelent számára…

 

[1916] Június 27. Ez már a harmadik feszült nap; meteorológusok figyelik a szél járását, mert a gáz kétélű fegyver. Ha a szél szemben fúj, az egész hadosztályunk megfullad. Ha ellenben jól sikerül, az ellenséges állásokban 5 km körzeten nem marad élő lény, a fák is elhalnak, a füvet is kiégeti a cyanos klórgáz.

Ma éjjel talán! Nincs az emberekben már könyörületesség, nincs bennük érzés, hogy így gyilkolják egymást halálra. A támadásra már minden elő van készítve, ki van osztva a dinamit, hátha rosszul üt ki a támadás (Jegyzet: A mérges gázoknak, mint harci eszköznek a használatát tiltják a nemzetközi megállapodások; ha a mi támadásunk sikerül, nem lesz élő tanúja annak, hogy mi gázt használtunk, de ha fiascoval végződik, az ellenség az árkainkba behatol és ott megtalálja a gázpalackokat, bizonyítékot szolgáltatunk ezzel arra, hogy meg nem engedett, tehát becstelen fegyverrel harcoltunk az ellenséggel szemben! Miért tesszük ezt? Elvégre az Osztrák–Magyar Monarchia a becsülete védelmében, a meggyilkolt trónörökös gyilkosainak megtorlására (ürügy) fogott fegyvert, s mint ilyen, a becsület lovagja! Igen ám, de a németek kevéssel ezelőtt elsüllyesztettek egy angol hajót. Partok közelében. Az elsüllyesztett hajót búvárok kutatták át, s megtalálták benne azt, amit kerestek: az egész rakomány mérhetetlen mennyiségű mérges gázt szállított Amerikából az entente-hadseregnek! Ha ők már ott tartanak, hogy semmibe sem veszik a nemzetközi magállapodásokat, ez nekünk szabad kezet biztosít. Megelőzni szabad az ellenséget becstelenségben, ha bizonyos, hogy ő ezzel a becstelenséggel akar ellenünk harcolni!)

Az ütegek képviselve vannak mind a lövészárkokban. Engemet összehozott a sors egy kedves emberrel. Érdekes, mi hozza az embert a háborúban össze. A 170-es magaslat tüzérségi előkészítését két üteg kapta: a 30,5 cm-es üteg két mozsárral (Mörserbatterie 301/2) és mi, a 2/20 nehéz tarackos üteg 4 tarackkal.

A harminc és felesektől van itt egy főhadnagy, tőlünk meg én. Én csak a belövéseket csinálom, magán az akción Faltay fog részt venni. (Ha sikerül, övé a kitüntetés!) Talán ma éjjel.

Ma este jött a távirat: „Wettrennen ist verschoben”. Szóval, elmarad a lóverseny. Ez a gáztámadás hivatalos neve.

Június 28. Délután a vázlatkönyvembe rajzolgattam, idehaza az ágyúknál, amikor egyszer gyalogsági fegyverropogás hallatszott, úgy 7 óra felé. Állítólag támadtak az olaszok és a 12. bienébe be is jöttek. Éjjel van. Készenlétben vagyunk, lehet, hogy ma lesz a „lóverseny”. Mire virradunk?

Itt megszakad a napló. Követem az eseményeket emlékezetből, ami minden naplónál élesebben áll a szemem előtt minden kis részletével.

28-án este Faltay felkészül az állásba, a Lukachich-tunnelbe. Jön a posta, nekem csomagot hoz Maristól. A többek között egy nagy üveg cognacot is. Most nyáron cognac? Igen, úgy látszik, a legutolsó lapomról a sorok között kiolvasták, hogy a gázmérgezés ellen a legjobb szer az erős szesz. Félreteszem a cognacos üveget, hogy kéznél legyen!

Faltay elmegy. Én lefekszem. Jól alszom. Hajnalban már teljesen világos van, amikor általános riadó az ütegnél! A gáztámadás megkezdődött!

Egy félórai szörnyű pergőtűz – részünkről. Gázosítjuk az ellenséges tüzérséget. A gyalogsági állásokból kiengedték a gázpalackokból a millió halált! Egyelőre odaátról halálos csend. Puskalövés sem esik. A mi pergőtüzünk pokoli, bömböl, üvölt, visít az egész vidék, az egész hadosztály tüzérsége.

Egyszerre csak – meglepetés – az ellenséges tüzérség feléled! Szörnyű ellenakcióba kezd. Veri a mi első gyalogsági vonalainkat gránátokkal, de úgy, hogy minden 3–4 lépésnyire robban egy-egy gránát a mi állásainkban. S a mi állásaink zsúfoltan, színültig feltöltve, ott van az egész hadosztály!

Üres futóárok a 14-es Biene mögött „Üres futóárok a 14-es Biene mögött. Itt fektettem le azt a telefonvezetéket, amin a gáztámadás belövéseit végeztem a 14–23-as Bienékből. Külön vonalra volt szükség, mert a gyalogsági vonalakon nem lehetett zavartalanul dolgozni”
(Fénykép az emlékiratból)

A 14-es Bienében beköti a két telefonistám a vezetékemet „A 14-es Bienében beköti a két telefonistám a vezetékemet. Innen lőttem be az üteget az ellenséges nehéz ütegekre, a Biasioli- és a Bidischini-i-ütegekre. A jobboldali telefonistát Wagnernek hívják. Az 1930-as évek vége felé felkeresett, mint öreg asztalosmester, adtam is munkát neki, amit tudtam. A hátsó telefonistát Krátky Tamásnak hívták, Wagner ma nálam volt, ő megismerte 1957.V/28.”
(Fénykép az emlékiratból, későbbi kiegészítő jegyzettel)

Ez már 29-én hajnalban pereg le. Hajnal, de Péter-Pál napján a hajnali órákban már ragyogó reggel van! Ezt nem tudta a tüzérdandár parancsnok, s ezért szenvedett fiascót a támadás!

Már hetekkel a támadás előtt szigorúbbnál szigorúbb, titkosabbnál titkosabb parancsok tartalmazták a részletes utasításokat a gáztámadás kivitelére, mégis, egy generális fontosságú részlet tökéletlen megoldásán bukott meg a gáztámadás sikere. Igaz, hogy nagy eredménye volt ennek a támadásnak, mert egy hónappal késleltette Görz és a San Michele elestét, mégis, a gáztámadás lényege, a meglepetésszerű rajtaütés nem sikerült teljesen. A palackokból a gáz kibocsájtása egy vezényszóra, egyszerre kellett volna történni, másodpercnyi pontossággal. Hogy ez így legyen, a tüzérdandár parancsnok a következő bölcs rendelkezést tette: a gázt egyazon pillanatban kell kibocsájtani az egész frontszakaszon; ugyanakkor kell megkezdeni az ütegeknek a gázgránátokkal a pergőtüzet az ellenséges célokra. „ A kezdés pillanatát a tüzérdandár parancsnok a 343-ról saját kezűleg kilőtt „zöld rakétával” fogja megadni, egyidejűleg a 20/1. tarackos üteg kilövi mind a négy tarackjából a négy első gázgránátot!” (Szóval egy fény- és egy hang-jelzés!)

Ez a rendelkezés éppen olyan ostoba, mint amilyen romantikus volt! Pohl Albert vezérőrnagy, egy szenilis öreg úr volt, hiú és beképzelt. Miért kell neki „személyesen” zöld rakétát kilőni, mikor neki ebben gyakorlata nincsen! Mi lesz, ha rosszul lövi ki? Hogy lőjön „szalvét” a 20/1 üteg, ha nem látja a zöld rakétát?

Egy tüzérdandár parancsnok futkosson romantikus fényjelzések után, pláne ha olyan korlátolt, hogy nincsen annyi fantáziája, amennyi szükséges ahhoz, hogy megítélhesse azt, hogy a zöld rakéta csak éjjel látszik zöldnek!

Péter-Pál napja körül meg rövid az éjszaka! Este 9-ig még lehet látni, reggel 4 órakor meg már süt a nap! Ha egyszer a meteorológusok a kedvező szelet lesik, ha egyszer elhatározta, hogy a kedvező szél beálltával azonnal megkezdi a gáztámadást, akkor számolnia kellett volna azzal, hogy ez az időpont világos nappal, napsütés mellett lesz, amikor is feltételezni azt, hogy egy 30 km-es körzetből egy rongyos zöld rakéta világosan és félre nem érthetően látszik, a legnagyobb bornírtságra vall!

És – sajnos – ez az eset következett be! Június 28-án este 7 órakor az olasz támadást kezdett a 11-es Bienében! A szél kedvezőtlen volt. A támadást visszavetettük egyéb fegyverekkel, de egész éjszaka kölcsönösen erős volt a tűz! Az olasz nem fog nyugodni, ő az offenzíváját folytatja, esetleg más rajvonalszakaszokba fog betörni! Órák kérdésén fordult meg minden. Ha a szél kedvezőre fordul, azonnal támadunk, de csak akkor, ha még akkor birtokunkban lesz az első gyalogsági vonalunk, ahol a palackok be vannak építve, különben elveszett a támadás lehetősége, a Monte San Michele, s vele Görz és Trieszt!

Egy előkészített, gázokat lövellő árok sémája metszetben „Egy előkészített, gázokat lövellő árok sémája metszetben.” Körösfői Kriesch Aladár (1863–1920) festő, szobrász, a magyar szecesszió kiemelkedő képviselője a háború alatt hadifestőként járta a frontvonalakat. Az 1918. április 24-én Bellunóban írott naplójegyzetében a következő áll: „Vacsora után a tiszt urak meghíttak a Kino-ba, [moziba] ahol a gáztámadás módját és előkészületeit láttam, nagyon tanulságos volt”. Naplójában megörökítette a palackok elhelyezésének vázlatát.
(Forrás: Illés Sándor: Körösfői Kriesch Aladár 1918-as harctéri naplója. In: A Gödöllői Városi Múzeum Évkönyve, 1992)

Reggel 5-órakor végre a szél kedvező! Azonnal kinyitni a palackokat! Jel a zöld rakéta! A rakétát nem látják sok helyről! Most mi lesz? Volt hely, ahonnan a zöld rakétát látták, ott a gázt kiengedték. Mi történik most, ha véletlenül a magyar honvéd nem olyan éles eszű, mint amilyen, hanem olyan tökkelütött, mint az osztrák? Bizony, ha mi is olyan buták lettünk volna, mint az osztrákok, úgy még nagyobb baj származott volna a Pohl-féle zöld rakétából! Így csak az történt, hogy a gázpalackok ürítése egy-két olyan ponttól kezdve, ahol látták a rakétát és ahol kiengedték, folyamatosan közvetlen egymásután indult meg, mert a magyar baka és szapőr figyelt, s ahogy látta, hogy a szomszédos szakaszban engedik a gázt, ő is azonnal kiengedte a saját iniciativájából, még akkor is, ha nem látta a zöld rakétát, még akkor is, ha ezzel parancs ellen cselekszik is, mert felérte ésszel, hogy gáztámadást csak egy összefüggő szakaszon, egyszerre lehet megkezdeni. Ezek lettek volna az igazi Mária Terézia–rendes hősök, mert ők, mint egyszerű bakák igazán a főbelövésért kockáztatták ezzel a zöld rakéta nélküli csap-kinyitással, mégis megtették, mert legjobb tudásuk, ős katonai ösztönük súgta, mert született katonák, mint magyarok, nem pedig a katonaság mesterségébe belewerklizett szoldateszka, mint az osztrák!

Így hát – kisebb döccenőktől eltekintve, 5–10 perc alatt az egész első ellenséges vonal el volt árasztva gázzal. Az ütegek is lőtték keményen gázzal a céljaikat. A gyalogság előre tört mindenütt az Isonzóig. Mindenütt csak hulla, hulla, az olaszok az árkokban álarc nélkül, élettelenül, vagy szörnyű kínok között fetrengve, haldokolva. Reggel ½ 6-kor már-már teljes siker, amikor egyszerre feléled a már halottnak vélt, elgázosított olasz tüzérség és förtelmes tüzet nyit a saját összes gyalogsági vonalaira, amikben már a mieink voltak!

Reggel 6-kor már az ellenséges árkok javarészét fel kellett adnunk a pokoli olasz tüzérségi tűz miatt. Az ütegeink is ellenséges pergőtűz alatt állanak – a mi ütegünket kivéve, mert úgy látszik, nem hitték, hogy ott, ahol mi állottunk, 800 méterre az első gyalogsági vonal mögött, üteg egyáltalán állhat – az olasz vonalak mögött már gépfegyver-fészkek is tűnnek fel! Nem sikerült a gáztámadás, mégpedig az ellenséges ütegek elgázosítása nem sikerült. Valószínűleg azért, mert az olasz tüzérségben volt lélekjelenlét, s abban a pillanatban (valószínűleg a fogataik már csak azért is készenlétbe lehettek, mert ők előrenyomulásra számítottak) állást változtattak, ahogy az első gázgránátot kapták, vagy azért, mert a mi gázgránátjaink a hibás gyártás miatt nem működtek, s hatástalanok voltak; elég az hozzá, hogy a teljes tüzérségi erejük épen maradt, s a tüzérségükkel tartották a frontjukat kerek 24 órán át!

Reggel 6 óra van, jön a jelentés a 11. Bienéből, hogy Kdtt. Faltay gázmérgezést kapott, már le is ment (lábon) a mernai segélyhelyre. Azonnal másik megfigyelőt fel helyette!

Az olasz fronton gázálarcban vagyok „1916. december. Az olasz fronton gázálarcban vagyok.”
(Fénykép az emlékiratból)

Azonnal indulok. Kapnám fel a gázálarcomat, este odatettem tokkal együtt az ágyam feletti szegre akasztva – nincsen! Sehol sincsen a gázálarcom! Most keresgélni nincsen időm, azonnal fel, Faltayt felváltani!

Az utolsó pillanatban megakad a szemem a cognacos üvegen. Zsebre vágom, veszem a térképemet, a botomat, azzal már indulok is. „Lakatos, velem jön!”

Lakatosnak nem smakkolt ez az út! Elindulunk, pergő tüzérségi tűznek neki, kőfaltól kőfalig. Velem az Úr Isten, gáztámadásba megyek gázálarc nélkül!

Lakatos sem teszi fel az álarcot. Egyelőre a levegő tiszta, abban reménykedünk, a szél már elvitte reggel 5 óra óta a gázt. Nem tudjuk, hol áll a megfigyelőnk, a telefonjuk a Lukachich-tunnelből szólt, oda igyekezünk.

Egy fél óra alatt megközelítjük a tunnel futóárkait. Egyszer csak Lakatos hasra vágódik. Jaj, a gáz! Tényleg, már orrfacsaró a clórgáz-szaga, de nekem még semmi bajom. Lakatos jajgat. Én megijedtem. Ott a cognac! A szájába nyomom az üveget. Kiitta a felét! Pislog, lábra áll, jön tovább, utánam. Egyszer csak oldalra mutat: ott a talján!

Az egyik gránáttölcsérben ülve imbolygó alakot pillantok meg. Olasz katona volt, amíg emberformája lehetett. Most már nem olasz katona, most már egy, minden emberi formájából kivetkőződött emberi, haldokló roncs. A füléből, a szeméből és a szájából sűrű, mayonnaise-szerű és színű, genny-szerű váladék folydogál és megalszik az arcán, a nyakán, a sáros, piszkos köpönyegén!

„Mamma mia, mamma mia” – nyöszörgi elhalón!

Sürgős az utam a megfigyelőbe, de ember vagyok, megrendít ez az emberfeletti szenvedés. Odaugrom hozzá, mellé térdepelek és előkapom a cognacos üveget. A szájába öntöm. Nyeli, mohón nyeli, mintha jót tenne neki, megnyugszik, csendesen ül: gracia, gracia, dadogja, s a zsebében kotorász! Előhúz két gyűrött cigarettát: Az üveges szeme talán már nem is lát, tapogat, s a kezembe nyomja a két cigarettát.

Az olasz katona cigarettája Az olasz katona cigarettája
(Rajz az emlékiratból)

Emberi hála, egy haldokló emberi hálája! Zsebre vágom a két cigarettát, földhöz vágom a már teljesen üres cognacos üveget (én magam egy kortyot sem ittam belőle), a szegény olaszt a sorsára hagyom (többet nem bajlódhatok vele, elvégre engem várnak a megfigyelőben!) és futok fel a futóárokban a tunnel bejáratához.

Elérem. Biztonságban vagyunk. A purgatórium képe fogad a tunnelben. Sebesültek, haldoklók halomra dobálva, egy orvos két szanitéccel szortírozza őket nagyjából, ez még él, a két lába leszakítva tőből, gyorsan elkötni, vinni a segélyhelyre, ez már felült, a feje vérzik, kötözni, a másik maga vonszolja magát halottsárgán, a bal kezében hozza a jobbját; csonttörés az alsókaron, gyorsan kötözni, kötözni, végső kimerülésig, utolsó darab apró kis „Verbandpäckchen” erejéig kötözni, embert menteni, magyar honvédet menteni!

Emberfeletti, amit itt ez a segédorvos ingre vetkőzve két szanitéc altiszttel végez! Óriási az ember, éppen olyan óriási tud lenni kötelességteljesítésben, mint aljasságban!

Megtalálom az enyémeket. Egy telefonista altiszt meg egy tüzér; a másik tüzér elesett az olasz vonalban, amikor 5 órakor előre mentek, a küldönc megsebesült, Faltay lement a mernai segélyhelyre, mert fuldokolt a köhögéstől.

Körülnézek. Most kimenni a tunnelből lehetetlenség. A tunnel szája előtt minden 5 percben egy teletalálat.

Percenként futnak be egyes gyalogosok. Hol vagyunk? A 11. Biene legénysége most szivárog vissza az első olasz árokból ide, az árkok rommá lőve, lehetetlen ott ezt a gránáttüzet kibírni! Akik ott maradtak, már halottak.

Erről a napról van naplóm, illetőleg a naplómba bejegyzett helyzetjelentéseim, amiket az ütegmegfigyelőnek közvetítettem, írásban, amikor a telefonvezetékem végleg felmondta a szolgálatot, saját magam vittem, amikor már kifogytam az emberekből, mert a két emberem 11 órakor már mind a kettő meg volt sebesülve. Itt láttam az emberi rettenthetetlen bátorság egy példáját Lukachich altábornagy személyében.

Lukachich Géza (1865–1943) vezérőrnagy a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka a rajvonalban tisztjei körében a Monte San Michelén 1916 nyarán Lukachich Géza (1865–1943) vezérőrnagy a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka a rajvonalban tisztjei körében a Monte San Michelén 1916 nyarán
(Az NHKA gyűjteményéből)

Már több emberem nem volt. Új helyzetjelentést kellett leadnom. Magam viszem a tunnelből a Kt. 343-ra Pauerhez; ott van, azt hiszem Böhm ezredes is; a 20-as ezredparancsnok, Kratochvill ezredes is, meg talán még más is.

Indulok. Szörnyű gránáttűz. Mi lesz, ha útközben megsebesülök és nem tudok tovább menni? Vagy elvérzek, vagy egy következő gránát megkönyörül rajtam és agyonvág! Nem hiába írtam meg pár nappal ezelőtt a végrendeletemet (ma is megvan valahol a harctéri levelezésem között), aligha érem meg a holnap reggelt!

Hason csúszva megyek a kőfal mellett. Gránát, ha robban, a fejemet lenyomom a kőfal tövébe, ahogy süvít a gránát, behunyt szemmel lesem, most egy másodperc tizedrészén elhallgat a sivítás és jön a robbanás döreje. Utána omlik a kőfal, hull a sok szikladarab, egypár esik a lábamra, hátamra, nincs semmi baj, tovább, előre, futni pár másodpercet, hacsak éppen két gránát röpte közötti 8-10 másodperces időben is.

Végre már csaknem a 343-nál vagyok. Valaki áll a kőfal mögött, de melltől felfelé fedetlen. Távcsövezik. Megpillantom a gallérját, egy csillagos generális, megismerem, ez csak Lukachich lehet. Jön a gránát, én lebukom, ő meg sem rezzen. Tovább távcsövezik. Észrevesz.
– Mi az hadapród, maga fél? – kérdezi, amikor látja, hogy egy-egy gránát elől fekve fedezem magamat.
– Attól félek vezérőrnagy úr, hogy nem tudom eljuttatni a helyzetjelentésemet a 343-ra élve. Ez pedig baj lenne, várják a helyzetjelentésemet a Biene 11-ből!
– Igaza van, szedje magát és igyekezzen, miért nem küldi altiszttel a jelentést?
– Utolsó vagyok a járőrből, aki még nem sebesült meg, vezérőrnagy úr! Még vissza is kell jutnom a Biene 11-be!
– Helyes, mi van ott?
– Tartjuk a rommá lőtt állásokat, a Lukachich-tunnel ép.
– Köszönöm, induljon!

Tovább távcsövezik, amíg látom, mintha szobor lenne. Ennek az embernek az existenciája, mindene erre a lapra van feltéve. Neki jó példával kell elől járni. Neki rebbenni sem szabad! Nem is rebben! Rettenthetetlen katona! Önérzetes katona! Lássa a baka, hogy a generális különb ember, ha mindjárt ott is hagyja a fogát!

Igaza van. Látják. Minden harcoló látja. Erőt merít ebből. Szégyell megfutni, amikor a generális oda van nőve a kősziklához!

Eljutok Pauerhez, szóval is jelentem: a Biene 11. tarthatatlan, de tartjuk!

A doberdói gáztámadás tervéről és lefolyásáról lásd dr. Stencinger Norbert írását.

Következő rész: „Ennek a napnak a borzalma örökké megmarad az emlékezetemben”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: gáztámadás monte san michele lukachich géza lukachich–alagút Hegedős Károly 343-as magaslat Pohl Albert

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5916461072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása