Hegedős Károly harctéri emlékei – 25. rész
A pihenőhelyen önkéntesünk – tiszti szolgája tévedése miatt – kínos pillanatokat él át a József főherceggel való találkozásakor. Az eseménytelenül elmúlt júliusra azonban ismét izgalmas napok következnek. Az olasz csapatok láthatóan készülnek valamire: augusztus 4-én megkezdődik a 6. isonzói csata. A tüzérönkéntes alakulatának feladata a San Michelét tartó erők támogatása lenne, de a kiváló olasz tüzérség, valamint a túlerőben lévő és egyre tapasztaltabb olasz gyalogság ellen tehetetlenek. Az állások kezdetben többször gazdát cserélnek, de végül az olasz támadás megállíthatatlan. Károlynak tarackját Lokvicába kell vinnie: az előkészületek közben egy gyanús lovassal találkozik. Talán kém lehetett?
A parancsnokságoknak is erre vitt az útja az első vonalakba. Korán reggel járt fel mindenki az első vonalba, akkor tüzelés nem volt. József főherceg is, az Isonzó-hadsereg parancsnoka, csaknem mindennapos volt az első vonalban. Rendszerint teljesen egyedül, legfeljebb egy káplárjával jött felfelé, csukaszürke egyenruhában, amin a generálisi piros lampasse is sötétkék volt a nadrágján. Az ütegben jóformán mindenki ismerte „József főherceg apánk”-at, ahogy a bakák egymás között becézték, de az én tisztiszolgám, egy öreg sváb, rosszul látott. Egy reggel ugyanis korán, amikor én még ágyban voltam, szabályosan hálóingre vetkőzve, lélekszakadva rohan be hozzám az öreg sváb, „Herr kadett pittʾ schön, der Herr „Oberstleutenant” lässt Sie bitten!”
Gondoltam, Böhm alezredes, akivel jó viszonyban voltunk, akinek a Pauer üteg kedves gyermeke volt, hátha sebtében akar valamit üzenni, oda szaladok az úthoz így, ahogy vagyok! Szent Habakuk! Sóbálvánnyá merevedtem, mert aki az út szélén várakozva a botjára támaszkodva állt, az bizony nem az „alezredes úr” volt, hanem József kir[ályi]. herceg, a hadsereg-parancsnok!
– Császári és királyi fenség, Hegedős Károly hadapród parancsára alázatosan jelentkezik! – dadogtam ijedtemben, ahogy hálóingben, borzos fejjel gondolom mindennek nézhetett bárki, csak éppen hős, a Monte San Michelén élet-halálharcot vívó honvédtüzér hadapródnak nem.
József főherceg bajusza alatt kis mosoly bujkált, azután megszólalt.
– Maga kicsoda, mit csinál itt?
– Császári és királyi fenség, alázatosan jelentem, tüzérségi összekötő tiszt vagyok a 2/20. nehéz tarackos ütegből, jelenleg az ütegállásban pihenőben!
– Kérem, a szolgálatban levő tisztet küldje ide! – Schopf hadnagy már elő is került ezalatt, s én, mint a kámfor párologtam el szégyenteljesen a tett színhelyéről.
Persze, a vén hülye svábot előkaptam, hát nem látja, hát vak, hogy egy kétcsillagos generálist összetéveszt egy alezredessel, még akkor is, ha József királyi herceget nem ismeri személyesen, jóllehet minden hajnalban láthatja, amikor erre megy fel a Biene 10-be? Persze, a lampasse kék volt, nem vörös, vén ökör, mi?
Ebben maradtunk. Annyira szégyelltem az esetet, hogy ezt a jelenetet meg se rajzoltam akkor a vázlatkönyvembe. Most itt azért levázoltam emlékezetből. Előtérben jobbról a Pauer fedezéke az út mellett, hátul középen a Cotiči-i kápolna, előtte a sírok, balról József főherceg, közepén én, a hálóinges hős, a San Michele hajnali szellőjében lengedező, igazán „könnyű magyar”-ban!
„Hegedős Károly kínos találkozása József Ágost főherceggel
(Rajz az emlékiratból)
Ebben az időben odahaza a Monte San Micheléről már legendák keringtek, mindenki látni akarta a hegyet, meg a „Doberdó”-t!
Egy szép napon Bárczy István, Budapest Székesfőváros főpolgármestere jelent meg az úton egy vezérkari ezredessel meg egy apró kis őszes hölggyel. Utóbb tudtuk meg, a hölgy valami braganzai hercegnő volt, valami vöröskeresztes fő-fő személy.
„Bárczy István, Budapest polgármestere látogatása az olasz fronton a budapesti honvédeknél” (Egykorú fénykép a Vasárnapi Újságból. Forrás: Arcanum)
Ebből az időből valók a Cotiči-i utolsó vázlataim, napfürdő a Wippach patak partján levő tiszti uszodában. Lassanként véget ér a július, s mi még mindig változatlanul tartjuk a Michelét.
„Ellenséges lőrésre rögzített gyalogsági fegyver a Mte San Michelén, a 13-as »Biene«-ben, a doberdói lövészárokszakasz kezdeténél”
(Fénykép az emlékiratból)
Augusztus elején újra vezettem a naplómat, úgy látszik, akkor sikerült szereznem egy új noteszt, mert a régi lapjait a gáztámadás helyzetjelentéseire kiszaggattam, s gondoltam, ebbe már nem folytatom a naplómat. Íme, augusztus elejéről így szól a naplóm:
1916. augusztus 6. Július 29. óta nem írtam naplót. A gáztámadásunkat rémes veszteséggel, visszaverték az olaszok. Július eleje óta mindinkább a bombaharc fokozódik, rémes hatása van egy-egy 40 cm-es bombának, az árkokat cafattá tépi, az embereket darabokra szaggatja. Az orosz offenzíva nagy eredményeket ért el, így azután az olasz is támad biztosan. Aug. 4-én reggel 4h-kor nagy pergőtűzre ébredünk. Nekem azonnal ki kellett mennem az 1. megfigyelőbe. Koromsötétség, csak a gyalogsági golyók sziszegnek körülöttem. Elvesztettem az erdőben az utat, 5 óra volt, mire odataláltam. A fegyvertűz elült, az olaszok csak veszteségeket akartak nekünk okozni.
Tegnap erős tüzérségi tűz, a Mészáros-dolinát 28-cm-esekkel lőtte az olasz, s fölötte a repülő, aki belövi az üteget. A belőtt úton hazaérkeztem tegnap este, rémesen eltörődve, no de azután jött a vacsora, Rózsikától levél, mégiscsak van valami, ami az embert megvigasztalja. Az ütegparancsnok 16-án jön vissza a szabadságról, s Istenem, megérem-e azt, hogy 23-án elmehessek én is?
Ma reggel rettenetes olasz tüzérségi és bombavető előkészítés. A Podgora füstben úszik, a Doberdó szintén, a Michelén nyögnek az ágyúk, az állásaink a legerősebb tűzben. A gáztámadásunk megállította állítólag a 6. isonzói olasz támadást. Azóta felkészültek az olaszok. Ki tudja, ma éjjel mi fog történni? A mi ütegünk a végsőkig küzd. Mi nem vonulhatunk vissza. A fenséges úr parancsa folytán tegnap kellett volna hátramennünk, de már késő. Ilyen tűzben nem lehet már annyi helyre belőni az üteget, pláne ilyen viszonyok között, amikor csak Faltay, Eisner és én járunk a rajvonalba, a helyettes ütegparancsnok bent ül az ütegben, bent ül a három hadnagy is. Most déli 12 óra, a tűz egy kicsit szűnik, bízom az Istenben és várom a történendőket.
4.00h Átvette Kdtt. Faltay az 1. tarack parancsnokságát 4.15 a Fw. Heissnél levő elemekkel két schrapnellt 4.30-kor Winkler százados parancsa folytán a továbbiakig nem lőni.
Lőszerállományunk: 80 ekrazitgránát, 20 schrapnell, 6 gázgránát.
5.43 d.u. Oblt. Fleischmann parancsára lőni a Michelére!
275 mindkét magassági pontra. A 2. sz. parancsot 7.15-kor vettük.
Augusztus 7. Fejetlenség a parancsnokságoknál. Tegnap d.u. ½ 4-kor az olasz gyalogság támadott. Elfoglalták a mi ütegmegfigyelőnket, Faltay a 15-szörös távcsővel futva menekül, Eisnerről, aki a Lukachich-tunnelben volt, semmit sem tudunk. Jelenleg, ½ 7-kor d.u. az olaszok a Michelén a mi első vonalainkban vannak. A lövegállomásból figyeljük meg a közvetlen irányzással leadott lövéseiket a Michele gerincvonalára, ahol én még tegnapelőtt megfigyelőben voltam. A tartalékjainkat már felvették a gyalogsági állások. Ha ma vissza nem nyomjuk az olaszt, akkor sohasem. Tegnap különben a pánik volt az általános magatartás. Este 7 órakor már kifogyott a muníciónk, az olaszok már 150–200 lépésnyire voltak az ütegünk előtt. A tarackok robbantásra készen állottak. Az 1. tarack az új állásban volt már, éppen állást akartunk változtatni. Direkt lőttük a Michelét. Ma éjjel el kell dőlnie, kié lesz a Michele. Fleischmann Faltayval Brestovácon van megfigyelőben. Nincs sok reményünk, hogy az állásokat visszavesszük, hacsak az olasz, szokása szerint az utolsó percben nem retirál.
7.45. Az olaszok a 16. Biene előtt támadnak! A Michelét és San Martinót a tenger felől fenyegetik. Úgy látszik, nagy offenzíva előtt állunk.
Augusztus 8. Tegnap este 8-tól ½ 10-ig olyan pergőtűz volt, amilyet életemben soha el nem felejtek. Az olaszok San Martinónál támadtak 6 órakor, később a San Michele keleti lejtőjén a 275-nél. (Biene 7.) A Michele gerincvonala a kezükben van, s már nem sok remény van hozzá, hogy kiszorítsuk őket. Az olasz tüzérség kiváló, elegendő muníciója és ágyúja van, de a gyalogságban nincs meg a szükséges lökő erő, ami egy támadásnál szükséges. Az olaszt csak gyors ellentámadással lehet mindennek dacára visszavetni, amíg neki kiépítetlen állásban kell állania, roppant ingadozó, de az árok elfoglalásának percében műszaki osztagaik már dolgoznak. Egy éjjel elégséges nekik ahhoz, hogy az állásaikat kiépítsék. Nappal támadnak többnyire, vagy szürkületkor, hajnalban.
Most 12 óra van délben. Martinónál úgy látszik, megint támadnak, mert oda nyitjuk meg a zárótüzet.
A telefonösszeköttetésünk rettenetes! A támadó gyalogságunk, illetőleg az a csapatrész, amely az állásokba felvonul (most a Michele 2. védelmi vonalában vagyunk) nem tud velünk telefonösszeköttetést fenntartani. A tüzérségi vonal összeköttetése is nagyon rossz. A tüzérségi tűz vezetése nem összpontosul egy parancsnokság kezében! (Hol vagy, Monte San Michelei Pohl?)
Csoportoktól kapunk parancsokat, mire az egyiket teljesítenénk, a másik jön, ami az előzővel ellenkező!
Az ütegünk csodálatos módon nem állott tűz alatt. Fleischmann Faltayval Brestovácon volt megfigyelőben (Kt 209.) A legénységünk szépen dolgozott, én a telefonszobából néztem a mögöttünk levő küzdelmet. A többi ütegek, amelyek a Vallone-völgy túlsó oldalán állottak, rettentő pergőtűzbe keveredtek. Egy kis tábori ágyús üteg hősiesen küzdött. Két percenként fogja körül egy hatlövéses gránátzápor, két percenként kétszer adja vissza a 6-6 lövést. Két ellenséges nehéz üteg tüze fekszik azután reá, mindenütt füst és por gomolyog körülötte, ekkor 20 mp-ként villan fel az üteg sortüze, az egész vidék füstben úszik, tőlem 20 lépésnyire tüzelő tarackjaink kitüzelését sem hallom tisztán, a lövedékek vinnyognak, nyöszörögnek, minden elképzelhető és magasságú hangon. A repeszdarabok búgnak a levegőben, s erős csendüléssel vágódnak a sziklákhoz, vagy tompa puffanással hullanak a tőlem 10 lépésre levő sírok puha földjére. A további olasz támadás tegnap este meghiúsul. Pokol lehet odafönn. A 6-án ejtett pár száz olasz hadifogoly jön le 6-án este négyes sorokban a rajvonalból. Mindeniken fémsisak – sokkal gyengébb és könnyebb, mint a miénk – és primitív gázvédő álarc! Földöntúli mosoly ül az arcukon, a pokolból hozzák le őket, az életük már biztonságban van.
Nem akarom kifelejteni a tiszti szolgámat, Deutschot a naplómból. Javakorabeli, vékonydongájú sváb, a hűség mintaképe. Augusztus 6-án az olaszok 100–150 lépésnyire voltak már csak a tarackjainktól. A muníció kifogyott, a környék rémes tűzben volt, Faltayval rohanunk az 1. tarackhoz, amely innen 3–400 lépésnyire a második állásban hátul állt már, ahová az egész ütegnek vissza kellett volna vonulnia. Magamhoz kapok egy kulacs vizet, revolvert és cigarettát, minden holmim itt marad. A Rozál-villa olasz kézre kerül. Nincs idő, rohanunk az 1. tarackhoz, itt még 100-nál több muníció van, javarészt ekrazitgránát. Lövünk közvetlen a 275 ⌖-re, oda, ahol 5-én még fenn voltam megfigyelni. Ki gondol ilyenkor a csomagjaira? Az öreg tarackok robbantásra készen állanak, még egy pár másodperc, s az üteg elveszett! Deutsch, az öreg, minden csomagomat összepakol, s rohan vele a Vallone-völgybe. Az utolsó pillanatban érkeznek fel a 3-as és 4-es honvédek.
Az ütegeink elnémulnak, a parancsnokságoknál fejetlenség, a megfigyelőinket részben elfogták, részben sikerült elmenekülniük, mint Faltaynak, részben a rajvonalakban estek el. Senki sem tudja már, hol van az olasz, hol tartjuk mi magunkat. Inkább sehová sem lőni, mint a sajátba! Az olasz is így gondolkozik, elnémulnak az ütegek, s előkerül a doberdói bicska meg a puskatus! A honvédek rohannak előre, az olasz esze nélkül fut vissza, de mindhiába! Túlerőben vannak, a mi régi első vonalainkban megvetik a lábukat.
Aug. 6-án este 10-kor visszatérünk a Rozál villába. Deutsch hordja vissza a motyókat nagy buzgalommal. Nem hiányzik semmi a világon! Az öreg arcán mégis elégedetlenség ül, a kis nyomdánkat húzza elő egy motyóból. (A kis nyomdát, mert már hiányos volt, előzőleg ki akartuk Palival dobni.) A kis papírskatulya, amiben a nyomda van, elég ép, kinyitja, s rázza a fejét: „Ich konnti net pesser ufpassn aaf tiese Sachn Herr Kadett pitʾ schéen, mir scheent, tas iʾ énige Puchstaben verloren habe, tas is soch tchade, etwas poloren, was so fiel Geld wert hat!”
Nem gondoltam, hogy a posztócsalók meg a szociáldemokrata szakszervezetek otthoni korában vannak még ilyen emberek!
7-én este jön a vacsora, 10 órakor már minden csendes. A leveleket meg a parancsokat hozzák az ütegnek. A kis Rozál ír, vár már engem haza! Kedves, gyerekes, naiv hangú levél, bolondos, mint az írója, egy 16 éves kislány!
A parancsban pedig ez áll; a továbbiakig senki sem kaphat szabadságot! Istenem, pedig hogy reménykedtem, kicsi Rozál, mikor látom magát?
Nagy harcok kezdetén állunk, az olasz nekikészült, nagy áldozatot fog hozni. Mi pedig, ha kell, egy hadtestet is feláldozunk a San Micheléért, mert ez vezet Trieszthez, onnan meg Pólához.
Eisnerről még mindig nem tudunk biztosat.
Augusztus 9. A dandármegfigyelő ellenséges lovasságot figyelt meg Rupa felé ügetni!
Hová jutottunk 24 óra alatt, mi, akik már több mint egy évig tartottuk a Monte San Michelét, Podgorát, Sabotinót? Öt isonzói csatát vívtunk meg e helyen, s most minden veszve van. Az olasz 7-én csendben volt, a Michelén kiépítette az állásait. Ellentámadáshoz már nincs erőnk, az 1-es honvédek megsemmisültek, a 3-asok és 4-esek 80%-os veszteséget szenvedtek, így tartják az állást. Este 8-kor kapok egy parancsot, egy tarackkal a 209 alatt állást foglalni, muníciót hozatni.
Egyedül várom a szerpentin elején a muníciós kocsikat. Mélységes csend. Görz ég, közben értesülünk, a Podgora és a Sabotino is elesett. Szökni fogunk az éjszaka! Az állásban levő gyalogság lesz az áldozat, tartja az állásokat addig, amíg a tüzérség menekül.
Ahogy vártam lázasan a lovaimat, egy lovas jött fel – éjjel 4 óra van – a szerpentinen. Viaszos vászonnal bevont huszárcsákót véltem látni a fején. Megszólít magyarul: Maga tüzér? Igen! Mondja kérem, nem tudja, hol a 15. tüzérezred?
Átvillant az agyamon: Görznél áttört az olasz, ez a lovas az éj leple alatt fellovagolhatott itt ebben a káoszban nyugodtan ide!
Ebben a pillanatban megérkeztek a lovaim. A parancsom: amilyen gyorsan csak tudom, Lokvicába vinni a tarackomat! Istenem, ha a lovak csak még egy percig késnek, a gyanúm olyan nagy, ahogy ez a lovas beszél: „Maga tüzér?” Így hozzám nem szól senki, aki az osztrák–magyar ármádiához tartozik! Még korom sötétben sem! Egyszerűen rám kiált, ha magyar: merre van a 15-ös ezredparság? Vagy ha nem tökkelütött – mert 15-ös tüzérezredet nem keresnek, hanem honvédtüzéreket –, így: hol van a 15-ös honvédtüzér-parság? De akkor is, itt sohasem járt 15-ös tüzér, sem honvéd, sem közös. Ha mégoly messziről szakadt volna ide egy osztrák vagy cseh törzstiszt, ilyen bután nem beszélne, az első vonalakban érdeklődne ezred után? Itt legfeljebb azt kérdezhette volna, hol a 20-as ágyúsok 3. ütege. Csak így, a 20-as ágyúsok, mert ha ágyúsok, akkor nem kell külön kérdezni, mondani, hogy tüzérek!
Ez kém – villant át az agyamon! Igen, ha a lovaim csak 40–50 másodperccel később érkeznek, az idegen lovasra revolvert rántok: fel a kezekkel, kém! Ha megadja magát, ma talán már az arany vitézségi éremre vagyok felterjesztve, ha ő – a kém óvatos – hamarább tüzel reám, s elhallgattat, a lovaimmal érkező tüzéreim elől elinalt volna ez a díszes alak biztosan, s én ma már nem vagyok!
Vagy talán tévedtem, a felizgatott fantáziám látott kémet egy egyszerű jelentő-lovasban, aki a görzi szakaszból szalajtódott ide sebtében, hogy teremtsen összeköttetést a honvédtüzérekkel? A sors utjai kifürkészhetetlenek! Megtörtént. Mire válaszolni tudtam volna a lovasnak, a lovaim megérkeztek. Hozzájuk futottam, befogni, menni, menni, (az ágyút) a tarackot menteni! A lovas eltűnt. Felfelé lovagolt Cotiči felé lassan léptetve. Örök rejtély maradt a számomra, ki volt a rejtélyes lovas. A menekülés sikerült. Érdekes játék ez a háború! Megvan benne a nagy életlüktetés.
Hegedős Károly többször említi a „Harctéri vázlatok” című albumot, amelyet az 1990-es évek közepén árvereztek el Budapesten, valamelyik Múzeum körúti antikváriumban. A körülbelül A4-es méretű, fekete lapokból álló albumba Hegedős Károly fényképeket, színes és fekete-fehér rajzokat, karikatúrákat, akvarelleket ragasztott, vélhetően dátumokkal, a helyszín és esetleg a képen szereplők neveivel megjelölve. A megvásárolt albumot később valószínűleg szétszedték, és az idők során több kisebb részletben került forgalomba, mivel néhány lap – amelyeket későbbi részekben közlünk, és amelyeket láthatóan fekete albumpapírról fejtettek le – internetes árverésen került a szerkesztőség egyik tagjának birtokába, és ezekről az emlékirat megfelelő részének ismeretében szinte teljes bizonyossággal megállapítható Hegedős Károly szerzősége. Amennyiben az olvasóink közül valakinek gyanús, hogy az emlékiratírótól származó fénykép vagy rajz van a birtokában, szívesen vennénk, ha jelezné, vagy egy másolatot eljuttatna hozzánk.
Következő rész: „Doberdó is elesett, az egész front visszahúzódott”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
