Hegedős Károly harctéri emlékei – 41. rész

A Raguzában rekedt katonák élete egyre bizonytalanabbá válik, ráadásul újabb és újabb elcsigázott alakulatok érkeznek a városba, hogy megadják magukat. Károly – nagymamája bölcs előrelátásának köszönhetően – ugyan a vésztartaléknak szánt ezüstpénzei révén tud élelmet vásárolni, de e forrás kezd kiapadni, így akvarelljei eladására kényszerül. A növekvő létszámú leszerelő ellátására nincsenek felkészülve a Dalmácia elszakadásának lázában élő városi hatóságok: végül hajót bocsátanak a katonák rendelkezésére, hogy Fiumébe utazzanak…

Pár nap leforgása alatt a rend a kórházban teljesen felbomlott. Az orvosok, az ápolónők, a kórház teljes személyzete egyszerűen eltűnt, kereket oldott, eltávozott. Élelmezést nem kaptunk, gázsit nem kaptunk, az ágyán mindenki alhatott, s senkinek sem parancsolt senki. Egyszerűen társadalmon kívüliekké váltunk. A dalmaták egyáltalában nem törődtek velünk, mert tőlünk nem volt mit elvenni. Se el nem fogtak bennünket, mert akkor az élelmezésünkről kellett volna gondoskodniuk, se haza nem küldtek bennünket, mert arra szállítóeszközre lett volna szükségük. Mi egyszerűen az utcán voltunk, mindössze még volt hol aludnunk.

Roppant gondban voltam, mert pénzem már alig volt. Elővettem az ezüstjeimet. Jóknak bizonyultak, egy–egy Mária Terézia tallérból megéltem egy nap, de már nem az elegáns étteremben: egy fél kenyérre, 1 kg főtt gesztenyére és egy fél kiló fügére telt belőle. De az ezüstök is fogytak. Mitévő legyek? Kölcsön kérjek pénzt? Ugyan kitől, akit csak ismertem, az mind engem ostromolt pénzért!

Mentő ötletem támadt! Szégyen ide, szégyen oda, egyebem nincs, mint vagy két tucat jól sikerült aquarell, ezeket értékesíteni kell!

Kereskedésekbe vittem el, nem kellettek, kávéházba vittem el árulni – égett az arcom a szégyentől, de meg kellett tennem – ott sem vett senki sem, egyet sem.

Harmadnap mást gondoltam: lefestettem a piacteret zászlódíszben. Tele dalmata zászlóval, ahogy az most pompázott. A mély barna falú utcaképből élénken üt ki a kék–fehér piros–kék zászló.

„Zora puca” mondogatták egymásnak a dalmaták, „kél a nap”, ami a forradalmukat fejezte ki szimbolikusan. A képre felírtam: „Zora puca” és egy ívet köröztem a kávéházban: egy tét 2 korona, 50 lejegyzett tombolajegy esetén a képet kisorsolom!

Az első dalmata meglátta a képet, s rögtön azt mondta: megveszem, mibe kerül? 2 korona egy sorsjegy – mondom, melyik számot parancsolja? A dalmata szó nélkül letette a 2 koronát! A következő is. 10 perc alatt 100 korona volt a zsebemben, s az 50 számot a reitende sapkámba tettem. Egy nő kihúzott egy számot! Ez nyert! Emlékezem, a 22-es!

A boldog tulajdonos örömmel vette át a képet. Kifüggesztette a feje felé a kávéházi tükör peremére! Úszott a boldogságban (Én is a 100 koronával!) Egy másik odajött hozzám, neki is kellene egy ilyen kép, de nem sorsolással, 30 koronát ad egy ilyen képért!
– Most nincs másik képem itt, de holnap reggel elhozom – mondottam.
– Dobre, holnap reggel itt fog várni! – válaszolta.

És másnap reggelre az én vázlatkönyvem szegényebb lett egy szép akvarellel. Még hozzá milyen „megbecstelenítő” módon!? Fogtam az első aquarellt (szép kis zárt tér, szoborral) és ahol a legmélyebb volt az umbra színű öreg kőfal, fedőfestékkel odamázoltam 3–4 dalmata zászlót az ablakkönyöklőre!

Másnap már elegánsan reggeliztem a kávéházban és a dalmata várt. Rögtön letette a 30 koronát, s hozott még két új vevőt. Délután hozom a képeket – mondottam, s ezek elámultak, hogy tudom én ilyen gyorsan megfesteni az aquarelleket? Azt, hogy a zászlók utólag vannak rámázolva a képre, nem vették észre! A képeim kelendők voltak, a dalmata zászlók miatt, nem pedig azért, mert egyik aquarell sikerültebb volt, mint a másik, mindössze az utólag rámázolt fedőfestékes zászlókkal volt tönkretéve!

Amióta élek, mindig jót, minél jobban, művészit igyekezem produkálni! Azt hiszem, minél különb valami, annál inkább kell az embereknek! Ezt csak azelőtt hittem, akkor hittem, azóta a magam nyomorúságán keservesen tapasztaltam, hogy az embereknek nem a szép, a jó, a nemes kell, hanem valami, amit ötletszerűen, a pillanatnyi szeszélyük, hangulatuk megkövetel! „Mindenre akad bolond a vásáron” – tartja a magyar közmondás.

Most itt én ez egyszer véletlenül rátaláltam ennek a kereseti forrásnak a nyitjára. Az emberek túláradó nemzeti felbuzdulásban voltak, a rongyos dalmaták, a lebzselő, dologkerülő, lusta nép, hogy kikaparta a gesztenyét az entente a számukra is a tűzből azzal, hogy a Monarchiát leverte, egyszerre felbuzdult, s mint „győztes” nép kezdte meg önálló állami életét!

 Raguza – a mai Dubrovnik – egy korabeli képeslapon

Ők legalábbis azt hitték. A fejetlenül visszaözönlő osztrák–magyar hadsereg századokra szétszaggatva, gyalogmenetben elcsigázva érkezett meg egy–egy ilyen dalmata városba. Itt holmi „nemzetőrség” fogadta őket, határozott, energikus hangon felszólítva őket, hogy szereljenek le, a háborúnak vége, ők majd átveszik „nyugta ellenében” a felszerelésüket! A legtöbb agyonfáradt, beteg, maláriás, a háborútól végképp megcsömörlött kis alakulat, amit legtöbbször egy tartalékos bakazászlós vagy hadnagy vezetett, elszakadván út közben a felbomlott hadsereg minden felsőbb parancsnokságától, s koplalva, esetleg rabolva szerezvén élelmet, útközben, ezer veszéllyel, bajjal a maga szakállára küzdve, gondolkozás nélkül adta át a fegyvereit, a még magával cipelt lőszerét, századirodáját, mindenét! Csodálatos enerváltság, végső lelki kimerültség lepte meg akkor a mi hadseregünket; 15-20 dalmata suhanc, egy–egy wehrudel vagy primitív, töltény nélküli vadászpuskával felszerelve, képes volt századokat lefegyverezni. Rendes világban egy baka-zugsführer egy nádpálcával szétkergette volna ezt a pár suhancot, most a jövő, érkező, fáradt, éhes századok egymás után tették le a fegyverüket a suhancok kezébe!

Sírni tudtam volna a szégyentől! No, de hát az én helyzetem vajon különb volt? A kórház megszűnt, s mi fegyvertelenül, ahány, annyiféle náció és annyiféle mentalitású tiszt, ugyan mihez kezdhettünk így elhagyatva? Érdekes, hogy tőlünk nem követeltek a dalmaták semmit, jóformán nem is álltak szóba velünk. Nem törődtek velünk, vajon mi miből élünk és mik a céljaink?

Ezt mi magunk sem tudtuk. Pár tiszt felfedezte, hogy itt Raguzában van valami ad hoc dalmata nemzeti bizottság, aki intézkedik egy s más dologban. Felkeresték ezek a tisztek a bizottságot, s megkérdezték, mik az ő céljaik tulajdonképpen velünk? Hogy tudnánk mi innen hazamenni? Fizetést nem kapunk, pénzünk nincsen, hogy induljunk útnak? Ha forradalom van a régi Monarchia minden országában, csak természetes, hogy minket, akik összevissza kavarva vegyesen itt szorultunk, engedjenek haza, ki-kit a saját országába, illetve tegyék lehetővé, hogy hazamehessünk, mert egy fillér nélkül, gyalog, mégsem indulhatunk útnak!

A dalmaták ezt a kérelmünket először kereken elutasították; hagyjuk őket most békén, van nekik tenger gondjuk a maguk „országos ügyeinek” megszervezésével. (Mindenki csak szervezett, tanácsokat, parancsokat osztogatott nem létező alantasainak, s lopta a napot, miközben magát egy–egy pótolhatatlan és fontos állami főfunkcionáriusnak képzelte!) Van nekik éppen elég gondjuk, ha befut egy hajó a kikötőbe, azt le kell foglalniuk, a hajó személyzetét le kell szerelniük (ezek mind gyűltek-gyűltek Raguzában, a mi sorsunkra jutván, fillér nélkül őgyelegve a városban), jegyzőkönyv szerint állami tulajdonukba venni, a hajót dalmát névre keresztelni megfelelő ünnepély keretében, úgy hogy zúgott a fejük az ünnepléstől és a szervezéstől, ami Raguzában kezdett lassan-lassan minden életet megállítani! Hogy miért? Csak el kell képzelni azt, hogy a háború folyamán Raguzában naponként kikötött legalább 2–3 hajó. Ezek rakodtak ki, rakodtak be. A legénységük, a tisztjeik kiszálltak és vásároltak, fogyasztottak a városban, ebből élt egész Raguza. Most, minden hajót lefoglalnak, minden személyzetet szélnek engednek, aki kiszáll, 8–10 nap alatt feléli a pénzét, s ezen túl a város terhe, mert fogyasztani, fizetni nem tud, elkezd lopkodni, élni, ahogy lehet!

Ezt a veszedelmet fel sem ismerték ezek a korlátolt emberek! Nem lehet az egyéneket lehetetlen helyzetbe hozni, s azután velük többé nem törődni! Ők pedig ezt tették. A pénztelen legénység elkezdett lopkodni a piacokon, éjjel a kertekben, itt, ott, hogy éhen ne haljon. Senki sem tartotta számon, vajon ugyan hány „század”-ot szereltek le és engedtek szélnek a dalmata suhancok, vajon hány hajó legénységét ürítették ki a lefoglalt hajókról az ünneplő nemzeti bizottságok, hanem ment minden nagy nemzeti felbuzdulással és fejetlenséggel!

Az őgyelgő emberek százai, majd ezrei lepték el a várost! Katonaember eddig se nagyon kérdezte, ha szükséget látott, az enyém-e az, vagy emez, avagy a tiéd? Egyszerűen „elrekvirálta”, magyarul ellopta vagy elrabolta! Hát még most!

Mi már körülbelül 4000 emberre becsültük a Raguzában ődöngő lefegyverzett, volt osztrák–magyar hadseregbeli katonákból összeverődött nincsteleneket. Mi – a volt kórházban levő tisztek –, aránylag kedvező helyzetben voltunk, volt hol aludnunk. Igaz, hogy a többiek is csak meghúzódtak valahol, szállodákban kivettek lakást hitelbe, s nem fizettek, megszálltak egy–egy dalmatánál, aki jó pénz reményében befogadta őket, s csak később látta be, hogy ezek az előkelő idegenek minden fillérjüket élelmiszerre költik – amíg volt nekik miből –, neki meg ígéreteken kívül semmit sem adnak.

Már-már a közbiztonságot veszélyeztette ez a 4000 ember Raguzában. Az újdonsült dalmata állam gyermekcipőben botladozott. Ahogy a gyerek látja a „nagyok”-at dolgozni, úgy látták ők az állami apparátus munkáját eddig, most, hogy a „nagyok” nincsenek otthon, övék a világ, s rendezik az „állam” ügyeit! A dalmaták azt hitték, ők külön „állam” lesznek!

 A szerb csapatokat fogadják Trebinjében (Bosznia-Hercegovina) 1918. november 13-án
(Forrás: vidovdan.org)

Egy szép napon megérkeztek egy hajón a szerb „testvérek”! Fegyelmezett, egyenruhás katonaság volt a hajón, s parancsnok, magas rangú szerb tiszt, generális, tele medáliával a melle és mögötte a fegyveres katona!

– Dalmát testvérek; az úgy van, – kezdte velük a barátságos tárgyalást –, hogy mi mindnyájan „délszláv”-ok vagyunk! Nem csipcsup kis államocskák, mint eddig, hanem ez nagy, közös „Jugoslavia” (Dél-szlávia.) Nekünk szerbeknek van az államok között a legnagyobb gyakorlatunk az államvezetésben, lám a „szabadságharc”-ot is mi indítottuk meg a svábok ellen Szarajevóban, 1914 júliusában, a Gavrilo Princip revolverlövésével, hát minket illet a vezető szerep. Egy nagy állam gyermekei vagyunk! Minden közös vagyon. Azért is jöttem. Hallottuk, hogy a svábok hadipénztárának az „aranykészletét” dicsőségesen zsákmányul ejtettétek! Derék dolog, a nagy „Jugoslavia” ezt nektek soha-soha el nem felejti, ez a ti elévülhetetlen érdemetek, de az aranyra jól kell vigyázni! Itt még az olaszok rajtatok üthetnek, elrabolhatják tőletek a dicsőséges zsákmányt, ami természetesen a közös nagy hazáé, éppen ezért engem a közös Jugosláv nagy tanács azért küldött, hogy az aranykészletet biztos helyre elszállítsam! Itt az írás! Kardjára ütött és a mögötte baktató fegyveres katonára sandított! Gyerünk az arannyal!

Szegény dalmatáknak leesett az álluk, ők nem azzal akarták a nagy, közös testvériséget kezdeni, hogy a vakszerencse folytán a zsebükbe került 20,000 koronát (aranyban) rögtön a nagy, közös (?) kasszába befizessék, hanem ellenkezőleg, nagyobb államkölcsönt akartak kérni – államszervezési célokra – a szerbektől, amit, ha megkapnak majd – már ittak a medve bőrére előre –, mindenkinek lehet „creálni” jól fizetett állást!

 „A szerb hadsereg 1918. december 1-jén felszabadítja Dubrovnikot.” Georges Bertin Scott hadifestő alkotása, aki a francia „L’Illustration” képes hetilap munkatársa volt. A Szlovén–Horvát–Szerb Állam hivatalosan 1918. október 29-én alakult meg, Dalmácia ennek része volt. 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság
(Forrás: vidovdan.org)

Ezek voltak a dalmaták; a forradalmak tetején mindig a piszok úszik, az alkalmi érvényesülésre törők, a változás folytán előállott helyzetet megvámolni igyekvők sisera-hada. Az emberek között 100 közül 90 gazember. Az alkalom mutatja ezt meg.

A helyzetünk tehát egyelőre változatlan volt. Én a zászlós aquarellekkel olyan szépen pénzeltem, hogy rendesen, vendéglőben tudtam étkezni, kávéházban reggelizni és uzsonnázni. Volt pár száz koronám, ami azt jelentette, hogy élhettem úgy, mint Lugoson. A Nagymama-féle ezüstök eladását is beszüntettem, gondoltam, megmentek belőlük annyit, amennyi maradt.

A keresetemet persze bőven megvámolták volna kedves „tiszttársaim”, ha történetesen el nem hallgatom, mennyi pénzem van. Szinte titokban kellett előttük tartanom, hogy vendéglőben étkezem. Rendszerint ebédelni jártam a vendéglőben, jó korán, amikor a többi tiszt rendszerint mind a kikötőbe ment le, hogy figyelje, mikor indul már végre hajó, s hogy lehetne rá feljutni, hogy legalább Fiuméig eljuthatnánk.

Mert egyedüli reményünk ez volt. Gyalogszerrel nem lehetett nekivágni. Eltekintve attól, hogy egy hosszabb gyalogúthoz szükséges élelmiszermennyiséget még akkor is nehéz lett volna beszereznünk, ha pénzünk korlátlan mennyiségben lett volna, az országúton baktató pár fegyvertelen embert a kóborló és fosztogató dalmata bandák vagy éppen a szélnek eresztett, volt hadseregünkbeli katonák feltétlenül kirabolták volna.

Vasút nem járt, a hajójáratok is csak gyéren, csak érkezett még egy–egy hajó, amit azután lefoglaltak a készletükkel együtt, és a rajta levő személyzetet, utasokat szélnek eresztették.

November 10-ike körül lehetett, amikor a mindennapos deputációnkkal végre kénytelen volt a dalmata nemzeti bizottság komolyan szóba állani. Már körülbelül 5000 ember volt, aki ostromolta őket, szállítsanak el bennünket legalább Fiuméig, akárhogyan is!

Belátták a dalmaták, hogy bennünket előbb-utóbb liquidálni kell, mert a helyzet tarthatatlanná vált. Én is szűk napokat kezdtem látni, mert egyrészt a vázlatfüzetem üresen tátongott, az összes szép aquarellemet feléltem, sőt a vége felé már 8–10 koronájával elvesztegettem. Minden csoda három napig tart, s a dalmaták első nemzeti fellelkesültsége is megcsappant, addig a mértékig legalábbis, hogy pénzt ilyesmire már ők sem dobtak ki.

Már újra a gesztenyéshez jártam; egy fél kiló főtt gesztenye, egy fél kiló füge. Ez volt a napi eledelem.

A strandon ingyen fürödhetett mindenki, s tekintve, hogy gyönyörű napsütéses meleg ősz volt, naphosszat heverésztünk a strandon és fürödtünk a tengerben, csak a ruháinkra kellett nagyon ügyelnünk, hogy közben valaki el ne lopja.

Már csaknem a végső szükséget láttam, amikor megint a Nagymama ezüstpénzeire szorultam. Az ezüstpénz ázsiója határozottan felment, szívesen vásárolta tőlem akármelyik boltos, sőt volt olyan is, aki többet fizetett érte, mint két héttel azelőtt. Megvolt a napi gesztenye és füge adagom, sőt, amikor végre úgy állt a dolog, hogy a napokban kapunk egy hajót Fiuméig a dalmatáktól, még egy–egy pohár vörösbort is megreszkíroztam.

Végső szükségemben, végső nagy bajomban világéletemben gondoskodott rólam az isteni gondviselés. Most is. Már alig volt ezüstpénzem, amikor egy reggel (elindultam a városba a gesztenye-piac felé, azon töprengtem, hogy ha fügét nem is, de valami gesztenyét okvetlenül kell vennem, mert nagyon éhes vagyok) szemben velem, csomagokkal meg egy jól megrakott tiszti szolgával egy ismerős parolis tiszt közeleg felém: 101-es bakatiszt, a csabai gyalogezredből! Jobban megnézem, hát kit látok, Kliment Z. Györgyöt, akivel Csabán a nyolc gimnáziumot együtt jártam!

Roppant megörültünk egymásnak. Ő a hajóállomásról jött, most érkezett. Valami szállás után kellene néznem – mondotta.

Gyere csak a mi luxushotelünkbe, máshol úgysem kapsz helyet, hacsak előre le nem fizetsz egy szép nagy summát. Élünk itt jó páran pénztelenül, s mennénk haza, ha lehetne, volt tisztnek kevés ma itt a hitele meg becsülete.

Elfogadta a meghívást és lepakolt az ágyam mellett. Legfeljebb ketten alszunk egy ágyon. Utána valami vendéglő-félét keresett. Az van itt bőven, de drága! Nem tesz semmit, pénzem van – mondotta Gyurka, gyere, meghívlak ebédre, légy a vendégem.

Roppant szégyenkezve fogadtam el, mert eddig én még keveset nélkülöztem életemben, nem ismertem azt, hogy azért fogadjak el egy ebédmeghívást, hogy jól lakjam potyán! Megalázó az emberre nagyon a nincstelenség, éppen azért kis fiam, ha valaha is szűkebb napokat látsz majd, oszd be a jövedelmedet és nagyon szerényen költs, hogy mindig meg tudd magadnak a legszükségesebbet szerezni! Kliment Gyurka jó barátom volt, mégis roppant restelltem ezt a fonák helyzetet.

Mindegy. Elmentünk a vendéglőbe s az első pár pohár vörös bor megoldotta a Gyurka nyelvét.

– Tudod, a századunknak nagyon derék parancsnoka volt, talán emlékezel is reá, Ős Lajos Csabáról, az, aki 910-ben repülőgépet, még hozzá helikoptert szerkesztett, fel is repült, de leszállani nem tudott! Szóval Ős Lajosnál nagy századkassza volt, s megérezte a bajt, hogy itt több kettőnél. A legénységet is, meg bennünket is ellátott zsolddal, illetménnyel bőven, három hónapra előre. Másnap kaptak el bennünket a dalmaták – üres századkasszával!

 „Ős Lajos csavarrepülőgépe, melyet Békéscsabán konstruált”
(Forrás: a Vasárnapi Újság 1910. augusztus 14-i számából – Arcanum)

– Ha segíthetnék rajtad, nagyon szívesen rendelkezésedre állok – mondotta Gyurka, s amikor fizetett, nekem átadott 150 koronát. Ha kevés lenne, csak szólj! Majd megadod otthon!
Nagyon megköszöntem, „Gyurkám, nem is tudod, hogy érkeztél te meg ide; úgy, mint az én mentő angyalom!”

Aznap történt, hogy a magyar ezredorvos –, aki a hotelünkbe került pár napja lakónak, s aki tele volt albán aranypénzzel és a dalmatákkal tárgyaló deputációnknak csakhamar a vezetőjévé nőtte ki magát – örömhírrel jött! A dalmaták hajlandóak nekünk egy vén hajót kölcsön adni Fiuméig, hozzá szenet, minden embernek másfél napi élelmet, mindössze hajószemélyzetük nincsen! Azt nekünk magunk közül kell kiállítani!

 Halászbárkák az Adrián 1918-ban
(Forrás: Jeney Zoltán egyéves önkéntes tüzér fényképei, Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár – Budapest. www.mandadb.hu)

Nagyszerű, nagyszerű – lelkendeztünk – ütött a szabadulásunk órája! A személyzetet, ha a föld alól is, de előteremtjük.

Nagy fába vágtuk a fejszénket! Nem olyan egyszerű dolog hajószemélyzetet összeverbuválni, pláne pénz nélkül, pláne itt, most Raguzában. Igaz, hogy érkezett ide több hajó, aminek a legénységét szélnek engedte a dalmata „kormány”, de ezek mind idevalók voltak a környező falvakba, s hazaszéledtek. A tisztikart meg – hajóskapitány, első tiszt, kormányos stb. –, a dalmaták részben maguknak foglalták le arra az időre, ha majd legénységet is tudnak verbuválni, szenük is lesz bőven, s megkezdik a hajózást, részben pedig beleválasztották mindenféle bizottságba – lévén ők is dalmaták vagy olaszok, s ezek ezért nem vállalták az utat. Mert az út kockázatos jó kapitány és jó kormányos nélkül! Vacak tragacs az, amelyiket kölcsönhajónak szántak számunkra a dalmaták, meg csak 2000 ember a férőhelye, mi meg 5000-en akarunk vele Fiuméba hajózni. November van, ilyenkor bármelyik órában elkaphatja a hajót a bóra!

Mindegy, lesz, ahogy lesz, mi megyünk!

Egy vállalkozó szellemű bakazászlós vállalta a hajóskapitányi tisztet; állítólag ő szolgált Pólában 8 hónapot, mint önkéntes a tengerészeknél – mondotta, – tud iránytű után hajót vezetni, ha jó kormányosa van! Egy országot egy jó kormányosért – lelkesedtünk mindnyájan – szerezzünk egyet valahonnan! A zászlós másnap reggel lelkendezve újságolta, hogy fogott egy vén tengeri medvét az egyik csapszékben, iratai ugyan nincsenek, de esküdözik égre-földre, hogy ő a legutóbbi időkig egy spalatói hajózási társaságnál hajókormányos volt! 500 Koronáért átkormányozza a hajónkat Fiuméba, de 100 K előleget kér!

A 100 K-t egy félóra alatt összeszedtük, s írattuk a szerződést a zászlóssal, hogy „alkalmazza” a kormányost. Bejelentettük a dalmatáknak, hogy kérjük a szenet, az élelmet, mi holnap reggel utazunk!

A zászlós az egész legénységet azonnal beszervezte. Akadt volt péksegéd katona, aki vállalta a fűtést, mindenre volt jelentkező.

Futottunk a csapszékbe a kormányosért. Itt az előleg, csak be ne rúgjon nagyon, mert holnap reggel indulunk!

Az indulás, mint a futótűz terjedt a városban. Mindenki örült, de a legjobban a dalmaták, hogy megszabadulnak tőlünk. Régen elveszettnek hitt kocsik, lovak kerültek meg az indulás hírére, amit a bakák loptak el, s elutazni készülvén, egyszerűen az után hagyták befogva a kocsiba az annak idején lopott lovaikat.

Hol a hajó? Érdeklődött a tömeg, s megindult a kikötő felé! Rosszul spekulált a tömeg, mert még nem lehetett beszállani. Csak holnap osztják az útravaló élelmiszert a város túlsó sarkában, azért kell először sorban állni!

Összeszedelőzködtünk. Nekem könnyű volt, a necessaire-emen kívül nem volt más holmim, mint az uhlánkám, meg egy trópusi sisak, amit, – rém kellemetlen csomag volt, mert vigyázni kellett reá, nehogy valaki súlyt tegyen rá, mert eltörik –, magammal sem vittem. Otthagytam az elhagyatott kórteremben.

Másnap reggel megkaptuk a másfél napi élelmet. Három konzervet meg egy kenyeret. A konzerveket abból a „zsákmány”-ból, amit a dalmaták a Monarchia itt rekedt készletéből lefoglaltak. Tulajdonképpen ajándéknak kaptuk azt vissza, amit tőlünk elraboltak. Kliment Gyurkával korán kiértünk a kikötőbe, ahol már útra készen állott a hajónk.

Közepes nagyságú személyszállító hajó volt, még „szalon”-ja is volt a hajó mélyében. Kabinokról nem tudok, mi összevissza aludtunk a földön, a fedélközben.

Készülődött a hajó az indulásra, tódult fel az 5000 ember reá: Vegyes társaság a szó szoros értelmében.

 Karl von Pflanzer-Baltin (1855–1925) osztrák vezérezredes, a balkáni utóvédharcok vezetője, a Monarchia utolsó tábornoka volt, aki megadta magát
(Tolnai: A világháború története 1914-1918., 8. kötet - Arcanum)

Közöttünk van egy híres német generális is, Pflanzer-Baltin, azután pár írógépes kisasszony valami felsőbb parancsnokságtól, ami szélnek eredt, azután egy–egy albán kisfiú, egy–egy gazdátlan török kölyök, aki csatlakozott egy–egy legénységi csoporthoz, akik haza hozzák őket Magyarországra. Hányt-vetett tisztek, mindenféle fegyvernemből, bakák, piszkosak, maláriásak és egészségesek, vegyesen, mindenki, aki itt rekedt, tolong felfelé a hajóhídon, s csak egyetlen gondolata van: akárhogy is, csak haza! Haza Magyarországra! Haza Tirolba! Haza Bécsbe!

Következő rész: „Ég rajtam az egyenruha, szégyellem, hogy tiszt vagyok”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei