Hegedős Károly harctéri emlékei – 14. rész
Minden kezdet nehéz: a nagy ambíciókkal a frontra kerülő hadapródjelölteknek nemcsak a mostoha körülményekkel, hanem a nem túl barátságos – ráadásul többnyire nem is magyar – bajtársakkal is „meg kell küzdeniük”. Károlynak Görzben ideiglenesen a Dreher-villában, majd egy átalakított üvegházból készült legénységi körletben kell felütnie a tanyáját. Az emlékiratíró – tapasztalt mérnökként – immár évtizedek múlva értékeli, írja és rajzolja le a lövészárok-rendszer kialakulásának menetét és működését.
Az Artilleriedivisionskommando-nál – egy magyar hadnagynak köszönhetjük, (mert hiába K. und K. a hadsereg, itt úgy tartja számon egymást az ember, hogy itt egy magyar, ez testvér, amott egy mérges osztrák, ez rokon, mert törve tudunk vele beszélni, de a többi, horvát, szerb, oláh, cseh keveréknépség – imitt-amott egy-egy kedélyes tiroli –, az nem sokra érdemes. A csehek pimaszok, kivonják magukat minden frontszolgálatból, hemzseg a hadtápvonal tőlük, meg a trén, a tábori vágóhidak és sütödék! Jó ebédet kaptunk, de jeges fogadtatást a sok „Etappenschwein” részéről. Az egyik zöld parolis cseh alezredes megszólított németül, melyik ezredtől jövünk; Herr Oberstleutnant melde gehorsamst, vom Feldhaubitzregiment siebzig – nyögtem törve s a siebzehn (17.) helyett 70. et mondtam! Olyan nem lehet – mondja dühösen az alezredes, mire Faltay közbevág: 17 – nicht 70. aus Temesvár. Ah so, sie sind Ungarn? Mondta foghegyről az alezredes, s több szava ezentúl senkinek sem volt hozzánk!
Gebedjetek meg – gondoltuk, ebéd után összevágtuk a bokánkat, s a magyar tüzér hadnaggyal beszélgettünk. Hol a mi ütegünk, hogy jutunk oda? Nagyon egyszerű, öregem, már szóltam a postán, hogyha a 7/17-es üteg kocsija jön a postáért, szedje fel a ti csomagjaitokat, várjon meg benneteket itt a ház előtt, s ti üljetek fel, s menjetek az öreg Pauer ütegéhez. Itt áll a városban, a via Salcano No= 8. alatti Dreher-villa parkjában, 6 db 8-cm- es tábori ágyúja van.
Így is történt. A kapu előtt jó pár kocsi ácsorgott. Az eső már elállt. Az egyik kocsin (közönséges parasztszekér, két apró fehér lóval) az oldalán fatábla, rajta felirat K.u.K. Feldhaubitzrgmt. No=17. Btt. 7. No, ez az! Rajta is már a bagázsiánk! Egy nagybajuszú magyar Fahrkanonier ácsorog a lovak előtt.
– Sie sind von Feldhaubitzbatterie 7/17? – kérdi tőle Pali németül!
– Ja, Herr Kadettaspirant, 7/17. – válaszolja törve a németet az öreg tüzér.
– No, hála Istennek – folytatja magyarul Pali felém –, itt a kocsink, üljünk fel!
Odamegyek. Felülünk. A kocsis arca már ragyog: hát magyaroknak tetszenek lenni a Feuerwerker uraknak? Azok vagyunk mi, öregem, mondja, csupa német az üteg?
– Hát nem, kérem, de a tiszt urak, meg a tűzmesterek azok csaknem mind németek. A Pauer főhadnagy úr – aszongyák, ő magyar, de mindig németül beszél, de tud jól magyarul!
Alig megyünk 10 percet, befordul a kocsi egy villa parkjába. Itt vagyunk. A kocsi egy üvegház előtt áll meg, aminek a tetejére föld van hányva. Az üvegház pincéjében lakik a legénység. A kocsi az ebédet hozta Rosentalból (ott van a Protzenstatio) meg a postát Görzből (320. (Tábori posta) Feldpost No: 320.) Kiszállunk. Pár Feuerwerker lármázik, mi odamegyünk az egyikhez. Osztrák. Goromba pokróc. Ja, die zwei Freiwilligen sind angekommen. Melden Sie sich bein Lientenant Fröhlich! Megkeressük a Lieutenant Fröhlich-et. Egy kis parasztházban lakik egy másik hadnaggyal, Lieut.[enant] Schopf-al. Mind a kettő bécsi zsidó tiszt. Pökhendiek. Nem tegeznek le bennünket, mi feszesen jelentkezünk.
– Der Herr Oberlieutenant Pauer, der Batteriekommandant ist in Beobachter I., bald melden Sie sich auch bei Ihm, und jetzt suchen Sie irgendwo einen Zimmer, wo sie übernachten Können. Azzal kegyesen elbocsájtott Fröhlich hdgy. úr bennünket.
No, ez elég morózus pasas – gondoltuk, hát semmiről sem intézkedik, hol kapunk vacsorát, ellátást, mi egymás! A legénységi konyhán? A tiszti konyhán? Bennünket nem hívtak a legénységi konyhára vacsoráért, mert a Feuerwerkerek sem törődtek velünk. Egyszerűen vacsora nélkül maradtunk! Fel sem vettük. Bementünk a villába. A villa lakatlan volt, egy-egy árva szekrény, egy-egy szék volt némelyik szobában, különben üres, kirabolt. A legtöbb szoba ablaka be volt törve. Hűvösödött és sötétedett. Velünk senki sem törődött. Mi – miután megnéztük, hol vannak a parkban félig beásva az ágyúk –, mivel semmiféle parancsot nem kaptunk, bementünk a villába, egy kis szalmát találtunk ott széthúzgálva a szobákban, összeszedtük, s fekvőhelyet készítettünk magunknak. Van pokrócunk 2-2 db, ágyat vetettünk, s a besötétedett szobában felöltözve lefeküdtünk.
Lassan alakult ki a helyzetünk. Faltay Pali másnap beszélt az ütegparancsnokkal telefonon. Leforrázva tudatott: legénységi kosztot fogunk kapni, Putzer-ről egyelőre szó sincsen. Nagy sár volt. Szomorúan takarítgattuk esténként a csizmáinkat. Beosztásunk egyelőre semmi.
Febr. 25. Vártuk, hogy a Batteriekmdt. lejön az üteghez. Nem jött, ellenben Faltayt telefonon felrendelte a Beobachter II. állásba szolgálatra. Faltay Pali korán reggel a két telefonistával elment, a legszükségesebb dolgát magával vitte, s én, hogy ne fagyjak agyon ott egyedül abban az üres szobában, megkértem a Lieut[enant]. Fröhlich-et, hogy a legénységi Unterstandban alhassak. Megengedte.
Keserves volt ez az első éjszaka. Elsősorban is a legénység fogadott barátságtalanul. Priccseken, egymás mellett szorosan feküdtek, az altisztek biztosítottak maguknak egy kicsit kényelmesebb fekvőhelyet. Két nagyszájú osztrák Feuerwerkernek külön priccse volt. Odacipeltem a csomagjaimat a legénységi Unterstandba, s a mérges Feuerwerkertől kérdeztem, hol lesz a priccsem. Was weis’ ich, wo Sie Platz finden! Lökte oda pökhendi módon. Úgy is történt. Két telefonista reggel Faltayval elment, azoknak a helyein próbáltam osztozkodni a leváltott és visszatért két telefonista altiszttel. Persze görbe szemmel néztek, mint amikor a disznókondába új süldőt csapnak, olyan ellenséges szemmel nézett rajtam végig mindenki! Kadettaspirant, olyan tiszt-féle, miért nem megy a tisztekkel hálni, mit veszi el másnak a helyét, vagy miért kell ezért szűkebb hellyel beérni a többinek? Hol hált eddig, miért nem hál most is a hideg szobában, ha eddig jó volt neki? (Persze, ha csak egyetlen napra lenne valamelyikük kénytelen ott aludni, ahol én eddig aludtam, kitéve az éjszakai gránátoknak – mert a házban már több találat volt, azért költözött ki belőle mindenki – bezzeg háborogtak volna!) Hát ez a bajtársiasság? Dehogyis hozna ő érettem a legkisebb áldozatot is a kényelme rovására!
No, de én azután – mikor már eléggé megbotránkoztam magamban a komisz viselkedésük miatt –, hatalmi szóval rendet teremtettem. „Bin ich ein Kadettaspirant Feuerwerker, oder ein Saukanonier, dass ich hier die letzte bin, wem ein Schlafplatz gebührt, Unterstands kommandant?
Ez hatott. Morogva helyet szorítottak nekem, s én kénytelen kelletlen, félig – csak a blúz hiányzott rólam, meg a csizma, harisnya –, levetkőzve lefeküdtem abban a lábszaggal telített büdös levegőjű fedezékben, az üvegház alatti pincében, ahol csaknem egy hétig laktam akkor ezekkel az emberekkel együtt. Nehezen barátkoztak, s akkor is először a magyarok.
Pár telefonista magyar volt, átvettem tőlük a telefonszolgálatot unalomból, ezzel megbarátkoztattam őket velem. Persze, ha én bajtársias vagyok, az tetszik nekik!
A Feuerwerkereket, akik az ütegben voltak, különösen az osztrákokat, végig utáltam, ameddig csak az ütegnél szolgáltam. Féltették talán tőlem a jó ütegbeosztásukat? Hiszen az én beosztásom úgyis a felderítő szolgálat kellett, hogy legyen, ők azt ellátni úgysem tudták volna – vagy ellenszenves voltam nekik, mert én „úri ember” vagyok, de sem nem tiszt, sem nem legénység?
„A görzi, Via Salcano No-8. házszám alatti Dreher-villa melegházának pincéje, ahol a legénységgel együtt laktam.”
Mindegy; igaz, hogy egy istállóban szívesebben laktam volna, mint ezek között az önző, irigy és alattomos emberek között. Egy vigasztalt. Azt tapasztaltam, hogy ez nem az én fajtám. Ezek osztrákok, meg Temes megyei svábok. Gyülevész társaság. Az én fajtámat a lovaknál találtam meg később. Tisztességtudó, rendes, dolgos magyar parasztok voltak ezek, nem a metropolisok proletárjai. Ezek barátságosak voltak velem, s érezték, hogy „van” különbség kettőnk között, de az én javamra úgy tisztesség, becsület, mint kötelességtudás és bátorság dolgában. Csakhogy akkor, itt, még nem mutathattam meg nekik, hogy kell „szolgálatot teljesíteni!” Később vették le a kalapjukat előttem, amikor a telefonszolgálataimról mesélt nekik a legénységi altiszt telefonista társam.
„A görzi, (Gorizia) Via Salcano N0-8. sz. alatti Dreher-villa, amelyben az első harctéri éjszakámat töltöttem Faltay Palival 1916. február 23.-án éjjel. A villa parkjában állt a K.u.K. Feldhaubitzregiment N0-17. 7. ütege beásva tüzelőállásba. A villa lépcsőházának üvegfelülvilágítója már akkor össze volt lőve (a képen látszik a középső oromzat felett). Fényképeztem 1916. febr. 26.-án a 9x12 Görz-Tenax nevű gépemmel, amit később Hegedős Erzsébet, Orelly Bélánénak ajándékoztam 1931-ben nászajándékul.”
Pár napot ődöngtem így egyedül, semmittevésben a Dreher-villa parkjában, azaz a „Batteriestellung”-ban. Közben lőtt is az üteg, Fröhlich hdgy. kikiabálta a lőelemeket a Feuerwerkereknek, oda se ment az ágyúkhoz, a lövéseket leadták, azzal aus! Délutánonként már volt egy kis napsütés; egy öreg kertész babrált a parkban, egy pót-üvegházat csinált, mert a melegháza a mi tanyánk volt most. Már szabadon is nyílt egy-két tő ibolya. Ibolya! Tavasz! Mi lesz velünk, mire újra nyit az ibolya? Vége lesz vajon már akkor a háborúnak? Mehetünk haza? Levélben elküldtem pár szál ibolyát Váradra a lányok közül egynek-egynek.
„A görzi Dreher villa közelében fekvő összelőtt ház fényképe. A háttérben látszik a Monte Sabotino, amit 1916 májusában a hadvezetőségünk 30.5. es mozsárral is lövetett.”
(Fénykép az emlékiratból)
Azután kapom a parancsot, hogy menjek leváltani Faltayt a Beobachtungsstand II.-ben. Ez az ütegnek tulajdonképpen a segédmegfigyelője lett volna, ha lehetett volna innen valamit megfigyelni. Ez inkább gyalogsági összekötő szolgálat volt, mert itt volt egy második gyalogsági vonal, s innen már jól lehetett látni az ellenséges rajvonalakat. Mert ekkor már, amikor én a frontra kijöttem, az állóharc dúlt. Mindkét fél se vége – se hossza hosszú lövészárkokba ásta be magát, ahol az árkokban rendes körülmények között – amikor nem volt harc – csak minden 50-60 méterre állt egy-egy gyalogos a Mannlicher fegyverével, a legénység zöme pedig a rajvonalat képező első lövészárok mögött különböző nagyságú és erősségű fedezékekben, úgynevezett „Unterstandok”-ban vagy „Deckung”-okban vesztegelt. Adott jelre – ha támadás kezdődött volna – azután a teljes legénység szállta meg az árkokat, kivitték az első árkokba a gépfegyvereket is és gyalogsági tűzzel várták az olasz támadást. A tüzérség készenlétben volt, hogy megnyissa a saját vonalaink előtti terepre az úgynevezett „zárótüzet”, (Sperrfeuer) ami a legtöbbször Schrapnell, de gyakran gránátlövedékekből állott.
Lövészárok-rendszer felépítése
(Rajz az emlékiratból)
A két ellenséges árok egymástól különböző „d” távolságra állott, eredetileg több 100 méter lehetett ez a távolság, de lassan-lassan, éjszakánként, halálos csendben mindkét fél kezdte magát úgynevezett „előretolt” állások építésével előre dolgozni. A két vonal nem volt természetesen parallel egymással, hanem hol kisebb, hol nagyobb volt a távolság, másfelől meg egy magasságban sem volt a dombos terepen, például, ha az olasz „A” pont magasan feküdt, úgy ő a mi „d” rajvonal-szakaszunkat végiglőhette egy gépfegyverrel, vagy mi, a mi „B” pontunkból (ha magasabban feküdt, mint az átellenes olasz futóároknak a rajvonalukba torkolló része) az olasz U1 unterstandból jövő legénységi pótlást tudtuk végiglőni! Így azután egy roppant szövevényes árokhálózati rendszer fejlődött ki mind a két oldalon. Hiába érte a mi „B” pontunkat egy ellenséges teletalálat, ami a gépfegyvert tönkretette, a legénység megmaradó része az f1 és f2 futóárkon – feltéve, ha az olasz gyalogság betört a B. helyen – át visszafutott az f3 futóárokba, s ezt építette ki lövészárokká. Az olaszok meg – vagy esetleg kedvező alkalmakkor, ideiglenesen, egy-egy éjjelre – az elfoglalt lövészárkokban helyezkedtek el, átalakították, s ha kedvező volt a helyzet, tartották addig, amíg mi a következő éjjel egy ellentámadással vissza nem foglaltuk az állást.
A lövészárokharcnak tehát egy olyan árokhálózat lett az eredménye, egy olyan egymásba fonódó árokhálózatban való vergődés, ami a harcokat vég nélkülivé tette. Az árkok lassanként ugyanis olyan közel csúsztak egymáshoz, hogy nagy űrméretű lövedékekkel, ágyúkkal csak akkor lehetett reájuk lőni, ha az ember a saját lövészárkait kiürítette, ami veszélyes dolog volt, mert akkor a tüzérségi tűz megszűnte után azonnal előretört az üres árkokba az ellenség.
Ádáz harc volt ez és kemény, éjjel-nappali örökös munka. A lövészárkokat, futóárkokat nemcsak állandóan javítani, karban-, és tisztán tartani, latrinákkal, újabb hozzávezető utakkal kellett ellátni, de új állások építése is állandóan folyt. Nemcsak a közvetlen első terepen, de hátrább, kilométerekre második és harmadik védelmi vonalak épültek hatalmas Unterstandokkal, földalatti, a sziklákba robbantott kavernákkal, ami rengeteg időt, munkaerőt és építőanyagot igényelt.
Nemcsak a harcban küzdöttek a szemben állók, hanem a szemben álló két ország minden anyagi ereje küzdött egymással. Az olasz kőépítő nemzet, rengeteg cementgyára volt, s ontotta a frontra a töménytelen anyagot a vonalak kiépítéséhez, pedig ő támadott, itt most Triesztért folyt a küzdelem. Triesztet csak ezen a vonalon, az úgynevezett Isonzó-vonalon lehetett – úgy ahogy, ideig-óráig, rengeteg véráldozattal – tartani, már csak azért is, mert mi a lövészárkok és fedezékek kiépítési munkáiban hátrányban voltunk úgy a műszaki felszerelés (fúró- és robbantó gépek, vasbeton-anyagok szörnyű mennyisége, amit ontott az olasz) mint technikai képzettségű építőkatonaság dolgában. Hötzendorfi Conrád báró volt ennek a hadseregnek a vezére. Egy évre az olasz hadüzenet után, szóval körülbelül 1916 júliusában, Conrád már belátta, hogy ezt a vonalat tartani szörnyű véráldozat árán is képtelen. A honvédosztályok halált megvető bátorságával kellett az öreg Ferenc József rapliját – hogy tudniillik Triesztet minden áron tartani kell! –, etetni! Mi tulajdonképpen már itt elveszítettük a józan eszünket, mert egy ilyen dúló nagy világháborúban nem egy várost kell tartani tűzön-vízen keresztül, hanem egyszerűen bárhol, bármikor, de az ellenséget véglegesen meg kell verni! Mi csak védekeztünk halálra váltan, amíg volt bennünk erő! Hősies dolog az utolsó csepp vérig harcolni, de esztelenség! A végén úgyis a győztes diktál, mit kapricirozza magát egy város tartásához a legfelsőbb hadvezetőség? No, de engem ez akkor egyrészt nem is érdekelt, másrészt fel sem fogtam még ezt ésszel.
Következő rész: „Harcolás itt jóformán nincsen, csak rostokolunk a vizes odúkban, s várunk”
Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei
