Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Naplóírónk alakulata 1918. október 29-én hideg, borús, esős időben sáros utakon vonul vissza a Piave melletti állásaiból. A nem mozdítható lövegeket felrobbantják, a raktárkészleteket szétosztják. A komor hangulatot pánikká fokozza, amikor megjelennek az ellenséges vadászgépek és bombázni, géppuskázni kezdik a visszavonuló egységeket...
Ki hinné, hogy egy csonkán közölt kézirat, egy harctudósítás nyomán egy fordulatos élet ismerhető meg? A XIX. és XX. századból számos példáját láthatjuk a gyors társadalmi mobilizációnak, az azonban nem gyakori, hogy egy bácskai erdész egy Teleki grófhoz adja lányát. Ehhez a nagy szerencse mellett nyilvánvalóan rátermettség és tudás is kellett. Ahogy ahhoz is, hogy hősünk, Barsi Nándor élve keveredjen haza a Nagy Háború keleti frontjának egyik legveszélyesebb pontjáról, Przemyśl városából, jóllehet, e hazatérést 5 év hadifogság előzte meg. A következőkben ezt a történetet ismerhetjük meg.
1918. október 28-án is még folyamatos tüzelésben van hősünk ütege, azonban a Piavétől északra, a Soligo folyó környékén az átkelt olaszok megvetették a lábukat. Napközben egy ellenséges repülőgép felfedezte az üteget és rájuk vezette az olasz messzehordó tarackok pusztító tüzét. Délben már sejteni lehetett, ami este 7 órakor hivatalossá is vált: el kell hagyniuk az állást, megkezdődött az általános visszavonulás. Ennek a híre Király Iván számára egyet jelentett a háború elvesztésével...
2024. október 18-án került sor rendkívüli ünnepi közgyűlés keretében az olaszországi, Isonzó melletti Sagrado városházáján a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány (NHKA) közvetítésével 5. alkalommal meghirdetett Roberto Visintin-ösztöndíj átadására, amely a Marino Visintin és felesége, Evelyn Ann Todd, által a fiuk emlékére létrehozott alapítvány, a városi önkormányzat, az NHKA képviselői és az érdeklődő helyi polgárok részvételével zajlott.
Hősünk piavei védelmi szakaszán számtalan előjele van, hogy valami készül. „Vajon miért nem kezdődik?” – teszi fel a kérdést. A nyugtalan várakozást követően végül 1918. október 26-án megindul ezen a területen is az olasz offenzíva. Az ellenséges tüzérség a számukra is veszteségeket okoz. A hajnali virradatban már három hadihidat is felfedeznek a Piavén a Montellótól északra, ahol támadó egységek kelnek át. Eljött az ő idejük. Kölcsönös gázlövések, támadás és ellentámadás zajlik, s közben a valóság és rémhírek keverednek...
Ha a Doberdó-fennsíkra látogató turista a Monte San Michele kúpjain a népszerű emlékhely megtekintése után észak felé, a Peteano irányába tartó szerpentinen indul lefelé, akkor a keskeny műút mentén szinte semmi sem emlékezteti arra, hogy az egykori fővédelmi állások területén jár. Az útról alig letérve, a sűrű bozótosba benézve azonban azonnal szembesül azzal, hogy árkok, mélyedések, kőrakások szövevényes hálózata borítja a felszínt. A lejtőn lefelé félút tájékán érjük el azt a területet, ahol 1915. december 7-én igen súlyos veszteséget szenvedett Budapest háziezrede, a m. kir. budapesti 1. honvéd gyalogezred I. és II. zászlóalja.
Ugrunk térben és időben. „Szomorú napok” várnak ránk. 1919 tavaszán járunk, amikor hősünk már múltbeli eseményként tekintett vissza az 1918 őszén vele és körülötte a Piavénál történtekre. Szerencsésen túlélte a háborút, de szíve a Piavénál maradt... 1918 tragikus őszének az eseményeit bemutató, a Hadtörténelmi Levéltár részére átadott visszaemlékezés füzete személyes háborús veszteségének, a folyó mellett hagyott szerelme iránti fájó nosztalgikus érzéseinek a leírásával kezdődik, hogy majd a további részekben egy nagyobb, az egész hadsereget ért háborús kudarcélmény bemutatásába váltson át.
Hősünk 1918 júliusában a Piavénál az ezredösszekötő szolgálat idején részletesen megörökítette a tüzérségi átcsoportosítás utáni új elhárító tűz beosztást, ami egyértelművé tette, hogy a folyó mellett a hadvezetés már csakis védelmi jellegű harcokra készült. Helyettesítésként tüzérségi megfigyelői szolgálatot is ellátott, gyakran ellátogatva a „Vészmadár” megfigyelőbe. Ezek az alkalmak az időjárás és a környezete megfigyelését és leírását is lehetővé tették számára.
Bosznia-Hercegovina okkupációját követően a terület férfi lakosságának is kötelező katonai szolgálatot kellett teljesítenie az osztrák‒magyar hadseregben. A kezdetben ez ellen lázadó bosnyák férfiakból idővel a Monarchia legjobb katonái lettek. Az első világháború idején a belőlük szervezett alakulatok is nagy veszteségeket szenvedtek. Sebesültjeiket, betegeiket magyar kórházakban is ápolták. Sok bosznia-hercegovinai katona azonban sohasem tért haza ezekből a szülőföldjére. A debreceni kórházakban ápolt bosnyák katonák közül 69 név szerint is ismert nyugszik a város temetőiben.
1918 júliusában hősünk a veszprémi 31. honvéd gyalogezred parancsnoksága mellett volt ezredösszekötő, de három év harctéri szolgálat után szeretett volna végre már haza jutni. Az idegrendszerét megviselte a front. Újra orvosi vizsgálatra jelentkezett, ezúttal az ezredet megkerülve közvetlenül a hadosztálynál, ahonnan azonban visszairányították, s az egészségügyi mellett fegyelmi vizsgálat is várt rá...
Legutóbbi kommentek