Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 35. rész
Hősünk tüzér alakulata 1918. november 1-jén alig tudja elfogyasztani a frissen elkészült paprikás csirkét, mert a nyomukban járó brit lovasságról érkeznek hírek. Fárasztó, részben gyalog megtett nap veszi kezdetét, amikor a Tagliamentóhoz érve a spilimbergói gázlónál az áradás miatt nem tudnak átkelni és délebbre kell egy hidat találniuk. A túloldalt szállás előkészítésre küldik előre Muci lován. Közben találkoznak egy sebesült magyar tüzért ápoló idős olasz házaspárral. Halálos fáradtság vesz erőt rajta és az egész csapaton, de így is az agyába villan, hogy mi lehet odahaza.
[1918.] November 1. Éjfél lehetett, midőn felébresztettek a szakácsok: uraim, kész a paprikás csirke. Ebben a pillanatban lépett a konyhára Takách [Lajos] százados az I. üteg tisztikarával: „Fiúk, felkészülni, mert az angol lovasság a Cellinánál van!” Azonnal megtettük a menetintézkedéseket. Saját részemről annyiból állott, hogy fokozott gyorsasággal láttam a porcióm elfogyasztásához, mely – sajna – elég csekély volt, mert a veszély, melyben forogtunk, nem akadályozta meg az újonnan jötteket, hogy részüket a kitűnően sikerült paprikás csirkéből ki ne vegyék.
Egy óra múltán az egész csonka ezred az úton állott. A 10. Feldartilleriebrigade Schalmesskompagnie állott előttünk s akadályozott a menetelben, de aztán valahogy sikerült elmellőzni. Megindultunk a sötét éjszakában, mit még sötétebbé tettek a keskeny utat szegélyező magas fák. Az út folyamán – térképem nem volt – halvány fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetünk, csak mentem az üteg élén, ahogy az előttem menő üteg vége mutatta, vigyázva, nehogy elmaradjunk attól. Takách százados még elindulásunk előtt elküldötte Búzást, nézze meg, át tudunk-e menni a spilimbergói Tagliamento gázlón. Állítólag nem volt már ló, így a mozdonyos tiszt, Ötvös a Mucin küldötte el, én pedig gyalog róttam az utat hatalmas csizmáimban.
Még nem messze hagyhattuk el Taurianót, midőn előttünk egy lövés dördült el. Az egész menet megállt. Csakhamar hátraadták a parancsot: minden ütegtől a karabélyosok előre. Nagy sokára előkotorászták a kocsik fenekéről a fegyvereket, összeszedtek egypár töltényt s előre mentek az emberek. Azután újból elindultunk; a karabélyosok visszatértek, csak ütegenként kettő maradt az ezredparancsnok személyes védelmére, a többi minden ütegtől az ütegje élén menetelt. Aztán nagyon elfáradtam a nagy csizmában, felültem a kocsira, ott hanyatt dőltem s nyitott szemmel, a csillagokat bámulva álmodtam ébren sok fájó látomást...
Lila csíkok voltak az ég peremén, midőn Tagliamentó hídjához értünk. Búzás már az ütegben volt, miután konstatálta, hogy a spilimbergói átkelő el van áradva, így le kellett jönnünk a gradiscai hídhoz. A folyómeder itt nagyon széles, úgyhogy a hadihidat vagy 3 km hosszúra kellett építeni. Itt már csak százméterenként tudtunk előhaladni, mert a túlsó oldalon, Bonziccónál meredek volt a part, úgyhogy a járművek csak egyenként tudtak felhajtani. Az álldogálásokat arra használtuk fel, hogy erősen lepleztettük az üteget, mert veszélyesen kezdett világosodni, nehogy a repülők ily nagy mars után tegyenek tönkre bennünket. Repülők azonban nem jöttek s mi szerencsésen elértük a túlsó partot. A folyóban sok víz volt, mely valami hat ágban rohant a tenger felé.
Hadihíd a Tagliamentón, hasonlón kelhettek át Király Ivánék is
(Forrás: commons.wikimedia.org)
Szép, tiszta, türkizzöld víz, némely helyen oly mély, hogy tarka, kavicsos fenekét sem láttuk. A bonziccói kapaszkodón is szerencsésen feljutottunk s most már a folyóparton haladtunk észak felé. Itt kaptam a parancsot, hogy Bálint [István] hadnaggyal (V. üteg) és minden ütegtől egy-egy altiszttel menjek az ezrednek szállást csinálni Fagagnára vagy Rivottára. Az ütegparancsnokok tiltakoztak ily nagy út ellen, hisz az éjszaka alig pihentek a lovak valamit, azonban a parancson mi nem változtathattunk, s gyors trappban megindultunk a cél felé.
A vidék kissé hullámos volt, rengeteg szénát találtunk a falukban, amit még a mi hadbiztosságunk rekvirált, de az elszállításra már nem volt ideje. A kukorica még mindenhol rajt volt a száron: rengeteg volt e terményekből.
Rivottára egy kapaszkodó vezet fel, Fagagnáig pedig még hullámosabbnak látszott a terep, azért nem mentünk tovább, hanem kiszemeltük a telephelyeket, aztán az altiszteket visszaküldöttük az ütegeket bevezetni, mi pedig a tiszti szállások elkészítéséhez fogtunk. Ily foglalkozásban ért bennünket az egyik visszaküldött altiszt s jelenti, hogy vonuljunk be, az ezred Rodeano Altón beszállásolt. Visszatértünkben Rodeano Bassón bementünk a 41. [tábori tüzér]ezred III. üteg tiszti lakásába, hol forralt borral kicsit felüdítettek bennünk házigazdáink. Ebben a faluban volt az ezredtörzs is s az összes ütegek. Megtudtuk az ezredsegédtiszttől, Bíró [Miklós] főhadnagytól, hogy Schwartz [Jenő] ezredes, az ő parancsnokuk megbízatott a dandárparancsnoksággal.
Mire megtaláltam az üteget, úgy ki voltam merülve, majdnem leszédültem a lóról. Átadtam Mucit a lovásznak, magam elmentem a tiszti konyha szállására. Egy piktor volt a házigazda, kinek német volt a felesége. Az udvarra nagy előszoba nyílott, mely elég jól volt bebútorozva, onnét vezetett fel a lépcső az emeletre. Minden tele volt önképzőköri nívójú szénrajzokkal. Az előszoba díványán egy ember feküdt borzasztóan betakarva mindenfélével. Egy katona – mondották a szakácsok –, aki sebesülten ide vánszorgott; az öreg mama aztán enni-inni adott neki, bekötözte sebeit s lefektette.
Már olyan kimerült voltam, hogy tüzes karikák táncoltak a szemem előtt, se láttam se hallottam. Ott állott a tiszti konyhakocsi az udvaron, mellette egy pokróc s egy nagy csomó kukoricaszár a földre dobva. Beburkolóztam a pokrócba s ledültem a kukoricaszárra. Édes szaga gyermekkori emlékeket juttatott eszembe: midőn kunyhót építettem a kukoricaszár kévéiből...Csakhamar mély álomba merültem...
Még magasan járt a nap, midőn felráztak. A legényem állott előttem, párolgó kakaóval egy kulacsban. Mohón kaptam az ízletes táplálék után, majd azt félálomban elfogyasztván, feltápászkodtam, mert úgy éreztem, hogy igen átfáztam. Bementem a konyhára s ott a tűzhely mellett melegedtem. Ott sem találtam a helyemet, kimentem az előszobába. Egyszercsak megmozdult a fülig betakart ember a diványról: csinos szőke gyerek bújt ki alóla, a vérveszteségtől sápadtan, halványan. Az anyóka azonnal ott termett, enni, inni adott neki, becézgette, öltöztette. Kérdésünkre elmondotta, hogy a 41. hegyi [tüzér]osztályból való, repülőbombaszilánk szétroncsolta a karját a pordenonei úton. Idáig elvánszorgott, de már nem bírta tovább, összerogyott. Mondtam neki, hogy a 41. tábori ezredtől, mint ott mondották, most megy egy különítmény a cividalei kórházba. Menjen át Rodeano Bassóra, majd őt is elszállítják. Beleegyezett s az anyónak is megmondottuk ezt. Az is helyeselte, de elébb még friss kötést tett a fiú kezére, aztán kikísérte a kapuig. Kinyitotta az ajtót. Ott a fiú hirtelen lehajolt, megcsókolta a jó asszony kezét, azután gyors, ruganyos léptekkel eltűnt a kőfal mögött. Az anyó egy darabig bámult utána, azután könnyezve, szepegve föltipegett a lépcsőn.
Király Iván ütegének útja november 1-én Taurianótól Rodeano Altóig
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Búzással laktam egy nagy házban, de igen visszataszító, rideg volt a szobám. Felmásztam a szénapadlásra, beburkolóztam pellegrinembe s csakhamar mély, üdítő álomba merültem. Azt hiszem, egész vonulás alatt ezen a napon voltam legjobban kimerülve.
Lenyugvóban volt a nap, midőn felébredtem. Hol látunk holnap, te lenyugvó nap? Mi lesz velünk? Összeborzadtam. Belebújtam mérföldjáró csizmáimba s lemásztam az udvarra, hol vígan füstölgött a legénységi konyha kéménye. Aztán ismét a tiszti étkezdébe léptettem, hol jó vacsora készült a tűzön. Hogy mi volt, arra már pontosan nem emlékszem, de jó volt és sokat ettem. Vacsora után gyorsan eloszlottunk, mert mindenki álmos volt még. Mindnyájan szállásunkra mentünk, ott fülig betakaróztunk: nem volt nehéz ismét elaludni. Félálomban hallottam még, hogy a napos Búzást felkölti, az elmegy s jó idő múlva ismét visszatér. Tudtam, hogy a másnapi szálláscsinálásról s indulásról lesz szó: már az sem érdekelt.
Másnap azután elmesélték, hogy Emánuelbe nem lehetett lelket verni, midőn az éjjel Takách százados telefonhoz hívta, hogy a másnapi menetparancsot közölje vele. Mi lehet odahaza?
