Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 36. rész
1918. november 2‒3-án hősünk alakulata tovább vergődik a megszállt olasz területeken az egykori osztrák‒magyar határ felé. A tüzérezred a tovább indulás előtt a povolettói templom mellett még egyszer felsorakozik, amit Király Iván fotón is megörökít. Hazulról vészjósló hírek érkeznek. A fosztogatni kezdő legénységgel már nem nagyon tudnak mit kezdeni. Ráadásul Cividale környékéről brit és amerikai előrenyomuló erőkről kapnak hírt. Minden veszni látszik, mélységes és vigasztalhatatlan fájdalom érzése kezd eluralkodni rajta...
[1918. november] 2-án reggel 7:30-kor volt az indulás. Ezen utazási nap részleteiből nagyon kevés maradt emlékezetemben. Búzás ment előre szállást csinálni, természetesen Mucin. Hihetetlen, mennyit kibír ez a nagyszerű állat. A mars óta éjjel-nappal szolgálatban van és mégis olyan, mint egy táltos.
Arra emlékezem, hogy mire Rodeano Bassóra értünk, a 41. [tábori tüzér]ezrednek már hűlt helyét találtuk, tehát ők előttünk meneteltek. San Vito [di Fagagna] körül a nyomukban repülők jelentek meg, valami ütegek lőttek is rájuk, de úgy gondolom, csak a Tagliamentóig jöhettek, mert csakhamar ismét eltűntek. Ciconicco mellett rövid pihenőt tartottunk, mert tegnap megtudtuk, hogy a gazdasági hivatal Fagagnán van, elküldöttünk kocsikat felvételért. Ezek a kocsik itt érték el az ütegeket s azonnal ki is osztották a felvételt, mely abból állt, amit az állásban szoktak kapni.
A legénység útközben fosztogatni kezdett, mégpedig lótápot, ruhaneműt s főleg bort. Ezt azonban már nagyon keveset találtak. Colugnán a szakácsok fel akartak emelni egy borjút a kocsira, azonban a faluban elszállásolt csehek szuronyosan megakadályozták, mert őrnagy parancsnokuktól parancsuk volt erre. Egy kis affaire keletkezett, melynek a vége az volt, hogy mégis ott kellett hagyni. Ha jól emlékezem, már ekkor egy disznó is utazott az egyik szekéren.
Gyönyörű település Udine környékén. Egymást érik a kastélyszerű villák, délszaki és örökzöld növényekkel igen otthonossá s vonzóvá téve. Igazán itt minden ily ház magasabb kultúrát, jólétet s megelégedést fejezett ki.
Király Iván térképe a november 2-án megtett útjukról Rodeano Altótól Povolettóig
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Udinét óvatosan kikerültük. Padernónál átmentünk a Chausseén s egy átkozott sáros, vizes mezei úton átvágtunk Godiára. Godiától keletre, mint a térképen látható, széles torrens van – egyébként ez a vidék egészen vízmosásos ártér, valószínűen egy gyűrődött teknő, mely a havasok egy részéről a gleccservizet s egyéb csapadékot a tengerbe vezeti. Tehát a godiai torrensen a térkép szerint még csak gázlón lehet átkelni. Nagy volt örömünk, midőn nagyszerű cementhidat találtunk a gázló helyén s így a térképet most írásban korrigálom.
Salton egy horvát gyalogdandár pihent. Nem akartunk keresztültörni az oszlopunkat, mi is pihenőt rendeltünk el. Emánuel előre küldött Povolettóra, hogy nézzem meg, mi van a szálláscsinálással. Fölugrottam Ellára, Ötvös lovára s sebes trappban megtettem ezt a két kilométert. Búzás ott várt a faluvégen s azt mondotta, hogy a falu tele van mindenfélével, igen szűkösen fér meg ott az ezred. Visszamentem s jelentettem Karlynak. Ő elküldötte Muresch(s)án főhadnagyot és Ötvöst Grionsba, hátha ott van szállás, aztán az ütegeket tovább indította Povolettóba. Erre ott már lett hely, az ütegek telephelyre mentek, a lovakat – ez volt az első eset – a helységben helyeztük el.
A faluban már be volt szállásolva a gazdasági hivatal, ami azt hiszem, nekem okozott legnagyobb örömet. Az ott lévő tiszti poggyászkocsit azonnal csatolták az üteghez s így ismét ruháink birtokában voltunk. Mondhatom, élvezet volt most már könnyű csizmáimban végiglejteni a ködös utcán, midőn átöltözve, megtisztálkodva elindultam, hogy megtekintsem szálláskörletünket. A faluban már javában folyt a rekvirálás, a legénységet már nem lehetett visszatartani. A tehenek, borjúk bőgtek, disznók, malacok visítottak, a lakosság pedig mindkettőt csinálta, mert ez csupa embereleség volt. Azon kívül a széna és kukorica, amit a lovaknak adtak, amennyi csak beléjük fért, bizony nem kincstári tulajdon volt.
Volt ott egy apró kis szatócs üzlet, úgy elrejtve, alig lehetett rátalálni. A mi embereink azonban egy-kettőre ráakadtak s a jajveszékelő szatócsnak még az üres skatulyáit is elhordották. S mindezt nem lehetett megakadályozni, mert az emberek ki voltak éhezve, lerongyolódva s útközben mindenük elmaradt. De valami nagyon nem is törekedtünk megakadályozni, mert sejtettem, hogy már úgy sincsen veszteni valónk, mi már mindent elvesztettünk.
Olyan fájó megkönnyebbülést éreztem, mert úgy hittem, ebből a borzasztó helyzetből már megmenekültünk. Mi már feltétlenül haza megyünk innét, hogy legalább hazánkat védjük meg az ellenségtől. Végtelen hálát éreztem aziránt, akihez sok könyörgés száll meghallgatásért. Be akartam menni a templomba, hogy kissé egyedül legyek, de amint a pap házához értem, inamba szállt a bátorságom, hogy fogadná a fosztogató katonák tisztjét, még azt hinné, rossz szándékkal akarok a templomba menni. Letettem erről s könnyes szemmel jártam, elhagyatottan, árván a ködbe borult utcákon.
Este kitűnő vacsoránk volt: valódi borjúhús rizzsel a még valami tészta. De nem ízlett a kitűnő vacsora, mert rettenetes hírek jöttek hazulról. Este megérkezett Vígh [Gyula] ezredes is a II. üteggel s azok valahogyan Udinétől kapták az újságot, hogy a szerbek délről, a csehek északnyugatról a románok keletről rátörtek az országra, a Mackensen hadsereg pedig Brassó felől dúlva-rabolva igyekszik hazafelé. Most már egészen bizonyos, hogy haza megyünk. Mi lesz ebből? Mi lehet odahaza. Jaj, csak már otthon lennénk! Persze, hogy megyünk, hiszen a 10. tüzérdandár felváltott bennünk a Tagliamentónál! A fegyverszünet meg van, az olasz előnyomulás megszűnt, bizonyosan valami, a fronttól jó messze eső állomáson, talán Cividaleban vagy a határon vonatot kapunk. Nyugtalanul mentem Buzással hideg szállásunkra s sokáig nem jött álom a szememre.
3-án reggel 7 órára volt parancsolva az indulás. A templom körül gyülekezett az ezred: valóban impozáns volt, először láttam a legutóbbi utazás óta így együtt az ezredet. Ha jól emlékezem a IV. üteg és Takách [Lajos] százados hiányzott. Mivel még mindig Schwartz ezredes alá voltunk rendelve, nem indulhattunk tetszés szerint, hanem meg kellett várni, míg a 41. ezred az előttünk lévő faluból elmegy s utánuk mi csatlakoztunk. Sokáig álldogáltunk a templom körül s így alkalmam volt néhány felvételt is készíteni, mik a templom körüli gyülekezést ábrázolják. Sajnos, a filmeket kidolgozás közben szerencsétlenség érte, de a história nem ragaszkodik feltétlenül szép kivitelű dokumentumokhoz, azért közlöm a képeket.
A szerencsétlenül járt fotók a povolettói templom környékéről
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Következő kijelölt szálláshelyre Ötvöst küldötték, mint ezred-szállásszabályozó tisztet, ki már korábban elindult feladata elvégzésére.
Már 9 felé járhatott az idő – borús volt, a nap nem látszott – midőn elindultunk. A menetsorrend a következő volt: I., V. üteg, gazdasági hivatal, II., III. üteg. Jóval előttünk menetelt egy repülőelhárító üteg, legújabb mintájú, apró talyigán járó ágyúkkal.
Ronchis, Campeglio, Togliano falukon keresztül minden különösebb esemény nélkül haladtunk keresztül. A legénység meglehetős zabolátlanul fosztogatott, már nem is igen hallgattak a tilalomra. Lótáppal elláttuk magunkat, amennyit csak fel tudtunk rakni, mert tudtuk, hogy a hegyekben már nem lesz, meg különben is saját területre lépünk és ott nem lehet már rekvirálni. Cividale közelében a tüzérek egy házból egy óriási bikát kergettek ki. Az a veszély fenyegetett bennünk, hogy féltett fogatainkban kárt tesz, azért az ágyúk mellett lévő emberek el akarták riasztani. A megvadult állat egy ároknak fordult, ott megakadt szarvával a tüskében s se előre se hátra nem tudott megmozdulni. Most köteleket szedtek elő s az üteg után vezették az óriási állatot.
Cividalet éppen hogy érintettük északról, a várost óvatosan elkerültük s vele a tömörülést. A város végén déli etetést adtunk a lovaknak s embereknek. Akkor mondották először, hogy hivatalos tény hazaszállíttatásunk, de csak a határon túl leszünk bevaggonírozva.
A városon túlhaladva rengeteg táborozó és menetelő oszlopra akadtunk, úgyhogy több ízben meg kellett állnunk. Én már ekkor az üteg legvégén meneteltem, hogy valami le ne maradjon s ezt a nehéz beosztást utunk végéig meg is tartottam. Egyszer csak végleg megrekedtünk s egyhelyben állottunk vagy két óra hosszat. Az történt ugyanis, hogy Emánuel a mellettünk menetelő kocsisort elibénk engedte és így ütegünk elszakadt az ezredtől. A kocsisornak pedig nem akart vége lenni. Végre már-már indulhattunk volna, midőn hátulról jött egy horvát gyalogdandár, mellyel már Saltnál találkoztunk s elibénk vág. No, ezeknek aztán igazán nem akart végük lenni! A gyalogosok után jöttek a málháslovak, ezek után végtelen kocsisor.
Király Iván térképe a november 3-án megtett útjukról Povolettótól Credáig
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Közben mi is elindultunk s versengve, ordítva ment a két oszlop egymás mellett. Aztán újból torlódás lett, megálltunk. Azt hittem, sohase lesz vége ennek a napnak, de még rosszabb is következett. Borzasztó dübörgéssel hátulról jött egy nehéz teherautó oszlop s azok csak szerették volna kolosszusaikkal a mi járműveinket lesöpörni az útról. Midőn láttam, hogy veszélyes a helyzet, elővettem revolveremet, ráfogtam az első autó sofőrjére s megmondottam: úgy vigyázzon a kormánykerékre, ha beleakad egy járművünkbe az autó, lelövöm. Rászögezett fegyverrel kísértem az egész ütegen végig s így minden baj nélkül tovább jutottak. Ezek az autók az udinei pályaudvaron anyagot rakodtak, midőn valaki azt a hírt hozta: mindenki meneküljön, itt az angol lovasság. Ők nem tétováztak, hanem legnagyobb sebességgel elrobogtak. Még most is rémült volt az arckifejezésük. Később másfelől is hallottam, hogy e napon angol lovasság és páncélosautók, továbbá néhány amerikai motorbicikli Udinén keresztül elérte Cividalét.
Sötét lett. Oszlopunk végén senki sem jött, csak tőlünk jobbra versengett velünk a bakák trénje. Egyszer csak hátulról még egy oszlop jön, a bakák után mellénk áll: ezek magyarok. A 10. Feldartilleriebrigade Schalmesskompagnieja volt. A parancsnok felkeres: „Csatlakozunk hozzátok. Hazulról rettenetes hírek vannak, majd négyszem között elmondom.” S azzal elrohan villanylámpájával. Egyre állunk. Járkálok a kocsik körül, minden rendben van-e? Egyszer csak énekszót hallok. Arra megyek. Az előbbi főhadnagy üldögél az árokparton tisztikarával s keservesen, panaszosan, fájón énekelnek: „Tanulj meg fiacskám komédiázni... mert minden, de minden csak komédia.” Mi ez? Mi volt ez, nem tudom kimondani. Egy fájó sóhaj, egy lemondás, egy könny... egy pusztuló ország, egy lehulló csillag, egy végtelen vígasztalhatatlan, váratlan fájdalom. – S lenn, az út mellett a Natisone sustorgott szakadékában.
Végre mégis tovább tudtunk menni. Még egyszer végignéztem az üteget: csupán a bika hiányzik. Eleresztették, mert már nem tudott jönni. Felültem egy kocsira s félálomban láttam csak az elmaradó árnyékokat, gazdátlan falukat, az út mellett lobogó tüzű táborokat s a rakétákat, miket mindenfelé fellövöldöztek. Már 9-10 óra lehetett, midőn megérkeztünk Credához. Óriási sík térségen száz meg száz tábortűz lobogott: az ezred már vagy két órája itt volt. Mi is behajtottunk a telephelyre. Mindenek rendbehozása után kocsiba bújtunk. Egész éjjel fegyverropogás volt a környéken.
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
