Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 34. rész
1918. október 31-én a visszavonuló hősünk alakulata azzal szembesül, hogy a fegyverszünet egyelőre csak szóbeszéd és nem a valóság. Annál inkább azok az öreg urak, akik a visszavonulás során érintett falvakban magyarul beszélnek és még Kossuth szakállt is viselnek. Víz nélküli folyómedreken átkelő, szálláshelyeket kereső tüzérek, az utóvédek tragikus története s furcsa találkozások a mai részben.
[1918. október] 31-én, midőn reggel kibújtam a szénával jól kibélelt kocsiból, a felkelő nap sugara megcsillantak a mező fűszálain. A táborban nagy sürgés forgás volt. Lovakat etettek, a legénység maga is menázsizott, tehenet vágtak ebédre, a hajtók sátorlappal bejárták a falut s szénát, kukoricát rekviráltak a lovak számára. Aztán a kezelők ágakat hoztak, hogy leplezzék a tábort.
Bejártam, megszemléltem mindent, közben készen lett a reggelim, mely kakaóból állt, megreggeliztem. Kissé furcsán festett a fegyverszünet első napja, mert úgy keletről, később pedig nyugatról hatalmas ágyúdörgés volt hallható. Közben Búzás [Sándor hadnagy] is előkerült valamelyik szekérből. Ketten összebeszéltünk, összeszedtük legényeinket a toalett eszközökkel s bementünk a faluba, hogy egy, lehetőleg meleg szobában alaposan megtisztálkodjunk. Bizony nem valami biztatók voltak ezek a roveretói házak! No, egyet végre kiválasztottunk s oda bementünk szobát kérni. Eleinte nem akartak adni, de, midőn megtudták, hogy csak egy órára kell, tisztába tettek egy szobát s megjegyezték ugyan, hogy ott beteg gyerekek laknak, de vigye az ördög, nekünk ez se árt.
Miután kissé visszanyertük emberi külsőnket, kezdettük magunkat jól érezni, lementünk az udvarra, hol egy öreg digó fát vágott s legényeink nagy diskurzusban voltak vele. Magyarul beszélt az öreg. Meglátszott ugyan rajta, hogy már igen régen nem gyakorolta magát a magyar nyelvben, de valamikor egész tisztán beszélhetett. Külsőre teljesen hasonlított ahhoz a fényképhez, mely Kossuth Lajost ősz korában ábrázolja. Már a korára nem emlékezem, de igen megörült, midőn megtudta, hogy veszprémi ezred vagyunk, mert ő is Veszprémben szolgált a 13-as utászoknál, midőn Lombardin-Venetia még Ausztriához tartozott. Még arra kért bennünket, tiltsuk el embereinket a rekvirálástól. Sajnos, ezen kérését nem teljesíthettük, mert a lótáp elfogyott, legényeink pedig még Colle Umbertonál elhagyták ruhaneműiket, midőn Emanuel nem engedte meg, hogy hátizsákjukat az ágyúkra rakják.
Kossuth Lajos öregkori fotója egy képeslapon
(Forrás: hungaricana.hu)
A faluban csupa ilyen Kossuth-szakállas ősz bácsit láttunk; mind egyforma volt s mind beszélt magyarul. Fiatal embert, sem csinos leányt nem lehetett látni, alkalmasint elrejtették őket.
Amint visszaértünk a táborba, parancsot kaptam, hogy lovagoljak előre Cseresnyés [József] főhadnaggyal a Meduna túlsó partjára s a tüzérségi lövőtéren valahol a cserjék között keressünk állást a három üteg számára. Altisztet csupán Cseresnyés hozott s csakhamar vígan trappoltunk a kijelölt cél felé. Erre az alkalomra még a Ruán szerzett hidász csizmákat vettem magamra, miután úgy a lyukas csizmában, mint a szintén a hadosztály ellátó intézetben szerzett bergstéger bakancsomban való járást meguntam. Kiderült, hogy ebben a derékig érő csizmában pompásan lehet lovagolni. Muci ugyancsak kitett magáért; úgy rakta a lábát, mintha a gazdája kisbetűvel is írhatná a nevét a koronázásra menve.
A falun kívül két lovas poroszkált. Amint közelebb értünk, Cseresnyés megismerte: Rottmann [Jenő] hadnagy a 41/1 hegyi ütegtől s a lovásza. Csatlakozott hozzánk s most már ötös számmal trappoltunk tovább. Rottmann aztán menés közben elbeszélte, hogy tudomása szerint egyedül képviseli ütegét a visszavonuló haderőben. Midőn Sacilét elhagyták s tovább mentek Pordenone felé, parancsnoka a tüzérdandárhoz küldötte eligazításért. Miután ott végzett s utol akarta érni ütegét, ott találta az országúton, romokban. Emberek, lovak vértócsákban, kocsik, ágyúk feldúlva, árokba fordítva. Egy ép ember sehol. Ugyanígy járt a nehezektől a Manderla és Auerbach üteg, a tisztek is vértócsában fetrengtek a járművek alatt. A repülők munkája volt ez.
Ő aztán szépen tovább ment lovászával s most itt van, csatlakozni fog hozzánk. Úgy lett s egész Veszprémig az V. ütegben teljesített szolgálatot, hol megtudta, hogy osztályának romjai bevonultak s ott maradt. Elmesélte még Schuller esetét, mit nem lehet elég hitelességgel megtudni, de körülbelül így történt: az előnyomuló olasz gyalogság először a ruai templomtoronyban levő megfigyelőjéből zavarta el; akkor lement a keleti lejtőn felállított ütege mellé egy házba s ott figyelt. Az olaszok azonban ráakadtak az ütegre s kézigránát támadást intéztek ellene. A hős tüzérek azonban kartáccsal elsöpörték a támadókat. Ekkor azok oldalról próbáltak szerencsét; ráakadtak a házra, melyben Schuller figyelt s kézigránátokat dobáltak be az ablakokon. Aztán lefegyverezték az üteget. Mély részvéttel hallottam Árpád öcsém iskolatársának tragédiáját, miközben gyorsan maradtak el mögöttünk a kilométerek.
Király Iván térképe az október 31-én megtett útjukról Reveredótól Taurianóig
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
San Quirinoban találtuk az egész 41. [tábori tüzér]ezredet, Schwartz [Jenő] ezredest is láttuk. Beszéltünk Szakáll [István] hadnaggyal az I. ütegből; megtudtuk tőle, hogy veszteségünk csekély s hátvédő üteg tőlük nincs állásban. Hát mindent a mi ezredünk csinál? Kissé elkeseredtünk, de ez nem zárta ki, hogy ki ne csúfoljunk egy „visszavonuló” öreg hadtáp-cselákot: mire ér ez ilyen lépésekkel cselákországba?
Elhatároztuk, hogy San Focán valami kocsmában megebédelünk: rántotta, vagy csirke csak akad. Hát bizony igen nyomorúságos fészek volt az a San Foca. Kocsma sem volt, ellenben minden második házon cédula díszelgett: Typho! no, jó biztatás! Az egyik ház kéménye igen füstölgött. Az udvaron mozgókonyha főzött, a ház körül ponyvás kocsik állottak. Hozzá még magyarul. Hopp, itt lesz ebéd. A 41. hadosztály műszaki százada volt ez s a főhadnagy-parancsnok az emeleten lakott. Igen szívesen fogadott bennünk. Ők is most értek ide, irányítása nincs, csak megy, amerre a legtöbben. Ha várunk, lesz ebéd, de ha nem várunk, is kaphatunk egy-egy konzervet. Persze, nekünk azonnal tovább kellett menni, mert már 10 óra lehetett, midőn Roveretóból eljöttünk s az osztály délután 1 órakor volt indulandó. Megkaptuk a konzerveket, a lovászok is, egy-egy falat kenyér is került mellé. A mozgókonyhán megmelegítettük s mohón elfogyasztottuk: hisz még ma úgyszólván semmit sem ettünk! Ezalatt a lovakat is megabrakoltattuk jól kukoricával, aztán nagy hálálkodások között elbúcsúztunk házigazdánktól s tovább indultunk. A ház kijáratánál összejöttünk Lukács hadnaggyal, aki a 41. ezredtől volt előreküldve, hogy a folyók gázlóit szemrevételezze.
A faluból kiérve csakhamar elértük a Cellina medrét. Midőn erről van szó, képzeljünk el egy kiszáradt folyómedret, mely kaviccsal egész sekélyesre van betöltve s vagy 1,5 km széles. Midőn odaértünk, már be volt borulva, a torrens északon-délen ködbe veszett. Északon még valami vízmű kéményei látszottak, délen hatalmas telegráfvezeték szaladt keresztül a medren. A nyugati part közelében két egész sekély ágban tiszta víz csörgedezett éppen egypár szekér vesződött rajt, hogy átkeljen. Az átkelő helyen rengeteg hadianyag volt szétszórva: sisakok, gázmaszkok, fegyverek, géppuska hevederek, muníciós ládák. A kavicsos homokban meglehetősen süllyedt ugyan a kerék, de általában a gázló járható volt. Az a huszárszázados volt ott a kocsikkal, aki tegnap Sacile mellett megszólított, hogy mi hírt tudunk az ellenségről. Akkor igen be volt gyulladva az öreg, ma már nyugodtabban ajánlotta, hogy a pordenonei úton az emberei elhagytak négy tehenet, menjünk utána. Aztán tovább emelgette drága bőrkofferokkal és csirkés ketrecekkel megterhelt szekereit, miken valószínű kincstári tulajdon semmi sem volt. Mi pedig tovább léptettünk hetesben.
A Meduna folyó kiszáradt medrén keresztülvezető út. Itt vagy ehhez közel kelhettek át Király Ivánék is
(Forrás: maps.google.com)
Vivaro és Basaldella ugyan nyomorúságos faluk, minden második házon ki volt írva: typho. Basaldella mellett találkoztunk Manderlával, aki ütege maradványaival pihenőt tartott. A Meduna meder egészen hasonló a Cellináéhoz, azzal a különbséggel, hogy egy km-rel szélesebb s vannak ártörő töltések beépítve, azonkívül víz egy csepp sem volt benne. Helyenként a kerék nagyon mélyen besüppedt a homokos kavicsba. A túlsó oldalon Lukács hadnagy elbúcsúzott tőlünk, hogy ő már bevégezte feladatát, visszamegy. Cseresnyés jelentésbe írta, hogy a gázlók járhatók, mi tovább megyünk állást keresni és ezzel visszaküldötte altisztjét. A tüzérségi gyakorlótérre értünk, mely a folyómeder keleti oldalán terült el; óriási homokos, kavicsos rétség, mint a térkép is mutatja, tarkítva néhány gyeptéglából összerakott lövegállással s ezernyi gránáttölcsérrel és szilánkkal.
Cserjést csak közvetlen Tauriano közelében találtunk. A 137 magasság mellett megy be Tesis felé egy út, ott találtunk egy házat, azt kiválasztottuk lakóháznak, a környéken pedig telepet kerestünk a három üteg számára. Midőn ez megtörtént, ismét visszatértünk a házba. A tulajdonosnő, egy vénasszony még mindig zsörtölődött a beszállásolás ellen. Egyszer csak odavetődött egy öreges bácsi, ki elkezdett magyarul beszélni. Hogyne tudna magyarul, mikor Győrben dolgozott valami gyárban a háború előtt. Megmondottuk neki, hogy vigasztalja meg az anyót, csak ma éjszaka leszünk itt. Ezt meg is tette, mire az öregasszony lassanként elcsendesedett. Aztán Cseresnyés megírta az emeleti szobában útinaplóját, én pedig hatalmas tüzet raktam a konyha szabad tűzhelyén, száraz, csöves kukoricát nyársra tűztem s félig-meddig megsütve megvacsoráltam. Utána Cseresnyéssel ketten lóra ültünk, hogy az ütegek elé menjünk. Először a Manderla-üteggel találkoztunk, mely Spilimbergóban akart éjjelezni, aztán a 41. hadosztály műszaki századdal, végül a 4. honvéd huszárezred hadosztálylovasság századával; ezek szintén Spilimbergóba igyekeztek.
A Meduna medrében találkoztunk az ütegekkel. A lovacskák nagyszerűen húztak, a kerekek alatt zörgött a kavics. Cseresnyés az élen haladó Karlyhoz csatlakozott, én pedig bevártam az etetés miatt kissé elmaradott ütegemet. A túlsó parton rövid pihenőt tartottunk s onnét folytonos menetben behajtottunk a kiszemelt táborhelyekre. A 4. üteg nem akart lehajtani az útról, azért szállásra továbbment a faluba. Mi pedig bevezettük telepjeikre az ütegeket, mindent elrendeztünk, őrségeket állítottunk fel, azután a szakácsokkal s tisztiszolgákkal bevonultunk a „lakásunkba”. Hatalmas tűz égett a tűzhelyen és Rotterman már az x-edik cső kukoricát falta. Míg a szakácsok hozzáláttak a vacsora elkészítéséhez, körülültük a tűzhelyet s beszélgettünk. Legelőször elbeszélték a fiúk, hogy útjuk jó volt, a lovak nagyszerűen húztak: egyetlen egyszer sem akadtak el. A repülők megjelentek ugyan, midőn a Cellinóhoz értek, de harcba nem keveredtek velük. Aztán még valami kifogás esett a menetelésre is, mire Karly megdühödött s felvonult a szobájába.
Lassan kifogyott a szó belőlünk. A csirke sistergett a lábasban, a szakácsok sürögtek-forogtak, a tűz lobogott, mi pedig egymásután elhallgattunk, feltűrtük gallérunkat, s úgy ültünkben lecsukódott a szemünk.
