A Nagy Háború

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 2. rész

A sikeres Drina-átkelés után kezd kibontakozni az 5. hadsereg offenzívája. A szerbek ugyan szívósan védekeznek, de kénytelenek folyamatosan visszavonulni. Szakraida István kezdi megtapasztalni, milyen is ez a háború: a győzelmet katonazenével ünneplik, de a hőség kánikulai, a térképek rosszak, a terep nehéz, a legénység máris kimerült, a veszteségek nagyok. Egy tüzérségi gránát robbanását követő légnyomás háromszor is földhöz vágja hősünket. És a java még hátra van…

Angliából, a magyar születésű Stephen I. Pogany úrtól, a University of Warwick professor emeritusától kaptuk az alábbi fotót, amelyen egy testvérpárt, a professzor úr nagyapját, Platschek Lajost (balra) és öccsét, Dezsőt láthatjuk az első világháború idején. A kép mellé még néhány információt kaptunk, s a kérdést, hogy vajon mit lehet tudni róluk, az egyenruhájukról, a háborús pályafutásukról?

Számos hajó nevét olyanok is ismerik, akiket semmilyen szinten nem érdekel a tengerjárás vagy a tengeri hadviselés története. Példaként elég csak az egyik legismertebbet, a Titanicot megemlítenünk, de valószínűleg sokunk számára Columbus Santa Mariájának vagy Nelson HMS Victoryjának neve sem cseng teljesen idegenül. Bármilyen meglepő, egy olyan hadihajóval mi, magyarok is rendelkezünk, amelyről meglehetősen sokan tudnak a világon, ez pedig nem más, mint az első világháború elején átadott és az ugyancsak a háború alatt, 1918. június 10-én, 102 éve ezen a napon elsüllyesztett SMS Szent István, amely népszerűségét leginkább annak köszönheti, hogy pusztulását mozgófilmen is megörökítették. A következőkben erről a hadihajóról, illetve a nevével ellátott első világháborús jelvényről lesz szó.

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 1. rész

Blogunk olvasói alighogy búcsút vehettek Dr. Kemény Gyula, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóalja orvosfőnökének szerbiai kalandjaitól, máris egy másik egykori 37-es tiszt hadinaplójával kerülhetnek közelebbi ismeretségbe. Szakraida (későbbi nevén Szentiday) István hadnagy ugyanebben a nagyváradi ezredben, de a III. zászlóaljban harcolta csaknem végig az 1914. augusztusi első Potiorek-offenzívát. Neve már ismerős lehet az olvasóink számára, hiszen az albániai halálmenetnek az egyik túlélője ő, akinek korabeli naplójából a Monastir: az ígéret földje? című posztunkban már részleteket idéztünk. Ez a napló egyébként különleges helyet foglal el az első világháborús forrásaink között: mivel a halálmars hiteles beszámolójaként ritka, mint a fehér holló, sokan idézték rövidebb-hosszabb részleteit, ám maga az eredeti napló évtizedekre eltűnt szem elől. Margittay Gábor, a kitűnő újságíró érdeme, hogy felhívása nyomán 2012 decemberében jelentkezett Szakraida (Szentiday) István dédunokája, Teschmayer Gábor, aki családi ereklyeként megőrizte a becses dokumentumot és hajlandó volt azt a kutatók rendelkezésére bocsátani.

1920. június 4-én a magyar kormány meghatalmazottai, Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd a Nagy-Trianon palota „La galérie des Cotelles” (Cotelle csarnok) termében aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést. Ezzel Magyarország számára véget ért az első világháború. Az aláírás pillanata egy térben és időben jól elhelyezhető esemény, amely különleges jelentést nyert mind a szakma képviselői, mind a hétköznapi emberek számára. Az emberi elme viszont hajlamos az egyszerűsítésre, így természetes jelenségként könyvelhetjük el a trianoni békeszerződés szimbólummá válását, viszont ez a fogalommá váló „Trianon” olyannyira sokrétű jelentéssel bír, hogy a természetes egyszerűsítési folyamat következtében mára számos mítosz és legenda is körüllengi a békeszerződést. A különféle téveszmék cáfolata nem tárgya eme írásnak, hiszen egy alapos és könnyen hozzáférhető könyv is született már a kérdésről. A folklorisztikus jellegűvé váló emlékezés viszont számos térbeli és időbeli összefüggést háttérbe szorított, így a közbeszédben megfigyelhető hiányosságok pótlása érdekében jelen írás a téma katonai vonatkozású bemutatására törekszik.

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 41. rész

1914. december 11-én a szabácsi hídra jutás előtt még a hídfőparancsnok tábornok is vallatóra fogja hősünket a hadtestüket tudakolva, aki végtelenül kellemetlen helyzetbe kerül, de ezt is sikeresen megoldja. Még egy magyar honvéd főhadnagy állja az útjukat, de vele már könnyebben boldogulnak és végre boldog örömmel lépnek a Száva hídjára, majd Magyarország földjére. Klenák község mellett vernek tábort, ahol sorra járulnak elé „cirkuszi karavánjának” a tagjai, hogy köszönetet mondjanak neki, amiért kivezette őket Szerbiából…

Történetek a 6. isonzói csatából – 4. rész

Sorozatunk előző részeiben bemutattuk a Doberdó-fennsíkon a 6. isonzói csatában az „Isonzó alszakasz” két védelmi zónájában – a „Biene” 1-2-ben – lezajlott harcokat. Az említett területhez délről csatlakozó Biene 3-ban is elkeseredett, heves, váltakozó sikerű küzdelem folyt 1916 augusztusának első harmadában. Mivel itt található a Monte San Michele északi oldalában álló nagyváradi emlékgúla, így a helyszín egy része ismert a nagyközönség előtt is. De, hogy mi is zajlott itt le a sorsdöntő 6. isonzói offenzíva első felében, azt legutóbbi kutatóutunk során ismertük meg mi is.

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 40. rész

1914. december 11-én reggel 8 órakor ezredorvosunk vezetésével megérkezik a „cirkusz” a régóta vágyott Szabácsra, ahol örömkönnyek gyűlnek a szemükbe. A Száva túloldalán már látják Magyarországot. Megtudják azonban, hogy az itteni hídon csak a XV. hadtest csapatai kelhetnek át, a XVI. hadtest egységeinek, ahová ők is tartoznak, Mitrovicánál kell átkelnie, ami oda még 25 km. Ezt a távolságot Kemény doktor kimerült csapata már nem tudná megtenni. A hídra jutást egy huszárokat majmoló, kifent gigerli cseh trén hadnagy irányítja a romos városban. Hősünk karavánja is elé kerül…

1904. augusztus 30-án, a boszniai Bilek (ma Bileća, Bosznia–Hercegovina) temetőjében szomorú ceremóniára gyűlt össze a komáromi cs. és kir. 12. „Schmidt táborszernagy” gyalogezred állománya. Ezen a napon egy emlékművet szenteltek fel, amelyen tizenöt katona neve sorakozott – valamennyien legénységi állományúak voltak. A hideg kőbe vésett német nyelvű felirat szerint kötelességük teljesítése közben vesztették életüket 1903. július 20-án. De mi is történt azon az alig egy évvel azelőtti hétfői napon, amitől Bilek neve a halálmarsáról lett híres az egész Monarchiában és a korabeli világban?

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 39. rész

1914. december 10-én éjjel a Sabác felé vezető út mellett Sopotnál néhány órát pihen Kemény doktor egészségügyi csapata. Az országútról is igyekszik a zászlóalj maradékát összegyűjteni, ami oly jól sikerül, hogy félő, nagyobb oszlopban már nem fognak tudni tovább haladni, pedig a szerbek a nyomukban járnak. A trént vezető tartalékos tiszt átadja számára a parancsnokságot, a zászlóalj parancsnoka és hivatásos tisztjei pedig ismét cserbenhagyják őket, így hősünk, mint egyetlen tényleges tiszt nyakába szakad a csoport vezetése a Száva felé. Éjfélkor elindulnak, hátha sikerül mindenkit megelőzve Sabácig eljutniuk…