A száz évvel ezelőtt vívott első világháború ugyan köztudomásúlag bővelkedett tragikus epizódokban, ám ezek közül is különösen szívbemarkoló annak a sok ezer osztrák–magyar hadifogolynak a keserves vándorlása, akiket szerb fogva tartóik hajtottak végig Dél-Szerbián, Macedónián és Albánián 1915 őszén, míg el nem érték az Adriai-tenger partját. Tény, hogy ugyanezt az utat járták meg a túlerőben lévő ellenség elől visszavonuló és menekülésre kényszerített szerb haderő katonái és sok szerb civil is, ám az ő szenvedéseiket méltánytalan lenne összevetni a náluk sokkal rosszabb körülmények között kínlódó hadifoglyokéval. A halálmenet egykori magyar résztvevőinek korabeli feljegyzései között különleges helyet foglal el az az eredeti napló, amely Szakraida István hadnagy 1914 és 1916 közötti élményeit rögzíti.
A szerb történelemkönyvek „albán golgota” néven emlékeznek meg az eseményről, a túlélő hadifoglyok „albániai halálmenet”-ként emlegetik. (Nagy kár, hogy a szerb történetírás az ellenséges hadifoglyok erőszakos elhajtását említetlenül hagyja és csak saját katonái és civiljei szenvedéseiről ír. Ez még akkor is elfogadhatatlan, ha tudjuk, hogy a hadifoglyok egy olyan ellenséges állam katonái voltak, amely megtámadta Szerbiát.)
Akár golgotaként, akár halálmenetként emlegeti is valaki a keserves vándorutat, a hozzá illesztett földrajzi név („albán”) azt sugallja, mintha az igazi megpróbáltatások csak a korabeli albán állam területén vártak volna a résztvevőkre. Valójában azonban a foglyok számára az út szerbiai szakasza is rendkívül nehéz volt, amint erről a túlélők fennmaradt beszámolói is tanúskodnak. Sajnos csak néhány korabeli napló őrződött meg az elmúlt száz esztendő során.
Szakraida István hadnagy naplójából rövidebb részletek már a két világháború között is megjelentek nyomtatásban: a Hadifogoly magyarok története című, 1932-ben publikált kétkötetes munka szerzői hasznosították Szakraida István feljegyzéseit. Maga a napló azonban teljes egészében mind a mai napig csupán várja, hogy megjelenhessen, remélhetőleg már nem sokáig. A ritka történelmi dokumentum eredeti példánya a Nagy Háború centenáriuma kapcsán került elő: Margittai Gábor újságíró felhívására Szakraida István dédunokája, Teschmayer Gábor jelentkezett azzal, hogy az ő birtokában van a nevezetes kézirat. (Az immár rendelkezésre álló szöveg összevetése a Hadifogoly magyarok történetében megjelent részletekkel azt is elárulta, hogy a kötet szerkesztői igyekeztek stilisztikailag javítani az eredeti fogalmazáson.)
Szakraida István
(Forrás: felvidek.ma)
A halálmenet egykori résztvevőjeként Szakraida István is átélte azt a megrendítő pillanatot, amely az egykori osztrák–magyar hadifoglyokra keserves csalódásként várt: mikor rá kellett ébredniük, hogy szenvedéseik reménybeli közeli vége váratlanul semmivé foszlott. Ez a pillanat akkor következett be, amikor tudatára ébredtek annak, hogy útjuk nem Monastir felé, hanem vissza Albániába vezet… Az említett macedóniai város a Szalonikibe vezető vasútvonal nyugati végpontja volt. A hadifoglyok számára pedig valósággal az Ígéret földje: reményeik szerint onnan egyenes út vezetett volna a szabadságba. A visszafordulás Albániába ellenben a teljesen kilátástalan szenvedések folytatódását jelentette. Azok a foglyok, akiket szerb őreik vezettek az Ohridi tavat elhagyva Monastir felé, sohasem érték el az Ígéret földjét: kísérőik visszafordították őket, mivel híre jött, hogy a Szaloniki felé vezető utat időközben elzárták a közeledő bolgár csapatok. Néhány szökevénynek sikerült csupán elérnie Monastirt és ezzel a szabadságot.
Monastir korabeli látképe
Vajon mennyien lehettek Szakraida István sorstársai a szenvedések útján? Tudvalévő, hogy miután 1914. június 28-án Szarajevóban egy hét főből álló összeesküvő csoport tagja, a boszniai szerb Gavrilo Princip agyonlőtte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét és annak nejét, Bécsben a döntéshozók elérkezettnek látták az időt arra, hogy Szerbiával régóta meglévő érdekellentéteiket fegyveres úton oldják meg. A merénylők feltételezett szerbiai kapcsolataira hivatkozva teljesíthetetlennek tartott követeléseket támasztottak a belgrádi kormányzattal szemben, majd ezek részleges elutasítását követően július 28-án hadat üzentek déli szomszédjuknak. Az ily módon kirobbant osztrák–magyar–szerb háborúból azonban néhány napon belül európai, majd világháború alakult ki. Az osztrák–magyar haderő 1914 nyarán és őszén két ízben is sikertelenül próbálta meg térdre kényszeríteni a szerbeket, ám a szívósan védekező ellenfél kitartott és végül vereséget mért az invázorokra. A dunai monarchia hadserege az 1914. évi balkáni harcokban Szerbia és a vele szövetséges Montenegró ellen súlyos veszteségeket szenvedett. Hivatalos adatok szerint több mint 28 ezer volt a halottak és több mint 75 ezer a hadifoglyok és az eltűntek száma. A szerb fogságba került osztrák–magyar katonák az ország különböző részein létesített hadifogolytáborokba kerültek. A Nemzetközi Vöröskereszt Bizottsága 1915 nyarán összesen 29 tábort látogatott végig, és további hatról kapott létszámadatokat. Ezek szerint ebben a 35 táborban őrzött foglyok száma 26.482 volt. A Hadifogoly magyarok története azonban úgy tudja, hogy Szerbia területén még további 64 helyen őriztek foglyokat. Szerb adatok szerint 30–34 ezer fő lehetett ebben az időben az osztrák–magyar hadifoglyok száma. Nem tudni, hogy a fentebb említett 75 ezres osztrák–magyar adatból mennyien voltak az eltűntek és mennyien a hadifogságba kerültek. A Szerbiában dúló súlyos járványok nyilván alaposan megritkíthatták a hadifoglyok számát is. Mindenesetre a 30–34 ezer főből a halálmenetet (és az adriai kikötőkből az olasz hadifogolytáborba, Asinara szigetére történt szállítást) túlélők száma már csupán 23.399 fő volt.
(Forrás: Szerb hadifogság. Szerbia, Albánia, Itália 1914-1918. Szöllősy Aladár naplója. Bp. 1925.)
Ami Szakraida István személyes sorsát illeti, sok ezer társához hasonlóan őt is a háború kitörésekor léptették elő hadnaggyá. Alakulata a császári és királyi nagyváradi 37. gyalogezred volt, mellyel a szerb hadszíntérre került. 1914. augusztus 19-én kétoldali tüdőlövéssel megsebesült. Katonái egy sátorlapban igyekeztek biztonságba vinni őt, de miután körülvették őket a szerbek, letették a fegyvert. Szakraidát Magyarországon kezdetben halottnak hitték, halálhíre megjelent a 14. számú hivatalos veszteséglistában is. Valójában azonban a niši tiszti hadifogolytáborba került, ahol sikerült felépülnie súlyos sebesüléséből. Ezután egészen 1915 őszéig élte a hadifoglyok szokásos életét. Amikor azonban 1915. október 7-én megindult a központi hatalmak: Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és a frissen csatlakozott új szövetséges Bulgária összehangolt támadása Szerbia ellen, hirtelen megváltozott a foglyok élete. A német Mackensen tábornagy parancsnoksága alatt harcoló koalíciós csapatok elől a szerbek fokozatosan hátrálni kényszerültek, miközben a Macedóniába benyomuló bolgár 2. hadsereg sikerrel akadályozta meg, hogy a Szalonikiben partra szállt antant csapatok a szorongatott helyzetben lévő szerbek segítségére siessenek. Mivel Niš veszedelmes közelségben volt a bolgár határhoz, a szerb hadvezetés a hadifogolytábor kiürítését rendelte el. A foglyokat gyalogmenetben indították útnak délnyugat felé. Szakraida naplójában erről ezt írja:
„Október 16. Elvisznek Nišből. Hogy hova azt még nem mondták határozottan. Állítólag vonaton Üszkübbe megyünk. Persze most ágyat, asztalt itt kell hagyni. Hátizsákokat készítünk magunknak. A koffereinket le kell adni, azt utánunk hozzák. A vörös kereszt útján ruha és lábbeli érkezett hazulról. Mindnyájan kaptunk zubbonyt, cipőt és nadrágot.
Október 17. Nagy rendetlenségben vagyunk, félig összepakolva, minden pillanatban elvihetnek. Azt mondják, hogy a bolgárok elvágták a strumicai vasútvonalat és így valószínűleg gyalog megyünk valahová. – A szerb újságok nem írnak a harctérről semmit. Biztatják a népet mindenféle marhasággal. – A mieink és a bolgárok állandóan nyomulnak előre. – Ma láttam néhány bolgár hadifoglyot. Egy bolgár tisztet is közénk tettek.
Október 18. Néhány német és új oszt.-magy. hadifoglyot láttunk. Először láttam németeket, csak távolról láthattuk őket. – Holnap indulunk Nisből gyalog, irány bizonytalan.
Október 19. Elvittek Nisből. Amit bírtunk, hátizsákokban a hátunkon cipeltük. Szokatlan dolog, oly hosszú idő óta megint 30 km-t gyalogolni. Az őrség 100 emberből és még vagy 50 csendőrből áll. Még bombákkal is fel vannak szerelve. (…)”
Szakraidától megtudjuk azt is, hogy a csoport, amelynek tagjaként útnak indítják, 600 tisztből áll, közülük 200–250 szláv (cseh, szerb, szlovén) nemzetiségű, azaz „megbízhatatlan, a szerbek terveit elősegítő”. A menet útja során október 19-én Proklupjéba, 24-én Kursumljéba ért. 28-án már Podujevóban voltak, másnap pedig megérkeztek Pristinába. November 3-án jutottak el Prizrenbe. Csak november 12-én indultak tovább, a Fehér-Drin völgyében Kukes felé.
November 13-án naplójában a következőt olvashatjuk:
„Nagy kő esett le szívünkről. Féltünk, hogy innen Szkutari felé is vihetnek, mert tényleg arra ágazik el egy út. És Szkutariból meg más céljuk már nem lehetne, mint minket az Ententnak kiszolgáltatni. – Szóval nem arra mentünk. Elhagytuk a Drin völgyét. Egy elhagyott, sziklás, cserjés vidéken mentünk. A hegyek csúcsai hóval vannak borítva. (…)”
A következő napokban bőven kijutott a hadifoglyoknak a szenvedésből: egyre magasabbra kellett mászniuk a 2000 méteres hegyek között. „Oly magasan jártunk – írta Szakraida november 17-én, – hogy az ember szédült, ha lenézett. És most jött a legrettenetesebb. Fölértünk a havas régióba. Eső helyett havazás lepett meg. Lassankint minden megfagyott rajtunk. A ruhát törni lehetett volna, és ez okozta nekünk a legnagyobb testi fájdalmat. A jeges eső sebesre verte az arcunkat és kezeinket. Még mi fiatalabb tisztek is alig bírtuk már magunkat vonszolni, hát még az öreg 40 éves családos emberek! Borzasztó volt nézni, hogy kínlódtak egyesek. A rettenetes testi és lelki fájdalom mindenkinek ott ült az arcán! És az éhség, hej az gyötört még csak igazán! Teljesen erőtlenek lettünk. Sehol semmi enni való! – Már némikor majdnem összerogytam. (…)”
Csak november 18-án kezd jobbra fordulni a foglyok helyzete. Az út innentől lefelé vezet, az éghajlat is érezhetően kedvezőbb. Még aznap elérték Peshkopiát, másnap pedig Debrát. November 23-át mutat már a naptár, amikor Ohridba érkeznek. A foglyok – ahogy Szakraida írja – mindannyian föllélegeztek, hogy elhagyták „azt a rettenetes hegyes országot”. 24-én délben pedig elindultak Monastir felé. Ám csupán Opcináig (Openica) jutottak…
November 25-én ugyanis a következőt jegyzi fel Szakraida:
„Mindnyájan meg voltunk már győződve, hogy Monastirba érkezve véget ér ez a nyomor és Szerbia, ha kényszerítve lesz rá békét köt a Monarchiával és átad minket. Ez a tudat öntött belénk lelket. – Hogy különben hogy állunk a harctéren, azt csak gyanítottuk, de egyáltalán nem tudtunk semmi biztosat. És az a tény, hogy Monasztirba visznek, azt mutatta, hogy a szerbek még itt biztonságban érzik magukat. – Reggel, egyszerre csak hátat fordítunk Monasztirnak és ugyanazon az úton visznek vissza felé, mint amelyiken jöttünk. Így még nem láttam embereket leverve, mint mi voltunk. Csüggedten, lehajtott fővel, egy szó nélkül megyünk egymás mellett, némikor dühös elkeseredett káromkodások törik meg a csöndet. (…) Egyre azon jár az eszünk, hogy hová visznek, mi történik velünk. Cipőink rongyosak, éhezünk, mindnyájan borzadva gondolunk arra, hogy esetleg bevisznek Albániába. Az ember fél, hogy végkimerülés által elpusztul. Hogy nem visznek Monasztirba, azt arra magyarázzuk, hogy a bolgárok elvágták az utat.”
A szövetséges csapatok Monastirban 1915. december 3-án, korabeli rajzon
(Forrás: macedonia1912-1918.blogspot.com)
Másnap a foglyok értesülnek róla, hogy Elbasanba viszik őket, azaz: vissza Albániába… És mintha az időjárás is jelezné, hogy semmi jóra ne számítsanak, óriási havazás kezdődik.
Szakraida tehát nem juthatott el Monastirba és nem jutott el oda egyik sorstársa, Szőllősy Aladár főhadnagy, civilben neves festőművész, aki a Monastir előtti csalódást így örökítette meg:
„November 24-én délelőtt táborunk közelében langyos vizű forrásban tisztálkodhattunk, délben egy kevés levest kaptunk s azután szép tavaszias időben indultunk el Monastir (Bitolj) felé. A körülményekhez képest mindnyájan elég jó hangulatban voltunk abban a tudatban, hogy utunk nem tart már sokáig, szenvedésünk és hányatott életünknek véget vet Monastir, ahonnan már vonaton mehetünk Salonikibe s onnét tovább bizonytalan cél felé, de civilizált viszonyok közé. A szerb őrnagy kijelentése szerint Monastirban laktanyában fogunk lakni s ott fehérnemű, ruha s ami a legfőbb, új cipő vár és az esedékessé vált fizetésünket is megkapjuk és pedig nem értéktelen papírpénzben, hanem »szitni novaca«, vagyis apró pénzben. Alig mentünk 14 kilométert, Oponci falunál a hegy oldalán sátortábor várt s a konyha füstölgő üstjei azzal biztattak, hogy vacsorához lehet reményünk. (…) Egyszerre valami mozgás, nyomott zaj támad s a szomszédos sátorból halljuk a hírt, melynek terjesztője ki lenne más, mint a mindig jól értesült Ewa Ferenc bajtársunk, hogy holnap nem mehetünk Monastirba, mert a Monastirba indított katonai teherautónak is vissza kellett térnie. A kedvező kilátások folytán reméli jó álmunkat megrontotta ez a hír, de lehangoltságunk csak akkor fokozódott igazán, mikor másnap, november 25-én reggel nem Monastir felé, hanem visszafelé indultunk. A hadifoglyoknak egy sajátságos lelkiállapotában voltunk, mert hiszen tudtuk mi, hogy a mi hadseregeink gyors előnyomulása, Monastir várható, avagy már bekövetkezett eleste volt utunk továbbfolytatásának akadálya s a cseheket és szerbeket kivéve senki sem volt közölünk, aki ennek ne örvendett volna, de az öröm mellett ott volt a borzalmas jövő, amelyet magunk előtt láttunk. Bárhová visznek innen, minden irányban nagy távolság, nagy hegyek választanak el a céltól s mi testileg-lelkileg kimerülve, lerongyolódva mentünk, mert mennünk kellett.”
A legénységi állományú hadifoglyok sorsa, ha lehet még a fogoly tisztekénél is rosszabb volt. Egy névtelen közkatona, aki egy Novipazarból indított legénységi hadifogolycsoport tagjaként tette meg a hosszú utat, szintén átélte a csalódást Monastir előtt:
„Sztrugától Elbasszánig újabb szenvedések sorozata következett. Az utat eleinte mindenütt vastag hóréteg borította. Eddig még élt bennem a remény, hogy Monasztirban megszabadulunk szenvedéseinktől, de Monasztir eleste borzasztó hatással volt rám. Szökésre, menekülésre inkább csak azok gondolhattak, akiknek pénzük volt, akik albán házakban elbújva pénzük segítségével élelmezésükről gondoskodhattak a bolgár hadsereg megérkezéséig. Bennünket, akiknek semmi pénzünk nem volt, úgyszólván minden reményünk elhagyott.”
Kivételesen akadtak olyanok is, akik eljutottak a vágyva vágyott macedóniai városba. Egy névtelen szabó történetét, akinek két társával együtt sikerült a bravúros megmenekülés, a Hadifogoly magyarok története örökítette meg. Ebben többek között ezt olvashatjuk:
„Szerencsésen eljutottunk Prizrenig, ahol egy cseh mérnökkel találkoztam, akit még a csuprijai cukorgyárból ismertem. Őt is magunkkal hívtuk. Útirányunk Monasztir lett volna, de ide csak Albánián keresztül lehetett már eljutni. Ezen az úton temérdek elhullott állatot s rengeteg halott hadifoglyot láttunk. Állandóan havazott s csak nagyon nehezen tudtunk előrejutni. Bicaniban láttuk tömegesen hajtott hadifogoly bajtársaink egyes csoportjait, később pedig a kis falu szélén a hadifogoly tiszteket is. Siralmas látvány volt ez. Már a tisztek is olyan rongyos, szakadozott ruhákban voltak s arcuk annyira megváltozott, hogy alig lehetett őket felismerni. Piskopeja közelében lépten-nyomon megfagyott menekülők, katonák, hadifoglyok holttestére bukkantunk. Láttuk azt is, hogy a szerb katonák ínségükben megtámadták s kirabolták az albánokat. Mi magunk is hóban aludtunk éjjelenként. (…) Utoljára Sztrugában láttam hadifogoly bajtársaimat. Ők Elbasszán felé, mi Monasztir felé mentünk, ahova, a szerb katonasággal elözönlött utakat messze elkerülve, hegyeken keresztül, éhesen, rongyosan és betegen érkeztünk meg. Innen azonban már vasúton folytattuk utunkat Szaloniki felé."
Monastir napjainkban
Epilógus
Todorov tábornok 2. bolgár hadserege 1915. december 4-én foglalta el Monastirt. Szakraida István csoportja ekkor már napok óta Elbasanban vesztegel: utolsó értéktárgyaikat kótyavetyélik el, hogy a hirtelen felszökő árakkal lépést tudjanak tartani. A hadnagyot társaival együtt két héttel később Valona kikötőjében hajóra rakják: a Dante Alighieri Asinara szigetére viszi őket. Szakraida István nem sokáig marad a Szamárszigeten: a szárazföldre, Cittaducaléba viszik. Itt tölti hadifogoly éveit, míg 1918. október 18-án mint csererokkant hazatér Magyarországra.
A témára vonatkozóan ajánljuk még Molnár Tibor Halálmars és asinarai hadifogság az egyházi holttányilvánítási iratokban címmel megjelent írását, amelynek első része itt érhető el:
