Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 1. rész
A Kecskeméti Közlöny 1932 júliusában a meleg nyári napok egyhangúságát megtörve figyelemfelhívó cikket közölt. Ebben tájékoztatta az olvasókat, hogy „Egy régi 8-as huszár háborús emlékei” címmel sorozatot indítanak, amelyben Forster Frigyes huszárezredes írja meg visszaemlékezését az 1914–1918 között megjárt hadiútjáról. Mivel a nádasi Tersztyánszky Károly nevét viselő cs. és kir. 8. huszárezred alakulattörténete nem jelent meg, illetve a kortárs magyar nyelvű szakirodalom sem közöl sok információt az ezred háborús tevékenységéről, Forster ezredes visszaemlékezéseinek közlése mindenképp érdekes lehet a téma iránt érdeklődőknek.
A visszaemlékezés szerzője Forster Frigyes, aki a háború alatt huszárszázadosként szolgált a császári és királyi 8. huszárezrednél. Igazi katonacsaládból származott: nagyapja, Forster Ignác huszárezredes (1809–1860) volt, aki utolsó beosztásában 1854-ben a császári és királyi 2. huszárezred parancsnokaként szolgált. Felesége Aurelia von Below, ősi porosz katonacsalád sarja, amely nagyon sok magas beosztású katonát adott. Aurelia apja Wilhelm Adolph Hans Heinrich von Below altábornagy volt, míg egyik lánytestvére, Pauline von Below férje Friedrich Alexander von Bismarck-Bohlen porosz lovassági tábornok révén még a legendás „vaskancellár”-ral is távoli rokonságba kerültek. Forster Ignác fia, Forster Béla (1847-?) volt, aki huszártisztként vonult nyugállományba (nem összetévesztendő az azonos nevű altábornaggyal, aki 1884–1922 között élt és a család egy másik ágából származott). Forster Frigyesnek anyai ágon is számos katona volt a családjában: édesanyjának testvérei közül Szy Sándor alezredesként, Szy Ferenc tábornokként vonult nyugállományba.
Forster Frigyes ezredes portréja
(Forrás: Radványi József: A volt cs. és kir. 4. huszárezred története 1902–1919. II., Budapest, 1929 című kötet)
Forster Frigyes 1877. november 25-én született Budapesten. A morvafehértemplomi lovassági hadapródiskolát végezte el, ahonnan először a császári és királyi 1. huszárezredhez került, majd a 8. huszárezredhez helyezték, ahol egészen a háború végéig szolgált, kivéve 1917 elején azt a mintegy négyhónapos időszakot, amikor a császári és királyi 4. huszárezredhez vezényelték, ahol a román harctéren a ló nélküli huszárokból álló lövészosztály gépfegyverosztagának (később a lövészosztálynak) a parancsnoki teendőit látta el. A háború után a megalakuló Nemzeti Hadsereg kecskeméti lovasosztályában szolgált, majd a megalakuló 1. honvéd huszárezredben volt századparancsnok egészen 1926-os nyugállományba vonulásáig. Kecskeméten hunyt el 1934. június 1-jén, mint huszárezredes, a helyi társadalom megbecsült tagja. A Szentháromság-temető Trummer-kriptájában temették el.
A cikksorozat fejléce a Kecskeméti Közlöny 1932. július 17-ei számából, amit Vámos Kálmán festőművész, a lap munkatársa rajzolt
(Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
Forster Frigyes: Egy régi 8-as huszár háborús emlékei
„Renghet a föld és dűlhet, de a magyar hűség nem inghat”
Ez a jelszó áll régi ezredstandartunkon, ezzel harcolt a 8-as huszár lóháton és gyalog az elmúlt világháborúban és ez a jelmondat áll most elesett hőseink emlékművén Budapesten, a Kapisztrán-templomban, hogy a mostani és a jövő generáció példát meríthessen belőle a szebb és jobb jövő felépítésére.
Mikor elhatároztam, hogy háborús élmenyeimet naplóm nyomán epizódszerűen leírom, nem akartam követni egy csomó ismert könyv példáját, amelyek a háborúról csak a borzalmakat írták le. Én nem akarok hőskölteményeket írni, pedig tudom, éppúgy mint ama könyvek írói, hogy borzalmak tényleg voltak bőven a harctereken. Hiszen 43 hónapig vettem ki részem, elég súlyos szituációkban a világháborúból, de szerintem mindenki csak a hazafias kötelességét teljesítette, ha bármit vitt is véghez. Állítom, hogy aki az első fronton volt, első vonalban harcolt és a helyén maradt, az hős volt. De nemcsak hőskölteményekből, huszárattakokból, szuronyrohamokból és ütegek pergőtűzéből állott a háború. Célom, hogy leegyszerűsítve, emberi módon érzékeltessem mindazt, ami ott történt.
A 8-as huszárezred sapkajelvénye
(Forrás: indafoto.hu)
Élményeim szólni fognak szomorú és víg napjairól egy gyönyörű múltú huszárezrednek. Szólni fogok az ezred közismert bajtársiasságáról, akár a tényleges, akár a tartalékos tisztek között, bácskai legénységének minden körülmények között hűséges szeretetéről és kötelességteljesítésének nagyságáról. Nem a hadtörténelemnek szántam e sorokat, hanem csak impresszióim ezek a háborúról és ezredem életéről, melyben, mint bizonyára mindegyik másikban, a bajtársiasság és kötelességtudás — ismétlem — mintaszerű volt. Mikor az ezred befejezte a háborút és a fegyverszünet téves értelmezése miatt az egész ezred fogságba jutott, a régen fékeveszett izgatás és a sorainkba becsempészett, hazulról érkezett sajtótermékek destruáló szándéka még mindig megtört rajta. Mikor egy bécsi ezred, mely szomszédságunkban még a fogságba jutás előtt katonatanácsot alakított, felszólította a legénységünket, hogy kergessék el tisztjeiket, huszárjaink karabélytusával verték ki az izgatókat állásunkból. A fogságban pedig, mikor a tiszteket külön választották és egy épületbe internálták, az ezred arra vonuló legénysége díszmenetet vezényelve, »éljenek a mi tisztjeink« kiáltással menetelt el előttünk.
Itt jegyzem meg, hogy ezredünk k. und k. volt ugyan, de tisztikara, altisztjei és legénysége mindig igaz magyar szellemtől volt áthatva. Még az osztrák születésű tisztek is önkénytelenül asszimilálódtak az ezred színmagyar szelleméhez, amelynek az ezer tanújelét adta.
Fogadják szeretettel e közleményeimet volt feljebbvalóim, bajtársaim, katonáim és a kedves olvasóközönsége. Talán eltalálom a hangot. Bocsássanak meg nekem, hogy öreg huszár létemre, mint író, még regruta vagyok.
I. FEJEZET
SZERBIAI HADSZÍNTÉR.
Július 1914. Súlyos dátum a világtörténelemben. Mi azonban mit sem sejtettünk akkor még. Ezredösszpontosításunk volt Kecskeméten. Raggambi Fluck Béla ezredes vezetése alatt gyakorlatoztunk. Lovas lelkünk örült, mikor kitűnően kiképzett huszárjainkat a zöld terepen szemlélgettük. Én akkor voltam ezredem egyik legfiatalabb századparancsnoka, természetesen tele ambícióval és büszkeséggel állásomra és századomra, melyet már fél éve vezettem. Rajongással igyekeztem a híres ősi magyar lovas szellemnek megfelelően vezetni azt. Szerettem legénységemet, altisztjeimet és tisztjeimet. Ők is, tudom viszont, mert minden szemlénken összeszedték magukat, hogy a »vizit süssön«, mint azóta megboldogult századvezető őrmesterem, őrmester Vőneky mondogatta. Ebben az időben került hozzám vissza osztályparancsnoknak Benes Viktor volt századparancsnokom, ki közben vezérkar-szolgálatot teljesített, de akkor ismét csapatszolgálatra vonult be. Ő lett 1915-ben az ezredparancsnokunk végig az összeomlásig. Sokat és sokszor fogok megemlékezni róla. Mint alantos tiszt, nagyon szerettem őt és hogy a szeretetem nem volt alaptalan, azt a világháború alatt mindig bebizonyította.
Ne vegyék rossz néven, hogy ilyenekre is kitérek, de szükség van rá, hogy tiszta képet tudjak adni a szép 8-as huszárezredről, — mely ezred egyike volt a legrégibb ezredeknek a régi osztrák–magyar monarchiában. Teltek a napok. Gyakorlat, szemle, concours-hippique. Hangos volt Kecskemét utcája a gyakorlatról hazatérő, vígan trombitáló századoktól. Este a tisztikar mindig egyöntetűen összejött és zajos volt a Beretvás-szálloda a jókedvű huszártisztektől. Ide volt akkor vezényelve Pestről, egy csak lovashadosztályonként felállított géppuska-osztag, melynek parancsnoka Bányay kapitány, Szántay Jenő fhdgy., híres vívóink egyike és Stingel Ferenc fhdgy. alantasokkal, kik velünk osztották meg a gyakorlat és szórakozás örömeit.
Vidám békenapok, kemény szolgálat és gondtalan kedves szórakozás közt telt az idő. Még senki sem vette észre a borús felhőket, amelyek kezdték ragyogó egünket beárnyékolni.
A kecskeméti Rudolf laktanya korabeli képeslapon
(Forrás: hungaricana.hu)
Július egyik napján, pihenőnapunk lévén, átrándultam Ceglédre, ahol kedves ismerőseim voltak. Mikor az esti gyorshoz kimegyek, hogy visszautazzam, már nagy izgalommal újságolták a borzalmas gyilkosságot, amelynek trónörökösünk és felesége Szarajevóban áldozatul esett. Hazaérve, lázban volt a város, persze köztünk is megindultak a kombinációk és izgalomtól feszítve vártuk a híreket. Másnap értesültünk, hogy július 24-én adta át Giesl nagykövetünk a demarsot Belgrádban és jött a részleges mozgósítás a 2. hadtestnek, melyhez mi is tartoztunk. Őrült lelkesedés ezredünkben, végre megfogjuk tudni mutatni a békeévek gyümölcsét és a magyar huszárvirtust. Háromnapi lázas készülődés, a városban tomboló mámor. Tisztjeinket esténként az utcán vállra emelve ünnepelték.
Én is erősen készültem századommal, a 2-ik századdal. Mindenki harci vágytól égett, még a mindig gyanakvással kezelt „dolgozó ház”-nak nevezett társaság, a suszter, a schneider és a szakács is, kikkel pedig mindenkor a legtöbb baj volt a századnál. Tisztikarom, mely eddig csak két tisztből, Csalányi Géza és gróf Orsich Nándor főhadnagyokból állt, kiegészítést nyert Máriássy István főhadnaggyal és lovag Wettstein Miklós tartalékos zászlóssal, ki még akkor oly fiatal volt, hogy úgy festett, mint egy babahuszár a kirakatban. Mind jó barátaim, a zászlós pedig kedves önkéntesem volt.
Julius végén bevagonírozás. Reggel 8-kor masíroztunk a vasúthoz, mindenütt lobogó kendő és integető emberek, vadidegenek is megható szeretettel búcsúztak tőlünk. A vasúton az én századomon kívül, az 1., 3. és 4. század is vagonírozott. Egy lelkes pap, Huszár főtisztelendő úr megáldott mindnyájunkat és buzdító szavakkal búcsúzott tőlünk. Ismerőseink, kedveseink tódultak ki búcsúzni, feleségek, menyasszonyok sírtak, mindenütt könnyesszemek, még a tisztek is, de mi, az én vitéz tisztikarom mosolyogva búcsúzott, mert hisz itt mindenki, velem együtt, nőtlen volt, nem hagyott itt gyermeket, családot, vagy ha valakit itt is hagyott, hát Istenem: „Anderes Städtchen — anderes Mädchen” — régi, kipróbált katonaregula, fütyül a gőzös és megyünk, megyünk a bizonytalan jövőbe, de örömmel, lelkesen, készen királyért, hazáért harcolni és ha kell, meghalni.
Július 29-én, egynapos utazás után, kivagonírozunk a Szerémségben, Opazua állomáson. Egy vezérkari százados, Krajován, a II. hadtesttől, rögtön avval fogadott bennünket, hogy itt a Szerémségben, saját országunkban, már annyi, mintha ellenség előtt lennénk. Komitácsik, árulás fényjelek által stb. stb.
Megkapjuk az útirányt Golubincsi helyiségbe. Az idő borús volt, én harcszerűen meneteltem, biztosítással és bizony egy kicsit komolyan haladtunk, úgy éreztük, hogy a könnyű, kedves életnek vége, kezdődik valami nagyon komoly, valami nagyon nagy dolog, a háború. Utunk minden incidens nélkül folyt le, este volt, mikor beérkeztünk. A falu lakossága szemmel-láthatólag nem nagy örömmel fogadott bennünket, csak a kapukból leselkedtek ránk mogorva képpel. Éjjelre kiürítettünk egy pár házat és istállót, melyek egy csoportban voltak és ott vettünk éjjeli szállást, biztosítva. Elmúlt az éj, nem történt semmi, a hírhedt komitácsik nem mutatkoztak. Így telt egy pár nap. Századom járőrözött a honi szerbek esetleges megmozdulásai ellen, mert azok az ószerb hazához szítottak. Közben kivagonírozott a II. hadtest és a mi másik három századunk is. Az én 2. századom és az első század Sághy Ferenc kapitány századparancsnoksága alatt, mint hadosztálylovasság, a 31. gyaloghadosztályhoz, József főherceghez volt beosztva.
Golubincsi Balkán Hotel 1914-es korabeli képeslapon
(Forrás: kupindo.com)
A lakosság, mely túlnyomóan szerb volt (egy pár sváb falun kívül), látszólag elég csendesen viselkedett, de bizalmatlan volt irányunkban. Az ember érezte, hogy saját hazájában már ellenséges területen áll. Kémeket fogtunk, pópákat, tanítókat, kiket beszállítottak Újvidékre kihallgatás végett. Gyalogságunk egy része a Száva partját szállotta meg. A mi szolgálatunk elég könnyű biztosító volt a gyalogsági vonal mögött, csak nagyon sokszor változtattunk helyet, Pecsincsi, Golubincsi és más hasonló szerb falvak közt masíroztunk ide-oda.
Golubincsi korabeli képeslapon
(Forrás: www.zlatakorunacz.cz)
Estére majd mindig be voltunk kvártélyozva, lovaink beszállásolva, legénységünk fedél alatt, éppen csak a készültség volt készenlétben, mi, tisztek pedig bizony szép paplanos ágyakban aludtunk. Nagy hőség lévén és mert sok sertést ettünk, vérhasszerű járvány ütött ki. Mint mindig, ez ellen is az alkohol segített. Én Indiából, egy nagyobb szerémségi városból, mely békében a 9-es közös huszároknak volt állomáshelye, nagyobb mennyiségű konyakot hozattam. Velem egy szobában kvártélyon mindig Máriássy barátom volt. Egy napon délutáni pihenésből felébredve látom ám, hogy két konyakosüveg, egyik vagy 4 decis és egy másik még nagyobb, üres. Odanézek a szomszéd ágyra, hát mélyen horkol Pista barátom. Miután a századnál parancsot kellett kiadni, felkeltettem. Bizony nehezen ment, de csak felébredt.
Mondom neki:
— Te Pista, hova lett a konyak?
Azt felelte nagy álmosan:
— Kígyó csípett meg.
És erre ő a legjobb orvosságnak a konyakot tartotta. De ez időben sok kígyó lehetett a környéken, mert úgy az ő, mint az én patikám mindig nagyon hamar kifogyott.”
Következő rész: „Rövid processzus, háborús törvény”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
