Az elmúlt hetekben nyomon követhettük a császári és királyi 8. huszárezred katonáinak és Forster Frigyes századosnak a világháborús hadiútját. A memoár nem ment bele minden részletbe, de ízelítőt kaphattunk általa a gyalogosított huszárok viszontagságairól csaknem valamennyi harctéren. A visszaemlékezés utolsó része azzal zárult, hogy a Monarchia kapitulációját követően a nyolcas huszárok visszatértek Magyarországra. A közös lovasság – benne a 8. huszárezred – története 1918-ban ugyan véget ért, de tisztjei közül sokan tovább szolgáltak katonaként, mások visszatértek polgári foglalkozásukhoz. Nézzük meg, mit tudunk a 8. huszárezred utóéletéről.
Az ezred katonáinak sem hivatalos bajtársi köréről, sem ezredtörténetéről nem tudunk. Ennek oka nem ismert. Annyi bizonyos, hogy az ezred tisztjeinek jelentős része (és vélhetőleg irattára is) olasz fogságba került. Erről így tudósít a Budapesti Hírlap 1918. december 3-i száma:
„Az első táviratban a bíboros államtitkár közli a hercegprímással, hogy Haász Aladár főhadnagy, kultuszminisztériumi segédtitkár kéri a hercegprímást, adja tudtára édesanyjának, hogy mint hadifogoly egészséges állapotban a Verona mellett levő mezzecanei fogolytáborban van. Vele együtt hadifogságban van Simon Mihály Pál dr. főhadnagy Budapestről, valamint a 8. és 15. huszárezred tisztjeinek nagy része. A másik táviratban Gasparri bíboros értesíti a hercegprímást, hogy a mezzecanei fogolytáborban a következő tisztek vannak, mindannyian egészséges állapotban: A 8. huszárezredből Szakonyi Lajos százados Szabadkáról, Lindenmayer Sándor százados Nyíregyházáról, Sera Selaviczy (?) János főhadnagy Temesvárról, Golfitz (?) Mihály főhadnagy Osztrolukáról, Cseh Árpád főhadnagy Marosvásárhelyről, Takács István főhadnagy Budapestről, Szakáll Zoltán és Falicsanbedne (?) Ferenc hadnagyok Budapestről, Szappanos Gyula zászlós Kecskemétről és Kovacsics László zászlós Óbecséről. A 102. számú tüzérezredből Simon Mihály Pál dr. főhadnagy Budapestről és Szklenka Pál hadapródjelölt Kassáról. A 15. huszárezredből Bolla, esetleg Balla Ödön ezredes Pozsonyból, Pistor Karaillo százados Nyíregyházáról, Sauerdi Pál százados Szombathelyről, Dötz József tábori lelkész Pécsvokonyról, Klinkter, esetleg Kiinger Frigyes (?) főhadnagy Budapestről, Stern Pál főhadnagy Bécsből, Müller Ármin főhadnagy Máramarosszigetről, Galgóczy Sándor hadnagy Mikoláról, Slornyánszky József hadnagy Hegyközaljáról, Bertalan Kálmán hadnagy Nyíregyházáról, Klammersberg Miklós hadnagy Budapestről, Széky Ferenc hadnagy Tiszaigarról, Sarlay László hadnagy Szombathelyről, Baranyai Jenő ezredorvos, Katona Gyula segédállatorvos Székesfehérvárról és Nitzer, esetleg Spitzer Mór élelmező hadnagy, Podrauszk Károly.”
1924-ben az ezred tisztikara zászlószalagokat, ezüst díszedényt, valamint Skultéty László, a legtovább szolgált magyar huszár emlékérmét adományozta a Hadtörténelmi Múzeum számára. A következő évben május 8-án tartották a tradicionálisnak nevezett emlékünnepet (az elnevezés arra utal, hogy már korábban is rendeztek hasonló ezredünnepséget, de erről nem rendelkezünk adatokkal). Az ünnepségen „az ezred volt tisztjei és legénysége közül igen sokan vettek részt. Az ünnepély a Szerviták templomában szentmisével kezdődött, este pedig bajtársi vacsora volt az Országos Kaszinóban. Az altiszteket a tisztikar látta vendégül. Jelen voltak: nagybányai Horthy István lovassági tábornok, Janky Kocsárd, Fluck Béla, Táncos Gábor, Álgya-Papp Sándor altábornagyok, Szerdahelyi Tibor, Bittó Sándor ezredesek, Hartmann Bruno, Szakonyi Lajos alezredesek, Szitányi Miklós, Saly Iván, Csalányi Géza őrnagyok, továbbá Wettstein János, Rudnay Lajos, Szapáry Lajos gróf, Kiss Elemér, Cséry Lajos, Wettstein Miklós, John Kálmán, Hegedűs Kálmán, Matuska Péter, Gál László és még számosan az ezred volt tisztjei közül.”
A cikkben említett Szervita templom a Szervita téri Budapest-Belvárosi Szent Anna (Szervita) római katolikus templom volt, míg a vacsora színhelyéül szolgáló Országos Kaszinó a Budapest IV., Semmelweis utca 1–3-ban működött egészen 1945-ig.
Az ezred következő említése 1931-ből való, amikor Kecskeméten felmerült annak gondolata, hogy emlékművet emeljenek az ezrednek. Igaz, ennek helyszínéül Jánoshalmát szánták volna, amely legközelebb feküdt az ezred valamikori hadikiegészítő területének székhelyéhez, Szabadkához. Ez ügyben vélhetően nem voltak egységesek a vélemények, mert az ezred emléktábláját végül Budapesten szentelték fel 1932-ben. Erről a Pesti Hírlap így tudósított június 9-ei számában:
„A volt cs. és kir. szabadkai 8-as huszárezred hősi halottainak a várbeli helyőrségi templomban díszes emléktáblát állítottak a bajtársak. Az emléktáblát nagy és díszes közönség jelenlétében avatta fel szerdán délelőtt József kir. herceg. A templomban jelképes ravatalt állítottak fel és az ünnepi szentmisét Hász István tábori püspök mondotta nagy papi segédlettel és ugyanő mondotta a szentbeszédet is, melyben a 222 éves ezred dicső haditetteit ismertette az alapítástól a világháborúig. A püspök ezután beszentelte az emlékművet, amelyre József kir. herceg tette le az első koszorút a következő szavakkal: »Hős bajtársaimnak, hálás szeretetem jeléül«. Az emlékmű, melyet a templom déli falában helyeztek el, egy lóháton küzdő huszárt ábrázol, amint az ellenséget kaszabolja, alatta ez a felírás olvasható: Renghet a föld s dűlhet, de a magyar hűsége nem inghat, 1696 —1918. A cs. és kir. 8. huszárezred elesett hőseinek emlékére emelték kegyeletes megemlékezéssel a bajtársak. A táblát ünnepélyesen adták át megőrzés céljából a tábori püspöknek.”
Az emléktábláról készült korabeli fotó
(Forrás: Magyar Katonai Szemle, 1935)
Az ünnepségen Kecskemétről Forster Frigyes is megjelent, rajta kívül a várost Fáy István főispán, valamint a naplóban többször is említett Szappanos Jenő és Feldmeier Géza képviselte, valamint a Szappanos család, amelynek több tagja is az ezred tisztje volt, köztük a hősi halált halt Szappanos Andor. Az avatási ünnepségen megjelent József főhercegen kívül Horthy István lovassági tábornok, a kormányzó bátyja, Rapaich Richard altábornagy, lovassági szemlélő, Janky Kocsárd, ny. lovassági tábornok, Pallavicini János őrgróf, volt nyolcas huszártiszt, konstantinápolyi nagykövet. Az ünnepség miatt az emlékünnep, amelyet az ezred eddig minden évben május 8-án szokott rendezni, 1932-ben június 8-án volt. Így a következő évben az ezred emléknapját ünnepélyes istentisztelet keretében már a Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett helyőrségi templomban tarthatták, mint arról a korabeli lapok is megemlékeztek.
A helyőrségi templom rajza korabeli képeslapon
(Forrás: darabanth.hu)
Az ezredről, illetve tisztjeiről a következő hír 1934-ből származik, amikor Forster Frigyes haláláról a Kecskeméti Közlöny naptára így emlékezik meg: „Forster Frigyes ny. huszárezredes [1934.] június 1-én reggel hunyt el váratlanul. Két nappal előbb még vacsorán vett részt, másnap váratlanul rosszul lett, gyomorvérzéssel kórházba szállították és ott rövid szenvedés után meghalt. Java férfikorában érte a halál, életének nagy részét Kecskeméten élte le. Katonacsaládból származott, édesapja huszárőrnagy volt, ő maga is rajongásig szerette a katonai pályát. Ausztriai katonaiskolából került 1897-ben Brassóba, mint huszárzászlós, az I-es huszárokhoz, azonban csakhamar Kecskemét lett az állomáshelye, a 8. huszárezredben szolgált. Az egész világháborút a fronton töltötte, számtalan kitüntetést kapott, katonai rajongásig szerették s bár rengeteg ütközetben részt vett, különös szerencse folytán egyetlen egyszer sem sebesült meg. Nyugalomba vonulása után 1929-ben nősült meg, a Czollner-közi villájukban éltek öt éven át boldogan hitvesével és annak leányával. Forster Frigyes élete, alakja regényíró tollára való téma lenne. Nyílt, egyenes, őszinte, szókimondó ember volt, tele humorral. A pénzt nem sokra becsülte, azt volt a nézete, hogy a pénzgyűjtés nem teszi különbbé az embert, sőt az arra való, hogy elköltsék és forogjon, nem pedig a szalmazsák alá dugják, ahol senkinek sincs hasznára. Amikor egyszer megütötte a főnyereményt és vagy százezer forintot kapott, a szédületes összeget pár hónap alatt »közkinccsé« tette – mint ő mondogatta később. Sohasem látszott rajta, hogy megbánta volna. Jó szíve volt, számtalan megszorult embert kisegített, de ezekről mélyen hallgatott és soha senkitől nem kérte. Nem ismerte a félelmet, vígan ment a harctérre, soha nem panaszkodott, ha hazajött, mulatott egyet itthon és ment vissza, mint aki bálba megy. Azon kevesek közé tartozott, akik a világháború »poklát« nemcsak pokolnak látták, a legkétségbeejtőbb helyzetben is megőrizték fölényüket, nyugalmukat, tárgyilagosságukat, sőt humorukat, és hirdette, hogy a háború, a harctér – bár kétségtelenül nem garden party volt – mégsem volt olyan szörnyűségesen borzalmas, ahogyan azt egyes háború utáni könyvek beállították. Erről a felfogásáról tanúskodott az a cikksorozat is, amely a Kecskeméti Közlönyben »Egy régi közös 8-as huszár háborús emlékei« címen megjelent. A kommün alatt túsz volt, azonban ezt se vette a szívére, mert nem az ő személyes sérelme bántotta, hanem az ország, a haza sorsa. Amikor bevitték a fogházba, őrei füle hallatára szidta a »kommunista bagázs«-t. Politikai meggyőződésre legitimista volt, mint katona és hazafi, eltekintve minden politikai pártállástól, egyaránt az elsők közé tartozott. Régebben a legélénkebb társadalmi életet élte, egyik legismertebb színházbarát volt, nősülése óta az egykori mulatós katona a legszolidabb és legszeretetreméltóbb családfő lett, nemes szív, gyengéd lélek és talpig férfi. Barátai tudtak betegségéről, halála mégis megdöbbentő váratlansággal jött és nemcsak Kecskeméten, de mindenütt, amerre ismerték, őszinte nagy részvétet keltett. Katonai pompával temették június 3-án a rk. egyház gyászszertartása szerint.”
Egy öreg volt 8-as huszár az ezred jelvényével a két világháború között
(Hermann Attila „Él magyar, áll Buda még!” – A magyar Szent Korona országaiból sorozott lovashadosztályok és dandárok, huszár- és ulánusezredek, rohamfélezredek jelvényei a Nagy Háborúban című kötetéből)
Az ezred emlékünnepéről 1939-ben tudósítottak utoljára a lapok. Az esemény a valóban hagyománnyá vált, május 8-án zajlott le a már ismert Kapisztrán-templomban. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy miért szakadt meg a tradíció, talán az ezred tisztikarának fogyatkozása és a közelgő újabb háború is szerepet játszott benne. 1939 után az ezred neve mindenesetre kikerült az újságokból is, és végképp a történelem lapjaira került.
Talán ez a kis sorozat segített az olvasóknak abban, hogy emlékük tovább éljen…
