Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 3. rész
Forster kapitány 8-as huszárjai továbbra is a szerb harctéren küzdenek. Már látszik a régi hadviselés alkonya: a világoskék atillák már nem alkalmasak arra, hogy a harctér porában-sarában viseljék, meg is válnak tőlük alkalomadtán… Sikeresen átesnek a tűzkeresztségen is, majd tétlenségre kényszerülnek, Sabác mellett a véres harcokat a 31. hadosztály gyalogsága vívja meg ekkor. 1914. augusztus 17-én a hadosztállyal együtt visszavonulnak a Száva innenső partjára, ahonnan aztán az egész hadtesttel együtt nemsokára az orosz frontra dobják át őket.
Szerencsére nem történt bajunk, bár továbbra is körül dongtak a golyók. Most már tisztességgel bevonulhattam a domb mögé, hiszen elég sokáig voltunk «sajbák» derék trombitásommal. Járőreim szintén elég közel álltak az ellenséghez és így hozzávetőlegesen konstatálhattam az előttünk levő ellenség kiterjedését és hozzávetőleges erejét. Jelentést küldtem hátra a hadosztályhoz. Közben kezdett alkonyodni. Gyalogságunk megérkezett. A parancsnokot orientáltam a szituációról. A gyalogság rajvonalban nyomult előre. Nem fogadta ágyútűz az ellenség részéről. Nemsokára megszólaltak a mi ágyúink, a gyalogság rohamra indult, de már nem talált ellenséget. Úgy látszik, csak egy ellenséges hátvédről volt szó. Járőreim mentek az ellenség után, én is elindultam századommal. Este újabb jelentéseket küldtem hátra, mert erős kiépített állásokat találtam Pricsinovics alatt. Gyalogságunk előre jött és az ellenséggel szemben hevenyészve beásta magát. Megfelelően biztosítva éjszaka ottmaradt.
Osztrák–magyar lovasság vonul át Sabácon
(Forrás: wisconsinhistory.org)
Miután feladatomat megoldottam, parancsot kaptam, hogy vonuljanak be a hadosztálytörzshöz. 0tt éjjeleztünk. Rendbe hoztuk magunkat és lovainkat. A konyha is előre jött. Első háborús napunk elég jól folyt le. Kevés sebesültem volt, egyik sem veszélyes. Egy lovamat kilőtték a járőrparancsnok alól. Kis doktorunk is ott volt és szörnyű dolgokat beszélt Sabácról. De ezt nem érintem, mert már sokan megírták. Este hoztak a frontszakasz elől egy cigányasszony kinézésű rút öreg szerb nőt. Gyönyörű fiatal leány volt vele. Állítólag ők is fegyvert fogtak a mieinkre. Két tábori csendőr ott őrizte őket a szomszédunkban. Az öreg rettenetesen karattyolt, magyarázott szerbül. A leány is folyton magyarázott. Bizony nem tudtuk mi lesz a sorsa, ha rábizonyosodik a fegyveres vád. Gróf Orsich Nándi barátom nézi, nézi és egyszer csak azt mondja:
- Herr Rittmeister, könnte man nicht am Svadronswagen, als Sclavin mit nehmen? (Kapitány úr, nem lehetne ezt a szép nőt, mint rabnőt a század kocsiján magunkkal vinni?)
Persze nagy nevetés támadt a bizarr ideára. De talán jól jártak volna a szerencsétlenek, mert mint később hallottam, még aznap elérte őket a sors. Dehát velünk sem bántak jobban.
Eléggé nyugodalmas éjszaka után, a földön hálva csákónk volt a fejünk alja és menténk a takarónk, — korán hajnalban ágyúszóra ébredtünk. Megélénkült előttünk az egész front.
Mikor kivirradt, szép atilláink – a legjobbakat húztuk fel a háborúba – porosak és piszkosak lettek az éjszakai nyugodalomtól. Eszembe jutott az utolsó bál ebben az atillában...
Századom hamar rendben volt. Konyhánk feketét és teát osztogatott. Nemsokára jött a parancs a hadosztálytól, hogy századomat személyes fedezetül rendelik József főherceg hadosztályparancsnoknak.
József főherceg a Szávánál
(Forrás: archivnet.hu)
Így csak járőröket küldtem ki hírszerzőknek. Lassanként egészen élénk tüzérségi és gyalogsági harc alakult ki, különösebb eredmény nélkül. Bántott a tétlenségünk. Szerepünk itt nem lehetett. Feszülten vártuk a fejleményeket. Délután 4 óra tájban valahonnan azt a hírt hozták, hogy a szerbek áttörték a frontot. Az országúton, ahol mi is álltunk, valóságos pánik tört ki a vonatosztagok és a tüzérségi muníciós kocsik között. Mind visszafordultak. Direkció Sabác! Parancsot adtam, tisztjeimmel és altisztjeim egy részével lóra ugrottunk és revolvert szegezve álltunk a menekülők elé. A menekülők egy részét sikerült is megállítani. De akik már elmentek, Sabácig meg sem álltak. Köztük volt derék kis doktorunk is szürkéjén, amelyet ő irlanderjának nevezett, isländer helyett.
Vele tartott a Sanitez-Gehilfe is. Nem állt meg Sabácig, mert eszében volt Tersztyánszky utasítása: Sie brauchen nicht in Feuer sein! (Ne igyekezzenek tűzben lenni.) Igaz, példát adott neki egy úr, nevét nem említem, akinek ott kellett volna lenni nálunk. Az illetőt három napig nem találtuk. Nem említem többet. Századommal aztán körülvettem a hadosztályparancsnokot, aki álláspontjáról egy kilométerrel hátrább vonult. Kiderült, rövidesen, hogy a betörés csak álhír volt, frontunk harcban áll a szerbekkel.
Még egy éjjel és másnap támadásba ment át kitűnő gyalogságunk (44-es, 69-es, a 3-as bosnyák, a 32-es közös gyalogezred), kivetette az állásából a szerbeket. így vonultak derék bakáink előre, mint a gyakorlótéren odahaza, persze akkor nem volt takarás, hanem példát mutatva egész figurával előre haladtak – de kár volt. Támadásunk bravúrosan sikerült, de veszteségünk óriási volt. Már ekkor parancsot kaptunk a visszavonulásra és az estét már Sabácban töltöttük, hol aztán a tüzérség rettenetesen lőtt bennünket. Visszavonulásunk 3 napig tartott. Mi, [1914. augusztus] 17-ről 18-ára virradó éjjel, úgy 1 óra lehetett, Benes Viktor alezredestől, kit tőlünk a 4-ik hadtesthez vezérkari szolgálatra osztottak be, megkaptuk az engedélyt, hogy a pontonhídon Klenák felé átvonulhassunk. Az ellenség erősen lőtte a hidat, gyalog vezettük lovainkat, de csodálatosképpen a folytonos robbanások és lovaink ijedtsége ellenére, minden baj nélkül átjutottunk.
Hadihíd a Száván Klenáknál
(Forrás: wisconsinhistory.org)
Gyönyörű, szép volt a kép, habár az ellenség ágyútüze kissé lelohasztotta a festői látvány iránti érdeklődésünket. A másik parton Klenák falu volt a gyülekezőhelyem, ahol négy házban el tudtam századommal helyezkedni. Jól esett pár nap után végre az igazi pihenő. Másnap első dolgunk volt lovat, szerszámot és magunkat rendbe hozni, hogy készek legyünk egy esetleges újabb feladatra.
Magyar huszárok kelnek át a Száván
(Forrás: wisconsinhistory.org)
Mikor az egész hadtest majdnem átvonult, a pontonhidat lebontották. Már csak hajók hozták át túloldalon rekedt katonáinkat és nekem még mindig hiányzott egy szakaszom, mely Orsich Nándor vezénylete alatt állott és beosztották Félix tüzérezredes 10. táb. ezredparancsnokhoz. Végre az is átérkezett, az utolsó percben, az utolsó hajóval. Elfeledték ugyanis és kapuzárás előtt trappolt társaságával az utolsó hajóhoz, mely aztán visszahozta hozzám.
Még egy hétig itt voltunk a testvér első századunkkal, parti őrszolgálatot teljesítettünk a Száván a hadosztály körzetében. Eléggé nyugodtan telt el az idő, csak az éjjelek voltak fárasztók, nagy kiterjedésünk volt, ébernek kellett lenni, járőreink folyton cirkáltak, hogy esetleges szerb átkelést meghiúsítsanak. Kisebb osztagok, próbálkoztak is csónakokon átkelni, de puskatüzünk visszariasztotta.
A 4. hadtest összegyűlt végre és lassankint bevagonírozott Galíciába – mi legelőször kerültünk sorra. Galíciában már harcok folytak, hiszen már régen megvolt az általános mozgósítás Oroszország ellen. Kis doktorunkat is megtaláltuk végre jó kedélyben és egészségesen hál’ Istennek. Pár könnyű sebesülésen kívül nem történt nálunk semmi. Itt eleinte könnyű szolgálatunk volt. Mint hadosztály-lovasság, szép és hálás feladatokat kaptunk. A neheze csak később jött. Ellenben vitéz gyalogságunk már ezen a fronton is erősen vérzett. A Szávánál elhagytuk szép atilláinkat, beledobtuk a vízbe. Hiszen szegények oly piszkosak voltak már. Felhúzzuk zubbonyainkat. Azokhoz mégis jobban pászolt a földönalvás.
Kicsit rosszul kezdtem magam érezni. Talán a nagy melegben evett sok disznóhús miatt, vérhasszerű tüneteket kaptunk. De világért nem szóltam. Szép is lett volna, ha a háború elején ilyen semmi miatt az ember elhagyja magát. Gyógyulni próbáltam a magam módja szerint. Csokoládéval, rummal éltem. Hát nem valami jó volt, dehát Istenem, az ember nem kisasszony.
Mikor szerbiai élményeim leírását bezárom, meg kell állapítanom, hogy századom kifogástalanul viselte magát. Pedig legénysége bácskai volt. A magyar, sváb és bunyevác fiúkon kívül, tiszta szerbek is szolgáltak a kezem alatt. És mondhatom, a legjobbak közé tartoztak itt is a saját honfitársaik elleni harcban. Általában a bácskai legénység mindig, minden körülmények között hűségesen velünk tartott. Később is, mikor már nagyon nehéz napjaink voltak 1918-ban, de arról később.
Csak jót mondhatok huszárjaimról. Voltak persze kisebb incidensek. Egyet most elmondok.
A század úgy éjjel 3 órakor készen kellett, hogy álljon. Nem tudtuk még, hogy hány napig maradunk távol, lesz-e meleg étel. Elrendeltem hát, hogy fél 3-ra kész legyen a meleg feketekávé. A század már készen állt, amikor jelentette a századvezető őrmester, hogy a kávé nem kész, mert elaludt a két szakács. Hogy nem szépet mondtam őrmester úr Vőnekinek, az biztos, mert még az ő viharvert ábrázatja is belepirult. Előre parancsoltam a konyhakocsit. Ott volt a két díszpéldány. Nemigen vertem védtelen embert, de azt hiszem, az a két pofon, amit a kettő kapott, igazságos volt. Az egyik a kondérba esett bele, amit századom kielégítve és vigyorogva nézett végig. Nem is maradt semmi lelkiismeretfurdalásom utána. Rumot osztottam ki kávé helyett. A huszárok a cserével és a két pofonnal nagyon meg voltak elégedve.
Mialatt hadtestünk bevagonírozott, már jöttek a felváltó népfelkelő csapatok. Bizony elég hiányos volt az öltözetük. Láttam tüzéreket régi barna waffenrokkban.
Következő rész: „Ezt tanultuk és ezért tanítottuk embereinket bravúrosan lovagolni”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
