1904. augusztus 30-án, a boszniai Bilek (ma Bileća, Bosznia–Hercegovina) temetőjében szomorú ceremóniára gyűlt össze a komáromi cs. és kir. 12. „Schmidt táborszernagy” gyalogezred állománya. Ezen a napon egy emlékművet szenteltek fel, amelyen tizenöt katona neve sorakozott – valamennyien legénységi állományúak voltak. A hideg kőbe vésett német nyelvű felirat szerint kötelességük teljesítése közben vesztették életüket 1903. július 20-án. De mi is történt azon az alig egy évvel azelőtti hétfői napon, amitől Bilek neve a halálmarsáról lett híres az egész Monarchiában és a korabeli világban?
A 2. hegyi dandár állományába tartozó ezred három zászlóalja 912 fővel háromnapos menetgyakorlatra indult trebinjei állomáshelyéről. A trebinjei helyőrség csapatai minden évben megtartották ezt a gyakorlatot, amely során három nap alatt elmeneteltek Nevesinjébe. Az első napi penzum a mintegy 30 kilométerre lévő Bilek volt, útközben rövid harcszerű gyakorlattal a bileki 6. hegyi dandár alakulatai ellen. Bár a kopár, sziklás boszniai terepen embert próbáló a menetelés, főként nyári időszakban, a gyakorlat mindent összevetve rutin feladatnak számított a második éve Trebinjében állomásozó ezred számára. Azon a július 20-i hétfőn azonban valami elromlott.
A halálmars útvonala
(A vázlatot készítette: Csákvári Kristóf)
A kora hajnali indulás után a harcszerű gyakorlat még viszonylag rendben lezajlott a délelőtti órákban. Az ezred parancsnoka, telekesi Török István ezredes azonban rosszul lett, kocsival kellett Bilekbe szállítani. A csapat vezetését Albert Grünzweig von Eichensieg ezredes vette át. A nap egyre magasabbra hágott az égen, a hőmérséklet pedig folyamatosan emelkedett az árnyék nélküli karsztos vidéken.
Albert Grünzweig von Eichensieg ezredes
(A révkomáromi Duna Menti Múzeum gyűjteményéből)
A nehéz menetfelszerelést cipelő, sötétkék posztózubbonyba és sapkába bújtatott katonák közül mind többen rogytak az út szélére. Bár az alakulat orvosai folyamatosan jelentették a növekvő számú menetképtelent, Grünzweig ezredes mégis úgy ítélte meg, hogy az ezred képes bevonulni Bilekbe. Döntése végzetes következményekkel járt.
Az út utolsó néhány kilométerét pokoli körülmények közt tették meg a katonák a kora délutáni hőségben. Súlyosbította a bajt, hogy a magukkal vitt ivóvíz jórészt elfogyott, az út menti ciszternákból pedig nem lehetett pótolni. Néhány fiatalabb tiszt a parancsnak ellenszegülve megállította a rábízott katonákat, és a felszerelésekből rögtönzött árnyékolók védelmében vészelték át a legnagyobb meleget. Ezzel valószínűleg több ember életét mentették meg. Egyikőjük, Jaroslav Moravec százados előrelátóan feljegyezte a kapott parancsokat.
A bileki halálmenetet ábrázoló illusztráció a Tolnai Világlapjából (1903.08.02. 5.oldal)
Bilekbe csupán az állomány egy része volt képes bevonulni. A többi menetképtelent a bileki helyőrség kiküldött segélycsapata gyűjtötte össze. Tizenöt főnek azonban már nem volt segítség. Valamennyien huszonéves sorkatonák voltak, akik napszúrás következtében vesztették életüket. Másnap temették őket közös sírba a bileki temetőben.
Az esetet előbb a hazai sajtó kapta fel, de hamarosan világhír lett belőle: még a brit és amerikai vidéki lapok is beszámoltak róla. Itthon a parlament elé került az ügy, az érintett parancsnokokat pedig hadbíróság elé állították. Moravec százados tanúként szerepelt, a noteszébe feljegyzett parancsok bizonyítékként szolgáltak.
Az eljárás végén enyhe ítéletek születtek, széles körű felháborodást keltve. Török ezredes két havi, Grünzweig ezredes öt havi elzárást kapott. Karrierjük véget ért, mindkettejüket nyugdíjazták.
A bileki/bilećai emlékmű napjainkban
(A fotókat a Trebinjében élő Djokic Éva készítette)
A tizenöt ember életét követelő, a sajtó által „bileki halálmenetnek” elnevezett eset egy évtizedre a hadseregben zajló embertelen bánásmód szinonimája lett. Az ott történteket csak az első világháború borzalmai tudták elfeledtetni. Így találkozhattak az említésével a blog olvasói dr. Kemény Gyula szerbiai naplójában is, ami ennek az írásnak a létrejöttét eredményezte.
A történet további részletei és forrásai megismerhetők az írás Műhely rovatunkban olvasható tanulmány változatában.
