Történetek a 6. isonzói csatából – 4. rész
Sorozatunk előző részeiben bemutattuk a Doberdó-fennsíkon a 6. isonzói csatában az „Isonzó alszakasz” két védelmi zónájában – a „Biene” 1-2-ben – lezajlott harcokat. Az említett területhez délről csatlakozó Biene 3-ban is elkeseredett, heves, váltakozó sikerű küzdelem folyt 1916 augusztusának első harmadában. Mivel itt található a Monte San Michele északi oldalában álló nagyváradi emlékgúla, így a helyszín egy része ismert a nagyközönség előtt is. De, hogy mi is zajlott itt le a sorsdöntő 6. isonzói offenzíva első felében, azt legutóbbi kutatóutunk során ismertük meg mi is.
„Bersaglieri-szökevények azt állítják, hogy ez alkalommal »olyan csata lesz, amilyen még nem volt.« Az olaszoknak 7000 (?) aknavetőjük van a 111 [-es magaslat] és a 124 [-es magaslat] közötti szakaszon, ugyanezt a szakaszt minden nagyságú 2000 löveg fogja megsemmisíteni úgy, hogy azután a gyalogság harc nélkül fog Triestre előnyomulni" – számolt be a Doberdó-fennsík védelmében sordöntőnek bizonyuló 6. isonzói offenzívát bevezető tüzérségi előkészítésről és a várható támadásról a területet védő temesvári VII. hadtest parancsnoka, József főherceg. A szökevények elbizakodottsága túlzott volt ugyan, de az olaszoknak minden okuk megvolt arra, hogy optimistán várják az elkövetkező időszakot. „1916 nyarán az olasz hadsereg már nem volt a régi, hanem a legmodernebb harceszközökkel ellátva, minden követelményeknek megfelelő hatalmas tényező lett belőle. A gyalogság korszerű szabályzatok alapján oly kiképzést és iskolázást nyert, hogy úgy a lövészárok-, mint a földalatti tárna-harc fortélyaiban nagy tökéletességet, az álláserődítésben szinte mesteri fokot ért el. […] Tüzérsége mérhetetlen lőszerével egységes vezetés alatt értett ahhoz, hogy a harc-cél elérése érdekében támadását pergőtűzzel, illetve védelmét zárótűzzel előkészítse, illetve megtámassza” – elemezte az egykori ellenséget József főherceg a visszaemlékezésében.
Doberdói lövészárokban pózoló osztrák–magyar katonák a harcok szünetében
(Forrás: a Gruppo Speleologico Carsico di San Martino del Carso gyűjteményéből)
Saját csapatai azonban nem voltak ilyen kedvező helyzetben. Amíg az olaszok a dél-tiroli offenzíva leállítása után alakulatokat tudtak áthelyezni az Isonzó mellé, addig velük ellentétben a védők folyamatosan gyengültek, mivel a Bruszilov-offenzíva megállítására 1916 nyarán az Osztrák–Magyar Monarchia hadvezetésének csapat-átcsoportosításokat kellett végrehajtania. Az olaszok részéről sorsdöntőnek szánt offenzíva megindítását az 1916. június 29-én végrehajtott gáztámadás késleltette ugyan, de a hadművelet megindulását megakadályozni nem tudta.
Az olasz és osztrák–magyar alakulatok helyzete az Isonzó alsó szakszán 1916. augusztusának elején (Forrás: József főherceg: A világháború amilyennek én láttam, III. kötet, 62. melléklet)
Az olasz szökevények tüzérségi fölényről közölt szavainak valóságalapját a Doberdó-fennsíkon védekező csapatok hamarosan megtapasztalhatták. A 6. isonzói csata tüzérségi előkészítése 1916. augusztus 4-én kezdődött és szinte megállás nélkül zajlott augusztus 6-a kora délutánjáig. Arról, hogy az olaszok milyen sikeresen lőtték az állásokat a Monte San Michelét védő magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály így számolt be Op. 262/4. számú hadtestparancsnokságnak küldött jelentésében: „Délelőtt 8 órakor a hadosztálynak majdnem egész arcvonalát (3—17. Biene-ket) az ellenséges nehéz tüzérség pergőtűz alá fogta, támogatva a legnehezebb öblű aknavetők tüzével. A hadosztály 1. védelmi vonala, e mögött fekvő felvételi állás, az összekötő utak és a tartalékok férőhelyei mind a legnehezebb tűz alatt állottak. A hadosztály egész állása állandóan sűrű por- és füsttengerbe volt burkolva, semerre kilátás vagy áttekintés! Akadályaink összelövettek, védelmi állásaink, árkaink betemettetek, kavernáink kijáratai bedönttettek, a gyalogsági és tüzérségi távbeszélőhuzalok ellövettek, a küldöncvonalak őrsei szétszóródtak, az összeköttetésre kiküldött járőrök nem tértek vissza. A lövetés alatt, délelőtt 10 órakor egy olasz szökevény jelentette, hogy az olaszok általános rohama két piros rakétajelzésre fog megindulni.”
A küszöbön álló offenzíva során a térségben az olaszok legfőbb támadási iránya most is a Monte San Michele magaslat volt, amely védelmét ebben az időszakban a fent említett hadosztály ezredei látták el. 1916. augusztus 4-éről 5-ére virradóra az Op. 218/6 számú hadosztályparancs értelmében a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezredet a budapesti 1. honvéd gyalogezred váltotta a 275 méter magas magaslat védőárkaiban. A mostani történetünk helyszínét képező Biene 3-at és a hozzá csatlakozó szomszédos Biene 4-et az alakulat II. zászlóalja szállta meg 3 századával, Schranz alezredes parancsnoksága alatt.
A Biene 3-4 védőszakasz a 6. isonzói csata előtt
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
Az osztrák–magyar védelmi vonal Biene 3. jelzésű védelmi szakasza egyike volt azoknak a helyeknek, ahol esélye lehetett az olaszoknak áttörni a védelmi rendszeren. A térképvázlatokon is látható, hogy az első vonalak itt nagyon közel vannak egymáshoz. Korábban is súlyos harcok zajlottak a térségben, 1915 novemberében az itt található 124-es magaslat birtokáért is nagy veszteségek mellett harcoltak a szemben álló csapatok. Itt áll a nagyváradi honvédek 1915 őszi helytállásának emléket állító emlékgúla. Egy 1916 tavaszán végrehajtott aknarobbantással sikerült még közelebb jutni az olasz állásokhoz a m. k. székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred katonáinak. A terepbejárások során megbizonyosodtunk róla, hogy a védőszakasz északi részénél, a jobb szárnyon – ahol a védelmi vonal majdnem derékszögben megtörve fordul keleti irányba –, a terepviszonyok kevésbé voltak alkalmasak a támadásra. Itt meredek domboldal peremén alakították ki az első vonalat, így az emelkedő megnehezítette az alacsonyabban fekvő olasz állásokból induló támadók dolgát. Ezen előzmények és a terepkutatás tapasztalatai alapján már nem volt meglepő, hogy a meginduló gyalogsági támadás során az olaszok hevesen támadták a Biene 3-ban védekező 1-es honvédeket már az offenzíva első időszakában is.
Figyelő a Biene 3-ban
(Forrás: Bartha Lajos szerk.: A M. Kir. „IV. Károly király” volt 1. honvéd gyalogezred története és háborús emlékalbuma, Budapest)
Az 1916 augusztus 6-án vasárnap kiadott jelentések beszámoltak arról, hogy az olasz tüzérség egyre hevesebben lőtte az osztrák–magyar védőállásokat az egész nap során. József főherceg pedig így emlékezett a kritikus pillanatokra, amelyek változást hoztak az eddig tapasztaltakon: „Délután 3 órakor az ellenséges tüzérség pergőtüzét a hátulsó körletre átteszi, mire a mi tüzérségünk védelmi vonalunk elé zárótüzet ad.” A megváltozott tűzirány az elkövetkezendő gyalogsági roham megindulását jelezte. A védekező csapatoknál természetesen készültek erre és mozgósították a tartalékokat. Erre szükség is volt, mert a támadó olaszok mindvégig nagy túlerővel rendelkeztek. A Biene 1-3 területét a Catanzaro dandár 141. és 142. gyalogezrede és a Ferrara dandár 20. gyalogezrede támadta, míg velük szemben jó, ha három zászlóaljnyi erő védte az állásait.
A támadó olasz csapatok elhelyezkedése a 6. isonzói csata előtt
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
A fél négykor megindult olasz gyalogsági támadás a rommá lőtt állásokon gyorsan eredményre vezetett. A Monte San Michele csúcsain a helyzet kritikus volt, de nem volt ez másképpen a Biene 3-ban sem. Az első jelentések délután 3 óra 55 perckor érkeztek arról, hogy az „ellenség betör a 124-es magaslatra és a 3. védőszakaszba az ellenség behatolt”. Az itt harcoló m. kir. 1. honvéd gyalogezred II. zászlóalja nagy nehézségek árán próbálta megvédeni a rájuk bízott védelmi szakaszokat. Sajnos nem nagy eredménnyel. A közel egy óra múlva, háromnegyed ötkor kiadott jelentések szerint már a Biene 3 nagy része az olaszok birtokába került, sőt a vázlatokon is látható, hogy már az első vonal mögött található felvételi állásba is bejutottak a támadók. Ez tovább rontotta az amúgy is kritikus helyzetet, mivel így a környező védőszakaszban harcolók mögé kerültek a támadók. Azért, hogy innen ne tudják hátba támadni a Biene 1-2 védőit, illetve, hogy csapatai helyzetét stabilizálja, a zászlóaljparancsnok, Schranz alezredes úgy döntött, hogy a védelmi vonalát visszakanyarítja. Erre nagy szükség is volt, mert eközben a Biene 4-ben is komoly problémái voltak alakulatának, itt ugyanis szintén betörtek az első vonalba az olaszok.
Vázlat a Biene 3. és Biene 4.-ről 1916. augusztus 6-án délután 6 órakor
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
A budapesti 1-es honvédek elkeseredetten, hatalmas veszteségekkel harcoltak az általuk védett vonalakban, így mindenképpen erősítésre lett volna szükségük. A hadvezetés dolgát azonban nehezítette, hogy eközben a Monte San Michele csúcsain is kritikus helyzet alakult ki. Itt ezen egy ellentámadással kívántak változtatni, amelyhez minden rendelkezésre álló egységre szükség volt. Éppen ezért a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága által kiadott 219/60 sz. rendelkezés értelmében a debreceni 3. honvéd gyalogezred II. zászlóalja Falk Ferenc százados parancsnoksága alatt Coticibe (ma San Michele de Carso, Olaszország) érkezett, ahonnan az időközben megindult ellentámadás jobbszárnyát biztosította.
Ezalatt azonban a Biene 3-ban tovább romlott az 1-es honvédek helyzete, ahogy erről az este fél kilenc előtt kiadott jelenés így számolt be: „A 3-4 B[iené]-ben [az] összeköttetés megszakadt, [az] ellenség betört és már a második védelmi vonalban rendezkedik be. Tartalékunk részben megsemmisült, részben visszavonult, sürgősen kérünk segítséget, mert állásunk még itt is tarthatatlan.” A helyzet javítására éjfél előtt nem sokkal elrendelték, hogy Falk Ferenc százados fél II/3. zászlóalja a vonalak mögül támadja meg az olaszok által megszállt saját második felvételi vonalat.
Vázlat a Biene 3-ról 1916. augusztus 6-án este 10 órakor
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
A támadás megindítására azonban már csak másnap, augusztus 7-én hajnalban – valamivel hajnali 2 óra előtt – került sor. Ekkor indult el a százados vezette alakulat a harmadik vonal mögötti területről és nyomult előre, az olaszok által megszállt második felvételi állás visszaszerzésére. A kemény harcok azonban kezdetben nem hoztak sikert. A reggeli órákban leadott jelentések még arról számoltak be, hogy a Biene 3 jobbszárnya saját, a védőszakasz balszárnya nagyobb részt olasz kézen van, a felszabadítandó második felvételi vonalban pedig továbbra is az ellenség van. Az egész napos harc is csak részsikert hozott. A második felvételi vonal egy részéből ugyanis nem sikerült az olaszokat kiűzni, amelynek miértjéről Falk százados a dandárparancsnokságnak küldött jelentésében így számolt be: „a támadást a túlerejű ellenségre való tekintettel nem folytattam. Jelenlegi helyzetben saját tüzérségünk alapos támogatása mellett esti órákig kitartás kemény lesz.”
A 3. védelemi szakaszhoz és a nagyváradi emlékgúlához vezető egykori Hauser út a korabeli térképeken és napjainkban
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
Az eseményekkel párhuzamosan a védőszakaszokban a helyzet szintén kritikus volt. A felettes parancsnokságoknak leadott jelentések folyamatosan arról számoltak be, hogy egyre nagyobb szükség lett volna erősítésre, mivel a veszteségek folyamatosan nőttek és a „csapatok nagyon fáradtak”. A védekező csapatok az Op. 220/7.számon leadott jelentésben összefoglalták az aktuális állapotot a védelmi vonal ezen szakaszán: „Az ellenség a Biene 3 balszárnyán, továbbá a Biene 5, 6 és 7-ben védelmi vonalunkban van; a második felvételi állásban, bent van az ellenség a Biene 3-hoz vezető futóároktól kb. 400 x délre egészen a kaverna 7 közeléig; kaverna 7 és kaverna 8-hoz vezető futóárok a kezünkben van.”
Vázlat a Biene 3-ról 1916. augusztus 7-én délután
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
Az összeköttetés a harcoló alakulatok között – a hatalmas tüzérségi tűz, és szinte egész nap zajló harc ellenére – ekkor még jól működött. Olyannyira, hogy a hadosztályparancsnokság Op. 220/17 számmal érdekes utasítást juttatott el a csapataihoz: „Fokozott gond fordítandó arra, hogy az ellenség felé vezető távbeszélő vonalak idejében s úgy szakítassanak meg, hogy az ellenség felé minden áthallás kizárt legyen.”
Nagyon nagy problémát jelentett azonban, hogy továbbra is égetően szükség lett volna friss erőre, mert a nagy veszteségek miatt a csapatok egyre válságosabb helyzetbe kerültek: „Erőviszony: az ellenség nagy túlerőben úgy gyalogságban, mint tüzérségben és bombavetőkben; saját: a 3. honv. gy. ezred átlag állományának 50%-val, az 1. honv. gy. ezred 20%-val, és a 17. h. gy. ezred /Biene 1 és 2/ 70-80%-al van állásban. Veszteség a fenti százalékoknak a különbözete. Erőállapot: 1. honv. gy. ezred teljesen, 17. és 3 h.gy. ezred kevésbé kimerült.”
Nyilván az 1-es honvédek nagy veszteségei pótlásának a következményeként már a déli órákban készült vázlatok szerint gyakorlatilag a hármasok voltak állásban, bár a parancsnokságuk még nem érkezett be, és a hivatalos jelentések szerint az egyesek romjait csak éjfélkor vonták ki.
A vázlatokon jól látszik, hogy az állások, amelyekben az első vonal visszakanyarítása után védekeztek, annak a földútnak a jobb oldala közelében vannak, ahol ma is sok érdeklődő látogat fel a 4-es honvédek emlékművéhez. Látható a vázlaton az is, hogy a tartalékok előre vonulásának útvonala pedig a közelben fekvő Boschini házcsoporton halad át, ahol ma a La Beccaccia nevű népszerű szálláshely is található. Ha tovább megyünk a házaktól a műút, illetve az akkori állások irányába, akkor az úttól északra, ma egy sűrű bozóttal benőtt helyen volt egykor a debreceni 3. gyalogezred II. zászlóaljának a parancsnoksága, ahonnan a védelmi szakaszban harcolókat irányították.
A zászlóalj-parancsnokság helye egykorú vázlaton
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
Másnap, 1916. augusztus 8-án, már hivatalosan a debreceni 3-asok vették át a Biene 3 védelmét. A századok elhelyezkedése és létszáma a vázlatokon is látható. A Lédeczy hadnagy parancsnoksága alatt harcoló 7. század védelmi vonala különösen veszélyes helyen, egy, az állások visszakanyarítása után kialakult „zsákban” volt, kitéve így az alakulatot az ellenség több irányból várható támadásának.
A Biene 3 és környékének védelmében harcoló csapatok parancsnoklási viszonyait átszervezték a nap során: a Hauser- és Szűts-csoportot Ledniczer ezredesnek rendelte alá a hadosztályparancsnokság, és kiadta az utasítást is, miszerint „fenti két csoport jelenlegi csoportosításban megtartandó”. A nap során felmerült, hogy erősítést kapnak a harcoló csapatok: a császári és királyi czernovitzi 41. gyalogezred II. zászlóalját rendelték a Biene 1-3-ban védekezők támogatására. Az érkező alakulat éjjel negyed tizenegykor indult előre a tartalékból új szolgálati helyére. A nap során a harci helyzet nem változott, de az erősítések ellenére az idő múlása a túlerőben levő olaszoknak kedvezett.
Vázlat a Biene 3-ról, II/3 zászlóalj századainak elhelyezkedéséről
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
1916. augusztus 9., szerda – az utolsó teljes nap, amikor magyar csapatok védték a Doberdó fennsíkot – az utóbbi időszakhoz képest szokatlanul csendesen indult. A hajnali jelentések szerint a 41-esek rendben elfoglalták helyüket, és tartalékban volt a 3-asok egy százada is. Aggasztó volt viszont, hogy az összeköttetés egyre rosszabb volt a csapatok között, sőt Falk százados alakulataival gyakorlatilag megszűnt.
A szokatlan csendes időszaknak köszönhetően a csapatok által küldött jelentések arról szóltak, hogy az olaszok a görzi hídfőben elért sikereinek következtében ellenséges járőrök jelentek meg az Isonzó és Wippach mellett, sőt a délelőtt folyamán pedig már jelentős mennyiségű csapat lépte át az Isonzót Görz városa és a Wippach folyó között.
Az Isonzó-part Peteano közelében a Monte San Michele északi oldalából. A háttérben látható magaslat már a Podgora, olaszul Monte Calvario, ami már közvetlenül Görz-cel szemben fekszik az Isonzó nyugati partján, és a görzi hídfő egyik bástyájaként súlyos harcok helyszíne volt a 6. isonzói csata során is
(Forrás: a Gruppo Speleologico Carsico di San Martino del Carso gyűjteményéből)
Délelőtt fél tizenegykor azonban gyökeresen változott a helyzet. Az olasz tüzérség a magyar honvédek által védett vonalakat kiskaliberű ágyúval, a hátsó terepet pedig nehéztüzérséggel kezdte lőni. Ez azt jelentette, hogy mindenképpen gyalogsági támadásra készültek, ami rövidesen be is következett. Alig fél óra tüzérségi előkészítés után az olasz gyalogság rohamra indult, és a Biene 2 és 3 között betört az állásokba. Falk százados azonnal mozgósította az alárendeltségébe tartozó tartalékokat: a Halmos főhadnagy vezette itt állomásozó 5. századnak a felét vezényelte a kritikus helyre. A szomszéd védőszakaszokat védő zászlóaljak parancsnoka, Szűts százados pedig egy negyed századot küldött a kritikus helyen, a betörés helyén harcoló Lédeczy hadnagy 7. százada megsegítésére.
Vázlat az olasz betörésről 1916. augusztus 9.
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
A harcok alatt a parancsnok, Ledniczer ezredes Falk századost kérdőre vonta az erősítés elrendelésével kapcsolatban: „Jelentendő, ki tudja-e verni az ellenséget a B2 és 3 érintkező pontjánál ezzel a fél 5. századdal, ha nem, miért nem veszi tartalékát egészen igénybe? (vagyis az egész 5. századot) Az ellenséget okvetlenül ki kell verni.” Nem késett a százados válasza sem: „az ellenség előrenyomulását a II. felvételi állásnál és futóároknál feltartoztattam, erre rendeltem ki a ½ 5. századot. Az 5. század másik felét előrendelem ellentámadásra. Pollák fhgy. 1 szakasszal szállja meg a védelmi vonalat a hegyi ágyuknál.”
Az erősítések beérkezése, a tartalékok bevetése sem vezetett eredményre. „A 7. század mely a Biene 3 jobb szárnyát és az oda vezető futóárkot tartotta, részint lelövetett, részint teljesen körülvétetett és az ellenség elfogta” – állt Falk százados 12.20 perckor leadott rövid jelentésében.
Az alakulat, már az állások átvételekor is nagyon nehéz helyzetben volt. Ráadásul, most onnan érkezett az olaszok támadása, ahonnan legkevésbé lehetett várni: a támadók megmászták a meredek domboldalt, hogy elfoglalják az állásokat.
Vázlat a védelmi vonalat megszálló csapatokról
(Forrás: HM HIM Hadtörténeti Levéltár)
Alig 10 perc múlva újabb parancs érkezett a harcoló alakulatokhoz, miszerint a kilátástalan helyzetben az első vonalat nem lehet megtartani, de a másodikat feltétlenül meg kell. A helyzet azonban egyre reménytelenebb lett. A nagy veszteségekkel járó harcokban egyre inkább visszaszoruló csapatok megkapták a következő rendelkezést: „éjféltől a főerők hátra maradnak, utóvédek 2 és gyengerajvonal 3kor mennek vissza az útiránynak megjelölve. […] József és Péter Segetin fognak gyülekezni.” Az utasítás értelmében – amely tulajdonképpen a Doberdó–fennsík kiürítését jelentette –, az itt védekező csapatok fokozatosan visszavonultak. A parancsnak megfelelően a debreceni 3. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának honvédei is ezt tették. Az eltelt néhány napban hatalmas veszteségeket szenvedtek: „Az ezred II. zlj vesztesége 250, eltűnt 60, erkölcsi és fizikai kimerültség. Létszám: 105 fő.” De nem volt megállás, rövidesen már a Komeni-fennsík peremén kialakított állásokban harcoltak a 3-asok a támadó olasz csapatokkal szemben.
